Egy másik fórumon több alkalommal felmerült az ökumenikus mozgalom kérdése. A fórumon a témákkal kapcsolatos hozzászólások tartalmát a Facebook által biztosított keretek korlátozzák, ezért néha a témákhoz egy teljes blog-bejegyzés keretében célszerű hozzászólni. Úgy látom, hogy ezen cél érdekében nem érdemes egy új blogot létrehoznom, ezért ezt, a már meglévő blogot használom időnként erre a célra is. Most nem is a kiinduló bejegyzésről lenne szó (ezzel egy rövid hozzászólás keretében foglalkoztam), hanem egy erre írt válasz-bejegyzésről.

Egészen nyilvánvaló megjegyzéssel kezdeném: a számtalan keresztény felekezet léte nem Isten akarata. Ez a fájdalmas tény az ember bűnének következménye. A “bűn” szót nem kizárólagosan az elszakadókra használom, mert a szakadások okai között az elszakadottak és a megmaradottak bűnei is ott vannak. Ezt a tény lehetetlen nem tudomásul venni. Ugyanakkor a szakadásnak a legigazibb oka mégis az elszakadók bűne, mert ők úgy gondolták, hogy náluk van a “bölcsek köve” az Egyházzal szemben és így formálisan ők követték el a bűnt az Egyház egysége ellen. Ez a bűn azonban semmiképpen sem jóhiszemű követőik személyes bűne. Egyébként az Egyház egysége elleni bűn kísértése sajnos jelen van a 2. Vatikáni Zsinat utáni katolikus egyházban is, de most nem erről szól a bejegyzés.

Az első kérdés, amelyet tisztáznunk kell az, hogy van-e olyan felekezet, amelynek kezében van a “bölcsek köve”. Ehhez azonban azt kellene körvonalazni, hogy mi is rejtőzhet ezen metaforikus kifejezés mögött. A “bölcsek köve” kifejezés érdekes módon kapcsolatban van az elsődleges anyag (materia prima), a blogon többször is említett (így például az ezt közvetlenül megelőző bejegyzésben is) fogalmával. Az alkimisták az elsődleges anyagot tévesen nem az anyagi létezők metafizikai, hanem fizikai összetevőjének gondolták és (mai szóval) ezotériával bőven keveredő laboratóriumi utasítások formájában leírt folyamat eredményeként akarták ebből a bölcsek kövét előállítani. A bölcsek kövének fontos tulajdonsága az alkimisták szerint, hogy ennek segítségével a közönséges anyag különböző “kedvező” tulajdonságokkal látható el, például arannyá alakítható vagy ennek segítségével az emberi élet meghosszabbítható. Így a bölcsek kövének megtalálása tulajdonképpen minden problémát megoldana.

Ha a továbbiakban is használni akarjuk a “bölcsek köve” metaforikus kifejezést, akkor különbséget kell tennünk a legfontosabb probléma és az összes többi probléma megoldására való képesség között. Általában azt lehet mondani, hogy a kereszténység birtokában van a “bölcsek” kövének a legfontosabb problémát, kérdést illetően. A legfontosabb az Istenhez való eljutás. Ennek a lehetősége a keresztények birtokában van Jézus Krisztus által. Ez a lehetőség Jézus Krisztus által nyílt meg ismét, Istenhez az út az Ő egyszülött Fián, Igéjén keresztül vezet. Az ezen az úton való járáshoz azonban szükséges az ember közreműködése is. Az ember közreműködése egyrészt vonatkozik az egyén törekvéseire is, de vonatkozhat arra is, hogy Jézus Krisztus emberi közösséget, Egyházat alapított, amely segíti az egyént a felé vezető úton, és az ember közösségi természetének megfelelően ez a közösség közösségi kifejeződése Jézus Krisztus szeretetének és az ember erre adott válaszának. Jézus Krisztus Egyháza szükségszerűen csak egy lehet és ebből a szakadások által sem lett több egyház.

A katolikus álláspontot ezzel kapcsolatban világosan tükrözi a 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciója, amelyet az alábbiakban idézek. Ezt az idézetet nem érvnek szánom nem-katolikus testvéreink számára, hanem csak arra a katolikus álláspontra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet semmilyen ökumenikus törekvés nem írhat felül. Ebben az álláspontban nem arról van szó, hogy ki-ki megválasztja a maga egyházát és ez a választás csak a “hogyan” kérdése. Az idézetben Jézus Krisztus egyetlen Egyházáról van szó.

Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk, s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre “az igazság oszlopának és erősségének” rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak (LG 8).

A fentieknek megfelelően a “hogyan” kérdése, így Isten imádásának és a liturgiának katolikus értelmezése is lényegesen különbözhet a nem-katolikus értelmezésektől. A liturgia jóval nagyobb szerepet játszik a katolikus (és az ortodox) felfogás szerint, mint amilyenre a 168:2 arány utalna. A katolikus (és ortodox) szerzetesek esetében ez az arány jóval magasabb, így például ma élő karthauzi szerzetesek napját nagyrészt az imádság tölti ki, amelynek ráadásul jelentős része szóbeli. Tulajdonképpen a zsolozsmára lehet hivatkozni, amely imaóráival átszövi az egész napot.  A lényeg azonban az, és ez már minden katolikus esetében érvényes, hogy az Egyház liturgiájának a forrása és központja az Eucharisztia áldozata, a mise. Ezzel kapcsolatban a katolikus és ortodox álláspont szinte azonos, a protestáns álláspont pedig (jóllehet ez sem egységes) lényegesen eltér.

Ha egy katolikus bemegy egy katolikus templomba, akkor az örökmécses (néha alig észrevehető) fényét keresi és ha ezt megtalálja, térdet hajt a tabernákulumban jelenlévő Jézus előtt. A transszubsztanciációt nem valló protestáns ezt joggal tekintheti bálványimádásnak, hiszen ennek összes “kelléke” szerinte megvan: egy teremtményt, egy darabka kenyeret Istennek kijáró tiszteletben részesítenek. A transszubsztanciáció dogmáját valló katolikus ¹ azonban következetesen jár el. Az átváltoztatás szavainak hatására a kenyér és bor színei alatt jelen lesz a föltámadt Jézus teste és vére. Az élő test jelenlététől azonban elválaszthatatlan a személy jelenléte, Jézusról viszont a személyi egység (legtöbb protestáns felekezet által is elfogadott) dogmája szerint joggal állítható, hogy ő Isten. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a katolikusok az Úrvacsorát üres szertartásnak tekintenék. Ez emlékezés Jézusra, az utolsó vacsorára, de a két felfogás között lényeges, áthidalhatatlan különbség van.

Befejezésül még pár szót a jelenlegi “ökumenikus gyakorlatról”. A TV híradóit nézve nem ritkán látunk olyan jeleneteket, amelyekben valamely, állam vagy kormány által felavatandó intézmény, emlékmű felavatásánál ott van két-három felekezet képviselője liturgikus ruházatot viselve. A külső szemlélőnek erről szerintem az a benyomása támadhat, hogy itt valami olyasmiről van szó, aminek része az állam, a különböző keresztény felekezetek és ezek között csak valamilyen külsődleges, szervezeti jellegű különbség van, ki-ki ragaszkodik a megszokott szerepéhez, ruházatához (ehhez legkevésbé a katolikusok). Ez a benyomás azonban a kereszténység súlyát, jelentőségét csökkentheti a nem keresztény néző szemszögéből.

Ezzel kapcsolatban megemlítenék egy másik, fentiekhez nem szorosan kapcsolodó gyakorlatot is. Eszerint például egy tanévnyító misén, istentiszteleten az igehirdetésre kijelölt liturgikus helyet egy miniszter, államtitkár (esetleg más felekezetből) foglalja el és a szertartás alatt beszédet mond. Nem hiszem, hogy bármelyik apostoli királyunk ezt tette volna.