A negyedik út. 2.rész

Az előző bejegyzés Aquinói Szent Tamás negyedik útjának metafizikai hátterével foglalkozott. Eljutottunk a létanalógia fogalmáig, amely szerint a létezés fogalma minden létezőre közvetlenül alkalmazható, a létező fogalma alá nem lehet szűkebb terjedelmű fogalmakat rendelni. Ugyanakkor a létező fogalma nem teljesen egyértelműen alkalmazható az egyes létezőkre, mert ez a fogalom jelöli azt a különbséget is, amely a létezés módjára vonatkozik, hiszen ezek a különbségek is léteznek. Így a létező fogalma kifejezi mind a létezők egységét, hiszen ugyanaz a fogalom vonatkozik minden létezőre, de ezzel együtt utal a sokaságra, a különbözőségekre is, mert az egyes létezőkre alkalmazva, ezeket a különbségeket is tartalmazza. Vannak más fogalmak is, amelyek hasonló tulajdonsággal rendelkeznek. Ezeket a fogalmakat transzcendentáléknak nevezzük, jelölve azt, hogy ezek közvetlenül átjárják a létezők teljes körét, szűkebb kiterjedésű fogalmak közvetítése nélkül alkalmazhatóak minden létezőre. A skolasztikus  felsorolás szerint ezek latinul: ens, res, aliquid, unum, verum, bonum.  Magyarul: a létező, a dolog, a valami, az egy, az igaz, a jó. Ezekhez újabban hozzáteszik a szépet (pulchrum) is. A skolasztikusok szerint ezek a létezéstől elválaszthatatlanok, a létezés különböző oldalaira utalnak, tulajdonképpen felcserélhetőek a létezéssel. A negyedik út ezek közül kettőt említ: az igazat és a jót. A lét igazsága tulajdonképpen arra utal, hogy a lét értelmes, megismerhető az értelem számára. A megismerés elsősorban az értelem általi befogadásra vonatkozik, a létezőre vonatkozó ismeret a létező hatására az értelemben keletkezik. A jó esetében a szellemi létező kilép önmagából, a megismert létező után vágyódik, ennek valamilyen értelemben vett birtoklására törekszik. Láttuk, hogy a létezők az általános értelemben vett létet (ens commune) lényegük által korlátozva valósítják meg. Ebben az értelemben beszélhetünk a létezők fokozatairól, egy elemi részecske is létező, de ennél tökéletesebb egy növény, ennél tökéletesebb az állat, és a legtökéletesebb létező az ember. Az ember lényege szerint teljesebb létezéssel rendelkezik, egységében magában foglalja az élettelen létezést, a növényi és állati létezést is. Ennek megfelelően az ember az ontológiai értelemben vett igazság és jóság magasabb fokán áll, mint az alacsonyabb rendű létezők. Ezek azok a tökéletességi fokozatok, amelyekre Szent Tamás a negyedik útban hívatkozik.

Amint láttuk, a létezők az általános létben (ens commune) részesednek, ennek teljességéből és általánosságából lényegük korlátai szerint fogadnak be valamit. De mi is ez az ens commune? Valójában ez önálló létezőként nem található meg, csak a benne részesedő létezőkben mutatkozik. Az ens commune értelmünk fogalma, amely leírja a valóságban tapasztalható helyzetet. Ebből a szempontból hasonlít más általános fogalmakra. Nincs emberség, mint önálló létező, de vannak emberek. Értelmünkön kívül nincs önállóan létező ens commune, de vannak létezők, amelyekre vonatkozik ez a fogalom. Ha a létben részesedő létezők létezésének okára, magyarázatára kérdezünk, akkor nyilvánvaló, hogy az ens commune ilyenként nem jöhet számításba. Csak olyan létező jöhet szóba, akinek értelmünktől független, önálló léte van. További követelmény az, hogy léte olyan legyen, amely forrása az összes részesedett létnek. Csak így biztosítható a létfogalomban meglévő egység, az, hogy ugyanabban a létben részesednek a létezők, a lét különböző módjai szerint. Elégséges ok, magyarázat csak egy olyan, korlátok nélküli létező lehet, amely a létet nem részesedésként fogadja be, hanem sajátjaként birtokolja, akiben a lét nem lényeg által korlátozottan van jelen, hanem ő maga a lét: esse subsistens. Ellenkező esetben nem lehetne teljes ok, magyarázat, mert még neki is lenne oka, magyarázata és így tovább. A lényeg által korlátozott létezők ettől a létezőtől kapják létüket, ő az oka létüknek.

Ennek a létezőnek nem lehet létét korlátozó, lététől különböző lényege, benne a lényeg és a létezés egybeesnek. Arra kérdésre, hogy ki is Ő, a Kivonulás könyvének szavaival válaszol: “Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Belátható, hogy ilyen létező csak egy lehet, továbbá, hogy benne semmilyen összetettség, megosztottság nincs, teljesen egyszerű. Így nincs meg benne az az összetettség sem, amely szerint a véges létező rendelkezik egy olyan metafizikai “maggal”, szubsztanciával, amely hordozza a létező tulajdonságait, amely alanya cselekvésének. Így a teremtettségre jellemző szubsztancia-járulék (substantia, accidens) fogalompár sem alkalmazható erre a létezőre. Az értelem tehát nem tulajdonsága, hanem Ő maga az Értelem. A szeretet sem tulajdonsága, hanem Ő maga a Szeretet. Nincs meg benne a változást lehetővé tévő lehetőség-megvalósulás (potentia, actus) kettősség sem, Ő a teljes ténylegesség, Actus Purus, aki a változások hiánya miatt kívül van az időn, örökkévaló.

Ha megvizsgáljuk az Isten létezését beláttató érveket, észrevehetjük, hogy bizonyos értelemben “rehabilitálják” Parmenidészt. A világ ugyan nem teljesen egységes, különböző dolgok vannak benne, amelyek változnak, mégis ez a világ, úgy ahogyan van, utal egy olyan létezőre, aki nem változik, akiben nincs összetettség, nincsenek részek. Ez a létező úgy mozgatja a világot, hogy közben Ő nem mozog, úgy oka a világnak, hogy neki nincs oka. A véges létezők állandóan változó világa tehát utal egy végtelen, változatlan létezőre, aki nélkül ez a világ nem lenne. Értelmünk a világ megtapasztalása által – amely érzékszerveink adatainak feldolgozásával kezdődik – eljut addig, hogy a világban értelmet, rendet, törvényeket ismer fel. Ennek a felismerésnek az eredményeként értelmünkben fogalmak, ítéletek keletkeznek, amelyek a világ valóságára utalnak. Ha azonban a Teremtő oldaláról nézzük a világot (ez persze csak részlegesen tehető meg, hiszen nem mi teremtettük a világot), akkor a világban lévő értelmességnek az oka Isten örök teremtő eszméiben található meg. Értelmünk ezekhez emelkedik fel az tapasztalható világ értelmi feldolgozása folyamán. Ez a felemelkedés azonban tökéletlen, de mégis valóságos. Isten eszméinek megismerésére azonban van egy másik forrásunk is. Ez a forrás nem a teremtett világ tapasztalatából indul ki, mert Isten emberi szavak, tettek által beszélt önmagáról. Így jelenik meg a másik ismeretforrás: a kinyilatkoztatás. A következő bejegyzésben ezzel foglalkozunk.

A negyedik út. 1.rész

Az előző bejegyzésekben a kozmológiai istenérvekkel és a teleológiai érvvel foglalkoztunk. Aquinói Szent Tamás öt útja közül foglalkoztunk az első hárommal (ezeket a kozmológiai érvek közé soroltuk) és az ötödikkel (teleológiai érv). Nem volt szó azonban eddig  a negyedik útról. Szent Tamás életművének több kutatója (köztük John F. Wippel 1) szerint ez az út platonikus, neoplatonikus hatásra utal. Egy kicsit emlékeztet Szent Anzelm ontológiai érvére is, amely abból indul ki, hogy Isten a teljes tökéletesség, akinél nagyobbat senki sem képes elgondolni. A negyedik út abból indul ki, hogy a dolgokban különböző fokozatú tökéletességet (igazság, jóság) találunk. Egyik dolognak az igazsága, jósága nagyobb mint a másiké. Ekkor azonban lennie kell egy maximálisan tökéletes, jó, igaz létezőnek is, amely oka a dolgokban található tökéletességnek. A mai olvasó számára kérdések merülnek fel ezzel az érveléssel kapcsolatban. Mire utal az érv szövegének néhány mondata?  Úgy tűnik, ennek az érvnek a megértéséhez el kell mélyülni Szent Tamás metafizikai  ”világképében”. Az alábbiakban megpróbálom röviden vázolni ezt a világképet.

Megint Parmenidészig (Kr. e. 5-4.század) megyünk vissza. Hasonlóan ahhoz, ahogy Parmenidész érvelt amellett, hogy a valóságban nincs változás, gondolatamenete szerint a létező valóság oszthatatlan, mai szóhasználat szerint azt mondanánk, hogy teljesen homogén.  Ha ugyanis a létezőben ettől valamilyen módon megkülönböztethető részek lennének, akkor ezek nem létezők lennének, mert a létezéstől csak a nem létezés különbözhet. A világban tapasztalható különböző dolgok, a különbözőség csak látszat. Parmenidész létfogalma szerint a létezővel szemben, tőle különbözve, nem állhat másik létező, hanem csak a nem létezés, ahogyan az ember fogalmával szemben a nem ember fogalma áll.

A “létező” valóban különleges fogalom. A különlegesség leginkább a más fogalmakkal való összehasonlításkor mutatkozik meg. Vegyük az állat fogalmát. Az állat általános fogalmából úgy juthatunk el például a kutya szükebb körű fogalmához, hogy az általánosabb fogalomhoz hozzáadunk valamilyen megkülönböztető jegyet (differentia specifica), amely csak a kutyára jellemző, amely az állat fogalmában nincs benne (legfeljebb lehetőségként). Ugyanis, ha ez benne lenne az állat fogalmában, akkor minden állat kutya lenne. Felmerül a kérdés, ha a létezőt a legáltalánosabb fogalomnak tekintjük, hogyan jutunk el ebben az esetben a szűkebb körű fogalmakhoz. A létező fogalmához hozzá kellenne adni valamit, ami ebből hiányzik. Ez a valami azonban csak nem létező lehetne, mert a létezés mindent magában foglal, ami létezik. A létezés általános fogalmához tehát nem tartoznak szűkebb körű fogalmak. Fordított irányban, a kutya fogalmából úgy jutunk el az állat fogalmáig, hogy ebből elhagyjuk azt, ami csak a kutyára jellemző és csak azt vesszük figyelembe, ami minden állatra jellemző. A kutya fogalmából azonban így nem juthatunk el a létező fogalmához, mert a létező minden létező dologra vonatkozik, így arra is, amitől a kutya kutya, tehát ez nem hagyható el. Ezért a létező fogalma közvetlenül, szűkebb jelentésű fogalmak “közvetítése” nélkül vonatkozik a kutyára. De mi a helyzet a macskával? A kutya és a macska közti különbséget az tükrözi, hogy rájuk két különböző fogalom vonatkozik, amelyek kizárják egymást olyan értelemben, hogy a kutya nem lehet macska és a macska nem lehet kutya. Ha a létező közvetlenül, szűkebb körű fogalmak közvetítése nélkül vonatkozik a kutyára és a macskára egyaránt, akkor a kutya és a macska nem ugyanaz? Igaza van Parmenidésznek? Arisztotelész szerint nem, mert a létező általános fogalma ugyan közvetlenül, szűkebb körű fogalmak közvetítése nélkül vonatkozik minden létező dologra, ugyanakkor ez a fogalom nem pontosan ugyanazt jelenti minden dolog esetében. A fogalom utal a létezés általánosságára, de ugyanakkor utal a létezés módjára is: a kutya kutya módjára létezik, a macska macska módjára, sőt Cirmi cica Cirmi cica módjára létezik, Buksi kutya Buksi kutya módjára létezik. Az általános létezés, az ens commune fogalma tehát nem egyértelmű (univok) fogalom, mint az ember fogalma, amely ugyanolyan értelemben vonatkozik minden emberre. De nem is arról van szó, hogy a fogalom teljesen mást jelentene attól függően hogy mire alkalmazzák, tehát nem csak egy véletlen egybeesésről van szó, mint az “ár” szó esetében, amikor beszélhetünk a Tiszán levonuló árról, meg a kenyér áráról. A létfogalom analóg fogalom, amely egymástól elválaszthatatlanul foglal magába hasonlóságot és különbséget Így jutunk el a sokat emlegetett létanalógiához, az analogia entis-hez. Több bejegyzés foglalkozott már az analóg fogalmakkal, mert a teremtett világ fogalmai is ilyen értelemben alkalmazhatóak Istenre. Most egyelőre azonban csak a tapasztalható világunkon belüli analógiáról van szó.

A fenti létfogalmat alkalmazva Parmenidész problémája megoldható, mert egy dolog létével így már nem csak a nem létező állítható szembe, hanem egy másik létező léte is. Ugyanis a létezést nem teljesen egyértelműen állítjuk két dologról, hanem analóg módon. A két létező mindegyike létezik, de a létezés módjában különböznek. A létanalógia fenti értelmezése az arisztotelészi-tomista metafizika sajátossága. A ferences Boldog Duns Scotus János követői szerint az ens commune is teljesen egyértelmű, univok fogalom, egyaránt alkalmazható pédául Istenre és a teremtményre. Így persze ez a fogalom tartalmilag elszegényedik. Most azonban nem megyünk bele a tomisták és a skotisták közt folyó vita részleteibe.

Az általános létező, az ens commune tehát vonatkozik minden létezőre, de nincs olyan létező vagy a létezőknek olyan csoportja, amely teljesen kimerítené ezt a fogalmat. Úgy tűnik, hogy az egyes létezők esetében a fogalom általánossága az egyedi létezőkben valami által csak korlátozva mutatkozik meg. A kutya csak kutya és nem macska is egyben, a macska csak macska, Szerémke macska csak Szerénke macska és nem Lukrécia macska és így tovább. A tomista metafizika ezt a korlátozó tényezőt a dolog lényegével azonosítja. Egy dolog lényege (essentia) azt mondja meg, hogy mi a dolog. De éppen ez korlátozza az általános létet arra, ami a dolog. Ezért mondják, hogy a  létező dolgok valójában két metafizikailag különböző, de egymástól fizikailag elválaszthatatlan elv, principium együtteseként vannak jelen. Ez a két elv: a lényeg és a létezés (essentia, existentia). A lényeg úgy viszonylik a létezéshez, mint a lehetőség a megvalósuláshoz.

Szent Tamás a fenti viszonyt más oldalról is megvilágítja a részesedés (participatio) fogalmát alkalmazva. Metafizikai értelemben a részesedés azt jelenti, hogy valami részlegesen kap valamit, befogad valamit, ami azonban a maga teljességében és általánosságában másban van meg. Ez a meghatározás könnyen alkalmazható az egyes létezők és az általános létezés (ens commune) viszonyára, itt ugyanis arról van szó, hogy az egyes létezők a lényegük által korlátozott módon részesednek a létezésben, amelyet azonban nem merítenek ki, és amely teljes általánosságában az ens commune fogalmában mutatkozik meg. A negyedik útban említett különböző mértékű tökéletességek és a maximális tökéletesség viszonya emlékeztet az egyes létezők és az ens commune viszonyára, eddig azonban csak véges létezőkről volt szó. Az érv további kidolgozása a következő bejegyzésben folytatódik.

Jegyzetek:

  1. John F. Wippel: The metaphysical thought of Thomas Aquinas

A teleológiai érv. 2.rész

Az előző bejegyzésben a cél okra építő istenérvvel foglalkoztunk. Egy régebbi bejegyzésben volt szó arról, hogy a világban lévő változást az Arisztotelészre támaszkodó metafizika lehetőségekből megvalósulásba, aktualitásba való átmenetként írja le. Az elégséges magyarázat elve szerint ez az átmenet nem magától megy végbe, ez egy ható oknak az okozata. A ható ok mellet azonban egy másik ok is szerepet játszik a változás magyarázatában. Ez az ok, a cél ok azt világítja meg, hogy a változás kiinduló lehetőségét nem akármi, hanem csak adott megvalósulások követik, így a ható ok tevékenysége is ilyen eredmény megvalósítására irányul. Ennek az irányultságnak az elegendő magyarázata viszont csak egy értelem lehet, mert az eredmény a változás előtt még nem létezik anyagi valóságként, ez csak egy értelemben létezhet jővőben bekövetkező dologként.

A lehetőség, a megvalósulás, a ható ok, a cél ok fogalmainak szemléltetésére manapság rendelkezésre áll egy olyan eszköz, amellyel Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás még nem rendelkeztek. Ez a szemléltető eszköz a szoftver, a számítógépes program.

A számítógép egy olyan berendezés, amely egy program utasításait hajtja végre a program által meghatározott sorrendben. A számítógép program nélkül csak egy üres lehetőség. A program egy utasítása a gépnek az utasítás végrehajtása előtti állapotát átviszi egyik másik állapotba. A gép egy állapota tehát egyrészt megvalósultság, ugyanakkor azonban egy másik állapot lehetősége is. A számítógép a programot utasításonként hajtja végre. Az utasítások közül egy ki van jelölve éppen végrehajtandó utasításként. A végrehajtás után más utasítás lesz az új végrehajtandó utasítás. Ez sokszor a program szövegében következő utasítás, de lehetőség van ugrásokra is a szövegben. A programot végrehajtó számítógép állapotainak sok jellemzője lehet. Ilyenek a program által használt tárolóhelyek tartalmai, maga a következő végrehajtandó utasítás, de az állapotot jellemzi az az időpont is, amikor az állapot előállt. Időpontként lehet használni a “belső időt” is, azaz azt, hogy hányadik alkalommal került sor egyáltalán utasítás végrehajtására a program eddigi futása folyamán.

Vegyünk egy konkrét időponthoz tartozó állapotot. Tételezzük fel, hogy a gép belső ideje 1000, azaz most éppen ezredszer hajtott végre utasítást a gép. A következő végrehajtandó utasítás, mondjuk a program szövegének 54. sorában lévő utasítás, a jelen állapotot fogja átvinni egy másik állapotba. Ez az állapot még nem állapota a gépnek, a gépnek csak egyetlen állapota lehet, ez az ezredik utasítás-végrehajtás utáni állapot. Az 1001. utasítás-végrehajtás utáni állapot tehát aktuálisan még nem létezik, ez csak egy lehetősége a jelen állapotnak. Mégis van valamilyen kapcsolat az 1000. utasítás-végrehajtás és az 1001. utasítás-végrehajtás utáni állapotok között, mert az éppen végrehajtandó, 54. sorban lévő utasítás az előző állapotot viszi át az utóbbiba. Ez a hozzárendelés létező dolog, a gép eszerint működik, de ha csak a gépet nézzük, a hozzárendelés teljes magyarázatát nem tudjuk megadni. A gép számára ugyanis csak a pillanatnyi állapot létezik (ez éppen az 1000. utasítás-végrehajtás utáni állapot), az ezt  követő állapot még nem létező állapot. A hozzárendelés tehát csak olyan “környezetből” származhat, amelyben valamilyen léte már a következő állapotnak is van. Ez a környezet el tud vonatkoztatni a pillanattól: a múlt, jelen és jővő állapotok ebben a környezetben olyan valamiként léteznek, amelyek hozzárendelések alanyai lehetnek, amelyekről állításokat lehet mondani. Ilyen környezetet az értelem biztosít, amely képes anyagilag még nem vagy már nem létező dolgokat is megjeleníteni, feldolgozni. A számítógépen futó program esetében ezt az értelmet könnyen meg is találjuk a programozó személyében, akinek értelmében a konkrét megvalósulás nélkül is ott voltak a különböző állapotok, amelyek megvalósításának érdekében írta a programot.

A fenti gondolatmenet valójában függetleníthető a számítógépes környezettől. Az utasítás végrehajtása előtti állapot megfelelhet bármely aktualitásnak, amelyben lehetőségek vannak valamilyen, még be nem következett, további aktualitás megvalósulására. A hozzárendelés pedig megfelelhet annak a tapasztalatnak, amely szerint bizonyos dolgokból mindig bizonyos dolgok következnek, azaz annak a tapasztalatnak, hogy vannak természeti törvények. A fenti gondolatmenet szerint azonban az ilyen hozzárendelés teljesen nem megyarázható meg a tapasztalható anyagi valóság síkján, ahol a jővő még nem létezik. Ezért ez a hozzárendlés csak egy értelemben valósulhat meg.  Az emberalatti világban azonban ilyen értelem nincs, ezért ennek ezen kívül kell lennie. A fenti érvelés helyességéhez egyébként nem kell azt feltételeznünk, hogy mindent szigorúan determinisztikus természeti törvények szabályoznak. Az érveléshez tulajdonképpen elég valamilyen jelentől függő jövőbeli állapot bekövetkezésének a tapasztalata. Ezért az érvelést az sem cáfolja meg, hogy találkozunk véletlennel, azaz van olyan tapasztalatunk, amely szerint egy bekövetkező esemény előzmények alapján történő magyarázata számunkra szembetűnően hiányos. Az érvelést az cáfolná meg, ha minden teljesen egészében csak véletlen lenne. Ez viszont a gyakorlati életben, a tudományban követett eljárások értelmetlenségét jelentené. A véletlennel, mint jelenséggel ebben a bejegyzésben a továbbiakban nem foglalkozunk.

A világon kívüli, a világ rendjét elgondoló értelem a kereszténység Istene. Most nem foglalkozunk azzal, hogy az istenérvek eredményeiből hogyan lehet a fenti kijelentéshez eljutni. Ehelyett az isteni értelem és az emberi értelem közti néhány párhuzamról és végtelen különbségről lesz szó röviden. Természeti törvények, mint ilyenek megfogható, külön létezőként nem léteznek a tapasztalati világban. A világ azonban ezek szerint a törvények szerint működik. A törvények szigorú értelemben véve értelmünk létezői, de ezek a valóságra alapozódnak, mert a valóság ezek szerint működik (ens rationis cum fundamento in re). A világban lévő rend és általában a világ megismerhetőségének a forrása egy másik értelemben, az isteni értelemben van. A mi értelmünk passzív szerepet játszik: a világot tapasztalva értelmünk felismeri azokat a törvényeket, amelyek a világ működését – részben és korlátozottan – leírják. Az isteni értelemben a világ azonban úgy jelenik meg, mint az isteni tökéletesség Istenen kívüli utánzásának egy megvalósult lehetősége. A világ önmagáról semmit sem tud, nem tud sem múltról, sem jövőről, sem törvényről. A világ csak van és működik. A benne lévő értelmesnek és megismerhetőnek a forrásai Isten teremtő eszméi. A mi értelmünk ezeket ismeri fel értelmes szerkezetként, értelmes törvényként. Isten teremtő eszméi valóban teremtő eszmék, Isten szabad akaratú döntése következtében, Istentől különböző, Isten szempontjából nézve külső létet eredményeznek. A mi értelmünk azonban passzív, a világ megtapasztalásának közvetítésével felismer valamit ezekből a teremtő eszmékből.

A teleológiai érv. 1.rész

Az előző, kozmológiai érvekről szóló bejegyzésekben láttuk, hogy a konkrét tapasztalatokból hogyan lehet eljutni egy olyan, tapasztalati világunkon kívüli létezőhöz, aki nélkül tapasztalataink sem lettek volna lehetségesek. Az ösvény, amely ehhez a létezőhöz vezetett, a létesítő, ható okok láncolata volt. A teleológiai vagy fizikoteológiai érv nem a ható okra, hanem a cél okra épül. Arisztotelész a dolgok magyarázatát négy ok felderítésében látta. Ezek: az anyagi ok (causa materialis), a formai ok (causa formalis), a létesítő vagy ható ok (causa efficiens) és a cél ok (causa finalis). Az első két ok a létező belső szerkezetének a megértéséhez szükséges, a két utóbbi ok viszont a létezőn kívüli dologra utal. A ható ok az a létezőn kívüli, szükséges magyarázat, amely nélkül a létező – ahogyan van – nem lenne érthető. Ható okok nélkül nem lenne érthető a változás, sőt az se, hogy valami egyáltalán létezik. Kérdés, hogy nem elég-e a magyarázathoz a ható ok, miért kell még egy okot, a cél okot is feltételezni. A cél ok feladata annak a magyarázata, hogy a ható ok miért éppen ezt az okozatot hozta létre, miért nem egy másikat, milyen cél valósul meg ennek az okozatnak a megvalósításával.

Az ember világában valóban értelmes kérdés, hogy valamit milyen célból csinál az ember. De értelmes ezt a kérdést kiterjeszteni az emberalatti világra is? Az emberalatti világra éppen az jellemző, hogy itt a létezők nem rendelkeznek tudattal, szabad akarattal, már pedig ezek teszik egyáltalán értelmessé a “mi célból” kérdést. Az emberalatti világban is találunk azonban olyan dolgokat, amelyekkel kapcsolatban mégis feltehető ez a kérdés, de ezeket a dolgokat ember készítette valamilyen célból. Ezekre jellemző, hogy egyes részeik önmagukban is “működnek”, de ez a működés önmagában nem magyarázza meg a dolgot. Példaként, a mechanikusabb dolgok helyett, vegyünk “szellemibb” termékeket. Egy szimfónia hangjegyei önmagukban is jelentéssel bírnak, utalnak egy adott magasságú hangra, hangszerre stb. Mégis ez a jelentés nem adja meg a teljes szimfónia  ”magyarázatát”. Vagy vegyünk egy szoftvert, egy számítógépes programot. Ez a példa azért érdekes, mert  – úgy tűnik – szoftverekre emlékeztető dolgokkal az emberalatti világban is találkozunk, ilyen lehet például a sokat emlegetett genetikai kód. Ha egy program egy utasítását (pl. if (a==b) then x=x+1) nézzük, ennek önmagában is van értelme, meg tudjuk mondani, mit csinál az utasítás. Mégis a konkrét utasítás teljes értelmét csak maga a program adhatja meg, csak ez ad magyarázatot arra, hogy az utasítás miért éppen az adott helyen van a programban.

Kérdés, hogy a fenti gondolat alkalmazható-e azokra a dolgokra is, amelyeket nem az ember alkotott. Ahogyan az univerzum előttünk áll törvényeivel, fejlődésével, magyarázható-e csak az egyedi ható okok hatásával? Az előzőekben többször hivatkoztunk arra, hogy metafizikai szempontból a világegyetem történései, változásai valamilyen lehetőségből  megvalósultságba, aktualitásba való átmenetként értelmezhetők. A változásnál azonban a lehetőségből nem akármilyen aktualitásba történhet átmenet. A hóvirágból nem lehet elefánt. A lehetőséghez tehát adott megvalósultság vagy megvalósultságok vannak hozzárendelve, a ható ok a lehetőségből csak ilyen megvalósultságokat eredményezhet. A lehetőségnek és ható oknak ezt, az adott megvalósuláshoz való hozzárendelését nevezzük tulajdonképpen cél oknak (causa finalis). Értelmes létező a lehetséges megvalósulások között szabadon válogathat. Értelemmel nem rendelkező létező esetében a cél “bele vam írva” a létező természetébe. A cél felé nem szabad akaratú döntés következtében halad, hanem  lényege, természete következtében “vonzódik” felé. Ez a hozzárendelés mutatkozik meg a természeti törvényekben, amikor azt tapasztaljuk, hogy egy adott lehetőséget egy határozott megvalósulás követ. A magyarázatok keresése közben felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mi az oka a hozzárendelésnek, magának a cél oknak.

A kérdéssel kapcsolatban azt kell figyelembe venni, hogy a hozzárendelés tulajdonképpen egy egyelőre még valóságosan nem létező dologhoz történik. A hozzárendelt aktualitás még nem létezik, ez csak a jővőben, a változás után lesz létező.  Még nem létező, jövőben megvalósuló valamihez való hozzárendelést azonban csak szellemi létező végezhet, aki értelmével képes a jövőben bekövetkező dolgok ismeretére, tervezésére is. Az ember világában megtaláljuk ezt a szellemi létezőt: ez az ember. Az ember alatti világban azonban a hozzárendelés magyarázatára fel kell tételeznünk egy más szellemi létezőt. Az érv ereje abból a tapasztalatból származik, hogy a világ olyan értelemben rendezett, hogy egy konkrét létezőből nem lehet akármi, például hóvirágból elefánt, az elengedett alma egyszer nem száguldhat ki a világűrbe,  máskor pedig leesik stb. Ez pedig egy olyan hozzárendelést jelent, amelyben az, ami valamihez hozzárendelődik már létezik konkrétumként, de az, amihez a hozzárendelés történik még nem. A még konkrétan, “anyagilag” nem létező dolgok létét azonban csak valamilyen értelemben való létként lehet elképzelni.

A fenti gondolatmenet metafizikai jellegű, de tapasztalati elemként benne van a természeti törvényekre való hívatkozás is. Érdekes azonban, hogy az érvelésben nem volt szó a célszerűségről olyan értelemben, hogy a természetben minden célszerű lenne, mindennek meg lenne a szerepe, például az élőlény szervezetében. Valójában még csak azt sem kellett feltenni, hogy mindent szigorúan determinisztikus természeti törvények szabályoznak.

A fenti gondolatmenet nem könnyű, viszont a belátás után közvetlenül vezet egy világon kívüli intelligencia létezéséhez. A használt metafizikai fogalmak szemléltetéséhez régebben nem állt rendelkezésre olyan jó hasonlat, mint a szoftver, a számítógépes program. A következő bejegyzés ezzel az újabb “szemléltető eszközzel” fog foglalkozni. Természetesen nem arról lesz szó, hogy ezt a “modellt” minden további nélkül átvigyük az univerzumra, szerintem azonban a “modell” analógiaként jól működik.

A kozmológiai érvek. 5.rész

Az előző bejegyzésben a változáson alapuló érvről volt szó. Most az Aquinói Szent Tamás harmadik útjában vázolt érvet, az esetleges és szükségszerű létezéssel kapcsolatos érvet szeretném ismertetni. Ez előtt azonban hasznos lehet, ha áttekintjük az előző két kozmológiai érv szerkezetét, mert a harmadik út érvelése ezektől kissé eltér.

A következőkben néhány matematikai jellegű fogalmat fogunk használni, ezért – ebben a kozmológiai istenérveket egyelőre lezáró utolsó bejegyzésben – nem annyira matematikai beállítottságú olvasóim türelmét szeretném kérni. Láttuk, hogy a változtató-változó, az ok-okozat relációk hasonlítanak a számok közti “nagyobb” relációhoz. A matematika foglalkozik ilyen relációkkal és beszél olyan halmazokról, amelyek elemei között ilyen relációk vannak. Számunkra most elég, ha a szigorú értelemben részben rendezett halmazokkal foglalkozunk. (Rövid magyarázat a hosszú névhez: van gyengébb értelemben vett rendezés is, ez nem a szigorúan nagyobb reláción, hanem a gyengébb, nagyobb vagy egyenlő  reláción alapul. Azért beszélünk részben rendezettségről, mert nem kívánjuk meg azt, hogy a halmaz bármely két, egymástók különböző eleme között értelmezve legyen a reláció.) A halmaz elemei között értelmezve van tehát egy reláció, amelyet “>–” jelekkel fogunk jelőlni. Ez az absztrakt reláció a változásról szóló érv esetében a változtató-változó relációt jelenti. Tehát ekkor az “A >– B” így olvasandó: a B változást az A változtató hozza létre, az oksággal kapcsolatos érv esetében pedig: a B okozatnak A az oka. A “>–” relációnak a szigorú értelemben részben rendezett halmazokban a következő tulajdonságai vannak (axiómák):

  1. Egy elem sem lehet relációban saját magával, azaz nem lehet, hogy a>–a (irreflexivitás).
  2. Ha a>–b és b>–c, akkor a>–c (tranzitivitás).
  3. Ha a>–b, akkor nem állhat fenn az, hogy b>–a (antiszimmetria).

A fenti tulajdonságok miatt az egymással relációban álló elemek nem alkothatnak zárt láncot. Az egyszerűség kedvéért ezt most csak a három elemű lánc esetén mutatjuk meg. Tehát tegyük fel: a>–b, b>–c és c>–a. Ekkor azonban a 2. tulajdonság miatt a>–c, de a 3. tulajdonság miatt ez ellentmond a c>–a feltevésnek.

A változásról és okokról szóló érv állítása fenti jelölésekkel így fogalmazható meg: ha egyáltalán létezik két olyan elem a halmazban, amelyek egymással relációban vannak, akkor létezik olyan X elem is a halmazban, amelyhez létezik olyan Y, hogy X>–Y, de nincs olyan Z, hogy Z>–X. A továbbiakban a rövidség kedvéért az ilyen tulajdonságú elemet egyszerűen “X elemnek” fogjuk nevezni. Az oksági érv esetében ez azt jelenti, hogy ha egyáltalán létezik okság, akkor létezik olyan X ok (X>–Y), amelynek nincs oka (nincs olyan Z, hogy Z>–X). Ha véges halmazról van szó, akkor ilyen elem létezése egyszerűen belátható, mert az ellenkezőt feltéve, a végesség miatt zárt láncot kapnánk. Ha tehát tagadjuk az első ok, vagy a változatlan változtató létezését, akkor azt is fel kell tennünk, hogy a halmaz végtelen.

Vizsgáljuk most meg azt, hogy a fenti általános szerkezetben hol kapcsolódnak be  a metafizikai megfontolások. Először a tapasztalatunkat elemezve kijelentjük, hogy van valami relációra utaló dolog a világban: ok-okozat, változás-változtató.  Ezt követően kerül sor arra, hogy metafizikai belátás segítségével igazoljuk a reláció 1., 2. és 3. tulajdonságát. Végül a végtelen halmaz esetére metafizikai gondolatmenettel  kell belátnunk, hogy ha nincs az előzőekben X-szel jelölt eleme a halmaznak, akkor a megfelelő reláció sem létezik a halmazon, azaz nincs okozat, változás. Ebben a gondolatmenetben elhagyjuk a halmazelméletet. A halmazelmélet szerint egy  halmaznak elemei vannak és ezeken az elemeken értelmezve van egy reláció. Itt viszont egy elem létének, magyarázatának a feltétele az, hogy a reláció fennálljon. Ha egy végtelen láncnak bármilyen nagy, véges részét vesszük, akkor véges halmazról van szó és ebben az esetben láttuk, hogy ilyen halmaz X elem nélkül nem lehet. Tehát bármilyen messze is megyünk el a láncban, az elemek önmagukban nem indokolják a lánc létét. Az viszont, hogy feltételezzük azt, hogy mindig hozzá tudunk illeszteni a lánchoz egy elemet, nem szolgálhat értelmes indokként. Tehát ahhoz, hogy létezzen egyáltalán elem az értelmezett relációval, fel kell tennünk az X elem létét végtelen lánc esetében is.

Most pedig nézzük Aquinói Szent Tamás harmadik utját. Az érv kiindulása az, hogy van olyan létező, amely volt, hogy nem létezett (és lesz, hogy nem fog létezni). Tehát lehetséges az, hogy egy ilyen létező nem létezik, de az is, hogy létezik. Minden létező nem lehet ilyen, mert ekkor lenne egy olyan időpont, amikor ezek egyike sem létezett volna, de ekkor most sem létezne semmi sem, mert a semmiből önmagától nem álhat elő létezés. Tehát kellett egy olyannak lennie, ami szükségszerűen létezik. A szükségszerűség ebben az esetben azt jelenti, hogy soha nem fordulhat elő az, hogy ez a létező nem létezik. Az érv azonban itt nem ér véget. Az esetleges létezés, a keletkezés és pusztulás, a születés és a halál az anyaghoz köthető. A nem anyagi létezők, elsősorban az angyalok, de tulajdonképpen az emberi lélek is, a halál után, nem szűnhetnek meg, ezért ők szükségszerűen léteznek. Meg kell jegyeznünk, hogy az érv nem tételezi fel ilyenek létezését, de ezt nem is zárhatja ki. Azt se feledjük el, hogy Szent Tamás az érvelésben nem a szoros értelemben vett időbeli teremtéshez való eljutást tűzi ki célul, tehát fel kell tennie azt is, hogy a szükségszerű létezők öröktől fogva léteznek. A kérdés az, mi ennek a szükségszerűségnek a forrása. Szent Tamás a fentiekben vázolt, már ismert szerkezetet alkalmazva kimutatja, hogy ennek végső forrása csak olyan létező lehet, amely létének szükségszerűségét nem mástól kapja, hanem léte önmagában véve szükségszerű.

A fenti gondolatmenettel kapcsolatban megjegyzik, hogy a szent írásai közül ez az egyik legvitatottabb hely. Nem teljesen világos, hogy annak feltételezéséből, hogy csak esetleges létezők vannak, hogyan látható be az, hogy kellett lennie olyan időpontnak, amikor semmi sem létezett. Miért nem fordulhat elő az, hogy az esetleges létezők végtelen sorban hozzák létre egymást? Mire gondolhatott Szent Tamás?

Többen javasolják az érv módosítását. Az alábbiakban a “B A által létezik ” reláció vizsgálatával foglalkozunk. Az “A>–B” formula tehát ezt fogja jelenteni. Ez a reláció írreflexív, tehát nem lehet az, hogy B>–B. Ez ugyanis azt jelentené, hogy B – nem feltétlenül idő szerinti, hanem a megvalósítás szerinti sorrendben – már azelőtt létezett volna, mielőtt létezne. Az asszimetria (A>–B és B>–A) is adódik, mert nem létezhet egyszerre B A előtt és A B előtt. Itt sem feltétlenül időbeli sorrendet, hanem megvalósításbeli sorrendet kell figyelembevennünk. A tranzitivitás (azaz A>–B és B>–C esetén következik az A>–C) is belátható, mert C (B közvetítésével) A által is létezik.  Így egy olyan X-nek is léteznie kell, amely önmagától létezik, azaz senki más nem szükséges a létezéséhez. Az így módosított érvben lemondtunk Szent Tamás az érv első részében használt, időbeli elsőbbséget is feltételező relációjáról és csak az érv második részében használt, egyidejűséget is megengedő relációt használtuk.

Az érv eredményeként eljutottunk egy olyan létezőhöz, aki önmagában létezik. Az eredmény további értelmezésével ebben az esetben is a theologia naturalis más fejezetei foglalkoznak, amelyek Isten tulajdonságait, megismerhetőségét,  Isten és a világ kapcsolatát tárgyalják. Megjegyezzük még, hogy a kozmológiai érveken kívül vannak más istenérvek is, de ezekkel egyelőre nem foglalkozunk.