A „kenószisz” jelentése

Már az előző bejegyzésben említettük, hogy megváltásunk ténye és módja nem vezethető le valamilyen Istenre és ránk vonatkozó (akár még más kinyilatkoztatott) ismeretből. Isten és a világ kapcsolatát Isten oldaláról a teljes szabadság jellemzi. Az isteni szabadság messze meghaladja az emberi szabadságot. A mi szabadságunk lényegében csak azt foglalja magába, hogy boldogságunk elérése érdekében milyen eszközöket választhatunk. Istennek azonban nincs szüksége eszközökhöz ahhoz, hogy boldog legyen. Maga az isteni élet, a szentháromsági személyek élete a teljes boldogság. Ezért Istennek nem kellett teremtenie, a teremtés nem eszköz Isten számára, hogy boldog legyen. Istennek nem kellett az elbukott embert megváltania és nem kellet a megváltást Jézus halála és szenvedése által megvalósítania. Teremtésünk és megváltásunk tette és módja Isten szabad választása, amely választás mögött Isten túláradó szeretete van.

Ezzel az isteni szabadsággal áll szemben az a meghatározottság, amely bizonyos értelemben rányomja a bélyegét az emberi életre. Az ember egy adott történelmi helyzetbe születik bele. Ebből a helyzetből még szabad akaratú döntéseink által sem tudunk teljesen megszabadulni. Jézus sorsát már Platón is “megjövendölte”. Állam című könyvéből sokszor idézik azt a részt, amelyben az igazságos lelkületű ember sorsáról beszél. Ez a sors a kínzás, a keresztre feszítés sorsa (361e-362a). Szinte azt mondhatnánk, hogy Jézus személyiségében már előre volt  ”kódolva” a sorsa. A mi sorsunk, életutunk szabad választásunknak is a tárgya, szabadságunk még sem terjed ki arra, hogy történelmi helyzetünket, a körülöttünk lévő eseményeket, az ebből származó adottságokat teljesen mi határozhassuk meg. Jézus is bejárta az első századi zsidó vallási tanító, próféta sorsát, amely sors halálához vezetett. Felmerül a kérdés, hogy Jézus mennyire állt felette sorsának. Úgy fogadta-e el sorsát, mint valami olyan elkerülhetetlent, amely felett nincs hatalma? Ennek ellentmondani látszanak Jézus szavai: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem” (Jn 10, 17-18).

A modern protestáns és katolikus teológia egyik ismételten visszatérő megközelítése a Szent Pál által említett önkiüresítés, kenószisz (Fil 2, 6-8) olyan értelmezése, amely szerint Jézus földi életében, különösen a kereszthalálban isten-volta valamilyen „hiányt” szenvedett. A következőkben ezt a megközelítést fogjuk vizsgálni, használva Thomas Joseph White domonkos teológus cikkét 1 is. A cikk a modern kenotikus teológiával kapcsolatban három irányzatot említ.

  1. Az első irányzat azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy Jézus mennyire annak tudatában fogadta el halálát, hogy ez megváltó halál. A Szentírás értelmezésének történet-kritikai iskolája (például Albert Schweitzer) szerint a történelmi Jézus elsősorban a végső időket, a világ közeli végét hirdető prédikátor volt. Így halálát egyáltalán nem tartotta a világot megváltó eseménynek, inkább csalódott volt az elmaradt végítélet miatt. Ezzel, a kereszténységgel lényegében ellenkező értelmezéssel szemben többen (így Pannenberg) hangsúlyozták, hogy Jézus tisztában volt azzal, hogy az ő feladata Isten országának megvalósítása és előre látta halálát. Ez a halál Jézus Istenbe vetett bizalma miatt kapott (implicit) üdvözítő értéket minden ember számára, jóllehet ez csak a feltámadásban lett teljesen nyilvánvalóvá. Ennek a megközelítésnek az a hiánya, hogy Jézus megváltó halálával kapcsolatban szinte csak az emberségével foglalkozik. Amint az előző bejegyzésekben láttuk, a megváltás Jézus Krisztus istenemberi mivoltán alapszik. Jézus emberi cselekedeteinek megváltó értéke és hatása abban van, hogy ezeknek a cselekedeteknek az alanya az örök Ige. Az Aquinói Szent Tamást követő álláspont szerint (ellentétben a skotista állásponttal) megváltásunk cselekedeteinek értéke nem csak abban van, hogy ezeket az Atya elfogadja, hanem ezek önmagukban végtelen értékű cselekedetek, mert az Ige cselekedetei. Ezek a cselekedetek nem csak morális értelemben okai üdvösségüknek. Jézus embersége üdvösségünk eszköze Isten kezében. Jézus személye az Ige személye, Jézus emberi természete, emberi akarata az Ige személyét emberi módon kifejező természet és akarat. Az Ige isteni akarata azonos a Szentháromság egyetlen akaratával. Jézus emberi akarata tudatos összhangban van isteni akaratával, a Szentháromság közös akaratával: a mi üdvösségünkért vállalata teljesen szabadon a kereszthalált. Ezáltal válik szenvedése és halála az egész emberiségnek üdvöt hozó eseménnyé.
  2. A kenószisz előbbi felfogásában arról volt szó, hogy Jézus Krisztus embersége mellet mintegy „visszahúzódik” istensége. A kenószisz másik modern felfogása szerint már nem csak Jézus személyét érinti ez a kiüresedés, hanem magát Istent, a Szentháromságot is. (A cikk Eberhard Jüngel nevét említi ezekkel a nézetekkel kapcsolatban.) Isten Jézus kereszthalálában úgy lesz szolidáris az emberrel, az emberiséggel, hogy bizonyos értelemben lényegét, belső életét tekintve is „feladja” isteni tulajdonságait. A szenvedés, a halál valamilyen értelemben túllép a Fiú emberségén és bevonul Isten belső életébe is. Azt hiszem, első pillanatra nyilvánvaló, hogy ez a felfogás nem egyeztethető össze Isten isten-voltával, hatalmával, egyszerűségével, változatlanságával. De emellett a megközelítés mellett nehéz már a kereszthalál megváltó erejének állítását is fenntartani, mert Isten már nem áll a szenvedés, a halál felett, ezek valamilyen belső kapcsolatba kerülnek magával az isteni létezéssel. Ha következetesen végigvisszük ezt a gondolatmenetet, akkor Jézus Krisztus szenvedő és meghaló embersége már nem lehet megváltásunk eszköze Isten kezében, mert már maga Isten is bizonyos értelemben ki van téve a szenvedésnek és a halálnak.
  3. A modern kenotikus teológia egy másik megközelítése Jézus feltámadásának értelmezését érinti. Az említett cikk ezzel kapcsolatban a református Karl Barth-ra és a katolikus Hans Urs von Balthasar-ra hivatkozik. Hans Urs von Balthasar teológiájában különleges jelentősége van Jézus halál utáni pokolra szállásának, amelyet Jézus Atyától való elszakadásaként értelmez. Jézus, az ártatlan elszenvedi a bűnös Istentől való elszakadása kínjainak sokszorosát, mert a pokolra szállása az Atyától való elszakadását jelenti. A feltámadásnak pedig Jézus inkább csak passzív szereplője, ellentétben azzal az elvvel, hogy üdvtörténetünk minden eseménye, így a feltámadás is, a Szentháromság, a szentháromsági személyek közös cselekedete, úgy, hogy a személyek sajátosságaiknak megfelelő működése ebben nem bontja meg a cselekedet teljes egységét. A modern kenotikus megközelítésnek itt az a problémája, hogy Jézusnak, az embernek az engedelmességét bizonyos értelemben az Atya és az Ige közti szentháromsági vonatkozás tulajdonságának tekinti. Jézus tudatos élete első pillanatától kezdve engedelmes az Atyával szemben, de ez a vonatkozás nem része az Atya és Fiú közti, belső szentháromsági vonatkozásnak, de illeszkedik ehhez. A belső, szentháromsági vonatkozás csak Istenben létező vonatkozás. Jézusnak, az embernek az Atya iránti engedelmessége azonban Isten  és ember közötti vonatkozás. Jézus emberi akarata tökéletesen illeszkedik isteni akaratához, a két akarat működése tökéletes összhangban van. Az emberi akarat számára ez az összhang a küldő Atya iránti szeretetet, az Atya akaratának való alárendeltséget, engedelmességet, az Atya által adott küldetéshez való teljes hűséget jelenti. Ehhez a vonatkozáshoz szükséges az első, szentháromsági vonatkozás, de az első vonatkozáshoz nem szükséges a második vonatkozás. Ha ez szükséges lenne, akkor a megtestesülés és a megváltás nem Isten szabad tette, hanem szükségszerűség lett volna.

kenószisz modern felfogása  Jézus emberségét úgy állítja előtérbe, hogy ezzel istensége a háttérbe szorul. Szerinte az istenségről való bizonyos értelemben vett lemondás éppen megváltásunk miatt van, mert ez kifejezi az Isten ember iránti szolidaritását, az emberiséghez való közelségét. Így viszont éppen a kereszt misztériuma „veszítené el erejét”, mert ez éppen azáltal válik megváltó misztériummá, hogy a kereszthalált Jézus, az istenember viseli el. Jézus döntéseinek szabadsága istenemberi szabadság. Venantius Fortunatus ókeresztény költő a 6. században írt, Vexilla regis kezdetű, a szenvedés idejének liturgiájában többször használt himnusza szerint „regnavit a ligno Deus”, „a keresztről uralkodik az Isten”. A kereszt alatt gúnyolódók (tudtukon kívül) valójában olyan lehetőségre hivatkoztak, amely valós lehetőség: „A Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről a szemünk láttára, s akkor hiszünk!” (Mk 15, 29). Jézusnak éppen istenember voltából következően hatalma volt odaadni életét és visszavenni azt (Jn 10, 17-18). Ez a szabadság a megtestesült Ige szabadsága és ez a kereszten sem szűnt meg. Nem azért nem szállt le a keresztről, mert ezt nem tehette volna meg. Ennek igazi okát Jézus elfogatásakor mondott szavai adják meg: „Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogy teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” (Mt 26, 53-54). A valamilyen hatalom használatáról való lemondás nem jelenti egyúttal azt is, hogy a hatalom és ennek ontológiai alapja megszűnik. Tulajdonképpen a kereszt alatt ugyanaz az a kísértés folytatódik, amely három évvel ezelőtt Jézus böjtje alatt, a pusztában is megjelent (Mt 4, 1-11;  Mk 1, 12-13;  Lk 4, 1-13). Jézus ugyanazzal a határozott és szabad döntéssel utasítja el ezt most is, mint annak idején a pusztában. A kereszten szenvedő Jézus emberi akarata most is tökéletes és megbonthatatlan összhangban van az isteni akarattal, amely a szentháromsági személyek egyetlen, közös akarata. Éppen az isteninek és emberinek ez az összhangja, egysége adja a megváltás minden idők, minden emberére ható erejét. Ezt a tökéletes összhangot fejezi ki az „eszköz-ok” kifejezés, amely utal a cselekvő és a cselekvés eszköze közti összhangra. Most azonban ennek az összhangnak, egységnek ontológiai alapja van, Jézus emberi természete az Ige személyének természete. A modern kenotikus teológia ezt az összhangot csak valamilyen gyengített formájában fogadja el. Valójában azonban olyan misztériumról van szó, amelyet teljesen megmagyarázni nem tudunk, de amely nem értelmetlen. A modern kenotikus teológia a megmagyarázási kísérlet érdekében az isteni természettel ellenkező dolgokat feltételezve, valamilyen értelmetlenséget visz a misztériumba.

A kenószisz, a kiüresedés azt jelenti, hogy az Ige természetévé válik az a természet, amely a végtelen isteni természettől végtelen távolságban lévő véges emberi természet. Így az Ige emberi természete által egy olyan „térben” lesz jelen, amely nem a szentháromsági személyek végtelenül boldog közösségének, hanem az Ádám bűne utáni emberi létezésnek a „tere”. Az az Isten, aki végtelenül gyűlöli a bűnt, a bűnös megmentése érdekében úgy döntött, hogy az Ige emberi természete által abban a személyes bűnök által terhelt világban lesz jelen, ahol rá, mint emberre a szenvedés és a halál vár. Az Ige két „térben” való jelenléte kimeríthetetlen, de nem értelmetlen misztérium. Ezen misztérium által lesz Jézus Krisztus igazi és tökéletes közvetítő, főpap Isten és ember között. Azt, hogy mindez miért történik, a húsvét éjszakai liturgia éneke, az Exsultet így fejezi ki: „O inaestimabilis dilectio caritatis: ut servum redimeres, Filium tradidisti!” A nem könnyű magyar fordítás 2: „Mily megbecsülhetetlen szerelmes szereteted: hogy szolgádat megváltsad, Fiadat adtad oda!”.

Jegyzetek:

  1. Thomas Joseph White O.P.: Kenoticism and the Divinity Of Christ crucified, The Thomist 75 (2011): 1-41
  2. Vasárnapi misekönyv, Róma 1964, Jávor Egon OSB fordítása

Megváltásunk műve. 2. rész

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy az ősbűn és személyes bűneink következtében megváltásra szorulunk. Megváltásunk Isten szabad tette, Istennek semmilyen „kötelezettsége” nem volt arra, hogy bennünket megváltson. Hasonlóan Isten szabad választása volt az a mód is, ahogyan meg lettünk váltva. Maga a megváltás a Szentháromság cselekedete, ez a megváltás a megtestesült Ige, Jézus Krisztus által valósult meg.

A Szentírás megváltásunkkal kapcsolatban használja a görög lütron, „váltságdíj” szót, amely szó jelentette a rabszolgák kiváltásakor a rabszolgáért adott összeget is. Ezért megváltásunk titkának értelmi megközelítésében kiindulhatunk a rabszolga kiváltásának analógiájából. A rabszolga kiváltásában szereplő személyek: a szolga tulajdonosa, a szolga és az, aki kiváltja a szolgát. A kiváltás olyan cselekedet, amelynek eredményeként a szolga megszűnik szolga lenni, visszanyeri szabadságát. A szolgaság állapota párhuzamba állítható az ősbűn és a súlyos személyes bűneink utáni állapottal. Az előző bejegyzésben szó volt arról is, hogy önerejéből az ember nem képes ebből az állapotból kiszabadulni. Ez az állapot a rabszolgaságnál súlyosabb állapot, ez a bekövetkező kárhozat, örök halál állapota. A szolgaság állapotát az jellemzi, hogy a szolga gazdája a szolgát ebben az állapotában tarthatja, szolgájának tekintheti. Origenész szerint a bűnös embert a Sátán tartja rabságban, ezért a váltságdíjat Krisztus a Sátánnak fizette meg. Ezt az álláspontot ebben a szélsőséges formájában elutasították, mert nem lehetett az, hogy Krisztus megváltó műve a Sátánnak járó váltságdíj kifizetése lett volna. Az ősbűn elkövetése azonban a Sátán győzelmét jelentette. A világ, az ember a Világ Fejedelmének hatalma alá került. Ez a hatalom a befolyás, a befolyások hálózatának a hatalma. Az áteredő bűn által megsérült emberi természet könnyebben enged a Sátán kísértéseinek. A Sátán hatalma azonban csak korlátozott hatalom. Nem szünteti meg az ember szabadságát, a természet törvényeit. A Sátán emberiség elleni háborújában döntő vereséget szenvedett a megváltó és halálából feltámadt Jézus Krisztussal szemben. Ennek ellenére tovább működik a történelemben Jézus Krisztus második eljöveteléig, amikor Jézus győzelme mindenki előtt nyilvánvalóvá válik és a Sátán minden hatalma megsemmisül.

Az ember a Sátán befolyása alatt, de végül is saját, szabad döntése alapján jutott a bűn rabságába. Az ember rabságának fő oka saját maga, ezért nem lehet a szó szoros értelmében olyan személyről beszélni, aki mintegy fogva tartaná az embert, aki őt váltságdíj fejében szabadon engedné. Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben lehet váltságdíjról beszélni. A skolasztika hajnalán Canterbury Szent Anzelm próbált választ adni erre a kérdésre a Cur Deus homo (Miért lett az Isten emberré?) című könyvében. Válasza nagy jelentőségű volt a nyugati teológia történetében. Szent Anzelm az ember rabságának külsődleges felfogását elutasítja, ehelyett arra mutat rá, hogy az ember elveszettségének forrása az ember helyzetében van. Az ember bűne alapvetően igazságtalan tett, sértés azzal az Istennel szemben, aki életének célja, aki teremtője, akinek tisztelettel tartozik. A sértés, az igazságtalanság nem fogadható el, ebbe nem lehet belenyugodni. Ezt vagy a bűnhödés vagy az elégtétel, a satisfactio követi.  A bűn igazságtalanságáért a bűnös ember nem tud Istennek megfelelő elégtételt adni, erre csak a bűn nélkül való Jézus Krisztus képes, aki Isten és ember. Az érett skolasztika kiigazította Anzelm elméletének félreérthető mozzanatait, és így ez egészen napjainkig a megváltás teológiájának központi részévé vált. Aquinói Szent Tamás és mások hangsúlyozták, hogy a megváltás és ennek módja Isten szabad tette, tehát ez nem „vezethető le”. Abszolút értelemben nem szükségszerű az, hogy megváltásunk úgy történt, ahogyan történt. Megváltásunk módját is szabadon választotta meg az isteni szeretet. Megváltásunk ezen módja melletti érvelés tehát nem ennek abszolút szükségszerűségét igazolja, hanem arra mutat rá, hogy ez kiemelt módon összhangban van Isten természetével, a mi elesett állapotunk valóságával. Megváltásunk jelen módja melletti érvek elsősorban úgynevezett konveniencia érvek (a latin convenire ige jelentése: összejönni, találkozni).

Ősszüleink az eredeti szentség és igazság állapotát ajándékba kapták maguk és utódaik számára. Nem arról van tehát szó, hogy ők valamivel is kiérdemelték volna ezt az ajándékot. Az eredeti szentség és igazsága állapota azonban bűnük következtében elveszett. Amit tehát érdemek nélkül, ajándékba kaptak, azt saját tetteik miatt elvesztették, mert a szentség és a bűn nem férhet össze egymással. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a teremtés kudarcot vallott, hiába volt Isten ajándéka, ez a bűn miatt elveszett. Még ha Isten meg is bocsátana az embernek, a bűn, az elfordulás ténye nem törlődne ki az emberiség történelméből. A történelemben történt azonban egy olyan esemény, amelynek fénye és ragyogása szinte eltünteti a bűn, az Istentől való elfordulás sötétségét. Megszületett az az ember, aki soha nem fordult el Istentől, akinek életét az Atya akaratának való engedelmesség töltötte be. Isten ajándékát az emberiség már nemcsak egyszerű ajándékként kapta vissza, hanem a megtestesült Ige érdemei, elégtétele, áldozata és az általa adott váltságdíj szerezte ezt vissza. Aquinói Szent Tamás megváltásunkkal kapcsolatban megállapítja, hogy ez Jézus Krisztus érdemei, az általa adott elégtétel, az általa bemutatott áldozat és az általa adott váltságdíj alapján történt meg (ST III q. 48).

Már többször említettük, hogy megváltásunk megvalósítója, oka a Szentháromság, de megváltásunk Jézus Krisztus által történt. Jézus megváltást hozó életét, szenvedését és halálát azonban nem úgy kell elképzelnünk, mint valamilyen külsődleges teljesítményt, amelyet követően teljesedik be megváltásunk. Ez nem lehet így, mert a megváltó tettek alanya maga az Ige, aki Isten. Szent Tamás az érdem, az elégtétel, az áldozat, a váltságdíj hatékonyságát mintegy összefogva megállapítja, hogy Jézus embersége megváltásunk eszköz-oka. Különbség van a szoros értelemben vett megvalósító ok (causa efficiens) és az eszköz-ok (causa instrumentalis) között. Amikor egy szobor megvalósulásának okait vizsgáljuk, akkor  a szobrászt tekintjük annak az oknak, aki elkészíti, megvalósítja a szobrot. De az okok között ott van az a véső és kalapács is, amelyeket a szobrász az elkészítés folyamán használ. Ezek az eszközök is okai a szobornak, ezeket nevezzük eszköz-okoknak. A szobrász az eszközöket természetüknek megfelelően használja, a kalapácsot kalapácsként és nem vésőként, a vésőt vésőként és nem kalapácsként használja. Aquinói Szent Tamás szerint  Jézus emberi természete, embersége megváltásunk eszköz-oka. Minden eszköz a természetének megfelelően lehet eszköz. Így Jézus embersége a képességeivel, emberi értelmével, szabad akaratával analóg módon tekinthető eszköznek. Az emberi természet a személy tetteinek, kifejeződésének az eszköze. Megváltásunk megvalósító oka tehát a Szentháromság cselekedete, amely az Igének is cselekedete. A cselekedet teljes egységét nem megbontva, a szentháromsági személyek sajátosságaiknak megfelelően cselekednek. Ennek a cselekedetnek eszköze Jézus embersége. A szobrász esetében nem lehet azt mondani, hogy valamilyen szoros egység lenne közte és eszközei  között. Jézus embersége azonban az Ige személyébe felvett emberség, az ebből fakadó cselekedetek az Ige cselekedetei. A Szent Tamást követő tomista iskola álláspontja szerint Jézus megváltói műve tehát nem tekinthető egy olyan teljesítménynek, amely csak valamilyen elfogadás, cselekedethez képest külsődleges mozzanat alapján eredményezi megváltásunkat. (Boldog John Duns Scotus álláspontja szerint Jézus cselekedeteinek végtelen értéke nem a cselekedetek belső tulajdonsága, ez csak abból származik, hogy Isten elfogadja ezeket.)

A megváltás megadja azt a lehetőséget, hogy az ember Istenre ismét mint természetfölötti végső céljára tekintsen. A megváltás a forrása a végső cél, a Szentháromság életében való közvetlen részesedés felé vezető út kegyelmeinek, az ezt közvetítő szentségeknek, az úton lévők közössége, az Egyház életének. A megváltásban helyreáll az igazságosság is. A bűn az elképzelhető legnagyobb igazságtalanság, mert ez a teremtő Isten elleni lázadás. Ennek az igazságtalanságnak a jóvátételéhez rendelkezni kell az ehhez szükséges képességgel. Jézus rendelkezett ezzel a képességgel, mert tettei érdemszerző, végtelen értékű istenemberi tettek voltak. A bűn által elkövetett, ember által jóvátehetetlen sértést végtelen értékű istenemberi tetteivel, szenvedésével és halálával tette jóvá. Mivel Isten és ember közti viszonyról van szó, Jézus megváltó tette áldozatban, a kereszt áldozatában teljesedett be. Ez az áldozat Isten imádásának a kifejezése és a bűnökért való engesztelő áldozat. Jézus, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, az Örök Főpap áldozatként önmagát ajánlotta fel. Ahogyan Ádám az emberiség fejének tekinthető abban az értelemben, hogy minden ember az ő ivadéka, úgy Jézus sokkal inkább az emberiség feje, mert az emberi természet benne nyerte el azt a méltóságot, hogy teremtőjének személyébe emelődjön fel. Jézus az Egyház feje, az egész emberiség feje, mert az emberek potenciálisan tagjai Egyházának. Ezért a fő érdemeinek, az általa adott elégtételnek, megváltó áldozatának hatásai kiáradnak a test tagjaira, megadva annak lehetőségét, hogy a fő kegyelmeiben a tagok részesedjenek.

Megváltásunk műve. 1.rész

A megváltás alapvető emberi igény, mögötte az ember, az emberiség jelenlegi állapotával való elégedetlenség és valamilyen szebb jövő reménye van. Ebből az általános igényből különböző megváltástanok, szótériológiák születtek. Néhány évtizeddel ezelőtt környékünkön a megváltást hivatalosan az osztálynélküli társadalom, a kommunizmus ígéretében látták. Mások szerint valamilyen megváltást, szabadulást a társadalmi-technikai viszonyok fejlődése ad majd a jövőben. Egyes keleti vallások a megváltást az egyén fejlődésében, a béklyóktól való megszabadulásban látják. Mások szerint ez valamilyen (esetleg titkos) tudás megszerzését jelenti. Hitünk szerint a megváltást egy személy, Jézus Krisztus hozta el, Jézus Krisztus élete, elsősorban szenvedése és kereszthalála által vagyunk megváltottak.

A megváltás titkában Isten irgalmassága és igazságossága együtt nyilvánul meg. Emberi körülményeink között az irgalmasságnak és az igazságosságnak az együttes gyakorlása nehéz, mert ez ellenkezőnek tűnő szempontok együttes figyelembevételét tételezi föl. A megváltással kapcsolatban a Szentírás a váltságdíj (görög lütron, latin redemptio) kifejezéseket használja. Ezeket a szavakat használták a rabszolgák szolgaságból való kiváltásakor is.  A megváltás szükségessége első pillanatra nehezen felfogható a 21. század emberének, sőt néha még talán a 21. század keresztényének is. A “megváltás” szó hátterében valamilyen jogi, sőt üzleti szemléletet tételeznek föl, amely mintha összeférhetetlen lenne Isten irgalmas szeretetével. A teológia egyik nagy fejezete a megváltástan, a szótériológia. A kezdetektől fogva próbálták az emberi életből, az emberi viszonyokból vett fogalmak használatával megvilágítani ezt a nagy titkot. Erre a területre különösen igaz a hit megismerésének és a teológiai megismerésnek analogikus jellege: emberi fogalmaink segítségével kell leírnunk azt, ami Istenre, Isten és az ember viszonyára vonatkozik. (A teológiai analógiával a blognak már több bejegyzése foglalkozott – itt és itt – de ajánlható a témával kapcsolatban egy másik blog összefoglaló bejegyzése is.) A teológia feladata az analóg fogalom használatának elemzése abból a szempontból, hogy mi az, ami a fogalom teremtett világban való használatában olyan hasonlóság, amely átvihető a teológiai használatra és melyek azok a vonatkozások, amelyek már nem vihetők át.

A megváltás egy olyan történés, amelynek eredményeként az ember, az emberiség a reménytelen, elveszett állapotából megszabadult és egy olyan helyzetbe került, amely helyzet a remény állapota. Lényeges az is, hogy az ember önmaga nem képes ebből az állapotából szabadulni. Ez a szabadulás a megtestesült Ige, Jézus Krisztus megváltó élete, szenvedése és halála által történt meg.

Az emberrel megjelent az anyagi világban egy olyan létező, amely ugyan anyagi létező, de az anyagból le nem vezethető, halhatatlan szellemi lélekkel rendelkezik. Az ember képes a megismerésre, akarata vágyódik a megismert jó után, ennek elérésére, birtoklására törekszik, mert ebben találja meg az örömöt. Az ember fel tudja ismerni, hogy ő és a körülötte lévő világ teremtmény, az egyetlen Isten teremtménye, és ez az Isten a jóság teljessége. Ez a természetes felismerés és vágyakozás nem közvetlenül, hanem a teremtményeken keresztül vezet Isten felé. Ősszüleink számára azonban Isten megnyitotta a felé vezető közvetlen utat is, Isten barátságát ajánlotta fel nekik, amely barátság a próbatétel után Isten színről-színre való látásához vezetett volna. Meghívást kaptak arra boldogságra, amelyet a Korintusiakhoz írt első levél így jellemez (1 Kor 2, 9): “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”. Az ősbűn bukásával azonban ez a meghívás úgy veszett el, hogy az embernek semmi esélye sem maradt arra, hogy valaha is helyreállíthassa az eredeti állapotot. Isten ajándékát, a megszentelő kegyelmet az ember semmilyen erőfeszítése árán sem szerezheti vissza, nem érdemelheti ki. A Sátán győzelmet aratott, de már ekkor elhangzik az ősevangélium: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarkát veszed célba” (Ter 3,15). A hagyomány szerint ez az asszony Mária, a második Éva, akinek fia legyőzve a Sátánt, kiszabadította az embert reménytelen állapotából.

A megváltással kapcsolatban néhány, esetleges félreértést kell tisztázni. Először is meg kell állapítanunk, hogy megváltásunk Isten szabad cselekedete, semmilyen „megváltási kötelezettség” nincs Isten részéről. Isten teremtő és világot megváltó tettei túláradó szeretetének a tettei. A Szentháromság isteni élete önmagában, teremtés és megváltás nélkül is maga a teljesség, semmilyen Istenen kívülre irányuló tett nem szükséges ehhez a teljességhez. Azt is meg kell jegyezni, hogy megváltásunk módjával kapcsolatban sincs semmilyen megkötöttség Isten részéről. Az isteni bölcsesség, irgalom és jóság szabad döntése megváltásunk és ennek módja. Maga a megváltás az a változást előidéző tett, amely az ezt megelőző megváltatlan reménytelen állapotot átviszi a megváltott állapot reménységébe. Ez a tett Isten közvetlen tette, és mint a Szentháromság minden kifelé irányuló tevékenysége, ez is a személyek egyetlen, közös tevékenysége. Ebben az egyetlen tettben azonban a szentháromsági személyek személyi sajátosságaiknak megfelelően működnek, úgy, hogy ez semmilyen módon nem bontja meg a tett, az isteni működés, az isteni lényeg egységét. Ez adja meg  a szentháromsági tulajdonítások lehetőségének az alapját. A szentháromsági küldésekben már arról van szó, hogy a Fiú és a Szentlélek olyan vonatkozásba kerül a teremtett világgal, az emberrel, az emberiséggel, amely vonatkozás már csak az adott személy vonatkozása. Ezek a vonatkozások azonban heterogén vonatkozások. A homogén és heterogén vonatkozások közti különbségtétel a teológia központi szempontja. Teremtett világunk vonatkozásaira a homogenitás érvényesül abban az értelemben, hogy minden valóságos (nem csak értelmünkben létező) vonatkozásnak van egy valóságos inverz vonatkozása. Ha például azt mondjuk, hogy ez a fa magasabb, mint az a fa, akkor ennek a vonatkozásnak az az inverz vonatkozása, hogy az a fa alacsonyabb, mint ez a fa. Isten és a világ közti vonatkozás azonban heterogén vonatkozás. A világ teremtettként vonatkozik a teremtő Istenre. Ez a teremtés azonban Isten részéről nem jelent semmilyen valós vonatkozást. Istennek a teremtéshez nem kell kilépnie saját magából. Hasonló a helyzet a szentháromsági küldésekkel kapcsolatban is. A küldések következtében a Fiú és a Szentlélek valós vonatkozásba kerül az emberrel, a világgal, de ez nem jelenti azt, hogy ezeknek megfelelően külön, valós vonatkozások lennének a Szentháromságon belül. A Fiú Atya általi küldése, a Szentlélek Atya és Fiú általi küldése nem jelent külön, valós eredéseket, vonatkozásokat a szentháromsági eredéseken és vonatkozásokon kívül.

Az isteni bölcsesség és irgalmas szeretet a megváltást a Fiú megváltói küldetése által akarta megvalósítani. Ez a küldetés magában foglalja a megtestesülést és Jézus életét, szenvedését, halálát, föltámadását. A megváltás talán lehetséges lett volna úgy is, hogy Isten megbocsátja az őszülők és a mi bűneinket, visszafogad barátságába. A megváltásnak ebben a megvalósulásában azonban az ember, a világ bűn általi elszakadásának tényét semmi sem ellensúlyozná a világ, a teremtés, az emberiség részéről. Ilyen ellensúlyozásra egyébként a bűnös ember, emberiség nem is lenne képes. A megváltás tényleges megvalósulásában azonban a legértékesebb teremtmény, a megtestesült Ige, Jézus Krisztus szeretete, halálig tartó engedelmessége ellensúlyozza Ádám és a mi bűneink terhét. Valójában nem csak ellensúlyozásról van szó, mert Jézus Krisztus szeretete és engedelmessége végtelenül több annál, mint ami az ellensúlyozáshoz lenne szükséges. Az Ige megtestesülése által a második isteni személy alanya lesz teremtésünkben lévő homogén vonatkozásoknak. Jézus fia Máriának, Mária pedig Jézus anyja. Jézus mindnyájunk Megváltója és mindannyian az Ő megváltói műve által váltattunk meg. Ezek a vonatkozások mind a két irányban világunkban létező, valós vonatkozások, amelyek soha nem szűnnek meg, mert az Ige a megtestesülésben felvett emberségét soha nem veti le. Így a megtestesült Ige, Jézus Krisztus teremtésünk, világunk része, de egyben az a személy is, aki az Atyától öröktől fogva születik. Ezen az istenemberi létezésen alapul megváltásunk.

A következő bejegyzésben tovább foglalkozunk megváltásunk művével.