Az emberi lélek és az evolúció

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy minden egyes ember lelkét közvetlenül Isten teremti. Ez a lélek az emberi testet megformáló lényegadó formaként működik az ember földi életében. Az úgynevezett aktív öntranszcendencia (Karl Rahner) elmélete a világban tapasztalható fejlődés magyarázatát igyekszik megadni, és az emberi lélek teremtését is ennek az elméletnek a keretébe helyezi. Turay Alfréd interneten is megtalálható tanulmánya összefoglalása a rahner-i elméletnek, amely ma szinte teológiai „közhelynek” számít. Az alábbiakban idézünk Turay Alfréd tanulmányából:

A jezsuita teológus … arra hívta fel a figyelmet, hogy az evolúcióban a létezők önmagukat felülmúlják: léttöbblet, létnövekedés jön létre (növekszik a rend). Az önfelülmúlás paradoxonnak látszik, mert a józan emberi megfontolás szerint senki sem adhatja azt, amije nincsen: a szellemet nélkülöző anyagvilág nem hozhatja létre a szellemi lélekkel rendelkezô lényt. E paradoxont csak úgy oldhatjuk fel, ha feltételezzük: a léttöbbletek kialakulásának, azaz a valószínűség emelkedésének végső lehetőségi feltétele Isten, aki a természeti létezők autonómiájának meghagyásával (azaz nem a teremtésbe való utólagos beavatkozásokkal, hanem a játék logikájának érvényre juttatásával) biztosítja az evolúció sikerét. … A véges létező részesül a benne jelenlevő isteni erőből, és így adott esetben át tudja lépni lényegével adott korlátait, felül tudja múlni önmagát … Ezt a bonyolult, és első hallásra nehezen felfogható filozófiai szöveget egy hasonlattal szeretném érthetőbbé tenni: Isten úgy teremt esélyt az önfelülmúlásra, miként az édesapa, aki gyermekét a magasba emeli, hogy a gyermek a magas fáról önállóan leszakíthassa a gyümölcsöt, amit a felemelő atyai tevékenység nélkül nem tudna megtenni.

Az emberi lélek közvetlen Isten általi teremtésével kapcsolatban ezt mondja:

A hominizáció esetében az állati szülők «az egész ember oka, tehát lelkének is». Ugyanez a helyzet az utódok létrejöttében is: az utódoknak nemcsak a testét, hanem a lelkét is a szülők hozzák létre. Ezek a szülők azonban csak annyiban okok, „amennyiben az önfelülmúlásukat lehetővé tevő Isten ereje által – ami hatásukban belsőként van jelen anélkül, hogy lényegük alkotó eleméhez tartozna – hozzák létre” az embert.

 A tanulmány egyébként nehezményezi Szent Tamás emberi lélek közvetlen teremtésével kapcsolatos álláspontját:

Meglepő, de ugyanaz a Szent Tamás, aki az embernél alacsonyabb rendű létezőkre vonatkozóan elfogadja az evolúció preformista változatát, az ember esetében mégis a fixista, kreacianista véleményt vallja: úgy véli, az első embert kész, befejezett formában közvetlenül Isten teremtette. Nem tartja kizártnak, hogy Isten állati testet használt fel Ádám testi valóságának létrehozására, de ragaszkodik ahhoz, hogy lelkét közvetlenül (lat. immediate) Isten alkotta. S ezt érvényesnek tartja az első ember valamennyi utódjára vonatkozóan is: Isten minden egyes ember lelkét közvetlenül hozza létre.

A fentiekkel kapcsolatban idézem a Katolikus Egyház Katekizmusát (366): Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt– nem a szülők «hozzák elő» –; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel”, tehát a katekizmus inkább Szent Tamást támogatja.

Az aktív öntranszcendencia elmélete szerint tehát az anyagi világunkban tapasztalható fejlődés filozófiai magyarázata az, hogy Isten a teremtménynek olyan erőt ad, hogy lényegét meghaladva olyan valamit hozzon létre, ami több mint ő. Az elméletnek az a problémája, hogy az emberi lélek létrejöttével kapcsolatban olyan jellegű okságra hivatkozik, mint például a teljesen anyagi jellegű élet keletkezése esetén. Az elmélet képviselői formálisan nem tagadják az emberi lélek közvetlen isteni teremtését, de azt hiszem találóak XII. Piusz pápa Humani Generis enciklikájának szavai: “a teológiában egyesek a minimumra akarják csökkenteni a dogmák jelentését” (14). Az egyes emberi lelkek közvetlenül Isten általi teremtését egyébként a Humani Generis enciklika is állítja, jóllehet dogmaként nincs kimondva.

A teremtményeknek természetük meghaladására adott isteni erő valójában hézag pótlása a teremtett okok rendjében. Ez által az éppen elkerülni vágyott “Deus ex machina” kerül be a rendszerbe. Ezt az sem csökkenti lényegesen, hogy “megmarad a teremtmények autonómiája”, hiszen a teremtmény valami olyan tevékenységre kap “erőt”, amire eredetileg – a teremtésből eredően – nem lett volna képes. A fejlődéselméletben előforduló (helyenként véletlennel kitöltött) hézagok, ugrások teológiai-filozófiai megyarázatáról lehet itt szó.

Az élővilág fejlődésének elmélete elsősorban természettudományos kérdés filozófiai vonatkozásokkal. Az a kérdés, hogy vajon az Univerzum a teremtés rendjéből eredően, különleges bevatkozás nélkül létre tudta-e hozni az életet, egyben természettudományos és filozófiai kérdés is. Ha laboratóriumi körülmények között sikerül élő anyagot előállítani, akkor a kérdés eldölt. Ettől azonban messze vagyunk és kérdés, hogy ez egyáltalán megtörténik-e valaha. Ettől függetlenül számomra valószínűbb, hogy az Univerzum teremtésénél fogva rendelkezik azzal a képességgel, hogy benne létrejöjjön az élet, amely teljesen anyagi jelenség. Tehát rendkívül sok, egymástól különböző okozati lánc – esetleg véletlennek tűnő –  ”együttállása” eredményezhette azt, hogy az anyag egy kis darabja az élet formáját felvegye. Isten az Univerzumot az élet előállításának képességével is teremthette, hasonlóan ahhoz a képességhez, amelynek következtében az elemi részecskék atomokká, az atomok molekulává állnak össze. Így Isten – az elsődleges ok, aki nemcsak megteremtette, hanem létben is tartja a teremtményeket, mozgatja a másodlagos okokat – a másodlagos okokon keresztül, különleges isteni beavatkozás nélkül létre hozhatta az életet az Univerzumban. Az ember azonban hid az anyagi világ és a szellemi világ között, ezért az emberi testet megformáló lelket Istennek a semmiből kellett teremtenie. Ez a teremtés azonban különbözik az Univerzum teremtésétől, mert itt anyag teremtésére nincs szükség, a lelket formaként befogadó anyag ott van a természetes okok működésének eredményeként.

Az Univerzum és az élet fejlődésének magyarázatával kapcsolatban a ható okok mellet különleges szerepe van az arisztotelészi négy ok (anyagi, formai, ható és cél ok) közül a cél oknak. Egyik következő bejegyzés – egy kis kitérésként – a cél ok és a véletlen szerepével foglalkozik majd a fejlődésben.

17 bejegyzés (“Az emberi lélek és az evolúció”)

  1. ‘Ha laboratóriumi körülmények között sikerül élő anyagot előállítani, akkor a kérdés eldölt. ‘

    Szigorúan véve akkor sem. Egy laboratóriumi kísérlet eredményéből legfeljebb arra következtethetünk, hogy ‘történhetett így is’. Persze ekkor is fennáll a kérdés, hogy a kísérlet milyen jól modellezi a valódi körlülményeket.

    ‘Nem tartja kizártnak, hogy Isten állati testet használt fel Ádám testi valóságának létrehozására, de ragaszkodik ahhoz, hogy lelkét közvetlenül (lat. immediate) Isten alkotta.’

    Ha elfogadjuk, hogy lelke csak az embernek van, akkor ez szinte magától értetődik.

    Köszönöm a blogot, nagy érdeklődéssel olvasom.

    • Az életet laboratóriumi körülmények között előállító kísérlet pozitív kimenetele valóban nem perdöntő abban az értelemben, hogy meggyőzően kimutatná, hogy az élet létrejöhet teljesen belső, anyagi okok alapján. Sikeres kísérlet esetében is azt lehetne mondani, hogy csak azokat a feltételeket biztosítottuk, amelyeket mindig követ az életet létrehozó magasabb rendű ok, tehát a „post hoc” megállapítható, a „propter hoc” viszont nem. Ehhez már olyan modell, elmélet kellene, amely valahogyan „levezetné” az élet keletkezését a feltételekből. Ami miatt mégis valószínűbbnek tartom, hogy az élet létrejöttéhez elegendő a csak teremtményi okság, mindössze az, hogy az Univerzum teremtéséhez, természetéhez ez talán jobban illik. Ezzel a véleménnyel szemben azonban fel lehet hozni azt, hogy az élet sokkal bonyolultabb jelenség mint a molekulák. Ezért sokak szerint az első élőlény (sejt?) formája az anyagban közvetlen isteni működés eredménye, vagy a Karl Rahner elméletét követők szerint valamilyen teremtménynek kölcsönzött, lényegét meghaladó erő hatása.

      Örülök, hogy érdeklődéssel olvassa a blogot.

    • Elnézést, az előző hozzászólásban nem a szokásos nevemet használtam.
      Én sem hiszem, hogy az élet keletkezéséhez természetfeletti beavatkozásra lett volna szükség. Én is nagyjából azért, mert ‘az Univerzum természetéhez ez talán jobban illik’.

  2. “A teremtményeknek természetük meghaladására adott isteni erő valójában hézag pótlása a teremtett okok rendjében. Ez által az éppen elkerülni vágyott “Deus ex machina” kerül be a rendszerbe. Ezt az sem csökkenti lényegesen, hogy “megmarad a teremtmények autonómiája”, hiszen a teremtmény valami olyan tevékenységre kap “erőt”, amire eredetileg – a teremtésből eredően – nem lett volna képes. A fejlődéselméletben előforduló (helyenként véletlennel kitöltött) hézagok, ugrások teológiai-filozófiai megyarázatáról lehet itt szó.”

    Kedves Matthaios!

    Hadd jelezzem, hogy itt félreérti Rahner gondolatát. Ez az “öntranszcendencia” Rahner szándéka szerint az “anyag” téves, szekularizált fogalmának a korrekciója, így nem más tevékenységekkel analóg tevékenységként, és nem is “Deus ex machina”-ként kell azt felfogni, hanem a teremtéssel létbe hívott, Isten által fenntartott és beteljesülés felé vezetett anyagi lét teológiai kontextusaként. Valójában a modern tudományosság vulgarizálódott, de teológiailag megcsonkított anyag-felfogásának kellene nevet adni (pl. “alvadt anyag” ?), szemben a – másodlagos okokon keresztül – Istennel való eleven kapcsolatban szemlélt anyag-felfogással.

    Az elnevezéssel kapcsolatos probléma olyan jellegű, mintha egy háziasított ló eredeti természetére hivatkoznék olyan bonyolult módon, hogy a “szelidítetlen állat”. Ez a fogalom – sokszor félreértett módon – éppen a létezők dinamikus egysége és a létezők hierarchiájának a szempontjai között kíván közvetíteni, nem szakítva el az anyag fogalmát Istentől.

    Az “öntranszcendáló létező” azzal szemléltethető, ahogy egy kisgyermek a fejlődése során bejárja és tudatosan birtokba is veszi a benne megjelenő különböző létszinteket, amelyek egységbe is kapcsolódhatnak nála a teremtő akarata szerint. Ahogy a szubsztancia fogalmának is analóg módon az ember az ősképe, úgy itt is erről van szó.

    • Kedves Bystander!

      Szerintem nincs szükség a „téves, szekularizált” anyagfogalom rahner-i értelemben vett korrekciójára. Az „isteni együttműködés” (concursus Dei naturalis) jelöli az elsődleges ok és a másodlagos ok, a teremtő és a teremtmény együttműködésének misztériumát. Az együttműködés bensőséges, kiterjed a teremtmény működésének legbelsőbb mozzanatára, továbbá semmi sem marad ki belőle, nincs a teremtménynek olyan „megmozdulása”, amely az isteni együttműködés nélkül történne. Ez egyszerűen a teremtő-teremtmény viszony következménye. Az isteni együttműködésben Isten az elsődleges, de ennek ellenére nem tűnik el a teremtmény természete sem, ellenkezőleg: ez az együttműködés teszi egyáltalán lehetővé, hogy a teremtmény természetének megfelelően létezzen és működjön (beleértve a szabad akarattal rendelkező teremtményt is). Ez az együttműködés elsősorban a természetes teológia (theologia naturalis) témája. Akkor válik ez szoros értelemben vett teológiai témává, amikor a természetfölötti együttműködésről, a kegyelemről és természet viszonyáról van szó. A jezsuita skolasztika hajlamosabb volt az együttműködést „lazábban” felfogni. A tomista felfogás szerint mind a természetes, mind a természetfeletti együttműködés sokkal szorosabb és bensőségesebb. Ezért a tomista felfogás szerint ez az együttműködés „a teremtéssel létbe hívott, Isten által fenntartott és beteljesülés felé vezetett anyagi lét teológiai kontextusa”. Aki azonban az együttműködést lazábban fogja fel, az még bevezethet egy különlegesebb együttműködést. Ezzel azonban két probléma van. Az egyik az, hogy ilyenre nincs szükség az isteni együttműködés helyes felfogása esetén. A másik probléma pedig az, hogy a másodlagos okok tevékenységét osztályozza: olyan tevékenységek, amelyekhez a „normál” együttműködés elégséges, aztán olyan „öntranszcendentáló” tevékenységek, amelyekhez már a „felturbózott” együttműködés szükséges. Hol a határ? Nem jön-e itt vissza valamilyen módon az éppen elkerülendő „Deus ex machina”?

    • “Nem jön-e itt vissza valamilyen módon az éppen elkerülendő „Deus ex machina”?”

      Ez a gondolatkapcsolás mintha nem venné tekintetbe a létezőkhöz rendelt “potencialitás” elvét, ami éppen az időbeli változások leírásánál alapvető szerepet kap!

      Az obszerváns tomizmus hogy írná le az “öntranszcendencia” implicit gondolata nélkül mondjuk a filogenezis növényi és állati szintjeinek a differenciálódását, amit Tamás is “vegetatív” és “szenzitív” lélekkel különböztet meg egymástól?

    • A tomizmus számára valóban alapvető a képesség-megvalósulás, potentia-actus fogalompár. Az anyagi létezők legalapvetőbb megnyilvánulása, a változás azt jelenti, hogy valami, ami csak képességileg van meg, egy ok hatására átmegy a megvalósultságba. A fejlődés változás, amely a teremtett másodlagos okok természetüknek megfelelő működésén keresztül valósul meg. A teremtett dolgok természetében lehet olyan képesség, hogy saját szubsztanciális létük elvesztésével beépüljenek más szubsztanciákba részként. Így például több atom megoszthatja egymással külső elektronhéját és így molekulát alkothatnak. A molekula egy új szubsztancia, az atomoktól lényegesen eltérő tulajdonságokkal, az egyes atomok ennek az új szubsztanciának lesznek részei. Ehhez a folyamathoz nem kell különleges isteni segítség, mert az atomok itt is teljesen természetüknek megfelelően működnek.
      Azt lehet azonban mondani, hogy az élő és élettelen anyag között akkora a különbség, hogy ez valami különleges, az élettelen anyagi ok természetét meghaladó valamit igényel. Többen ezt abban vélik megtalálni, hogy az első élő formának Isten nem csak a másodlagos okokon keresztül, hanem közvetlenül oka. Rahner szerint Isten itt úgy ok, hogy képessé teszi az anyagi okot, hogy saját természetét meghaladva működjön. Az első megközelítés szerintem tisztább, mert ez ugyan a teremtett dolgok természetén kívüli okra hivatkozik, de nem osztja meg a teremtett dolog működését természetüknek megfelelő és ezt meghaladó működésre.
      Szerintem a teremtmények természetüknek megfelelő működése is elég lehetett az élet teljesen anyagi jelenségének a kialakulásához. Azt kell figyelembe venni, hogy nem egy ok vagy néhány ok önmagában vett tevékenységéről van szó. Az egész univerzum úgy lehetett „programozva”, hogy az élet megjelenjen. Az élet igen nagy rendszert alkotó szubsztanciák egymástól függő, időben és térben összehangolt, összeprogramozott működésének az eredménye lehet, ahol a program teljesen a természetüknek megfelelően működő másodlagos okokon keresztül valósul meg. Ez a működés a teljes program ismerete nélkül véletlennek is tűnhet. Maga a „program” nem Isten különleges működésének az eredménye, mert ez is része a teremtésnek, ez is az univerzum „természetéhez” tartozik, tehát a teremtésen és Isten természetes közreműködésén kívül nem igényelne más magyarázatot. A program önállóan, a természettől leválaszthatóan nem létezik, ez a természeten keresztül valósul meg. Önálló léte ennek csak az emberi értelem fogalmaként lehet. A program forrása viszont a teremtő isteni értelem és akarat, de ez már kívül van a másodlagos okok világán. Ez a program részleteiben a természettudományok által kutatható, így a biológia foglalkozhat azzal, hogy hogyan jött létre az élet.

    • “a teremtmények természetüknek megfelelő működése is elég lehetett az élet teljesen anyagi jelenségének a kialakulásához. Azt kell figyelembe venni, hogy nem egy ok vagy néhány ok önmagában vett tevékenységéről van szó. Az egész univerzum úgy lehetett „programozva”, hogy az élet megjelenjen.”

      Igen, ha Szt. Tamás teológiájának erejét jelentős részben abban látjuk, hogy Arisztotelésszel párbeszédet folytatva fejti ki a keresztény gondolatot, akkor valóban ezt az utat kell követnünk. Egy tomistának meg kell próbálnia kitalálni, hogy Arisztotelész az evolúció-gondolat ismeretében hogyan alakította volna dinamikusabbá a saját metafizikáját. Rahner válasza erre az, hogy az “öntranszcendens anyag” fogalmával, amit ugyanúgy tovább lehet gondolni teológiailag, mint az arisztotelészi rendszer egyéb fogalmait. Én ezt logikusnak és meggyőzőnek találom. Arisztotelész valószínűleg nem hagyta volna változatlanul a fogalmi rendszerét, hiszen ő nem hivatkozhatott a “concursus Dei naturalis”-ra. Rahner így gondolkodik, filozófiatörténeti logika szerint.

      Amúgy ide csatolok egy nagyon érdekes kutatási anyagról szóló friss beszámolót a VR oldaláról, Berzeviczky Klárától: “Már körülbelül 2500 évvel ezelőtti görög tudósok felvetették a fajok egymásba alakulásának gondolatát, amit különösen szépen kidolgozva a Kr. e. I. században Titus Lucretius Carus írt le hosszú tankölteményében. Ez a költemény később, vagy másfél évezredig lényegében elfelejtődött, míg a XV. század elején firenzei humanisták újra a figyelem középpontjába állították. E firenzei kör egyik jelentős alakja volt Enea Silvio Piccolomini a későbbi II. Piusz pápa.”

    • Szerintem a tomistának az evolúcióval kapcsolatban az a feladata, hogy ezt értelmezze. Az értelmezésben azonban támaszkodhat az arisztotelészi-tomista filozófia bevált örökségére. A kérdés végül is nem az, hogy kire támaszkodunk, hanem inkább az, hogy jó-e az értelmezés. Sajnos nekem a rahner-i “öntranszcendetáló anyag” fogalmával kapcsolatban problémáim vannak, amelyeket előző megjegyzéseimben leírtam. Most egy kissé “vizuálisabb” megfogalmazást használnék: a dolog Münchhausen báróra emlékeztet, akinek saját haját fogó kezét Isten segíti és így emelkedik magasra. Szerintem jobb kép az, amikor Isten saját tenyerén emel fel, de ez nem a természetes, hanem a természetfeletti rend képe. Az evolúciót viszont szeretném a természetes rendben tartani, ezért is tekintem ezt elsődlegesen biológiai, természetfilozófiai és nem teológiai témának.

    • “Münchhausen báróra emlékeztet”

      Az a hitletétemény része, hogy Isten mind transzcendens, mind immanens módon jelen van a világban. A cselekvésének is megvan ez a két szempontja. Ezt a paradox kettős szempontot szerintem jól kifejezi az “analóg értelemben aktív létezők” képe.

      Metafizikai szinten (!) a Münchausen-kép nem is feltétlen olyan nonszensz, ha “így van programozva a világ”. Hétköznapi-fizikai szinten azért nonszensz, mert egy zárt rendszer nem tudja megemelni a saját súlypontját. Nade ha a világ metafizikailag is zárt rendszer, akkor minden csoda nonszensz!

      Itt éppen olyasmi gondolat van, amit DV írt egy mások posztot kommentálva a “keresztény világban” eleve jelenlévő csodáról. Kérdés, hogy ezt alkalmi “beigazításokként kapjuk”, vagy hogy ez a csoda-potenciál bele van teremtve a világ rendjébe.

      De valószínűleg ezen a ponton nem jutunk közös nevezőre. Én szakazmussal azért vigyáznék egy komoly filozófiai gondolat esetében, mert néha nem a gondolat tartalmi kiértékelése, hanem a megszokás alapján reagál az ember. Rahner itt amellett érvelt, hogy az eredeti Szt. Tamási gondolatot az ő interpretációja adja vissza helyesen, csak ezt a pontot Tamásnak nem kellett kibontania önálló traktátusként (ahogy például az egyháztant sem):

      K. RAHNER: “Die Hominisation als theologische Frage”, P. OVERHAGE – K. RAHNER: Das Problem der Hominisation, Freiburg i. Br., 1961, 3-90, különösen 43-84, valamint K. RAHNER: “Die Einheit von Geist und Materie im christlichen Glaubensverständnis”, UO.: Schriften zur Theologie 6, Einsiedeln, 1965, 185- 214, különösen 210-214.

  3. Szeretjük azt hinni, hogy Isten nem kézi vezérléssel irányítja a világot. De nem tudom, nem stílus kérdése-e, hogy ki milyen mértékű beavatkozást ‘néz el’ a Teremtőnek.

    A múltkori hozzászólásban arra utaltam, hogy ha elfogadjuk, hogy az egész emberiség egy emberpártól származott, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az első természetfölötti eseményt (a lelkünket) esetleg újabbaknak kell követni.
    Nem tudom ugyanis, hogy a ‘tudomány mai állása’ mit mond közeli rokonok házasságáról. Létrejöhet-e így életképes populáció?

    Különös ez a kérdés: azt senki nem akarja tudományos eszközökkel kideríteni, hogy Jézus feltámasztotta-e Lázárt vagy meggyógyította-e a vérfolyásos asszonyt. Ezeket hisszük vagy nem hisszük.
    Az emberiség eredete vajon nem ilyen kérdés?

    • “Szeretjük azt hinni, hogy Isten nem kézi vezérléssel irányítja a világot.”

      Hol a határ a hétköznapi (nyelvtanilag előírt) és a költői szabadság szabta rendhagyó – de éppen a nyelvi metaszabályok miatt jól értehtő – nyelvhasználat között? A művész ezzel nem sokat foglakozik. Én a csodákkal kapcsolatban így gondolok Istenre, és szerintem tele van a világ kölönböző természetű csodákkal.

      A teológiai probléma az, hogy ha “világképi fogaskerekekként” gondolunk a csodákra, akkor azzal valójában a világ közönséges okozati rendjében helyezzük el Istent, mint egy “metafizikai tárgyat”. Vagyis az így felfogott csodával nem dicsőítjük őt, hanem lefokozzuk.

      A bibliai csodáknál Jézus minden alkalommal “hitet” vár el a csoda résztvevőitől, ami nélkül nem is tesz csodát. Ezen érdemes elgondolkodni a fentiekkel kapcsolatban! Mit értünk azon, hogy a hit “hegyeket mozgat”? Mit értünk azon, hogy Jézus “csodatévő erővel ruházza fel a tanítványait”? Rahner szerint a biblikus csodákban aktívan vesznek részt a csoda szereplői, bár saját képességeiket Isten “transzcendálja”.

    • ‘Hol a határ a hétköznapi (nyelvtanilag előírt) és a költői szabadság szabta rendhagyó – de éppen a nyelvi metaszabályok miatt jól értehtő – nyelvhasználat között? ‘

      Nagyon találó hasonlat.

  4. Isten és a teremtett világ közti kapcsolat a természetes isteni közreműködésben, együttműködésben (concursus Dei naturalis) valósul meg. Ennek az együttműködésnek az alapja Isten elsődleges oksága és a teremtmények másodlagos oksága. Az együttműködés azt jelenti, hogy minden ami történik a világban annak Isten is, és a teremtmények is okai. A kétféle okság azonban nem ugyanolyan. A teremtményi okság külsödleges és másodlagos az isteni oksághoz képest. Egyik teremtmény ható okként valamilyen hatást fejt ki egy másik teremtményre. Ez az okság azonban csak egy adott területre irányul és az isteni okság nélkül nem valósulhat meg. Az isteni ok mindenre kiterjed és legbensejében érinti a teremtményt. A teremtmény nem létezne, nem mozdulhatna ezen okság nélkül. Az isteni okság azonban nem nyomja el a teremtményi okságot. A teremtményi ható okok kiszoríthatják egymást: ha az egyik ok működik, akkor előfordulhat, hogy ugyanazon a területen emiatt egy másik ok ezt már nem teheti meg. Ezzel ellentétben az elsődleges, isteni okság nem szorítja ki, nem korlátozza a másodlagos okok működését, hanem ellenkezőleg, lehetővé teszi ezt, enélkül a teremtmények nem tudnának működni, de még létezni sem.

    A természetes isteni együttműködés ugyan következik Isten elsődleges okságából, hogyanját még sem tudjuk teljesen megérteni. A “hogyan” megközelítésével kapcsolatban különböző vélemények vannak. Az Aquinói Szent Tamást követő tomista iskola szerint az együttműködés úgy valósul meg, hogy a másodlagos okokat az elsődleges ok mozgatja, a másodlagos okok ilyen értelemben alá vannak rendelve az elsődleges oknak. A jezsuita skolasztika Molina és Suarez nevéhez füzödő megközelítése lazítja az elsődleges és másodlagos okok közti kapcsolatot. Szerintük ez inkább ahhoz hasonlít, mint amikor két ember evez egy csónakban és a csónak két ember együttműködése által mozog a vízen. A tommista álláspont megőrzi a misztériumban az isteni működés transzcendenciáját és immanenciáját. A jezsuita skolasztika lazít ezen.

    Ezért lehet az, hogy a jezsuita skolasztikán nevelődött teológusoknak “immanencia-hiányuk” volt. Talán ennek következtében voltak elégedetlenek az isteni együttműködés jezsuita skolasztika szerinti elképzelésével és az evolúció magyarázatában az együttműködésnek olyan “emelt szintű”, különleges megvalósulási formáit keresték, amely több mint a (jezsuita skolasztika szerint felfogott) természetes isteni együttműködés. Szerintem ez a gondolat Teilhard de Chardin-nél és Rahner-nél is megtalálható. Ez a különleges együttműködés a fejlődésben működik, amikor alacsonyabb szintű létezők magasabb egységekbe szerveződnek, “transzcendentálják önmagukat”. A teológia azonban már ezelőtt is ismerte azt az isteni együttműködést, amely valóban arra teszi képessé az emberi cselekedeteket, hogy általuk az ember “transzcendentálja” önmagát. Ezt azonban aktuális (vagy segítő) kegyelemnek nevezik (megkülönböztetve ezt az állapot-jellegű megszentelő kegyelemtől). Ezt teszi képessé az embert, hogy a természetét meghaladó, természetfölötti célja felé mutató cselekedeteket végezzen.

    A természetes együttműködés és a természetfölötti együttműködés közé egy újabb együttműködési kategória behelyezése nem problémamentes. Így létrejön egy “szürke zóna”, amelybe beletartozna két hidrogénatom és egy oxigénatom vízmolekulává válásához szükséges isteni (emelt szintű) közremüködés, hiszen a fejlődés az atomok, molekulák magasabb egységekbe szerveződésén keresztül vísz. De ebbe a kategóriába tartozna azon emberi lélek létrejötte is, amelyet az “erősen megemelt szintű” együttműködéssel megtámogatott szülök is létrehoznak. Az eredeti bejegyzésben idéztem a Katolikus Egyház Katekizmusát ezzel kapcsolatban(366): “Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt– nem a szülők «hozzák elő»”. Mintha a katekizmus nem egészen támogatná a “szürke zóna” létét.

    Valójában erre a “szürke zónára” nincs is szükség, az isteni együttműködés helyes fogalmának “immanenciája” ezt nem teszi szükségessé. A fejlődés megértését sem segíti az ilyen “emelt szintű” együttműködés feltételezése. (Erre a témára később, egy bejegyzésben még vissza szeretnék térni.)

  5. Az Aquinói Szent Tamást követő tomista iskola helyes álláspontjának közlését és a felvetett probléma ez általi megoldását köszönjük.

    Az evolúció elleni komoly érvek nagy számban találhatók ezen az internetes oldalon: http://www.jozan-katolikus.hu/?p=749
    Úgy gondolom, hogy ezeket nem lehet figyelmen kívűl hagyni és egy pontatlan megfogalmazású pápai megjegyzéssel az asztalról lesöpörni.

    • Valójában nem vagyok evolúció-ellenes. Az evolúciót elsősorban biológiai, utána pedig természetbölcseleti kérdésnek tartom. Amivel nem értek egyet, az az evolúció “átteológizálása”, az evolúció megmagyarázása céljából az isteni együttműködés természetestől eltérő fajtájának a bevezetése.

  6. Az evolúció lehetségessége nem kizárt az isteni mindenhatóságot figyelembe véve, viszont a a 95 tételben felsorolt érvek mást bizonyítanak. Ugyanúgy Ádám és Éva és utódaik története, a családfa, a nevek és helyek pontos megjelölésével. Az áteredő bűn világba lépése sem magyarázható evolúciós beépítettséggel. Az egyik fajból a másikba való átmenet régészeti lelete is hiányzik, különös tekintettel az ember majomból való származtatására.
    Az evolúció megtörténte és történése nem tény! Azt hiszem ebben megállapodhatunk.
    A lehetséges és a megtörtént közötti különbség valós és nem felcserélhető!

Hozzászólás a(z) matthaios bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>