Havi archívum: október 2013

Fizika és hülémorfizmus. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,természetfilozófia Hozzászólás

Az előző bejegyzésben Ferenc pápa egyik interjújával kapcsolatban, felhívtuk a figyelmet az ateista újságíró egy érdekes megjegyzésére. Ebben Scalfari arról beszélt, hogy a különböző formák, amelyeknek “megvannak a saját törvényeik, mágneses mezeik, kémiai elemeik”, az örök és elpusztíthatatlan energiából (amely egyben káosz is) jönnek létre. Ez az elképzelés emlékeztet az arisztotelészi-tomista filozófia – előző bejegyzésben ismertetett – anyagból és formából való összetettséget valló álláspontjára (hülémorfizmus). Az elsődleges anyagnak, a materia prima-nak Scalfari elképzelésében az energia, a káosz felelne meg. A tomista felfogás szerint azonban az elsődleges anyag (materia prima) csak valamilyen forma befogadásának képessége. Kérdés, hogy ehhez képest az energia nem jelent-e már valamilyen formát.

A formák sokaságával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a tomizmus szerint egy létező esetében csak egyetlen lényegadó forma (forma substantialis) lehetséges. Ez a tomisták szerint azért van így, mert a lényegadó forma biztosítja a létező ontológiai egységét, több ilyen forma esetében már nem egy létező ontológiai egységéről lenne szó, hanem több létezőből álló aggregátumról, rendszerről. (A Boldog Duns Scotus Jánost követő iskola szerint például az embernek két lényegadó formája van: az egyik a lélek, a másik pedig a test formája. A tomisták szerint a lélek a test formája.) Az alacsonyabb rendű formák azonban beépülhetnek a magasabb rendű formákba. Ilyenkor az alacsonyabb rendű forma már nem lesz lényegadó forma, de ez nem jelenti azt, hogy a forma sajátos lehetőségei, tevékenységei is megszűnnek. Arról van szó, hogy ezek most a magasabb, lényegadó forma által megvalósított egységen belül vannak, működnek. Így az atomba beépülő elektron, a protonba beépülő kvark elvesztik lényegadó formájukat, egy magasabb egység részei lesznek. Amikor tehát az interjúban formákról van szó, nem kell feltétlenül lényegadó formákra gondolnunk, hanem gondolhatunk például egy, emberi testbe beépült részecske (már nem lényegadó) formájára is. A lényegadó forma fogalma egyébként összefüggésben van egy másik filozófiai fogalommal, a szubsztancia fogalmával is. (A szubsztancia fogalmáról a blogon az eukarisztikus jelentléttel kapcsolatban volt szó.)  A szubsztanciát, a magánvalót anyagi létezők esetében az jellemzi, hogy ez lényegadó forma által megformált anyag, és mint ilyen alanya a különböző tulajdonságoknak, képességeknek, cselekedeteknek, mások cselekedetei “elszenvedésének”. A szubsztancia által megvalósított egység tehát összefügg a lényegadó forma által megvalósított egységgel. Az ontológiai értelemben vett egységen kívül azonban vannak lazább egységek is. Ilyen egység például egy rendszer vagy valamilyen aggregátum egysége. Egy hegy például valószínűleg nem tekinthető szubsztanciának és így nincs lényegadó formája sem. Itt inkább különböző szubsztanciák valamilyen lazább együttlétéről van szó. Az univerzumban a szubsztanciák és ezzel együtt a lényegadó formák jelenléte a “végeken” szembetűnőbb, mert itt találkozunk olyan egységekkel, amelyek ontológiaiak, tehát nem valamilyen aggregátumról, rendszerről van szó.  Az egyik ilyen “vég” az ember, aki az egységnek olyan intenzív megnyilvánulása, amelyet az emberi lélek, mint lényegadó forma tesz lehetővé. A másik szélen az elemi részecskék, atomok, molekulák vannak, ahol ugyancsak szoros egység tapasztalható. (A kvarknak például már része sem lehet.)

Visszatérve az eredeti interjú megjegyzéséhez, a fizika útja az utolsó évszázadban kétségtelenül érdekes volt. Az anyag egyre mélyebb rétegeinek kutatása folyamán a fizika egyre közelebb került az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz. Láttuk az előző bejegyzésben, hogy a materia prima a fizika, mint kisérleteken alapuló tudomány számára nem megismerhető, ez a létezőnek metafizikai összetevője. Ugyanakkor a fizika, egyrészt az elemi részecskék kutatása során, másrészt az ősrobbanás zéró pontját egyre jobban megközelítő időpillanatok fizikai viszonyainak rekonstruálása folyamán olyan “formákat” tárt fel, amelyek egyre közelebb vannak a materia prima teljes formátlanságához, tiszta lehetőségéhez. Így például ezek a formák egyre kevesebb alacsonyabbrendű, beépülő formát tesznek lehetővé.   Átvitt értelemben azt is mondhatnánk, hogy a fizika által felfedezett (vagy sokszor csak elképzelt) formák közelítik, de soha el nem érik a materia prima vagy az ősrobbanás szingularitását. (A szingularitás matematikai értelemben egy olyan pontot jelől, amelyen egy függvény nincs értelmezve, de ez a pont megközelíthető olyan pontokkal, amelyeken a függvény értelmezett, de ezek a pontok a szingularitást soha nem érhetik el.)  Ezeknek az eredményeknek az értelmezésében néha megmutatkozik a filozófiai háttér hiánya. Egyik véglet az, amikor a megjelenő formákat, az elemi részeket makróvilágunk kategóriáival jellemzik, és arról beszélnek például, hogy az elemi részecske “kaotikus és őrült táncot jár”. A másik véglet az, amikor a fizikai valóságot teljesen megismerésünkhöz kötik, és úgy vélik, hogy ez megismerésünktől függetlenül nem is létezik. Az is jellemző vélemény, hogy  mindennapi világunkat, a “makrovilágot” nem tekintik igazi realitásnak: ez csak a nem tudós, hétköznapi ember világa. Ennek persze ellentmond az a – tudósok által is folytatott – gyakorlat, amely szerint például nem szoktak abból gondot csinálni, hogy az étteremben  megrendelt pizza a szomszéd asztalon lévő valamelyik tányéron is ott lehet, mert elemi részecskékkel előfordulhat az, hogy egyszerre több helyen is vannak.

A fenti problémák jól látszanak a kvantummechanika értelmezésének máig lezáratlan kérdésében. Az elemi részecskét viselkedését a kvantummechanika közel kilencven éve felfedezett  hullámegyenlete írja le. Az egyenlet megoldásai azonban nem a részecske helyét, sebességét vagy egyéb tulajdonságait adják meg az idő függvényében, hanem egy valószínűségeloszlást, amely azt mondja meg, hogy egy adott mérési érték (pl. sebesség) milyen valószínűséggel következhet be. A mérés eredménye azonban mindig egy konkrét érték, tehát ilyenkor a valószínűségeloszlás helyett mindig konkrét mérési értéket kapunk. Az ismételt mérések eredményei összességükben viszont már a valószínűségeloszlást követik. A jelenség egyszerűen szemléltethető. A mérés előtti állapot hasonlítható egy érme feldobása előtti állapothoz. A kísérlet, az érme feldobása és leesése két értéket adhat kimenetelként: ez lehet fej vagy írás. A  valószínűségek eloszlás ebben az esetben nagyon egyszerű: a két eredmény bármelyike 1/2 valószínűséggel következhet be. Ez tehát a “mérés előtti” helyzet, eloszlás. A mérés, az érme feldobása után azonban a két érték valószínűségének ez az eloszlása “összeomlik”, átmegy a mérés eredményeként kapott egyik állapot (pl. fej) bekövetkezését jelentő 1 valószínűségbe, míg a másik állapot valószínűsége 0 lesz. Ha azonban elég sokáig folytatjuk az érme feldobását, azt tapasztaljuk, hogy nagyjából ugyanannyiszor kapunk fej és írás állapotot. Az elemi részecske (például elektron) esetében is hasonló a helyzet, csak itt az eloszlás nem ilyen egyszerű, leírása matematikailag bonyolultabb (például végtelen lehetséges mérési érték lehet). A kísérlet elvégzésekor azonban hasonló “összeomlás” történik: a valószínűségeloszlás egy konkrét mérési értékbe megy át. Megjegyezzük azonban, hogy míg az érme feldobása esetében, ha pontosan ismernénk a feldobás viszonyait, körülményeit, akkor pontosan meg tudnánk határozni az eredményt, a kvantummechanika esetében azonban az eredmény pontos meghatározásának lehetetlensége nem a pontos ismeret hiányából adódik, ez az elmélet lényegéhez tartozik. A kvantummechanika fenti, szokatlan eljárásának az értelmezése kérdéseket vet fel. Ilyen kérdés például az, hogy mennyire kell valóságosnak tekinteni egy elemi részecskét, pl. elektront, van-e értelme a kísérletektől, megfigyelésektől függetlenül ilyen létezőről, valóságról beszélni, hogyan egyeztethető össze a “furcsa”, statisztikus viselkedés hétköznapi világunk tapasztalataival stb.

A fenti kérdések megválaszolására irányuló kisérletekben segíthet az elemi részecske “ontológiai elemzése”: milyen értelemben tekinthető ez létezőnek, hogyan viszonyul létezése a mi megszokott hétköznapi világunk, makróvilágunk létezéséhez. Ennek érdekében azonban először azzal kell foglalkoznunk, hogy általában véve a fizika fogalmai hogyan viszonyulnak a valósághoz. Erről lesz szó röviden a következő bejegyzésben.

Ferenc pápa, az ateista és a hülémorfizmus

Szerző: matthaios Kategória: jegyzet 4 hozzászólás

Ferenc pápa újabb, Eugenio Scalfari-nak, a neves ateista újságírónak adott interjúja élénk érdeklődést keltett. Meg kell jegyeznem, hogy az interjú angol szövegét olvastam, de többen szóvá tették a fordítások nem megfelelő voltát, sőt még az olasz szöveg teljes pontosságával kapcsolatban is merültek fel kételyek (legutóbb az is kiderült, hogy az interjú folyamán nem készült sem jegyzet, sem hangfelvétel, Scalfari, született 1924-ben, emlékezetből készítette el az újságcikket). Most is egy olyan részletre szeretném felhívni a figyelmet, amely nem keltett  nagy érdeklődést. Részlet az interjúból (saját fordításom a közzétett angol szövegből, az eredeti interjúhoz hasonlóan Scalfari szövege kövér betűkkel van írva):

“…Azt kérdezem Öntől, mit gondol Ön a világ, valójában az univerzum, lényegéről. Ön bizonyára feltette ezt a kérdést saját magának, természetesen, mint bárki más, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk. Még a gyermekek is felteszik ezeket a kérdéseket. És Ön?”

Köszönöm ezt a kérdést. A válasz ez: én a Létezőben (Being) hiszek, azaz abban a “szövedékben”, amelyből a formák, a testek előugranak.

“Én Istenben hiszek, nem a katolikus Istenben, nincs katolikus Isten, csak Isten van, és hiszek Jézus Krisztusban, megtestesülésében. Jézus az én tanítóm és pásztorom, de Isten, az Atya a fény és a Teremtő. Ez az én Létezőm. Azt gondolja, hogy nagyon messze vagyunk egymástól?

Különbözik a gondolkodásunk, de hasonlóak vagyunk, mint emberi lények, amelyeket tudatlanul mozgatnak ösztöneink, amelyekből impulzusok, érzések és akarat, gondolkozás és értelem lesz. Ebben hasonlóak vagyunk.

Meg tudná határozni, Ön számára mi a Létező?”

A Létező az energia gyára (fabric of energy). Kaotikus, de elpusztíthatatlan energia és örök káosz. Ebből az energiából formák ugranak elő, amikor ez eléri a robbanás szintjét. A formáknak megvannak a saját törvényeik, mágneses mezeik, kémiai elemeik, amelyek véletlenszerűen kapcsolódnak, fejlődnek és végül megszűnnek, de az energiájuk nem pusztul el. Az ember valószínűleg az egyetlen olyan állat, aki gondolkozni tud, legalábbis bolygó- és csillagrendszerünkben. Azt mondtam, hogy ösztönök és vágyak mozgatják, de hozzátenném, hogy az emberben megvan a káosz rezonanciája, a káosznak valamilyen visszhangja, hívása.

“Rendben van. Nem akartam, hogy  filozófiájának összefoglalását adja, ez elég nekem. Az én szempontból Isten az a fény, amely megvilágítja a sötétséget, még akkor is, ha ezt nem oszlatta szét, és az isteni fény egy szikrája mindegyikünkben megvan. Emlékszik, levelemben írtam, hogy a mi fajtánknak vége lesz, de Isten fényének nem lesz vége, és akkor minden lelket át fog járni, és ez lesz minden mindenkiben.”

Scalfari nem szaktudós, de a mai fizika területén némi tájékozottságot árul el. Érdekes, a hülémorfizmusra emlékeztető utalása az energia (káosz) és a formák kettősségéről. Szerinte az elpusztíthatatlan energiából különböző formák ugranak elő, amelyek fejlődnek végül megszünnek. Figyelemreméltó az is, hogy magát a létezést a kaotikus, de elpusztíthatatlan energiával azonosítja. Ferenc pápa számára a létezés maga az Isten. Isten megvilágítja a sötétséget, de azt teljesen nem oszlatja el. Felmerül a kérdés, mi ez a sötétség.

Úgy tűnik, hogy az interjúnak ebben a szakaszában a beszélgetők nem találtak igazán egymásra, az eltérő álláspontok mélyebb megbeszélése, esetleges közelítése elmaradt. Ez végülis nem meglepő, hiszen a téma további elmélyítése a filozófia irányába vezetett volna, amely területen a beszélgetők egyike sem szakember (egy előző bejegyzésben idéztem Ferenc pápát, aki sajnálja, hogy a filozófiát rossz tankönyvekből tanulta). Most csak két megjegyzést teszünk az interjú fenti részletével kapcsolatban.

Az első megjegyzés csak egy pontosítás, a “létező” (being, ens) szó használatára vonatkozik. Scalfari az energiát tekinti létezőnek, amelyből a különböző formák előugranak, Ferenc pápa pedig Istent. Mindkét értelmezés szűkíti a létező filozófiai fogalmát. Hiszen az ember, aki Scalfari szerint egy energiából előugrott forma, tehát több mint egyszerűen az energia, ugyancsak létezik, tehát ő is létező. Hasonlóan nem lehet a létező fogalmát csak Istenre korlátozni, mert a teremtett világ is létezik. Ezeket a korlátozásokat némileg megyarázza az, hogy olyan létezőkről beszélnek, amelyekben hisznek.

A második, a lényegesebb megjegyzés arra vonatkozik, hogy a hülémorfizmus, az anyagi létezők anyagból és formából való összetettségének gondolata, a természettudományok, elsősorban a fizika értelmezéseként mennyire a “levegőben van”. Az anyagi létezőknek erről az összetettségéről már beszéltünk az ember testből és lélekből való összetettségével  kapcsolatos bejegyzésekben. Most, W. Norris Clark S.J. kitűnő könyvét 1 is használva, röviden ismét foglalkozunk a hülémorfizmus kérdésével. Az arisztotelészi-tomista filozófia az anyagi létezés két alapvető tapasztalatát az anyag-forma fogalompár segítségével  világítja meg, teszi érthetővé. Az egyik ilyen tapasztalat az, hogy az anyagi létezők egyes csoportjainak tagjai között lényeges megegyezéseket és eltéréseket találunk. Ilyen megegyezés az, hogy a létezők egy csoportjának minden tagjáról állíthatjuk, hogy ember, elektron stb. Ez az megegyezés az emberek esetében alapjául szolgál olyan fogalmaknak is, mint például az “emberi jogok”, az “emberi méltóság” fogalmai. Ugyanakkor a csoportok tagjai nem azonosak egymással, eltérnek egymástól, hiszen például két ember két önállóan létező ember.

Megegyezés és eltérés ugyanarról a dologról ugyanabból a szempontból egyszerre nem állítható, mert ez nem felelne meg az ellentmondás elvének. Az anyagi dolgokban azonban fizikailag nem lehet szétválasztani az megegyező részt az eltérő résztől. Ezért ez a két rész nem fizikailag, hanem metafizikailag válik el egymástól. A metafizikai különbség itt azt jelenti, hogy két rész valós különbségéről van szó, de ezek fizikailag nem szétválaszthatóak, mert együtt járnak, egymást feltételezik, kiegészítik. Egyik magyarázza a megegyezést, másik az eltérést. A két, egymást kiegészítő rész viszonyának a megvilágítására egy emberi tevékenységet, a szobrász tevékenységét szokták használni. Tegyük fel, hogy egy szobrász két, pontosan ugyanolyan szobrot készít márványból. A két szoborban van megegyezés és van eltérés is. Az eltérés magyarázata az anyag, a márvány. Ez teszi lehetővé, hogy két szobor legyen, hiszen a térben ezek különböző helyeket foglalnak el. A megegyezés elve viszont a forma, hiszen mind a két szobor formája ugyanaz. A márvány képviseli a szobrász számára a lehetőséget, ez azonban a szobor formája nélkül csak egy darabja az anyagnak. A forma teszi a szobrot azzá ami, de a szobor formája anyag nélkül, önmagában nem létezik, csak a szobrász képzeletében.

Ezt az analógiát általánosan alkalmazva az anyagi létezőkre, megkapjuk azt a két összetevőt, amely minden anyagi létezőt jellemez. Önmagában az anyag határozatlan, csak lehetőséget képvisel valamilyen forma befogadására. Ha a “mi az anyag” kérdésre legáltalánosabban akarunk válaszolni, akkor azt kell mondanunk, hogy valamilyen forma befogadásának a képessége. A tapasztalható valóságban nem találkozunk “tiszta”, forma nélküli anyaggal, az anyag számunkra mindig csak valamilyen forma által megformázva tapasztalható meg. Az összetételben az anyag képviseli a lehetőséget (potentia), a forma a meghatározottságot, megvalósulást (actus). A tiszta anyag, az ősanyag, a materia prima létezéséhez csak a metafizikai reflexió vezet el, fizikailag ez nem megtapasztalható. Önálló létezőként a tölünk független valóságban nem található meg, önálló létet csak értelmünk fogalmában nyer, amely viszont utal az anyagi létező valóságos összetevőjére. A latin kifejezéseket használva, az anyagi létezőt a materia prima és a forma substantialis összetevőkből való összetettség jellemzi. Az arisztotelészi-tomista metafizika a “forma” szót tágabb értelemben is használja, ez tulajdonképpen bármilyen meghatározottságot jelenthet. Így egy létező meghatározott tulajdonságait is formáknak nevezik tágabb értelemben, valakinek a 170 centiméteres magassága is nevezhető formának. A forma substantialis, a lényegadó forma viszont nem ilyen “járulékos” forma, hanem az, ami az anyagot azzá teszi, ami a dolog. Az itt és most jelenlévő anyagot kutyává a kutya forma teszi. Frakk kutya azonban nem egy általában vett kutya,  Frakk  most éppen az ajtó előtt ül. Individualitását Frakk annak köszönheti, hogy a kutya forma által megformázott anyag mennyiséggel, térbeli kiterjedéssel rendelkezik (materia quantitate signata), ezért a hely, amelyet elfoglal lehetőséget ad az individuációra, ezt a helyet most csak Frakk foglalhatja el, más nem. Ezért mondják a tomisták: materia est principium individuationis, az anyag az egyediesülés elve. Ebből az is következik, egy konkrét egyed a lényegadó forma,  például kutya forma, összes lehetőségeit nem meríti ki, más kutyák is lehetségesek 2.

A másik tapasztalat, amelyet az anyag-forma fogalompár érthetővé tesz, az állandóság és változás tapasztalata bizonyos átalakulásokban. Tapasztaljuk például, hogy élőlények keletkeznek, megszűnnek létezni. A keletkezés előtt azonban már ott volt valami, amiből a keletkezés történt, hasonlóan a megszűnés után is ott marad valami, ami más formákban létezik tovább. Ez az állandó valami az anyag, amely más formákat felvéve továbbra is létezik.

A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy az anyag-forma fogalompár hogyan használható a fizika filozófiai értelmezésében.

Jegyzetek:

  1. W. Norris Clark S.J.: The One and the Many. Contemporary Thomistic Metaphysics ↩
  2. Megjegyezzük, hogy a Szent Tamás negyedik útját tárgyaló bejegyzésben említett lényeg az anyagból és formából összetett létező lényegét, mivoltát jelenti, ez tehát magában foglalja az anyagot és a formát is. ↩

Kinyilatkoztatás és emberi ismeret. 3.rész

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret Hozzászólás

Az egyik előző bejegyzésben láttuk, hogy a kinyilatkoztatás következtében az ember olyan ismeretekre tehet szert, amelyek nem az emberi megismerés természetes útját járva jönnek létre, azaz nem az érzékszervek adataiból indulnak ki. A kinyilatkoztatásban egy új út tárult fel: Isten szavakban beszélt nekünk önmagáról, üdvösségszerző tetteiről. Ez a közvetlenség azonban közvetítéssel is együttjár, Isten titkait emberi szavak, események, történések közvetítik felénk. A kinyilatkoztatás, mint Isten kifelé irányuló tevékenysége a teremtett világban található tevékenységektől gyökeresen különbözik, teljes egészében megérteni nem tudjuk. Ha Isten felől, a kiindulópontját nézzük, akkor ez a tevékenység nincs időhöz kötve, a tevékenység azonos az isteni lényeggel. A tevékenység eredményét, végpontját tekintve azonban ez időhöz kötött (lezárult az apostoli korral), eredményét tekintve pedig ez a hívő ismeret Istenről, Isten titkairól. Ez az ismeret még nem a dicsőség fénye (lumen gloriae) által megvalósuló színről-színre látás, még csak úton vagyunk efelé, az utat most a hit világossága világítja meg, amely azonban még a homállyal is együttjár, és amely az üdvösségben alakul át a dicsőség fényévé.  A természetes ismeret megszerzésére elegendőek az emberi értelem saját erői. A hit általi ismerethez azonban Isten különleges tevékenysége szükséges. Egy előző bejegyzésben említettük, hogy a megismerésben az értelem valamilyen módon a megismert tárggyá lesz, befogadja a tárgyban lévő érthetőt, a tárgy formáját. A kinyilatkoztatáson alapuló, természetfölötti ismeretben az értelem részesedik Istenben, az isteni értelemben. Péter apostol második levele írja: “Így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb igéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részeseivé legyetek” (1,4). Nyilvánvaló, hogy ilyen ismeret létrehozásához az értelem természetes képességei nem elégségesek, ehhez Isten természetfölötti segítsége szükséges. Ez már a hit motívumában is világosan látszik, mert a hit tartalmainak elfogadásakor az elsődleges motívum nem értelmünk természetes belátása, de még csak nem is a Szentírás, az Egyház tanításának az elfogadása. A hít alapmotívuma maga az Isten, az abszolút Igazság. A megszentelő kegyelem, a hit, a remény és a szeretet isteni erényei által már közvetlenül kapcsolódunk Istenhez, jóllehet ez a közvetlenség még nem járja át emberi képességeinket, földi életünkben szükségünk van az emberi szavak közvetítésére.

A hitben kapott ismeret természetfeletti jellegének megfelelően végleges és változatlan, mert ez az ismeret nem a változó világból jön, hanem Istentől származik. Ugyanakkor az ismeret befogadói, a keresztény ember, az Egyház változnak. A kérdés az, hogy hogyan viszonylik a kinyilatkoztatás, a hit állandósága a befogadó változásához.

Az emberi ismeret (mint minden más teremtett dolog) egyrészt megvalósultság, ténylegesség, de ugyanakkor lehetőség is a változásra: új vonások, újonnan megismert dolgok befogadására. (A változásról egy régebbi bejegyzésben volt szó.) Az ismeret lehetősége a ténylegességbe valamilyen ok, okok hatására megy át. Az okok közt szerepelhetnek a külső világból érkező érzékszervi adatok, amelyek elindítják az értelem tevékenységét, amely ezekből kiemelve az érthetőt, intelligibile-t, létrehozza a szellemi ismeretet. Nyilvánvaló, hogy a hit ismeretében ilyen lehetőség nincs, ilyen ható okok nem jöhetnek szóba. Ugyanakkor a hit ismerete az emberi értelemben nincs elszigetelve a többi ismerettől. A hit ismeretének lehetőségei között ott van az, hogy ez átjárhatja a többi ismereteket is, az ismeretek rangsorában az első helyet foglalhatja el. Ez nem azt jelenti, hogy például egy geometriai tételt a hit igazságaiból kell bizonyítani. Ez inkább egy szemlélet, egy látásmód megvalósulását jelenti, amely a természetes ismeretek mögött a teremtett, részesedett létet látja, a hit ismeretét azonban közvetlenül Istenre vonatkoztatja. Így a teremtett létre vonatkozó ismeretek fontosságukban, jelentőségükben a hit ismeretének rendelődnek alá. A legáltalánosabb szempont, a legfőbb rendező elv a hit ismerete lesz. A megtéréskor ez egy egyszeri történés, de ugyanakkor hosszú folyamat is.

A hit ismerete tartalmazza a lehetőséget a rendszerezésre is. A kinyilatkoztatás forrásaiban különböző helyeken, különböző hitbeli tartalmakra vonatkozó kijelentéseket találunk. Ezek rendszerezésére a hit továbbadása folyamán már nagyon korán felmerült az igény. Így alakult ki a katekézis rendszerezett formája, sőt a teológia is. Megemlítjük még azt is, hogy a kinyilatkoztatott ismeretekből logikai következtetés segítségével kapott állítások is a kinyilatkoztatás részének tekinthetők. Azonban azoknak a gondolatmenetek az eredményei, amelyekben olyan feltételek is vannak, amelyek nem kinyilatkoztatott emberi ismeretből származnak, már nem minden teológus szerint tekinthetőek szoros értelemben véve kinyilatkoztatottnak. Ez a teológiai következtetések területe.

Egyik előző bejegyzésben szó volt arról, hogy amikor Istenről beszélünk, akkor olyan szavakat, fogalmakat használunk, amelyek a véges (teremtett, részesedett) létezők világából származnak. Ezek a szavak, fogalmak ugyanabban az értelemben nem használhatóak Istenre, mint ahogyan a teremtett világra alkalmazzuk őket. Ennek ellenére, ezeknek a szavaknak, fogalmaknak Istenre alkalmazva is van jelentésük, tartalmuk: analóg értelemben állítanak valamit Istenről. Van tehát egy másik kapcsolat is a hit, a teológiai ismeret és a nem kinyilatkoztatott ismeretek között. Így például az “atya”, a “fiú” fogalmak az általános emberi ismeret fogalmai, amelyekkel kapcsolatban az általános emberi ismeret állításokat is tartalmazhat. Ilyen tapasztalatból vett állítás például az, hogy egy atya és egy fiú két különálló létező. Ez az állítás ilyen értelemben nyilván nem vihető át az Atya és Fiú isteni személyeire. Az “atya” és “fiú” fogalmak esetében azonban annak pontosabb megjelölése, hogy ezek milyen értelemben alkalmazhatóak az isteni személyekre és milyen értelemben nem, körülményesnek, hosszadalmasnak tűnhet. A középkori teológia az isteni személyek leírására egy másik fogalmat is használt, ez a fogalom pedig a viszony, a reláció filozófia fogalma volt. Egyik dolog viszonya egy másik dologhoz (pl. X szereti Y-t) a dolog járulékos tulajdonsága. A teremtett világban, a részesedett létben a viszony önállóan, dologtól függetlenül nem létezhet:  csak dolognak, szubsztanciának járulékos tulajdonságaként létezhet. A középkori (és mai) teológia szerint az isteni személyek olyan viszonyoknak, relációknak tekinthetők, amelyekhez nincs hordozó szubsztancia, amelyek szubsztancia nélkül léteznek (relatio subsistens).  A reláció fogalma is analóg értelemben alkalmazható az isteni személyekre, itt azonban az isteni személyekre vonatkozó értelmet határozottabban, egyszerűbben lehet elkülöníteni  a teremtettre vonatkozó jelentéstől. A relatio subsistens kifejezés az “Atya”, “Fiú”, “Szentlélek” nevek kicserélése valami másra? Nem, ez ezekkel együtt alkalmazható, semmit nem mond azokról a sajátosságokról, amelyet az egyes nevek jeleznek. Ez egy segédfogalom, amely használata esetén egyszerűbben fogalmazható meg az, hogy hogyan különül el az isteni személyekre vonatkozó jelentés a teremtett létezőkre vonatkozó jelentéstől. Lényegesen többet tudott Aquinói Szent Tamás az isteni személyekről, mint például Szent János apostol? Nem, csak Szent Tamás egy olyan fogalmat is használt, amely alkalmasabban fejezi ki azt a különbséget, amelynek Szent János is tudatában volt. Tehát beszélhetünk egy olyan fejlődésről is, amely abban áll, hogy a hit titkainak kifejezésére a régiekhez újabb kifejezéseket adunk hozzá, amelyek nem helyettesítik a régi kifejezéseket, csak ezek jelentését pontosabban megvilágítják.

Olyan értelemben is lehet beszélni változásról fejlődésről, hogy különböző időkben a teljes kinyilatkoztatás más és más részei kerültek előtérbe. A keresztény ókort a legalapvetőbb szentháromságtani és krisztológiai kérdések foglalkoztatták. A kegyelemtan kérdései Szent Ágostonnál, a keresztény nyugaton kerültek fókuszba, majd a reformáció idején váltak ismét égető kérdésekké. Időnként arra is szükség volt, hogy a kinyilatkoztatás véglegessége az Egyház tanítóhivatalának határozott, dogma kimondásával megfogalmazott nyilatkozatában mutatkozzon meg.

A fentiekben megpróbáltuk vázolni, hogy a kinyilatkoztatás tartalmának állandósága és változatlansága mellett  milyen lehetőségei voltak/vannak a változásnak, a fejlődésnek.