Az előző bejegyzésekben ismertettük a tomizmus és a transzcendentális tomizmus ismeretelméletei közti eltéréseket. Ebben a bejegyzésben először a transzcendentális tomizmus kiindulásának az elemzésével foglalkozunk, majd rátérünk a tomista “megoldásra”. A transzcendentális tomizmus szerint megismerésünk egyrészt a fogalmi, kategoriális megismerés, másrészt pedig az ennek hátterében meghúzódó “transzcendentális” megismerés, amely fogalmilag nem fejezhető ki. Ez utóbbi ismeret valamilyen módon a teljességre, teljes létezésre, azonosságra, az egyetemességre utal. Ez a transzcendentális tapasztalat a lehetőségi feltétele a kategoriális megismerésnek.
Először azt jegyezzük meg, hogy az ismeretelmélet, mint megismerés kétségtelenül eltér a megismerés más területeitől, hiszen itt megismerésünk megismeréséről van szó. Az egyik bejegyzésben már utaltunk arra, hogy itt egy úgynevezett rekurzióról van szó, amely nem oldható fel olyan módon, ahogyan ezt a matematikában vagy a szoftverfejlesztésben feloldják. Más oldalról is megközelíthetjük ezt: ha megismerésünk megismeréséről van szó, akkor felvethetjük megismerésünk megismerése megismerésének a kérdését, és ezt így vég nélkül folytathatjuk, tehát a regressus ad infinitum egyik esetével állunk szemben. A problémát megközelíthetjük még egy harmadik oldalról is. Induljunk ki a transzcendentális megismerés létezésére utaló egyik, már említett érvből. A retorzív következtetés szerint, aki például tagadja az empírián kívüli megismerés lehetőségét, az önmagával kerül ellentmondásba, mert ez a tagadás is empírián kívüli megismerésről tanúskodik. Ha ennek az érvelésnek az élét el akarjuk venni, akkor azt a megfogalmazást használhatjuk például, hogy “az empirikus megismerésen kívül csak egyetlen dologról tudhatunk, arról tudniillik, hogy ezen az egyetlen állításon kívül nincs empirikus megismerésen kívüli megismerés”. Azt is mondhatnánk, hogy meggyőződésünk, tapasztalatunk, “hitünk” az, hogy az empirikus megismerésen kívül nincs más megismerés. Az által kerüljük el az ellentmondást, hogy az empirikus megismeréstől elválasztjuk az ezen kívüli megismerés lehetetlenségének állítását. Ha formális nyelvekről beszélnénk, akkor azt mondanánk, hogy a tárgynyelven belül a tárgynyelv kijelentéseinek igazságáról sok esetben csak egy tárgynyelv fölött lévő metanyelv kijelentéseivel beszélhetnénk. Így a megismerés megismeréséről nem lehetne formálisan a nyelv ugyanazon “rétegén” belül beszélni. Ha ezt tesszük, akkor olyan paradoxonokhoz juthatunk, mint amilyen például az önreferenciát tartalmazó “ez a kijelentés téves” kijelentés igazságának az eldöntése. Ha a kijelentés igaz, akkor téves, ha viszont téves, akkor igaz.
Míg nyelvi síkon problémát okozhat az, amikor egy kijelentésben keveredik a tárgynyelv és metanyelv, az emberi megismerés egysége következtében ezek a szintek nem különülnek el egymástól olyan értelemben, hogy az egyes szinteknek valamilyen külön megismerő aktus felelne meg. A megismerésben egyszerre van jelen a megismerés tartalma és annak a tudata például, hogy a megismerés a valóságra vonatkozik (ilyen tudat még a téves ismereteket is kíséri). Mégis, miért lehet ezt a két mozzanatot szétválasztani, megkülönböztetni? A transzcendentális tomizmus szerint ennek a szétválasztásnak az az alapja, hogy ezek a megismerés két különböző, de szorosan összefüggő területéről érkeznek. Ezek a területek a fogalmi, a kategoriális megismerés és a transzcendentális tapasztalat területei. A kategoriális megismerés lehetőségi feltétele a valamilyen értelemben a teljes valóságra vonatkozó transzcendentális tapasztalat. Ebben a kategoriális megismerés közvetettségével, a megismerő és megismert kettősségével a transzcendentális tapasztalat közvetlensége, a megismerő és megismert itt jelenlévő azonossága áll szemben. Ebben a megközelítésben tehát a megismerés teljes egységét a kategoriális ismeret és az ezt kísérő transzcendentális tapasztalat kettőssége veszi át.
A tomista megközelítés nem ismer ilyen kettősséget. Szerinte a világ érzékszerveinkből kiinduló megismerése által a szellemi megismerő alany el tud jutni a világ érthetőségét tükröző ismeretekig. Ezeknek az ismerteteknek a “lehetőségi feltétele” a világ érthetősége és az emberi megismerés azon képessége, hogy ezt megismerje. Ez az érthetőség nem a valóság egy külsődleges mozzanata, mert ez teljesen átjárja a valóságos létezést. Ens et verum convertuntur mondja a tomista mondás, a létezés és az érthetőség, a létezés és az igazság, a létezés és a megismerhetőség fogalmai felcserélhetőek egymással. A valósággal, a létezéssel pedig érzékszerveink adataiból kiindulva kerülünk kapcsolatba. Értelmünk ismereteinek két oka közül az első ok a megtapasztalható világ, amely érthető, ez felel a világra vonatkozó ismereteink tartalmáért. Ismereteink másik oka értelmünknek az a szellemi tevékenysége, amely az érzéki adatokat úgy “világítja át”, hogy ezekből kiemelődjön az érthető tartalom. A megismerés további elemzésében használjuk a tomista filozófia egyik alapvető fogalompárját: a képesség (lehetőség) és megvalósultság (ténylegesség), a potentia és actus fogalompárt. Ezt a fogalompárt a változásokban megmutatkozó különbség és folytonosság leírására használják. Az emberi értelemben születő ismeret az értelem képességének aktualizálásával keletekezik. Valamely képesség ténylegességbe való átmenete nem történik meg önmagától, ehhez egy vagy több ok szükséges. Az ismereteknek oka az érzéki adatok által közvetített valóság. Ennek (és az értelem érzéki adatokat átvilágító tevékenységének) hatására jön létre az ismeretben az ezzel valamilyen értelemben megegyező hasonmás. Ez a megegyezés azonban nem teljes megegyezés, mert az ismeret végül csak járuléka a megismerőnek, az ismeret létezése nem önálló létezés, hanem csak a megismerőben való járulékos létezés. Arra a kérdésre válaszolva, hogy mi vezet bennünket annak a belátására, hogy a megismerés tartalma összhangban van a valósággal (tehát igaz), a tomista megközelítésnek nem kell egy új ismeretforrást (mint például a tanszcendentális tapasztalat) bevezetnie. Azt kell figyelembe venni, hogy a változás eredményeként létrejött ismeretben is megvannak a lehetőségek, képességek az újabb változásra. Ismereteink mindig bővíthetőek, kiterjeszthetőek, esetleg még tartalmuk is változhat. A tökéletes, mindent felölelő, új elemekkel nem bővíthető ismeret Isten tulajdonsága. Isten maga a teljes megvalósultság (actus purus) és Isten egyszerűsége miatt Isten azonos megismerésével, benne a megismerő, a megismert és a maga a megismerés azonos. Ezért az Istenre jellemző egyedül a semmilyen további megismerési lehetőséget nem tartalmazó tökéletes ismeret, megismerés. Az emberi ismeret ugyan a megismert hasonmása, de ez a hasonmásság nem kimerítő, nem teljes. A mélységet és a kiterjedést tekintve mindig csak egy részt ismerünk meg, így megismerésünk ténye, ténylegessége mindig tartalmaz képességeket, lehetőségeket a további megismerésre, esetleg tartalmi változásra. Amikor valamely ismeretünk igazságáról, az erről való meggyőződésről van szó, akkor tulajdonképpen az ismeret ténylegességéből kizárunk olyan lehetőségeket, képességeket, amelyek olyan változásra vonatkoznak, amely következtében az ismeret valamilyen értelemben való tagadása lehetséges lenne. Ebben a megközelítésben nincs szó semmilyen megismerésünktől különböző, másfajta megismerésre utaló mozzanatról. Egyszerűen arról van szó, hogy az ismeret létrejöttének okai olyan megvalósultságot, ténylegességet eredményeznek, amelyek már nem tartalmaznak bizonyos képességeket (más típusú képességeket viszont tartalmaznak). Ismeretünk ilyen ténylegességként való megtapasztalása eredményezi az ismeret igazságának a belátását.
A fentieket egy, a megismerés egy sajátos területéről vett példával világíthatjuk meg. A matematikában előfordulnak hosszú időn keresztül bizonyítatlan állítások, sejtések. Ha ezeket “ismeretként” tekintjük, akkor ezekben még megvan az a lehetőség is, hogy az ismeret tévesnek bizonyul. Másik lehetőség az, hogy az állítást bebizonyítják. A megismerés ezen lépése, a bizonyítás után az új ismeret már megfosztódik attól a képességtől, hogy az állítás tévesnek bizonyuljon. A belátás szempontjából tehát az igazság, a valóságnak való megfelelőség az ismeret olyan megvalósultságát jelenti, amely az ellenkező tartalomra való változás képességét kizárja. A fentiekből az is következik, hogy ismereteink a bizonyosság, a belátottság szempontjából nincsenek mindnyájan azonos szinten. Az “ismeret” szóra tulajdonképpen csak értelmünk azon tartalmai jogosultak, amelyek a megvalósultság olyan fokán állnak, amelyek az ellenkező tartalomra változás képességét nem tartalmazzák, tehát “igazak”. Ismereteink soha sem érthetik el a megvalósultság, a zártság olyan fokát, hogy újabb ismeretekkel ne bővüljenek. Ilyen értelemben véve az emberi megismerés a végtelenre nyitott, azaz soha sem éri el azt a határt, amelyen túl megszűnne az újabb ismeretek utáni vágy.
Az emberi megismerés nem zárja ki a tévedést sem. Ez például úgy fordulhat elő, hogy az ismeretben lévő bizonyos lehetőségeket, képességeket nem veszünk figyelembe. Így például abból, hogy a Föld felszínét körülöttünk síknak tapasztaljuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a Föld egy lapos korong. A közvetlen környezetünkben síknak tapasztalt felszín ismerete nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ez a tapasztalatunk nagyobb környezetre már nem érvényes. Ha azonban ezt a lehetőséget nem vesszük figyelembe, és azt mondjuk, hogy az egész Föld lapos, akkor tévedünk. Ez a tévedés nyilvánvalóvá lehet azáltal, hogy ennek ellentmondó tapasztalatokra, következtetésekre jutunk. A lényeg az, hogy a tévedések nem valamilyen, már előzetesen birtokolt igazság révén derülnek ki, hanem azáltal, hogy a valósággal, a létezéssel újabb tapasztalatok által érintkezésbe kerülve ellentmondáshoz jutunk. A tévedés másik forrása az lehet, hogy ismereteink jelentős részét nem közvetlenül érzékszervi tapasztalatainkból kiindulva szerezzük meg, hanem a beszéd, az írás, a nyelv által. Így egy adott kor köztudatában lévő tévedések “ismeretként” jelennek meg, és ezek némelyikének téves volta nem mindig könnyen megállapítható.
A teljesség kedvéért megemlítjük még, hogy a világban való létezés mellet van a létezésnek egy olyan fajtája is, amely ismereteinknek, mint ismereteknek a létezése. Erre a létezésre használják a skolasztikusok az ens rationis, az észbeli létező elnevezést. Ezek a létezők is lehetnek megismerésünk tárgyai. A klasszikus elképzelés szerint ezekkel a létezőkkel foglalkozik például logika.