Az alapvető döntésről, az optio fundamentalis-ról szóló sorozat eddigi bejegyzései ismertették az optio fundamentalis fogalmát és azt, hogy ez hogyan illeszthető be Aquinói Szent Tamás erkölcsteológiai rendszerébe. Láttuk, hogy az ember végső célja természeténél fogva a teljes boldogság elérése, de Istennek, mint a teljes boldogság forrásának az elfogadása az ember szabad döntése. Isten, tehát végső cél, mint a világ teremtője, mint az a jóság, amelyből a teremtett javak jósága származik. Az ember azonban kezdettől fogva arra kapott hivatást, hogy saját természetes erőit meghaladva, Isten ne csak teremtőként legyen végső cél, hanem úgy is, ahogyan van, mint a Szentháromságban létező Isten. Az ember természetes végső célja mellé, az ezt lényegében meghaladó természetfölötti végső célt kapott. A teremtésből kiinduló, Isten felé vezető út közvetettsége helyett Istenhez, a természetfölötti végső célhoz vezető utat már a közvetlenség jellemzi. Isten szólt az emberhez, majd a “végső időkben” Egyszülött Fiát küldte el, hogy az ősbűn miatt az útjáról letért ember el ne vesszen.

A természetfölötti végső cél közvetlensége azonban nem jelenti még azt a teljes közvetlenséget, amely majd az üdvözültek színről-színre látását (visio beatifica) fogja jellemezni. A kinyilatkoztató Isten emberi szavakat használ. Isten szinte felfoghatatlanul közel kerül hozzánk Jézus Krisztusban, aki Isten és ember, de ez a közelség itt a földön még nem Isten közvetlen látása számunkra. Az optio fundamentalis Isten melletti (vagy elleni) döntése így válik tehát a Jézus, mint az Isten Fia melletti (vagy elleni) szabad döntéssé. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy a természetfölötti végső cél nem szünteti meg a természetes végső célt. Istennek, mint teremtőnek az ismerete és szeretete “beágyazódik” Istennek, mint Istennek a megismerésébe, szeretetébe. A továbbiakban csak vázlatosan, inkább csak utalásszerűen foglalkozunk az optio fundamamentalis-szal, mint az ember természetfölötti végső céljával kapcsolatos alapvető döntéssel. Valójában ez a téma felöleli az egész kegyelemtant és a katolikus erkölcstant, amelyek Aquinói Szent Tamásnál még nem két különböző teológiai diszciplína (dogmatika, erkölcstan) különböző területei voltak.

Isten nem lehet az ember természetfölötti célja az ő segítsége nélkül. Az emberben természeténél fogva nincs olyan képesség, amelynek beteljesedése lehetne Istennek, mint természetfölötti végső célnak az elérése. Az ember erre való képessége csak az úgynevezett engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedientialis. (Ezzel kapcsolatos az a teológiai vita, amelynek tárgya az, hogy milyen értelemben lehet beszélni az Isten látásának vágyáról, mint természetes vágyról.) Minthogy az ember természetfölötti célja és természetes képességei között aránytalanság van, Isten közvetlen működése, ennek eredménye, a kegyelem emeli föl az emberi természetet arra a szintre, amely a természetfölötti szintje. Ennek a működésnek az eredménye az ember, az emberi természet olyan állapota, amelyet a megszentelő kegyelem állapotának nevezünk. Ez az állapot nem az emberi természet eltűnését, és egy új természet teremtését jelenti. Ebben az állapotban a természet egy új tulajdonságot, minőséget kap, ezért a teológusok a megszentelő kegyelmet, mint a lélek új, természetfölötti minőségét (qualitas supernaturalis) határozzák meg. A megszentelő kegyelem az emberi természetet az isteni természet részesévé teszi. Ez a részesedés valóságos, de analóg értelemben vett részesedés, nem szünteti meg a teremtő és teremtmény közti végtelen különbséget. (Tehát nem arról van szó, mint a részvényesek esetében: akinek egyetlen MOL részvénye van az lényegében ugyanolyan mint a legnagyobb tulajdonos, a különbség csak a részvények számában – meg az ezzel arányos jogokban – van.) A teremtésből adódó istenképiségünknek, hasonlóságunknak az az alapja, hogy Isten sajátmagához hasonló szellemi létezést adott nekünk. A megszentelő kegyelem ebben az istenképiségben jelenlévő, csak engedelmesség szerinti képességet, potentia oboediantialis-t teljesíti ki úgy, hogy a hasonlóságnak olyan szintjére emel fel, amely már nem csak Istenhez, mint szellemi létezőhöz való hasonlóság, hanem Istenhez, mint Istenhez való hasonlóság.

Az alapvető döntés az áteredő bűn által megromlott természetű ember döntése. Ez azt jelenti, hogy ez a döntés olyan “erőtérben” játszódik le, amely Istennek, mint végső célnak az elfogadása ellen hat. Ez a döntés nehezebb, mintha ez csak a tiszta, áteredő bűn által meg nem sebzett természet (natura pura) állapotában történne meg. Ez a döntés, amely Isten segítő kegyelme nélkül lehetetlen, elhárítja annak akadályát, hogy az Egyház Isten kegyelmét közvetítő szentségei (keresztség, gyónás) által Isten előtt megigazulttá váljunk, hogy eltörlődjön az áteredő bűn, hogy eltörlődjenek személyes bűneink, hogy a lélek a megszentelő kegyelem állapotába kerüljön.  Istennek, mint természetfölötti célnak a választása, a Jézus melletti döntés tehát nem az embernek kizárólagosan saját erejéből fakadó döntése. De Istennek és embernek ez az együttműködése nem azt jelenti, hogy Isten is cselekszik, az ember is cselekszik és ennek a két cselekvésnek lesz egy közös eredménye. A katolikus teológia felosztása szerint a kegyelem állapotszerű (habituális) kegyelem és aktuális kegyelem (amelyet segítő kegyelemnek is szoktak nevezni). Az állapotszerű kegyelem a megszentelő kegyelem. Az aktuális vagy segítő kegyelem Isten működésének az eredménye az ember mindazon külső és belső cselekedeteiben, amelyek Istenre, mint végső célra, azaz az üdvösségre irányulnak. Istennek ez a működése a cselekedethez kapcsolódó bensőséges működés, nem veszi el az ember szabadságát sőt éppen ezen keresztül működik. A kegyelem és a szabadság viszonyának közelebbi vizsgálata a teológia egyik legnehezebb kérdése, az erről szóló, több évszázados kegyelemtani vitákkal most nem foglalkozunk.

Amint arról előző bejegyzéseinkben már volt szó, a végső cél közbenső céljainkban és cselekedeteinkben is jelen van. Ez a jelenlét nem mindig teljesen tudatos, Aquinói Szent Tamás szerint  ez hasonlít ahhoz, ahogyan a séta lépéseiben jelen van a séta célja. Ennek a jelenlétnek a tudatosítása figyelmeztet arra, hogy állandóan Isten jelenlétében élünk, segít a keleti egyház által különösen is hangsúlyozott szüntelen imádságban. Ez a jelenlét abban is megmutatkozik, hogy cselekedeteink az üdvösség szempontjából érdemszerzővé válhatnak. A halálos bűn ettől a végső céltól való elfordulás az Isten által alkotott erkölcsi rend valamilyen súlyos megsértése miatt. A végső cél visszaállítása a bűnbánat és a gyónás szentsége által történik, amelyben Isten Jézus Krisztus megváltó tetteire, elsősorban a kereszt áldozatára teintve eltörli bűneinket.