A keresztény vértanúk serege 2015-ben, Libiában 21 fővel gyarapodott. A 21 kopt vértanú csatlakozott azok sorához, akik Jézus Krisztus mellett életükkel tettek tanúságot. Az első vértanú, István diakónus által megkezdett sor tovább gyarapodott. Vannak idők, amikor a vértanúk kevesebben vannak, vannak idők, amikor sokaknak kell életükkel tanúságot tenni. Ez a történelmi körülményektől is függ. Még a 18. századi Európában is voltak keresztény vértanúk, amint ezt a francia forradalom alatt kivégzett kármelita nővérek példája mutatja. A 20. század legnagyobb keresztényüldözése a Szovjetunióban volt. A szovjet hatalom a legnagyobb ortodox egyház szinte teljes hierarchiáját és papságát kiirtotta. Legfrisebb hír: kivégeztek 100 asszír keresztényt.

A 21. század első évtizedeinek vértanúi közel-keleti keresztények, olyan egyházak tagjai, amelyek közül több az eredetét az apostoli korig vezeti vissza. A hagyomány szerint a kopt egyház alapítója Szent Márk evangelista volt, aki Alexandriában szenvedett vértanúságot. Olyan keresztény egyházakról van szó, amelyek ezeken a helyeken éltek szinte a kereszténység születése óta. Az első szakadások az efezusi és a kalcedoni zsinatok után történtek. A szakadások mögött krisztológiai eretenekségek voltak. A 4. és 5. század kereszténységét a krisztológiai álláspontok és az ezeket támogató területi egyházi hierarchiák, a patriarchátusok harca jellemezte. A doktrinális kérdések idönként összefonódtak egyházpolitikai, hatalmi harcokkal is. Az nesztorianizmus elitélése az efezusi zsinaton az alexandriai patriarchátus gyözelmét is hozta. A nesztorianizmus nem tekintette Jézust Istennek, hanem csak embernek, aki az Igével csak valamilyen szereteten alapuló, erkölcsi egységben van. Az igaz hitet a szent alexandriai patriarchák, Szent Atanáz (az ariánusok ellen) és Szent Cirill (a nesztorianusok ellen) védték meg. A nesztorianizmussal szemben a monfizitizmus egy másik végletes álláspontot képviselt, amely szerint Jézusnak csak egy isteni természete van, emberi természetét magába olvasztotta az isteni természet. A kalcedoni zsinat a monofizitizmust itélte el. A zsinat után is jelentős volt monofizitizmus támogatottsága (többek között) az alexandriai patriarchátus területén. Ez vezetett ahhoz a szakadáshoz, amely következtében a kalcedoni zsinathoz (és a bizánci birodalomhoz) hű melkiták elszakadtak a kalcedoni zsinatot nem vállaló koptoktól. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a krisztológiai viták folyamán dolgozódott ki az terminológia, amelyet végül az ortodox álláspont megfogalmazásában használtak. Így a terminológiai különbségek nem minden esetben jelentettek határozott tartalmi különbségeket is. Ezért különösen fontos a tisztázó teológiai kutatás és párbeszéd az apostoli folytonosságot megőrző katolikus, bizánci, nesztoriánus és monofizita egyházak között. Lehet ugyanis, hogy a monofizitának vagy nesztorianusnak tartott egyház jelenlegi (és eredeti) álláspontja nem a klasszikus értelemben vett nesztoriánus vagy monofizita álláspont. A nesztoriánus egyházak nagy része egyébként visszatért a katolikus egyházhoz, ezek alkotják az Iszlám Állam által üldözött keresztények egy jelentős csoportját (káld szertartású katolikus egyház, elsősorban Irakban).

A keleti egyházakkal kapcsolatban különösen fontos az, hogy amikor az egyházak közti egységről beszélünk, akkor azt is vegyük figyelembe, hogy az egység az időkön átívelő egység, folytonosság is, hiszen ez teremti meg a kapcsolatot Krisztus, az apostolok és közötttünk. Ennek az egységnek a megnyilvánulása az apostoli folytonossság, amely nem szakadt meg az „ősi” egyházakban, a katolikus, a bizánci, a nesztoriánus és a monofizita egyházakban. A katolikus egyház az apostoli folytonosság időkön átívelő egysége mellett még Péter és utódai hivatalának folytonosságát, egységét is vallja.

A vértanúság szemmelláthatóan keresztény, nem pedig egy adott felekezethez tartozó “jelenség”. Egy blog-bejegyzés felveti a kérdést, hogy ha a felekezetekre tagoltságot szembeállítjuk a vértanúságban megmutatkozó egységgel, akkor van-e még alapja vagy jogosultsága annak, hogy valaki  kitartóan és szorosan ragaszkodjon felekezetéhez. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a keresztény megosztottság nem Jézus akarata. Úgy tűnik, mintha Jézus imáit nem hallgatta volna meg az Atya, hiszen Jézus követőinek kért egységét a szentháromsági személyek lényegi egységéhez hasonlítja (Jn 17, 21-23):

Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.

Mindennapi tapasztalatunk, hogy nagyszámú keresztény felekezet létezik, néha olyan „hittételekkel” is, amelyek logikailag kizárják más felekezetek bizonyos tételeit. Nyilvánvaló, hogy ez nem Isten akarata, ez nem valamilyen természetes fejlődés következménye. Ennek a jelenségnek a gyökere a bűn, de nem kizárólag az elszakadók a bűne (jóllehet ők a felelősek közvetlenül a szakadásért). Az is nyilvánvaló, hogy az évszázadok, évezredek óta szakadásban élőket nem terheli személyes bűn. A keresztények közti szakadás, az egység hiánya tehát súlyos hiány, botrány. Hogyan lehet ezt megszüntetni? Talán az a megoldás, hogy tekintsünk el a felekezetek közti különbségektől, csak azt nézzük, ami a összeköti őket és nyilvánítsuk a köztük lévő különbségeket jelentéktelen dolgoknak? Ez a program összhangban lenne a Kant utáni európai megközelítéssel. A metafizika kora lejárt és ezt nemcsak a szoros értelemben vett metafizikára érvényes. A vallások, felekezetek hitének állításai is tekinthetők valamilyen értelemben metafizikai tételeknek. Ne engedjük tehát, hogy ezek az embereket egymástól elválasszák, hiszen ezek már a múlt dolgai! Fogadjuk el a kereszténység érzelmi, erkölcsi értékeit és tekintsünk el a doktrinális különbségektől! Ha azonban mélyebben átgondoljuk ezt a megközelítést, akkor felfedezhetjük mögötte a teremtés értelmességével, a kinyilatkoztatás valóságával szembeni alapvető kételyt. Az olyan ökumenikus törekvések, amelyek ilyesmire építenek, nem a valódi egységet szolgálják.

Fel lehet azonban tenni a kérdést, ha így áll a dolog, akkor vajon le kell mondani arról az egységről, amelyért Jézus imádkozott. Nyilvánvalóan nem. Jézus imádsága a leghatékonyabb imádság az imádkozó személye miatt, aki maga az Ige. Mikor és hogyan fog akkor teljesen megvalósulni ez az egység? Nem tudjuk. Az emberre jellemző az, hogy az általa, bűnei által okozott kárt és romlást soha sem tudja önmagától maradéktalanul jóvátenni. A teljes egység Isten ajándéka lesz és megvalósulásának körülményei nem világosak előttünk. Létezik azonban a szentek egysége, amelyet az Apostoli Hitvallásban is megvallunk. Ez az egység a szentek közösségének az egysége. A régi katolikus teológia beszél a küzdő, a szenvedő és a megdicsőült egyházról. A küzdő egyház a történelemben élő, célja felé vándorló egyház. A szenvedő egyház a tisztítótűz katolikus tanítása alapján utal azokra, akik az üdvösség várományosai, de még nem méltóak Isten színről-színre látására. A megdicsőült egyház pedig az üdvözültek, a szentek közössége, amely közösségnek kiemelt csoportját alkotják a vértanuk. Tehát beszélhetünk közösségről, egységről azokkal a testvéreinkkel kapcsolatban, akiket keresztény hitükért Líbiában, Szíriában, Irakban megöltek, de ez az egység nem a katolikusok, koptok, protestánsok már itt a földön megvalósult egysége, hanem az a jövendő (és részben már megvalósult) egység, amely az üdvözültek, a szentek egysége.

Körülbelül 30 évvel ezelőtt olvastam Vlagyimir Szolovjov Az Antikrisztus legendája című novellájának egy részletét. Azóta többször is elolvastam. Örömmel fedeztem fel, hogy az interneten is megtalálható. Szerintem ez egy hasznos „ökumenikus olvasmány”, rávilágít a vértanúság és az ökumené összefüggéseire.

Időszámításunk az évek, hónapok, hetek, napok ismétlődő szakaszaira épül. Az időnek azonban van liturgikus dimenziója is, időnk valamilyen kiteljesedés, vég felé haladó idő. Az idő üdvösségünk történetének a kerete. Ez a történet egyrészt az egész emberiség üdvösségének a története, de ebbe foglalva a mi üdvösségünk története is. A liturgikus évre, az egyházi évre, mint időszámításunk leghosszabb ismétlődő szakaszára rávetítődik az egyetemes üdvösség történetének lineáris folyama. Ez különösen jellemző az adventtől pünkösdig terjedő időszakra. Üdvösségünk történetének három legnagyobb eseményét a három nagy keresztény ünnep, a karácsony, a húsvét és a pünkösd jeleníti meg. Az advent első vasárnapjától karácsonyig terjedő időszak négy hétbe sűríti mindazt, ami az emberiség történetében Ádámtól és Évától kezdve Jézus Krisztus születéséig történt. Ezt az időben óriási terjedelmű időszakot a várakozás, az ígéretekre várakozás jellemzi. A paradicsomból való kiűzetéskor már elhangzik az ősevangélium: “Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3, 15). A katolikus értelmezés az ősevangéliumban említett asszonyban Máriát látja, akinek a fia széttiporta a Sátán fejét. Ezért a katolikus liturgia a szeplőtlen fogantatás ünnepét december nyolcadikára, az advent kezdetére helyezi. Az adventi hajnali misék liturgikus szövegei is a Máriáról szóló fogadalmi mise szövegei voltak, külön engedély alapján a liturgikus szín is a fehér volt ilyenkor az adventi lila helyett. Az adventi várakozás másik főalakja az Előhírnök, Keresztelő Szent János, aki arra figyelmeztet, hogy ez a várakozás nem passzív várakozás, hanem előkészület. Advent megjeleníti a Jézus első eljövetelére való várakozást, de egyben figyelmeztet Jézus második eljövetelére, arra, hogy életünket tulajdonképpen az erre való várakozásnak, az erre való felkészülésnek kell jellemeznie. Advent első napjának, advent első vasárnapjának (régi rítus szerinti) evangéliuma Krisztus második eljöveteléről, az utolsó itéletről szól. Advent megjeleníti az Ószövetség, Izrael várakozását is a Messiásra, ez a motívum is megtalálható a liturgiában.

Az egyházi év liturgiáját tulajdonképpen két ritmusnak az együttese határozza meg. Az Egyháznak vannak naptári naphoz kötött ünnepei. Ezek közül a két legnagyobb karácsony és vízkereszt ünnepe. De ilyenek Mária ünnepei, a szentek ünnepei is. Az Egyház liturgiájának másik ritmusát a hetek, a vasárnapok és a hétköznapok egymásutánja adja meg. A másik két nagy ünnep, a húsvét és a pünkösd vasárnapra esnek. A vasárnapokra és hétköznapokra épülő adventi liturgiában a közvetlenül karácsonyt megelőző napokban megjelennek a dátumhoz kötött szövegek is. December 17-től kezdve hét napon át, a zsolozsma legünnepélyesebb imaórájában, a vesperásban, az esti dicséretben a Magnificat-ot kísérő antifónák naptári naphoz kötött szövegek. Ezek a szövegek Jézust szólítják meg, eljövetelét kérve. A megszólítások az Ószövetségből vett megszólítások. Ezek az antifónák az “ó” felkiáltással kezdődnek, ezért nevezik őket ó-antifónáknak. Az alábbiakban az ó-antifónák magyar fordításait az új rítus szerinti Zsolozsmáskönyvben lévő szövegek alapján közöljük (kisebb változtatásokkal):

December 17. Ó, Bölcsesség! Te a magasságbeli Isten ajkán születtél, erőddel elérsz a világ egyik végétől a másikig, és üdvösen igazgatod a világmindenséget: jöjj taníts minket okosan élni!

December 18. Ó, Adonái és népednek vezérlő Fejedelme! Te megjelentél Mózesnek az égő csipkebokorban, és neki a Sinai-hegyen törvényt adtál: jöjj válts meg minket kitárt karoddal!

December 19. Ó, Jessze gyökeréből támadt Sarj! Te jel vagy a népek számára; elnémulnak a királyok előtted, és epedve várnak a nemzetek: jöjj, szabadíts meg minket, már ne várass tovább magadra!

December 20. Ó, Dávid kulcsa és Izrael királyi pálcája! Amit te megnyitottál, azt senki be nem zárja, amit te bezártál azt senki ki nem nyitja: jöjj, szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek!

December 21. Ó, szent Virradat! Te az örök világosság Fényessége és az Igazságosság Napja vagy: jöjj, és világosítsd meg azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek!

December 22. Ó, nemzetek királya és szívünk kívánsága, az Egyház Szegletköve! Te a kettőt eggyé teszed: jöjj üdvözítsd az embert, akit a föld anyagából  alkottál!

December 23. Ó, Emmánuel, törvényhozó Királyunk! Te üdvözíted a reád várakozó népeket: jöjj és üdvözíts minket, Urunk Istenünk!

A püspöki szinódus rendkívüli ülést tart októberben. A szinódus témája a család lesz. Az interneten egyre többet lehet olvasni a szinódusnak nem egyetlen, de legtöbb vitát kiváltó témájáról, az elvált, de ismét valamilyen élettársi viszonyban élők áldozásának lehetőségéről. A Magyar Kurír szinte egymás alatt közli Pell bíboros álláspontját és Kasper bíboros híres februári beszédének elemzését Szabó Ferenc jezsuita atya tollából. Pell bíboros az Egyház tanításának megfelelően kijelenti: „Úgy nem tudjuk megőrizni a házasság felbonthatatlanságát, ha megengedjük, hogy az újraházasodottak is magukhoz vegyék az Eucharisztiát.”

Egy régebbi – szatirikus hozzáállása miatt már többször bírált – bejegyzés foglalkozott egyes modern teológusok és az ellentmondás elvének viszonyával. Azt hiszem, a Kasper bíboros álláspontját védő írás jó illusztráció ehhez a bejegyzéshez. Idézem az elemzés záró sorait:

Láthatjuk, hogy a német teológus főpásztor javaslata egyaránt elkerüli a rigorizmust, a túlzott szigort és a laxizmust, a túlságos engedékenységet. Walter Kasper bíboros nem akar elébe vágni a szinódusi munkáknak és a pápai döntésnek, csak emlékeztetni kívánta az egész egyházat Isten mindig felajánlott irgalmasságára.

Ehhez azt tenném hozzá, hogy a rigorizmus és laxizmus elkerülése az ellentmondás elvének feladásával sikerült. Ebben az esetben viszont egyszerre tekinthetünk valamit igaznak és tévesnek, egyszerre tekinthetjük a házasságot felbonthatónak és felbonthatatlannak, a házasságon kívüli szexuális életet bűnnek és nem bűnnek. A “bölcsek köve” tehát az ellentmondás elvének a feladása. Az ellentmondás elve a létezésnek azt az alapvető tulajdonságát ragadja meg, amely szerint egyszerre valami (ugyanabból a szempontból) nem lehet létező és nem létező. Ebben tehát a létezés és a nem-létezés (a semmi) közti alapvető különbségről van szó. Ennek az elvnek logikai megfogalmazása szerint egy állítás ugyanarról a dologról, ugyanabból a szempontból egyszerre nem lehet igaz is, meg téves is. Ennek az alapelvnek a használata értelmünkben készségként van meg, amely készség azonnal működésbe lép, mihelyt értelmünk kapcsolatba kerül a létezéssel a megismerés folyamán.

Vessünk egy pillantást a Kasper bíboros által javasolt megoldás pontokba szedett állomásaira:

1. Az elvált felek ismerjék el felelősségüket az első házasság felbomlásában;

2. A válás az igazságosság szellemében történjék az elvált (elhagyott) fél és a született gyermek(ek) tekintetében;

3. Világosan bizonyítani kell, hogy már lehetetlen lemondani az új féllel való kapcsolatról, mert például már gyermekük született;

4. Az elvált hívő fél új házasságában keresztény házaséletet akar folytatni az evangélium szellemében;

5. Számára a szentségekhez való járulás nem formaság lesz, hanem életbe vágó jelentőséggel bír.

Már az első pont lehetetlent kíván: “az elvált felek ismerjék el felelősségüket az első házasság felbomlásában”, a keresztény házasság ugyanis nem képes felbomlani, mert ez felbonthatatlan. Az “első” házasság csak valamelyik fél halálával szűnhet meg, bomolhat fel. Ebből következően, a második pont alaptalanul beszél “igazságosság szellemében történő” válásról. A harmadik pontban említett “világos bizonyítás” azt bizonyítja, hogy a házasságtörés immár állandó állapottá vált, amelynek megszüntetését már elképzelni sem lehet. A negyedik pont hemzseg az ellentmondásoktól: “új házasságról” és “keresztény házaséletről” beszél házasságtörés helyett. Ilyen körülmények között az ötödik pontban említett szentségekhez járulásról valóban szó sem lehet, kivéve őszinte bánat esetén a gyónás szentségét. A fenti szöveg is tükrözi, hogy a pontok szerzője (François-Xavier Amherdt, aki a lelkipásztori teológia professzora a fribourg-i Egyetemen) valójában már eleve felbonthatónak gondolja a felbonthatatlan keresztény házasságot, hiszen “új házasságról”, “keresztény házaséletről” beszél. A szerző a házasság szót megkülönböztetés nélkül használja a Jézus és az Egyház egységét megjelenítő szentségi házasságra és a lényegében állapotszerű házasságtörést megvalósító második kapcsolatra. A következő kérdés is elhangzik a szövegben:

Ha a szentségi feloldozás lehetséges a gyilkos számára, aki megbánta bűnét, miért kellene megtagadni az irgalmasságot a bűnbánó házasságtörőtől?

A kérdés tényleg megdöbbentő, mert azt sugallja, hogy katolikus teológusok nem tudják, hogy az őszinte bánatnak elengedhetetlen kelléke a bűn elkerülésének komoly szándéka. Mit ér az éppen a következő gyilkosságra készülő bérgyilkos bánata?

Nem tűnik kegyetlennek, irgalmatlannak az Egyház álláspontja ezekben a kérdésben? Pell bíboros a következőket mondja:

A katolikus egyház tanítása kimondja, hogy azok, akik az előző egyházi házasságuk érvénytelenítése nélkül kötöttek újra polgári házasságot, csak abban az esetben járulhatnak szentáldozáshoz, ha új partnerükkel „fivérként és nővérként”, a szexuális együttléttől tartózkodva élnek együtt.

Reális ez az álláspont? Nem kívánja-e ez a hősiesség csak szentektől elvárható magas fokát? Ráadásul nem is csak egy emberről van szó. Nehéz kérdések ezek. A kérdésekre adott válasz nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a házasság szentsége által a házasok megkapják mindazt a segítő kegyelmet, amely életállapotukhoz szükséges. (Hasonló a helyzet az egyházi rend szentségével és a szerzetesi fogadalmakkal kapcsolatban is. Ez utóbbi esetében a kegyelem nem a szentségi jelek közvetítésével adódik meg, mert a szerzetesi állapot már itt a földön az Istenhez kapcsolódásnak arra a közvetlenségére utal, amelyben majd a maga teljességében az üdvözülteknek lesz részük.) Azok a döntések tehát, amelyek a házasságban való élet megromlásához vezetnek, ezt a kegyelmet utasítják vissza, veszítik el. Az új kapcsolat, amelyből még gyermekek is születhetnek, emberileg nézve szinte visszafordíthatatlanná teszi ezt az állapotot. Ez az állapot azonban bűnös állapot. Ez az állapot nem azért bűnös, mert az Egyház ezt ilyennek mondja, hanem éppen azért mondja az Egyház ezt ilyennek, mert ez objektíve bűnös állapot. Ebből következik, hogy az Egyház nem jelentheti ki azt, hogy ez nem bűnös állapot. Mi tehát a megoldás? A bűnös állapotban lévő embernek az állapotból való szabadulásra irányuló őszinte és komoly vágya, törekvése szinte “vonzhatja” (de ki nem érdemelheti) Isten kegyelmét, amely a helyzet változásával, az idő haladtával meghozhatja a teljes megtérés kegyelmét. Ha azonban ehelyett ezen állapotnak valamilyen “legalizálása” történne meg, akkor az állapotból való kikerülés öszinte és komoly vágya meggyengülne vagy meg is szünne. A “második házasságban” élők áldozásának olyan engedélyezése, amelynek nem feltétele a bűnös állapot megszüntetésére irányuló komoly törekvés (amely nélkül lehetetlen az érvényes gyónás és a megszentelő kegyelem visszanyerése) ilyen “legalizálást” jelentene.

Miért élvezhet a teológia “modern” tudományának művelője mentességet az ellentmondás elvének használata alól, jóllehet ez világi tudományok területén dolgozó kollégái számára elengedhetetlen? Talán azért, mert tudományának tárgya az az Isten, akiről, akinek tetteiről csak az emberi tudás fogalmaival, csak az emberi tapasztalatok nyelvén beszélhetünk? Ezek a fogalmak, ez a nyelv pedig szükségszerűen elégtelenek Isten valóságának a teljes megragadásához. Egyszerre beszélünk például Isten irgalmasságáról és igazságosságáról, ezek a tulajdonságok viszont tapasztalataink alapján ellentétesek lehetnek. Nicolaus Cusanus Istenről mint az ellentétek egybeeséséről (coincidentia oppositorum) beszélt. Egy régebbi bejegyzés arról szólt, hogy Istennel kapcsolatban fogalmainkat, szavainkat nem használhatjuk teljesen abban az értelemben, ahogyan ezeket a teremtett világ dolgaira alkalmazzuk. A katolikus teológia azonban nem adhatja fel az ellentmondás elvét, hiszen a teológia éppen arra törekszik, hogy megvilágítsa azt, hogy az Istenre, Isten tetteire alkalmazott fogalmak szavak, teremtettségből adódó ellentmondásai hogyan oldódnak fel Istenben, anélkül, hogy le kellene mondani az ellentmondás elvéről. Így például a Szentháromsággal kapcsolatos hittételek kijelölik mi az egy és mi a három Istenben. Hasonlóan jár el a skolasztikus filozófia is, amikor a tapasztalható egységet és sokaságot, változást és állandóságot nem valamilyen dialektikus “ellentétek harcának” fogja fel, hanem ezeknek a teremtett világ létezőiben megismerhető, egymástól metafizikailag (de valóságosan) különböző összetevőit felelteti meg. Ez a készség sajnos a modern teológia egyes művelőinél fogyatkozóban van.

Eredetileg ez a bejegyzés a Rorate Caeli blogon megjelent bejegyzés fordítását tartalmazta. A bejegyzés tartalma többeket megbotránkoztatott. Ezért úgy döntöttem, hogy a hozzászólások meghagyásával az eredeti bejegyzés tartalmát törlöm. Ezzel is ki akarom fejezni a blog Jézus Krisztus mindenkori földi helytartója iránti tiszteletét és engedelmességét.  Az eredeti bejegyzés valós problémákra mutat rá és műfaját tekintve abszurd jelenet, mégis a benne elhangzó kifejezések, mondatok nem voltak teljes összhangban a Péter mindenkori utóda iránti köteles tisztelettel. 

Azt azonban meg kell jegyezni, hogy mostanában nem könnyű leírni a fenti mondatokat. Nem lehet nem észrevenni, hogy Ferenc pápa pápaságával egy olyan egyházpolitikai és teológiai irányzat került előtérbe, amelynek hozzállása, amelynek álláspontjai okot adnak az aggodalomra. De Ferenc pápa az Egyház törvényesen megválasztott pápája, akinek majd Isten előtt kell számot adnia pápaságáról. Ezért őt megilleti a tisztelet és az engedelmesség. Az első vatikáni zsinat atyáit a Szentlélek vezette a pápai hatalmat körvonalazó dogmák (tévedhetetlenség, joghatóság az egész Egyház fölött) kijelentésében. Ezek ugyanis ma az Egyház veszélyeztetett egységének biztosítékai. Ezért, akik a katolikus tanítás alapján állnak, nem szakadhatnak ki az Egyház egységéből.

Az alábbiakban közlöm a The Jesuit Post április elsejei (valójában másodikai) cikkének fordítását. (A jezsuita portál valahogyan domonkosok kezére jutott.) A cikk – úgy látszik – az Angyali Doktor legismertebb művének, a Summa-nak egy artikulusa. A fordítás (kissé stilizálva, a lábjegyzetek sajátjaim):

Úgy tűnik, hogy a jezsuita rend a nagyobb (kiválóbb), mert

1. A dolog nagyságának a mértéke a mennyiség. Így Isten Ábrahámnak a nagyságot az által ígérte meg, hogy Ábrahám leszármazottjai többen lesznek, mint a csillagok (Gen 26,4). Továbbá az, hogy Isten kedveli Ferenc pápát, úgy mutatkozik meg, hogy 3.85 millió twitter követőt adott a pápának. Továbbá Areopagita Dénes mondja, hogy a jó úgy árad ki magából, mint a hippi szakálla vagy mint a TOMS cipők ¹. A világon azonban több jezsuita van, mint domonkos, így úgy látszik, hogy a jezsuita rend nagyobb a domonkos rendnél.
2. A keletkezés rendjében a tökéletlen megelőzi a tökéletest, ahogyan ezt tanúsítják az egyszerű macska videók összehasonlítva az auto-tuned macska videókkal ². Szent Domonkos azonban a 13. században alapította a domonkos rendet, Szent Ignác pedig a 16. században a jezsuita rendet. Tehát, úgy tűnik, a jezsuita rend nagyobb a domonkos rendnél.
3. Egy cél nagyságát annak a nagysága határozza meg, ami a célhoz van rendelve. Ezért a fekete füllel ellátott kávés kancsó nagyobbnak tekinthető mint a narancssárga füllel ellátott kávés kancsó, mert ez utóbbi valami kisebb jó szétosztására van rendelve ³. Mármost a domonkosok rendje a lelkek üdvözítésére van rendelve, a jezsuita rend pedig Isten nagyobb dicsőségére (AMDG). Isten dicsősége azonban nagyobb dolog, mint a lelkek üdvössége, mert ez előbbi az utóbbin kívül még magában foglalja például sziklákat, növényeket és állatokat is. Ezért úgy látszik, hogy a jezsuita rend nagyobb a domonkos rendnél.

A fentieknek ellentmond a Vitae Fratrum Ordinis Predicatorum, amikor azt írja, hogy Bonnevaux ciszterci apátjának látomása szerint a Mi Urunk megígérte a bűnösök sorsa miatt aggódó Boldogságos Szűznek,  hogy új küldötteket küld a bűnösök közé, a domonkosokat, a Prédikátorok Rendjének tagjait, akik meg fogják szólítani a bűnösöket és az örök boldogságra vezetik őket. Minthogy Istennek úgy tetszik, hogy az emberiség számára szóló legnagyobb ajándékokat a Boldogságos Szűz által kapják meg, joggal lehet azt mondani, hogy a domonkosok rendje a nagyobb.

A fentiekre válaszolva azt kell mondani, hogy nem helyes, ha a tanítványok azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb, mert ez a Mi Urunknak szomorúságot okoz (Lk 9, 46-48). Egy szerzetesi életmód annyiban lehet jobb, amennyiben a bűnbánat és az apostoli szeretet által minimalizálja  az ilyen vetélkedések lehetőségét. Mind a domonkosok, mind a jezsuiták apostoli életét áthatja az isten- és emberszeretet. Mégis a domonkosrendi testvér életét a nagyobb bűnbánat lehetősége jellemzi, mert ez a többi domonkosrendivel él együtt. Így, szigorú értelemben véve, a domonkosok rendje a nagyobb rend.

Válasz az 1. ellenvetésre. Areopagita Dénes másutt azt mondja, hogy “egyetlen gyémánt értékesebb több rubinnál”. Így a mennyiség egyedül nem megfelelő mértéke a nagyságnak. Ezt az állítást támasztja alá a Madonna CD-k és egyebek nagy száma is. Továbbá, Istennek, minden tökéletesség forrásának gyakran úgy tetszik, hogy a kiválóság sokszor inkább a kevesebb által, mint a több által nyilvánuljon meg. Ezért parancsolta meg Gedeonnak, hogy 32.000 főről csökkentse seregét 300 főre (Bírák 7,6).  Gedeonnak azokat kellett kiválasztania a kis csapatba, akik Enharod vizénél kezükből, kutyák módjára nyalva itták a vizet. Ez profétikus utalás az Úr kutyáira, a domonkosokra (Domini canes).

Válasz a 2. ellenvetésre. jóllehet a tökéletlen megelőzi a tökéletest a keletkezés rendjében, a minták rendjében azonban a tökéletesebb van előbb. Ezt az elvet kiválóan szemlélteti a Dredd bíró korábbi változatának összehasonlítása a későbbivel. Minthogy azonban Szent Ignácot inspirálta Szent Domonkos példája, akire viszont a tiszteletreméltó Cassianus példája hatott, aki viszont az egyiptomi pusztában, Mózes Atya lábainál ülve tanulta a szerzetességet, jobb azt mondani, hogy az evangéliumot hirdető, kosárfonásból élő, pusztai remete volt a legtökéletesebb.

Válasz a 3. ellenvetésre. Minthogy Szent Iréneusz szerint “az élet az emberben Isten dicsősége”, és minthogy a lélek üdvössége az örök élet, a domonkosok és jezsuiták szerzete valójában ugyanahhoz a célhoz van rendelve, ezért mind a kettő hasonlítható a fekete füllel ellátott kávés kancsóhoz. Mégis helyes azt mondani, hogy a domonkos testvérek főzetének ír krémlikőr (Irish Cream) zamata van Aquinói Szent Tamás teológiájának “édessége” miatt.