A halál és a feltámadás között

A Szentírás egyértelműen tanítja, hogy az ember nem semmisül meg a halálban. Az emberi létezés valamilyen, halál utáni folytatódása azonban nemcsak a Szentírás álláspontja, hanem ez különböző formákban, különböző vélekedésekben átszövi az egész emberi kultúrát. Erre utalnak már a legősibb temetési szokások, a különböző mitológiák, filozófiák. Ugyanakkor az ember halála és az állat halála egyaránt egy élőlény halála, az állat viszont teljesen megsemmisül élete végén, többé már semmilyen formában nem létezik. Az ember testének sorsa a halálban azonos az állati test sorsával: az élet befejeztével a test felbomlik. A Szentírás és a hitvallások azonban beszélnek a test feltámadásáról.

A fentiek alapján két egymásnak ellentmondani látszó szempont van. Egyrészt az ember létezése valahogyan folytatódik a halál után, másrészt az emberi test az enyészeté lesz a halálban. A létezés valamilyen, halállal sem megszakadó folytonossága és a test elpusztulása olyan feszültséget eredményez, amelynek feloldása kihívás a gondolkozó ember számára. Fel lehet tenni a kérdést, mi az, ami a halálban sem pusztul el, mi az, ami biztosítja az emberi létezés halállal sem megszűnő folytonosságát. Azt lehetne talán mondani, hogy a Szentírás tulajdonképpen nem vállalkozik ennek a feszültségnek a teljes fogalmi feloldására, és így nem kell ezzel foglalkoznunk. Ugyanakkor ez a kérdés élénken foglalkoztatta annak a kornak a szellemi életét, amelyben a kereszténység elterjedt. A kérdésre olyan válaszok is születtek, amelyek már nem egyeztethetőek össze a Szentírással, a kereszténységgel. Egy ilyen válasz például a platóni lélekvándorlás tana, amely szerint a folytonosságot egy olyan valami, a lélek biztosítja, amely a különböző életek, halálok, újjászületések folyamán is ugyanaz marad. Tehát a kérdés annak ellenére is fontos kérdés, hogy maga a Szentírás a kifejezett fogalmi választ nem adja meg. A keresztény hagyománynak meg kellett válaszolnia határozottabb formában a kérdést. A kérdés megválaszolására a Szentírás szókincse tartalmazza a megfelelő szavakat: a Szentírás használja a “test” és “lélek” szavakat. A görög gondolkodás megoldása is ezekre a szavakra épül. A kereszténységet befogadó környezetben jelen volt a platonizmus dualista gondolkodása. Eszerint két világ létezik, az egyik az ideák tiszta világa, amelyre az állandóság, a változatlanság a jellemző. A másik világ pedig a körülöttünk lévő, állandóan változásban lévő világ, amely az ideák tökéletes, változatlan világának tökéletlen tükröződése, árnyéka. Ez a dualitás az emberre is jellemző: az ember két határozottan elkülönülő dolognak az egysége. Ezek egyike a halhatatlan lélek, amely az ideák tiszta világához vonzódik. A másik dolog a halandó test, a lélek börtöne. A Szentírás szavainak tehát volt filozófiai megfelelője ebben az esetben is. A filozófiai jelentés azonban olyan dolgokat is tartalmazhatott, amelyek már nem egyeztethetőek össze a Szentírással, a kereszténységgel. A kereszténység például határozottan elutasítja a lélekvándorlást. Ennek ellenére a platonista megközelítés fő vonásaiban mégis tartalmazta a megoldást: az ember lélek és test együttese, a halálban a test megsemmisül, a lélek viszont továbbra is létezik. A platonista megoldás szerint a test a lélek börtöne, a test és a lélek együttléte egy kényszerű együttlét, amelyet egyes teológusok még büntetésnek is tekintettek. Ezek olyan “hozadékai” a platóni megközelítésnek, amelyek nehezen illeszthetőek a Szentírás gondolatvilágába.

A test és lélek egységét tökéletesebben fogalmazta meg az elsősorban Arisztotelészre támaszkodó skolasztikus filozófia és teológia. Arisztotelész szerint az ideák külön világa nem létezik, az ideák szerepét azok a formák veszik át, amelyek az anyagnak formái, amelyek az anyagon kívül önállóan nem léteznek. A test és lélek egységében is az anyag és az őt megformázó forma egysége van, de ez a forma a többi anyagban létező formától eltérően nem anyagi eredetű. (Ezzel a szoros egységgel két régebbi bejegyzés foglalkozott, az első itt található meg). A lélek tehát a test formája, ez teszi az anyagot emberré, ez “élteti” a testet. A növények és állatok esetében is szokták az anyagot megformáló formát léleknek nevezni, ez a forma azonban az élőlény pusztulása után már semmilyen önálló létezéssel nem rendelkezik, ez csak anyagban létező forma. Az ember esetében azonban a forma szellemi jellegű forma, amely képes a megformált anyag nélkül is létezni. A halálban megszűnik a léleknek az anyagot megformáló működése és ez a továbbiakban anyagtól elválasztott lélekként, anima separata-ként létezik. A föltámadáskor ez a lélek, isteni közreműködés eredményeként, ismét anyagot megformáló formaként fog működni, a megdicsőült test lényegadó formája lesz. A katolikus teológiának ez a megközelítése elfogadottá vált, sőt ez több dogma megfogalmazásában is megjelent. Így például a vienne-i zsinat (1312) eretneknek nyilvánította azt a nézetet, amely szerint a lélek nem a test lényegadó formája. Az anima separata fogalmával kapcsolatban még megemlítjük, hogy XXII. János pápa (1316-1334) véleménye szerint az üdvözültek haláluk után nem részesülnek Isten közvetlen látásának boldogságában (visio Dei beatifica) egészen az utolsó ítélet napjáig. XXII. János pápa példa arra, hogy egy pápa téves teológiai véleményt képviselt, mégsem tette ezt az egész Egyház visszavonhatatlan tanításává. Halála előtt, 1334-ben visszavonta ezt a véleményét. Utóda, XII. Benedek pápa az Egyház tanításának nyilvánította azt az állítást, amely szerint az üdvözültek közvetlenül haláluk után részesednek Isten boldogító színelátásában.

A protestáns teológia elutasítja az anima separata fogalmát. Több vélemény szerint a haláltól a föltámadásig terjedő szakaszt valamilyen álomszerű létezés jellemzi. Más vélemények szerint a halállal tulajdonképpen a teljes megsemmisülés következik be, amelyet majd a feltámadáskor az újrateremtés követ. A 2. Vatikáni Zsinatot követően több katolikus teológus is alkalmatlannak találta az anima separata fogalmát a halál utáni állapot leírására. Ezeket a katolikus teológiai véleményeket ismereti Szabó Ferenc jezsuita teológus előadása. A témával kapcsolatban megemlítjük még Orvos Levente dolgozatát, amely az anima separata fogalmának “rehabilitációjáról” szól.

Tehát az újabb teológia több megoldásának jellemzője az, hogy a platonista elképzeléssel együtt mereven elutasítják a skolasztika megközelítését is. Emögött az elutasítás mögött néha a skolasztikus teológia mélyebb ismeretének hiánya is lehet. Több kísérlet a halál és a föltámadás közti folytonosságot úgy próbálja biztosítani, hogy a halált és a föltámadást bizonyos értelemben véve azonosítja. Arról beszélnek például, hogy a halállal az ember kilép a földi tér és idő rendszeréből és az egész kozmosszal kerül kapcsolatba (Karl Rahner). Gisbert Greshake feltámadásról beszél a halálban. Ezeknek az elméleteknek az a problémája, hogy nem tudják kielégítően megmagyarázni azt a különbséget, ami Jézus feltámadása vagy Mária mennybevitele és a többi ember föltámadása között van. Ha ugyanis a halálban van a föltámadás, akkor a a halottak testének hasonló állapotban kellene lennie, mint Jézus föltámadt és Mária mennybe vitt testének. Ennek viszont ellentmond a mindennapi tapasztalat, amely szerint a halottak teste felbomlik. A Hittani Kongregáció 1979-ben kiadott levele felhívja a figyelmet ezeknek a nézeteknek a problémáira. Megemlítjük még, hogy Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa, még mielőtt a Hittani Kongregáció prefektusa lett volna) bírálta ezeket a nézeteket és lényegében elfogadta a hagyományos teológia álláspontját (ezzel kapcsolatban bővebb anyag található Orvos Levente említett dolgozatában).

A következő bejegyzésben részletesebben foglalkozunk az anima separata fogalmával, bemutatva ennek a fogalomnak az igazi tartalmát, amelyet a fogalom ellenzői néha nem ismernek teljes mélységében.

8 bejegyzés (“A halál és a feltámadás között”)

    • Üdv;
      A linkelt cikkben lévő megállapítás miszerint:

      “Isten közvetlen teremtéssel hozza létre mindannyiunk lelkét” részemről magyarázatra szorul.

      Ha ugyanis Isten közvetlenül teremti meg minden fogantatás pillanatában a lelket,akkor súlyos erkölcsi kérdések vetődnek fel az isteni közreműködést illetően.Mire gondolok?

      Ezt egy szélsőséges példával illusztrálnám:

      1.Ha isten teremti azokat a lelkeket is akik törvénytelen házasságban és vagy paráznaság keretén belül jönnek létre, akkor Istent bűnrészessé tesszük a fogamzás történetben,mert aktív részesévé tesszük a porneiának,ami ellentmondásos ugyanis ezzel hozzájárult egy általa is elítélt tevékenységhez azzal,hogy ‘a lelket ő maga külön teremtette’.Isten pedig szent.

      Hogyan oldható fel a probléma? Várom válaszát :)

    • A feloldás abban lehet, hogy a gyermek nemzése önmagában nem bűn, sőt erkölcsileg értékes is lehet. A házasságtörésben sem válik ez önmagában rosszá. A rossz, a bűn úgy jelenik meg, hogy a házasságtörés miatt olyan cselekedetről van szó, amely ellentétes az Isten által alkotott emberi természettel, amely szerint a házasságnak lényeges követelménye a hűség. A házasságtörés által az történik, hogy egy részleges jót helyeznek a teljes jóság, Isten elé, azaz az ember végső célját egy részleges jóba helyezik. Ez tulajdonképpen a bűn gyökere. Istennek a “célja” a saját jósága, amely felé nem kell törekednie, mert ennek birtokában van. A teremtésben, az emberek boldogságának akarásában is ez Isten célja. Ezért Istennel kapcsolatban nem merülhet fel az, hogy valamiképpen valamilyen bűnben működne közre, mert ez azt jelentené, hogy saját céljától térne el, ami lehetetlen. Így egy új emberi élet kezdete sem lesz magában véve rosszá, a rossz csak a házasságtörést elkövetők bűne. Istennek a bűnhöz való viszonyát úgy fejezik ki, hogy Isten nem oka, okozója, közreműködője a bűnnek, hanem csak megengedi ezt. Arra viszont nem tudjuk a pontos választ, hogy Isten miért enged meg egy konkrét bűnt. Csak azt tudjuk, hogy még ebből is egy nagyobb jó fakad. A húsvét éjszakáján énekelt Exsultet ezt költői módon így fejezi ki: “Ó Ádám valóban szükséges bűne, melyet eltörölt Krisztus halála! Ó szerencsés vétek, amely ily nagy és ekkora fölségű Megváltót érdemelt!”

  1. Köszönöm válaszát;
    Egy másik kérdés szorosan a cikk témájával kapcsolatban.
    A lélek halál utáni (tudatos)folytonosságát,sokszor támadás éri főleg a krisztadephián alapokkal bíró szekták részéről.Gyakran hozzák fel érvként Jézus feltámasztásait,ezek közül is Lázár feltámasztását,azzal érvelve,hogy ha lenne a halál után valamiféle olyan folytonossága a léleknek,akkor arról Lázár bizonyosan beszámolt volna az őt körülvevőknek.
    Olyan ez mint amikor valaki jár egy egzotikus országban és miután hazaért akkor bizonyosan nem tartja magában a szerzett tapasztalatait ,hanem vágytól égve elmondja azt mindenkinek.

    Az álláspontjuk szerint a halálból visszatértek nem számoltak be semmiről amit /odaát/láttak tapasztaltak. Álláspontjuk szerint,egy esetben sem látunk semmiféle erre utaló beszámolót az evangéliumokból amik pusztán csak a feltámadás eseményéről számol be.Azt hiszem mondanom sem kell,hogy ezek a krisztadelphián vallások ezekre az igehelyekre is alapozva,teljesen elvetik a lélek halhatatlanságának tanítását.A lélek szerintük is visszaszáll ugyan istenhez, de az nem más mint egy ‘éltető személytelen energia’az említett szentírási példákra rámutatva.Másrészt így a halál utáni állapotot a gyakorlati tapasztalatra építve,a teljes öntudatlansággal magyarázzák,hasonlóan az eszméletvesztéshez,vagy a meg nem születés előtti ‘nem léthez.’

    Esetleg mégis vannak ezzel ellentétes tapasztalatok? Mennyire megalapozott az álláspontjuk az említett csoportoknak? Az korai egyházatyák tettek erről(a témáról) valamiféle hitvallást?

    • A lélek halhatatlanságáról a dúsgazdag és szegény Lázár példabeszéde határozottan beszél (Lk 16, 19-31). Az elbeszélés szerint mind a két Lázár meghalt, de ugyanakkor mind a két Lázár él is. Ez azonban a föltámadás előtt van, mert a gazdag Lázár öt testvére még él, hozzájuk szeretné elküldetni a szegény Lázárt a gazdag Lázár, hátha neki hinnének. Itt tehát a halál (a gazdag Lázárt is eltemették) és a feltámadás közötti életről van szó. Akik a lélek halál és föltámadás közti életet tagadják, azok csak egy erkölcsi tanítást közlő példabeszéd valós alapot nélkülöző keretéről beszélnek. Ez azonban egy elég valószínütlen értelmezés. (A krisztadelfiánusok szerint persze Jézus csak ember volt.) De hivatkozhatunk a jobb lator esetére is, akinek Jézus ezt mondja a kereszten: “Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23, 43). A jobb lator tehát Jézussal lesz a paradicsomban, miközben teste halottan függ a kereszten.

      A feltámadottak hallgatása önmagában semmit sem jelent. Nem biztos, hogy ez egy megosztható élmény volt. Van, amiről inkább hallgatni érdemes.

      Kevesen voltak a keresztény ókorban, akik a lélek ugyanolyan haláláról beszéltek, mint a test esetében. Azok is kevesen voltak, akik valamilyen öntudatlanságról, álomról beszéltek. Iréneusz szerint a lélek Isten kegyelme miatt halhatatlan. Tertulianus a lélek lényegéből akarja levezetni a hallhatatlanságot és nyomában Hyppolytus, Novatianus, Cyprianus, Nüsszai Szent Gergely, Szent Ágoston. (Ezzel kapcsolatban Előd István Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, 1978, 683.o.)

  2. Köszönöm a választ.Amivel jómagam is egyetértek.
    Az ajánlott Dogmatika könyvet pedig megpróbálom beszerezni.
    ….
    (Bár nem teljesen a témába vág.) Megkérdezném, hogy az ajánlott könyv érinti-e a predesztináció témakörét(is) , vagy esetleg létezik kifejezetten ezzel kapcsolatos katolikus irodalom is/ Ugyanis komoly fejtörést okozott a nekem a közelmúltban Kálvin Institutio-ja. /Köszönöm

    • Előd István dogmatikája az interneten is elérhető. Magyar nyelven a legrészletesebb dogmatika Schütz Antal dogmatikája, amelyről reprint is készült, sajnos elég drága könyv. Ezek a könyvek foglalkoznak a predestinációval is.

Hozzászólás a(z) Jorsits Attila bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>