Több bejegyzésben volt szó a Szentháromság titkáról (az első bejegyzés itt található).  A mostani bejegyzés a Szentháromság képi ábrázolásával foglalkozik, de nem a művészettörténet szempontjából, hanem azt vizsgálja, hogy a teológiai tartalom hogyan jelenik meg képi formában.

Andrej Rubljov: Szentháromság-ikon (Tretyakov képtár)

A Szentháromság ábrázolásai között kiemelkedik Andrej Rubljov Szentháromság ikonja, ezért a továbbiakban elsősorban ezzel foglalkozom. A bejegyzés készítése közben használtam Gabriel Bunge ¹ könyvét  és Ruzsa György tanulmányát. Rögtön fölvetődik a kérdés, hogy a Szentháromság teológiájában elsősorban katolikus forrásokat követő bejegyzésekhez hogyan lehet illusztrációként egy 14. századi orosz ikonfestő ikonját választani. A válasz az, hogy a keresztény Kelet és a Nyugat egyaránt a Szentháromsággal foglalkozó (Keleten tartott) zsinatok talaján áll, a teológiai szemléletmód azonban lehet eltérő. A skolasztikus szentháromságtanra nagy hatással volt Szent Ágoston. Az ortodox teológusok azt vetik a nyugatiak szemére, hogy náluk túl van hangsúlyozva az egység a háromság hátrányára. A keleti megközelítésről viszont azt szokták mondani, hogy ez a triteizmus felé hajlik.

A skolasztikus szentháromságtan a Szentháromság egységével kapcsolatban elsősorban a személyek közös lényegére, természetére utal: az egységet az adja, hogy a személyek természete az egyetlen isteni természet. A görög teológia inkább a Fiú és a Szentlélek Atyától való eredését jelöli meg az egység elveként. Szerinte az egy forrásból való eredés eredményezi leginkább az egységet, hiszen az eredésekben az Atya természetét közli a Fiúval és a Szentlélekkel, ezért azonos a három személy isteni természete. A két szemlélet nem zárja ki egymást, mert köztük csak hangsúlybeli különbségről van szó. A Szentlélek Fiútól való származásának tagadása sem szükségszerű következménye az ortodox szemléletnek. Rubljov zseniális alkotása a Szentháromságban való közös hitet jeleníti meg, ezért tekinthető a szentháromságtan képi megjelenítésének Kelet és Nyugat számára.

A Szentháromság ábrázolásával kapcsolatban felmerül még az a kérdés is, hogy megvalósítható-e ez egyáltalán. Nem múlja-e annyira felül a Szentháromság titka az anyagi létezéshez kötött képalkotást, hogy ez eleve lehetetlen? Krisztus, Mária, a szentek ikonjai esetében az ikonkészítés alapjául az szolgálhat, hogy ők anyagi testben léteztek. Még az anyagi testtel nem rendelkező angyalok ábrázolását is valamennyire támogathatja az, hogy az angyalok is véges létezéssel rendelkező teremtmények. Az Atya és a Szentlélek azonban soha sem testesültek meg és nem is teremtmények. A Szentháromság ikonon való ábrázolásának a lehetőségét az adja meg, hogy a háromság az üdvtörténetben látható jelek formájában nyilatkoztatta ki magát. Az az ikoncsalád, amely a Szentháromságot a három angyal alakjában ábrázolja, eredetileg a Teremtés könyve 18. fejezetéből indult ki. A Teremtés könyvének 18. fejezete elmondja, hogy a déli hőségben a sátra előtt, egy fa árnyékában üldögélő Ábrahám három, titokzatos látogatóval találkozott. Ábrahám megvendégelte őket, kenyeret süttetett és borjút vágatott tiszteletükre. A látogatók megígérték Ábrahámnak, hogy egy év múlva gyermeke születik Sárától. Az atyák Ábrahám három látogatójában a Szentháromság előképét látták, ezért az ezt a látogatást ábrázoló ikontípus a Szentháromság-ikon nevet kapta. Az ikontípus fejlődése folyamán, Rubljov korában már eltűnt az ikonról a vendégeket kiszolgáló Ábrahám és Sára, de valamilyen formában ott maradt a borjú, az ószövetségi áldozati állat alakja (feje), utalva ezzel az Újszövetség áldozatára.

A fentiekkel kapcsolatban felmerülhet még az “immanens” és az üdvtörténeti Szentháromság viszonyának a kérdése is. Karl Rahner híres szentháromságtani axiómája szerint az üdvtörténeti és immanens Szentháromság ugyanaz. Az axióma ontológiailag nézve kétségtelenül igaz: nincs külön belső (immanens) és külső (üdvtörténeti) Szentháromság. Ugyanakkor az üdvtörténet isteni tettei a teremtett világra való vonatkozásokban történnek, amely vonatkozások nem azonosak a az isteni személyek egymásközti, szentháromsági vonatkozásaival. Egy másik “axiómát” is kell alkalmazni, amely szerint a Fiú és a Szentlélek Atya általi küldése a világba nem azonos a Fiú és a Szentlélek Atyától való származásával, mégis a szentháromsági eredések szolgálnak a világba való küldések alapjául (erről részletesebben van szó a szentháromsági küldésekről szóló bejegyzésben). Ezért van az, hogy az eredet, származás nélküli Atyának nincs küldetése az üdvtörténetben, a Szentlélek Fiú általi küldése pedig szükségessé teszi a Szentlélek Fiútól való származásának elfogadását is.

Visszatérve az ikonhoz (célszerű a szövegben lévő képre kattintva a képet nagyobb méretben nézni és a kurzor mozgatásával megjelenő nagyítás funkciót is használni) azt láthatjuk,  hogy ez az ikontípus a Szentháromságban lévő egységet az alakok hasonlósága által fejezi ki. Ez eltér sok nyugati (és több keleti) ábrázolástól, amelyeken a személyi sajátosságok ábrázolása miatt a személyek alakjai teljesen eltérőek. Nyugaton tipikus az Atya szakállas öregkénti ábrázolása, a Szentlélek pedig a szentírási helyre (Mt 3,16) hivatkozva galambként jelenítődik meg. Úgy gondolom, hogy a Szentháromság három, egymásra erősen hasonlító angyalkénti ábrázolását meghaladóan nehéz lenne a Szentháromságban lévő egységet képileg jobban kifejezni, eltekintve a nyugaton alkalmazott háromszögtől, amely viszont alkalmatlan a személyi sajátosságok kifejezésére.  A képi ábrázolásnál azonban a nyelv ezen a területen nagyobb pontosságot tud elérni, anélkül azonban, hogy a titok mélységét kimerítené. A szentháromságtan szerint a személyek egymástól csak egymáshoz való viszonyukban különböznek, egyébként teljesen azonosak. A képi ábrázolás ilyen vonatkozások megjelenítésére képtelen, ezeket csak a nyelvi kifejtés képes valamennyire megmagyarázni.

Az ikon a személyi sajátosságokat, a személyek egymásra vonatkozásait a személyeket jelképező alakok térbeli helyzetével, ruházatával, a tekintetekben és a mozdulatokban megmutatkozó gesztusokkal ábrázolja. Érdekes, hogy a művészettörténészek között sincs teljes összhang azzal kapcsolatban, hogy melyik angyal melyik szentháromsági személyt jelöli. A többségi álláspont szerint a nézővel szemközti angyal Jézust, a néző számára baloldali angyal az Atyát, a jobboldali angyal pedig a Szentlelket jeleníti meg. Az ezzel az állásponttal kapcsolatos érvek részletes ismertetésével most nem foglalkozunk. Figyelemreméltóak a háttérben, az egyes személyek fölött lévő tárgyak. Az Atya fölötti házat Jézus kijelentésével (Jn 14, 2: “Atyám házában sok hely van”) hozzák összefüggésbe. A Jézus fölötti fa egyrészt az a fa, amely alatt Ábrahám ült, amikor a Teremtés könyve 18. fejezete szerint látogatói megjelentek, másrészt utalás a kereszt fájára. A Szentlélek fölött lévő hegyet az “elragadtatások hegyeként”, a Szentlélek magasba emelő ereje szimbólumaként értelmezik.

A képen ábrázolt személyek egymással való viszonyát leginkább a tekintetük és a kezek mozdulatai fejezik ki. Mielőtt ezek értelmezésébe belemennénk, röviden áttekintjük a szentháromságtan főbb kijelentéseit. A Szentháromságban két eredés van: a Fiú az Atyától születik, a Szentlélek pedig az Atyától és  a Fiútól ered. A két eredés hat vonatkozást állít fel a személyek között. Ezek:

1. Az Atya szüli a Fiút.
2. A Fiú születik az Atyától.
3. Az Atya “leheli”  a Szentlelket.
4. A Szentlélek az Atyától származik (lehelődik).
5. A  Fiú “leheli” a Szentlelket.
6. A Szentlélek a Fiútól a származik (lehelődik).

Az ortodoxia nem fogadja el a két utolsó vonatkozást. A belső vonatkozásokra épül a két szentháromsági küldés, a Fiú és a Szentlélek teremtett világba való küldése.

Első pillantásra nyilvánvaló, hogy az ikon kifejezetten nem tartalmazza a hat vonatkozást. Hiányzik például a fenti vonatkozások közül az első: a Fiú az Atyára tekint, az Atya tekintete azonban a Szentlélekre irányul. A teljesség ezen hiányának egyik okát nyilván a képi ábrázolás korlátaiban kell keresnünk. Van azonban egy másik ok is, amely arra ad magyarázatot, hogy a fentiek közül miért bizonyos vonatkozások találhatóak meg az ikonon. A görög teológia különösen kiemeli az Atya eredet nélküli forrás voltát. Az Atyának nincs forrása, ugyanakkor ő forrás a Fiú és a Szentlélek számára. Az ikonon viszont a központi személynek a Fiú látszik, hiszen ő van a kép középpontjában és olyan értelemben is központ, hogy a tekintetek köre tőle indul el: ő az Atyára tekint, az Atya a Szentlélekre, a Szentlélek tekintete pedig az asztalra, az ezen lévő kehelyre irányul. Gabriel Bunge szerint ennek az a magyarázata, hogy a Szentháromság-ikon előterében a szentháromsági küldések állnak, ezen belül is a Szentlélek küldése. A küldések alapjául szolgáló belső vonatkozások közül elsősorban azok jelenítődnek meg, amelyek kiemelten kapcsolódnak a Szentlélek küldéséhez. A bizánci liturgiában (ellentétben a katolikussal) nincs külön ünnepe a Szentháromságnak, de a Pünkösd valamiképpen az egész Szentháromság ünnepe is, mert a Szentlélek eljövetele teszi teljessé a Szentháromság világban való üdvözítő tetteit. A Szentlélek eljövetelével válik teljessé az egész Szentháromság kinyilatkoztatása. A Szentlélek köntösének halványzöld színe is utal a Pünkösdkor a bizánci liturgia által használt zöld színre.

A Szentlélek küldését azonban megelőzte a Fiú küldése. A Szentháromság-ikon a Fiú küldését “kész tényként” ábrázolja. Ezért van a középpontba a Fiú, akinek ruházata a halványabb színek helyett erősebb színezetű, utalva arra az isteni személyre, aki közöttünk látható alakban megjelent. A Fiú küldetése szempontjából figyelemre méltó az itt is megtalálható, ikonfestésben nem ritka “fordított” perspektíva. Az általunk megszokott perspektíva szerint a tárgyakat úgy szemléljük, hogy a hozzánk legközelebb álló tárgyak a nagyobbak, a párhuzamos vonalak a perspektívában tőlünk távolodva veszítik el párhuzamosságukat, közelednek egymáshoz. A Szentháromság-ikonon ez fordítva van, a párhuzamos vonalak felénk közeledve kerülnek közel egymáshoz, utalva arra, hogy a kép nézője valami olyan “objektivitásnak” a részesévé válik, amelynek nem ő a középpontja. Bizonyos értelemben véve a néző kerül a háttérbe és a súlypont mintegy a képen túli valóságra helyeződik. Annak az asztalnak a jelentését, amelyet az angyalok körülvesznek, a bizánci liturgikus tér ismeretének segítségével fejthetjük meg. A bizánci liturgia oltára annyiban hasonlít a modern katolikus liturgiában használt oltárhoz, hogy ez nem illeszkedik szorosan valamilyen függőleges felülethez, falhoz, hanem körbejárható. A hasonlóságnál azonban lényegesebbek az eltérések. Az oltárt a hívektől az ikonosztáz választja el, a pap helye az oltárnál nem a hívekkel szemben van, hanem a pap és a hívek egyaránt kelet felé néznek a templom tájolása miatt. Az ikonon lévő asztal a bizánci liturgia oltárára (a Szent Asztalra) emlékeztet. Erre utal az asztal oldalán látható kis négyszögletű alakzat is, amelynek megfelelője az oltárok keleti oldalán van (ez az ereklyék elhelyezésével van kapcsolatban). A néző így az oltárt keletről nézi ezért a vele szemben lévő Jézus a pap helyét foglalja el az oltárnál. Az oltár keleti oldalán helyezkedik el az Atya és a Szentlélek alakja. Így az ikon utalást tartalmaz Jézus Krisztusnak, az Örök Főpapnak a küldetésére, amely a kereszt áldozatában érte el tetőpontját és a mennyei liturgiában folytatódik.

Láttuk tehát, hogy a Fiú küldésére utal az ikon elrendezése. Az isteni személyeket megjelenítő angyalok gesztusai azonban kifejezetten a Szentlélek küldésére vonatkoznak. A belső szentháromsági vonatkozások úgy jelennek meg, mint a Szentlélek küldésének a kiindulópontjai. A Fiú kérőn néz Atyára, utalva Jézus búcsúbeszédének szavaira (Jn 14,16: “én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad”). Az Atya erre a kérésre válaszul a Szentlélekre néz és áldón emeli fel kezét. A küldetést elfogadó Szentlélek pillantása az asztalra, az áldozati oltárra irányul, kifejezve azt is, hogy a liturgia a Szentlélek műve.

A képen az Atya tartása egyenes tartás és a kezében lévő pálca is teljesen függőleges irányba mutat. A Fiú és a Szentlélek meghajol az Atya felé és a kezükben tartott pálca helyzete is az Atya irányába mutatva tér el a függőlegestől. Ez egyértelmű utalás az eredet nélküli Atyától való eredetre. A Szentlélek Fiútól való származását Andrej Rubljov a katolikus fogalmazás szerint nem fogadhatta el. Mégis van (vagy inkább volt) az ikonon egy olyan utalás, amely a Fiú és a Szentlélek viszonyát megvilágítja. Gabriel Bunge megjegyzi, hogy az ikon mélyebb vizsgálatai kimutatták, hogy a kép eredeti állapotában a Fiú jobb kezének ökölbe záródó ujjai közül egyedül csak a mutatóújj volt nyitva és ez a mostani állapotban is észrevehetően a Szentlélekre mutat. A kérdést a válasz reménye nélkül is fel lehet tenni: a restaurálások folyamán miért változtatták meg ezt.

Jézusnak az ikon által ábrázolt, az Atyát kérő Atyához fordulása megvilágítja a nyugati liturgia könyörgéseit általában záró formula értelmét is. Ezen formula szerint kéréseinket Jézus Krisztus által terjesztjük az Atya elé, ő általa várjuk kéréseink meghallgatását. A nyugati liturgiában gyakran előforduló doxológiák (Dicsőség…) imádkozójának figyelmét Rubljov ikonja arra a felfoghatatlan, de mégis magát kinyilatkoztató valóságra irányítja, amelynek létünket, megváltásunkat és üdvösségünket köszönhetjük és amelynek színről-színre látása maga az üdvösség.