Ferenc pápa Amoris Laetitia apostoli buzdítását (a dokumentum angol nyelvű szövegét használjuk a továbbiakban) az erkölcsteológusok eltérő módon értelmezik, nem is beszélve a média megnyilatkozásairól. A különböző értelmezésekről ad áttekintést Edward Pentin cikke. Az értelmezések tulajdonképpen nem az egész dokumentumra vonatkoznak, amelyet – a lényegében az elváltak új kapcsolatáról szóló 8. fejezettől eltekintve – igen értékes dokumentumnak tartanak.

A 8.fejezet egyrészt a fokozatosság elve alapján olyan mozzanatokat talál az elváltak új kapcsolataiban, amelyek, jóllehet nem valósítják meg a keresztény házasságot a maga teljességében, mégis értékek. Ilyen értékek: az új kapcsolatban való hűség, a gyermekek keresztény szellemben való felnevelése, annak elismerése, hogy az új kapcsolat nem felel meg az Egyház elvárásainak (azaz nem szabályos). A dokumentum azt is kijelenti, hogy ez a fokozatosság nem a törvény fokozatossága. Másrészt hivatkozik az erkölcsteológia elvére, amely szerint egy bűn súlyát különböző tényezők csökkenthetik. Ezt az elvet a Katolikus Egyház Katekizmusa is említi, ezt idézi a dokumentum. Ilyen tényezők: tudatlanság, figyelmetlenség, erőszak, félelem, megszokás, mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők (1735); illetve érzelmi éretlenség, szerzett szokások ereje, szorongásos állapot és egyéb pszichikai vagy társadalmi tényezők (2352). (A dokumentum Aquinói Szent Tamásra is hivatkozik, nem mindig szerencsésen, de ezzel most, ebben a bejegyzésben nem foglalkozunk.)

A fentiek alapján fogalmazódik meg a dokumentum 303. pontja (a kiemelés tőlem):

Elismerve az ilyen konkrét tényezők hatását, hozzá kell tennünk, hogy bizonyos helyzetekben az egyéni lelkiismeretet  jobban be kell illesztenünk az Egyház gyakorlatába, jóllehet ezek a helyzetek objektíve nem testesítik meg a mi felfogásunk szerinti házasságot. Természetesen, minden erőfeszítést meg kell tenni a megvilágosodott lelkiismeret kifejlődéséért. A lelkipásztor felelős és komoly megkülönböztető értékelése alapján formált lelkiismeret felbátorít az Isten kegyelmében való nagyobb bizalomra. Mégis a lelkiismeret többet tehet annál, mint hogy elismeri, hogy az adott helyzet nem felel meg az Evangélium általános elvárásainak. Őszintén és tisztességesen azt is felismerheti, hogy most mi a legnagylelkűbb Istennek adható válasz, és beláthatja, hogy mit kér Isten valakitől lehetőségeinek a komplexitásában, jóllehet ez nem teljesen az objektív eszménykép. Mindenesetre emlékeztetünk arra, hogy ez a megkülönböztető értékelés dinamikus, mindig nyitott a növekedés új fokozatai és az olyan új döntések felé, amelyek lehetővé teszik az objektív eszménykép teljesebb megvalósítását.

Ezt követően a 8. fejezet egyik kulcsmondata kijelenti: „a körülmények és az enyhítő tényezők miatt előfordulhat, hogy az objektíve bűnös helyzetben – amely lehet, hogy szubjektíve nem bűnös vagy nem teljesen bűnös helyzet – a személy Isten kegyelmében élhet, szerethet és növekedhet a kegyelemben és szeretetben, megkapva az Egyház segítségét ezen cél érdekében” (305). Az ehhez a paragrafushoz fűzött, sokak által emlegetett 351. lábjegyzet említi, hogy ez a segítség vonatkozhat a bűnbánat és az Eucharisztia szentségeire is.

A 8. fejezet értelmezésénél abból kell kiindulnunk, hogy az elváltak új kapcsolata Jézus Krisztus szavai alapján házasságtörő kapcsolat és mint ilyen objektíve halálos bűn. Ezt nem tagadja a dokumentum se, de a félreértés, a kétértelműség lehetősége már itt megjelenik, amennyiben egy eszményképtől, ideáltól való eltérésről beszél. Az „eszménykép”, „ideál” szavak ugyanis utalhatnak egy olyan állapotra, amely felé csak törekedni lehet és kell. Ha tehát a dokumentum vallja hogy a keresztény házasság Jézus Krisztus tanítása alapján alapvető erkölcsi követelmény, akkor következetlenség az „eszménykép” szó folyamatos használata (10 alkalommal a 8. fejezetben). A keresztény tökéletességgel kapcsolatban indokolt eszményképről beszélni, hiszen ennek teljességére csak törekedni lehet, de itt a földön ezt nem lehet elérni. A „szabályos” keresztény házasság azonban elérhető állapot, sőt az egyetlen erkölcsileg elfogadható állapota a férfi és a nő együttélésének, jóllehet a tökéletesség felé haladásról ezen állapoton belül is lehet beszélni. A fokozatosság törvényével kapcsolatban Szent II János Pál pápa Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítására hivatkozik a 8.fejezet. A Familiaris Consortio azonban éppen a fokozatossággal kapcsolatban jelenti ki, hogy „nem tekinthetik a törvényt csupán úgy, mint egy – valamikor a jövőben elérendő – eszményképet, hanem úgy kell látniuk, mint az Úr Krisztus parancsát arra vonatkozóan, hogy győzzék le a nehézségeket” (34.). .

Mint említettük, az elváltak új kapcsolata házasságtörés és mint ilyen a halálos bűn állapota. Kétségtelen, hogy az objektíve halálos bűn bocsánatossá válhat, amennyiben a bűnös cselekedet nem vagy nem teljesen az értelem megfontolása alapján, a szabad akarat döntéséből születik. Aquinói Szent Tamás megkülönbözteti a nemük szerint halálos bűnöket a  nemük szerint bocsánatos bűnöktől (ST I/II q. 88 a. 2). Ez utóbbiak ugyan bizonyos rendezetlenséget jelentenek, de nem állnak ellentétben Isten és a felebarát szeretetével. Ilyen például az üres beszéd. Nyilvánvalóan a házasságtörés neme szerint halálos bűn. A nemük szerint bocsánatos bűnök is halálossá és a nemük szerint halálos bűnök is bocsánatossá válhatnak. Az utóbbi eset, mint említettük, akkor fordulhat elő, ha valamilyen okból nem vagy csak erősen korlátozott mértékben lehet megfontolásról vagy szabad akaratú döntésről beszélni. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mennyire helyes ennek az elvnek az alkalmazása egy tartós, éveken át tartó állapot esetében, mintegy ebbe belenyugodva, mennyire helyes ezzel kapcsolatban Isten akaratáról, az Istennek adott legnagylelkűbb válaszról beszélni, ahogyan ezt a dokumentum idézett szövege teszi. Ezek a kifejezések félreérthetőek, mert a bűnnel, a bűnös állapottal kapcsolatban nem beszélhetünk Isten pozitív, hanem csak megengedő akaratáról. (A dokumentum is említi az ilyen helyzetek esetén az „új fokozatok”, „új döntések” felé való nyitottságot.) Tulajdonképpen az erkölcsteológia kivételes helyzetek esetén alkalmazható elvének ilyen hangsúlyos tárgyalását valamilyen új, általános alkalmazás felé mutató jelzésként is értelmezhetik, jóllehet maga a dokumentum is említi, hogy itt csak kivételekről lehetne szó.

Szent II János Pál a már említett apostoli buzdításában ír a válás utáni új kapcsolatokban élők szentségekhez járulásáról (84):

Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”.

Az Amoris Laetitia álláspontja jelentős változást jelent Szent II János Pál bűnbánat szentségében való kiengesztelődéshez szükséges feltételével kapcsolatban. Magáról a feltételről csak egy lábjegyzetben van szó. A lábjegyzet (329) ezt írja: „Ilyen helyzetekben sokan ismerve és elfogadva ‘testvérként és nővérként’ élés lehetőségét, amelyet az Egyház felajánl nekik, rámutatnak arra, hogy ha a bensőségnek bizonyos kifejezései hiányoznak ‘nemritkán veszélybe kerülhet a házasság egyik java, a hűség, és megsínyli azt a másik java: a gyermek’” (a 2. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes, az Egyházról és a modern világról szóló konstitúciója, 51)”. A szövegben tehát Szent II János Pál feltételét egy zsinati konstitúció (egyébként abortuszról szóló) szövegével „ellenpontozzák”.

Az új kapcsolatban élő elváltak áldozásáról tulajdonképpen határozott kijelentést nem tesz az Amoris Laetitia. A határozott kijelentést (amely szemben áll Szent II János Pál álláspontjával)  Schönborn bíboros az apostoli buzdítást bemutató előadásában tette meg, a 351. lábjegyzetre hivatkozva: „a buzdítás, az elvált és új kapcsolatban élők lehetséges szentáldozáshoz járulása kapcsán, követve Szent II. János Pál pápa útmutatását, kimondja, hogy ‘bizonyos esetekben’, egyszerű és alázatos körülmények között meg lehet adni a szentségek segítségét (AL 351)”.

Schönborn bíboros egy újságíró kérdésére válaszolva kijelentette, hogy az Amoris Laetitia tanítása a Familiaris Consortio tanításához viszonyítva Boldog J. H. Newman bíboros szavai szerinti értelemben vett a „organikus fejlődés”. Azt hiszem, ez nehezen állítható éppen a 8. fejezet egyik főtémájával, az elvált „újraházasodottak” (igaz, csak lábjegyzetben érintőlegesen említett) áldozásával kapcsolatban. Szent II János Pál pápa ezt azért utasítja el, mert ez az állapot objektíve ellentmond „annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít”.

Az Amoris Laetitia lehetséges értelmezései között ott van az is, amely szerint az apostoli buzdítás nyitásnak tekinthető a különböző, lényegesen új (vagy már egyes helyeken esetleg meglévő?) lelkipásztori gyakorlat felé. A 8. fejezetben a tanítás változatlanságának hangoztatása és a javasolt gyakorlati megközelítés közti feszültségek tág teret nyitnak az alapjaiban eltérő értelmezések számára. Úgy tűnik, a fejezetből hiányzik az a konzisztencia, amely a tanítóhivatal megnyilatkozásai esetén szükséges lenne. Ennek hiánya lehetőséget ad a tanítás olyan lopakodó módosítására, amely már egyáltalán nem  tekinthető organikus fejlődésnek.