Eszkatológia és anyag

Az eszkatológia a teológiának az az ága, amely az ember és az emberiség történetének lezáró eseményeivel, történéseivel foglalkozik. Testünk és egész tapasztalható világunk anyagból van, így az eszkatológia azzal is foglalkozik, hogy mi történik ezzel az anyaggal a végső események bekövetkezésekor, Jézus második eljövetelekor.

A Szentírás többször beszél az új teremtésről. Csak egy példa az Ószövetségből: “Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek” (Iz 65,17). Az Újszövetségben is többször van utalás egy olyan változásra, amely az egész univerzumra vonatkozik: “Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem mulnak” (Mk 13,31), a világmindenséget összetartó erők megrendülnek (Mt 24,9; Mk 13,25). Péter apostol második levele is beszél az univerzum “összeomlásáról”, majd utána arról, hogy “Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona” (2 Pét 3,13). A Jelenések könyve is utal erre a gyökeres változásra: “Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszünt” (Jel 21,1). Szent Pál beszél arról, hogy az univerzum jelenlegi állapota ideiglenes állapot (Rom 8,18-21):

A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem a miatt, aki alávetette. De megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.

Az apostol a korintusiaknak írt első levelében az ember életében bekövetkező nagy átalakulásról, a föltámadásról ír (15.fejezet), összehasonlítva a jelenlegi romlandó, földi testet a jövendő romolhatatlan, szellemi, égi testtel.

Az új teremtés valójában Jézus feltámadásával már megkezdődött. A feltámadt test már az új teremtés megdicsőült anyagából álló test, univerzumunk fizikai törvényei már nem érvényesek rá. Ez a test azonban megjelenik univerzumunkban is, az Eucharisztiában, a kenyér és bor színe alatt, így az Eucharisztiának eszkatológiai vonatkozása is van.

A régebbi teológia az eszkatológiában is alkalmazta a skolasztikus filozófia fogalmait. Az eszkatológiai események megvilágításában fontos szerepet játszott az anyag-forma fogalompár, hiszen itt az anyagból álló világról van szó.  Ez a fogalompár különleges jelentőséget kapott az embert érintő nagy események, változások leírásában. Az emberi test és a lélek kapcsolatának megvilágítására használt, eddig legsikeresebb fogalompár a skolasztika elsődleges anyag (materia prima), lényegadó forma (forma substantialis)  fogalompára. Erről egy régebbi bejegyzésben volt szó. Az újabb teológia néhány irányzata elfelejtve, vagy kifejezetten elutasítva ezeket a fogalmakat, más megközelítéseket alkalmaz, elsősorban az ember sorsával kapcsolatban. Ezt a témát részletesen tárgyalja Orvos Levente tanulmánya.

Az új megközelítések természetesen nem rendelkeznek a régi terminológia jobban meghatározott jelentéseivel, ezeket bizonyos szempontból spirituálisabb jelentésekkel (energiaközpont stb.) helyettesítik. Ezért a nagy átalakulások, a halál, a föltámadás eredeti és konkrét értelme is halványabb lesz. Így egyesek szerint föltámadásunk a halál után rögtön megtörténik, Jézus feltámadásában is inkább “jelszerű” jelentést kap a test és ennek átalakulása, jó esetben (általában a katolikus teológusok esetében) ezeket nem tagadva.

A nagy átalakulások, a halál, a föltámadás, az új teremtés fizikai elemzése ésszerűtlen feladat lenne, csak alaptalan spekulációkhoz vezetne. Mégis szükség van – már csak a hittitkok tényleges, gyengítetlen tartalmának megőrzése érdekében is – valamilyen elemzésre, amely rámutat arra, hogy mi a változásokban a megmaradó, mi az, ami változik.

A továbbiakban a nagy változások anyagot érintő kérdéseivel foglalkozunk. Az anyag fogalma a skolasztikus filozófia számára elválaszthatlan a forma fogalmától. Erről több alkalommal is szó volt a blogon, legutóbb itt. A lényeg az, hogy a “tiszta” anyag, az elsődleges anyag (materia prima) önálló létezőként nem jelenik meg világunkban, ez tapasztalatunk számára mindig egy lényegadó forma (forma substantialis) által megformálva mutatkozik meg. Az anyag két “metafizikai szerepet” tölt be. Egyrészt az anyag az, ami a lényeges változásokban (például élőlények létrejötte, élőlények megszűnése) ugyanaz a változás előtt és a változás után: ez az, ami a változásban megmarad. A másik szerepét az individuáció elveként tölti be. Világunkban két dolog nemcsak azért lehet egymástól különböző, mert lényegük szerint mások, nemcsak azért lehetnek különbözőek, mert például az egyikük oroszlán, a másikuk pedig medve. Az angyaloknál a különbség egyetlen alapja a lényeg szerinti különbség. Világunkban azonban lehet több, egymástól határozottan különböző oroszlán is. Ennek alapja a mennyiséggel megjelőlt anyag, a materia quantitate signata. (Most azzal nem foglalkozunk, hogy ez hogyan viszonylik az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz, amely tiszta lehetőség, a forma befogadásának képessége.)

Az anyag fogalmának helyes felfogása érdekében fontos annak ismételt hangsúlyozása, hogy a “csak anyag” önmagában soha sem létezett. Az első teremtés és a második teremtés között az a különbség, hogy az első teremtés a semmiből történt, a második teremtés viszont az anyag gyökeresen új formákkal való megformálása. Az első teremtés nem úgy történt, hogy először Isten teremtette az anyagot, majd ezután ennek valamilyen kezdeti formát adott. Aquinói Szent Tamás arra a kérdésre, hogy Isten teremtette-e az anyagot, igennel válaszol, de hozzáteszi, hogy itt nem külön teremtésről, hanem a formával való “együtt-teremtésről” van szó. Az első és a második teremtés közti kapcsolatot az az anyag jelenti, amely a második teremtésben új formák által lesz megformálva.

Magával az anyag átformálásával kapcsolatban túl sokat nem lehet mondani, csak lehetőségekről lehet beszélni, konkrétumok nélkül. Két lehetőségre hívnám fel a figyelmet. Jelenlegi világképünk szerint az ember “porszemnek” tekinthető az univerzumban. Különböző “antropikus” elvek talán utalhatnak arra, hogy az univerzum úgy van hangolva, hogy ebben az ember megjelenhessen, de ezek legfeljebb halvány utalások. Az eljövendő új világ viszont teljes egészében tükrözheti azt, hogy az emberért van, a (régi) világban megtörtént  megtestesülés és megváltás ténye már az új világ “szerkezetében” is megnyilvánulhat. Jelenlegi világunk az állandó és intenzív változás világa. Az elemi részeket az állandó átalakulás, a formák rövid élettartama jellemzi. Az ember földi életének is van vége. A megvalósult létezők a változásra, átalakulásra még megvalósultságukban is sok lehetőséget tartalmaznak. Lehet, hogy az új teremtés létezői a megvalósultságnak nagyobb fokán fognak állni, nagyobb stabilitás fogja őket jellemezni. Ez a stabilitás azonban nem valamilyen hiány következménye, hanem a lét, a megvalósultság nagyobb fokának a jele.

Az ember esetében ez kétségtelenül így van, mert a feltámadásban kapott testnek már örök formája az ezt megformáló szellemi lélek. Az ember sorsát metafizikai szempontból a következő változásokkal írhatjuk le: a halálban a testet eddig megformáló lélek nem lesz a továbbiakban a test formája, így a test egyes részei külön szubsztanciákká válnak, maga a test már nem szubsztancia, hanem csak külön szubsztanciák aggregátuma. A szellemi lélek azonban ezzel nem szűnik meg, tovább létezik testtől elválasztott lélekként, anima separata-ként. Ennek létezésével, létezési módjával most részletesen nem foglalkozunk, ezzel kapcsolatban ismét utalunk az említett tanulmányra. A feltámadáskor azonban ez a lélek ismét anyagot megformáló forma lesz, a feltámadt test formája.

A “feltámadt” szó szenvedő melléknévi igenév, valamilyen alanyra vonatkozik. Természetes feltételezés, hogy ez arra a testre vonatkozik, amely meghalt. Jézus feltámadásakor az asszonyok üres sírt találtak: a meghalt, keresztre feszített test kapta vissza ismét eredeti lényegadó formáját a feltámadásban. Ez a test azonban olyan átalakuláson ment keresztül, hogy ez lett az új teremtés kezdete, a világ végének történéseiben ez az átalalkulás fog végbemenni a világ “maradék” részében is. A mi sírunk azonban nem lesz üres, testünk részei bekerülnek a természet körforgásába. A feltámadás lehetetlensége ellen, szinte a kezdettől fogva felhozott érv, hogy a körforgás folyamán ugyanaz az anyag több testnek a része is lehet, így nem eldönthető, hogy ez melyik feltámadt test része lesz. A dogmatika könyvek áttekintik a meghalt és feltámadt test azonosságának kérdésével kapcsolatos teológiai álláspontokat. Vannak, akik szerint fizikai azonosságra nincs szükség, az azonossághoz elég az, hogy mindkét testet ugyanaz a lélek formálja meg. Mások szerint elég az, ha a régi és az új test csak az anyag igen kis mennyiségében egyeznek, ez pedig biztosított lehet. A középkori teológia a biológiai ismeretek hiánya miatt jobban ragaszkodott a meghalt és feltámadt test anyagának szorosabb értelemben vett azonosságához. Ez mai biológia ismereteink szerint nem szükséges ahhoz, hogy a meghalt és feltámadt test azonosságát állítsuk.

Az individuáció elve a mennyiséggel megjelölt anyag. Az emberi élet kezdetén egy konkrét helyen lévő anyagot formálja meg az emberi lélek, és ez különbözik a máskor, más helyen keletkező emberi testet megformáló lélektől. Az egyediségnek az elve ezért a mennyiséggel megjelölt anyag. Az így megszerzett egyediség azonban nem szünik meg azáltal, hogy az anyagcsere, a sejtek pusztulása, keletkezése folytán testünknek talán már egyetlen része sem azonos testünk évtizedekkel előtti részeivel vagy akár életünk első pillanatában birtokolt anyagával. Az egyediség, az identitás a folytonosságban mutatkozik meg, ennek oka azonban a testet megformáló lélek. A test és lélek kapcsolata nagyon erős kapcsolat, mert emberi természetünkhöz tartozik a kettő közti egység, testünk nem csupán a lélek ruhája, hanem emberi természetünk része. Ez a kapcsolat a test és lélek elválása után az anima separata-nak egy olyan képességében mutatkozik meg, amely képesség folytán ez, külső ok hatására, az anyagnak valamilyen, mennyiségileg meghatározott részét úgy formáhatja meg, hogy az új test a halott test átalakulásának tekinthető, még akkor is, ha ez a test és a halott test “molekuláról molekulára” nem is egyezik meg. Hiszen ilyen különbség van például testünk mostani és 10 évvel ezelőtti anyaga között is. A feltámadásban az azonosságot az biztosítja, hogy a természetben máshol elő nem forduló módon a régi és az új test lényegadó formája ugyanaz lesz.

Nem gondolom, hogy a lényegadó forma metafizikai fogalomából biológiai fogalom lesz. Mégis találhatóak a biológiában olyan mechanizmusok, amelyek erre a metafizikai (természetfilozófiai) fogalomra utalnak. Ilyenek például a genetikai kód és az ezt körülvevő mechanizmusok, amelyek résztvesznek az élőlény és így az ember testének fejlődésében, folytonosságának megőrzésében, és ezek az élőlény azonosítására is alkalmasak (még a kriminalisztikában is). El lehet gondolkodni arról a lehetőségről, hogy a dicsőségre feltámadt test genetikai kódja (ha  lesz ilyen) ugyanaz, mint a meghalt test genetikai kódja, de a kódból a betegségre, romlásra, elmúlásra vonatkozó jegyek hiányoznak. Ez a két test között genetikai folytonosságot is jelentene. Erről azonban semmi biztosat nem tudunk.

Jézus Krisztus, a mindenség királya

Az Egyház az egyházi év végén ünnepli Jézus Krisztust, mint a mindenség királyát. Az ünnep nem régi, 1925-ben vezette be XI. Piusz pápa. A régi rítus ezt az ünnepet október utolsó vasárnapján, az új rítus (Novus Ordo) pedig az egyházi év utolsó vasárnapján ünnepli. A két rítus könyörgései Jézust a mindenség királyának nevezik. Érdekes a két, ugyanolyan szöveggel kezdődő könyörgés eltérő befejezése. A régi könyörgés így szól (Vasárnapi Misekönyv P. Jávor Egon O.S.B. összeállításában és fordításában, Róma 1964):

Mindenható örök Isten, ki azt akartad, hogy szeretett Fiadban, a világegyetem királyában, minden megújuljon, add kegyelmesen, hogy a bűn átka által egymástól elszakított népek az Ő szelíd uralmának mind meghódoljanak.

Az új könyörgés nem beszél közvetlenül Jézus uralmáról a népekkel kapcsolatban:

Mindenható Istenünk, te öröktől fogva úgy határoztál, hogy szeretett Fiadban, a mindenség Királyában megújítasz mindent. Add, hogy az egész teremtett világ megszabaduljon a bűn szolgaságától, Fölségednek hódoljon, és szüntelenül dicsőítsen téged.

Némileg érthető az “uralom” szótól való tartózkodás. Az emberiség történelmében elkövetett legszörnyűbb bűnök valamilyen módon kapcsolódnak az uralomhoz, a hatalomhoz. A hatalom azonban realitás, nélküle elképzelhetetlen az emberi társadalom. A hatalom önmagábam véve tökéletesség és az emberek javának megvalósítására irányul. Ugyanakkor a hatalom  kívánása gyökere lehet a Sátán legnagyobb kísértéseinek. Ennek azok vannak kitéve, akik a hatalom közelébe kerülnek, legyen az egyházi vagy világi hatalom. A megoldás azonban nem lehet az, hogy a hatalom létéről nem veszünk tudomást, a hatalom “komplexusát”  mintegy a tudatlanba száműzzük. A megoldást az lehet, hogy az igazi hatalmat, Jézus Krisztus királyságát állítjuk szemünk elé.

A hatalom, mint tökéletesség a jó, a közjó megvalósítására irányuló képesség, a teremtménynek az Isten hatalmában való részesedése a társadalom és az egyének javára. A demokráciák lényeges vonása a különböző hatalmi ágak szétválasztása. Van törvényhozói hatalom (parlament), kormányzói hatalom (kormány) és bírói hatalom. Isten mindhárom hatalommal rendelkezik a teremtett világ fölött. Törvényeit követi az élettelen világ, a növényvilág, az állatvilág. Erkölcsi törvénye az emberi lélekbe van írva, kinyilatkoztatásában törvényeket adott. Isten kormányozza a világot, gondviselése által a világ elkerülhetetlenül halad az általa kijelőlt cél felé. Isten az igazságos bíró, akinek itéletét senki sem kerüli el.

A földi király Isten “királyságában” részesül, személye mindhárom hatalmi ág központja. Kormányoz, de ugyanakkor ő a legfőbb törvényhozó és bíró is királyságában. Kormányzati tevékenységének fontos része országa, országa népének védelme az ellenséggel szemben, akár élete árán is. A királyi hatalom Istentől származását jelzi az a szertartás, amelyen a királyt felkenik, átadják neki hatalma jelvényeit. Ha azonban a jó megvalósítására irányuló hatalom elveszti ezt a vonatkozását, személyes céllá válik, akkor ez gonosz zsarnoksággá válhat. Ezzel bizony sűrűn lehet találkozni a történelemben, sőt ennek demokrácia által álcázott formái ma is létezhetnek.

A zsidó népnek története első szakaszában nem volt királya. A pogány népeknél látott királyság helyett Istent tekintették királyuknak, a népet vezérek, bírák kormányozták. A nép azonban egyre jobban érezte a király hiányát, annak a személynek hiányát, akinek kezében összpontosul a hatalom. Izrael második királya, Dávid volt az, aki a szövetség ládáját Jeruzsálembe, az új fővárosba vitette, ezzel is kifejezésre juttatva királyságának Istentől származását. Az izraeli (júdeai) királyság története azonban, Dávidtól kezdve, a hatalommal való visszaélés, a királyi ház bűneinek története is volt. A királyságnak végül a babiloni fogság vetett véget. Izrael azonban reményét a Dávid házából származó, eljövendő királyba, a Messiásba helyezte, aki Isten hatalmából, királyságából különlegesen, a földi királyokat messze meghaladó módon részesedik.

A világban valóban megjelent az a királyi hatalom, amely nem egyszerű, természetes részesedés Isten hatalmában. Ez a hatalom áthidalja az isteni és emberi hatalom közti végtelen szakadékot, Krisztus királysága egyszerre isteni és emberi hatalom. Ennek a hatalomnak a jogcíme nem az emberi születés által történő öröklés, hanem az Atyától való örök születés. A világban megjelent az a király, aki által a világ lett. A királyi cím az Újszövetségben csak a szenvedéstörténetben merül fel: Jézus Pilátusnak adott válaszában és a kereszt felíratán. Ezek ugyancsak a királyság jogcímére utalnak: a király életét adta országáért, országa polgáraiért. Ez a királyi hatalom azonban nem csak az eszkatologikus időkre szóló igéret, ez a hatalom minden időre és mindenre kiterjed, ez most is jelenlévő hatalom, amely az eszkatologikus időkben lesz mindenki számára nyilvánvalóvá. Ezt a hatalmat a hit ismeri fel.

Horváth Sándor O.P. (1884-1956, ő és Schütz Antal a 20. század két legnagyobb magyar teológusa) Krisztus királyságáról írt könyvének (nem mindig könnyű olvasmány) egyik fejezetében Jézus Krisztust, mint a világtörténelem középpontját mutatja be. Gondolatmenete az ünnep liturgiájának szentleckéjéből (Kol 12-20) indul ki. Ez Krisztust a teremtmények elsőszülöttjének nevezi és a teremtésben betöltött szerepéről ezt írja:


Ő a láthatatlan Isten képmása,
és minden teremtmény elsőszülöttje,
mert benne teremtetett minden az égben és a földön,
a láthatók és a láthatatlanok,
a trónusok és uralmak,
a fejedelemségek és hatalmasságok.
Minden őáltala és őérte teremtetett.

A “teremtmények elsőszülöttje” kifejezés utal arra, hogy a teremtés egyúttal a megtestesülés és a megváltás kerete is. A világegyetem azért fejlődött az ősrobbanástól kezdve, hogy benne a megtestesülés és a megváltás megtörténhessen. Az emberi történelem korszakai és fejlődése is ezt a célt szolgálják. A rosszat, a bűnt is csak azért engedi meg Isten, hogy Krisztus győzelme nyilvánvalóvá legyen. Napjaink történései is Őt szolgálják. A nélküle indított történelmi vállalkozások kudarcai is az Ő dicsőségét tanúsítják. Birodalmak, történelmi, társadalmi rendszerek fölvirágoznak, virulnak, majd erejüket vesztve átadják a helyüket a következőnek, de az állandó, a megmaradó csak Jézus Krisztus királysága lehet.

A másik szentírási hely, amelyre Horváth Sándor O.P. hivatkozik, ugyancsak az ünnep liturgiájából való: ez a Jelenések könyvének 4. és 5. fejezete. Ezek leírják, hogy a Trónon Ülő kezében lévő hétpecsétes könyvet senki sem képes felnyitni, a pecséteket csak a Bárány törheti fel, aki a történelem értelme. A történelem titkai, amelyek számunkra érthetetlennek, összefüggéstelennek, véletlennek vagy éppen vereségnek tűnnek, a történelem középpontjában, Jézus Krisztusban nyernek értelmet. A történelem látható, külső eseményei a királyság történelmének külső epizódjai, ezt a királyságot szolgálják.

Jézus Krisztusnak ezt a királyságát, ünneplik október vagy az egyházi év utolsó vasárnapján. Az ünnep prefációja Jézus Krisztus országát az “igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke” országának nevezi.

Az angyalok. 2.rész

Az előző bejegyzésben az angyalok természetével és értelmi életével foglalkoztunk. Ennek a bejegyzésnek a témája az angyalok akarati élete és az angyalok üdvtörténete. Az akarati élettel kapcsolatban az emberi akaratból indulunk ki. Ez a világ számunkra ismerősebb, azt vizsgáljuk, hogy mi az, ami az emberi akarattal kapcsolatban emberi sajátosság és mi vihető át az angyal akarati életére.

Egyik bejegyzésben láttuk,  hogy a létezésnek vannak olyan arculatai, oldalai (transzcendentálék) amelyek elválaszthatatlanok a léttől, szinte a létezés “szinonimáinak” tekinthetők. A teremtett értelem gyengesége miatt ezeket mégsem tudjuk a létezéssel teljes egységben látni, ezért ezek az arculatok, oldalak értelmünkben külön fogalmakként jelennek meg. A létezésnek egyik ilyen oldala a jó, a bonum, tehát minden létező jó, és jó csak létező lehet: annyiban, amennyiben létezik. Egy másik ilyen transzcendentálé az igaz, a verum, ez a létezőnek az az oldala, amely szerint a létező megismerhető, értelmünk tárgya lehet. A jóra a szellemi lélek egy másik képessége irányul: az akarat. Az értelem a külvilágban található, megismert tárgyakat “internalizálja”, az értelem tartalmaivá teszi. Az akarat ezzel szemben kifelé irányul, vonzódik az értelem által felismert jó felé, ezt el akarja érni, ezt birtokolni akarja. A jó tehát a létezésnek az az oldala, amely szerint ez akaratunk, törekvéseink, vágyaink, szeretetünk tárgya lehet.

Az akarat mozgásának megértését az a célokság világítja meg, amelyről egy korábbi bejegyzésben volt szó.  A régi skolasztikus szállóige szerint: omne agens agit propter finem, azaz minden cselekvő valamilyen cél érdekében cselekszik. Az élettelen természetben, a növényekben ez a cél nem a tevékeny dolog által választható cél, mert ez bele van írva a dolog természetébe, a dolog nem tud másként működni. Az állat esetében, ez a “kód” az állati ösztönökben van, az állat az érzékszervi adatokból kapott érzéki ismeretre az ösztön által válaszol, például a bárány fut a veszélyt jelentő farkas elől. A szellemi létező esetében a cél az értelem  által felismert jóban mutatkozik meg, amely felé mozdul, törekszik az akarat. A cél a szellemi létező számára tehát nem öntudatlanul, de nem is az ösztönökön keresztül jelentkezik, hanem az értelem által felismert jóban, amely felé az akarat irányul.

Egy régebbi bejegyzésben foglalkoztunk a létanalógiával, amely szerint az általános lét (ens commune) fogalma minden létezőre vonatkozik, de nem teljesen azonos értelemben, mert ez az egyes (teremtett) létezők esetében a lényeg által korlátozottan birtokolt létre is utal. A korlátozott létezők részesednek az ens commune fogalma által feltételezett korlátlan létből. Hasonló a helyzet a létezésnek a jó, a bonum által jelőlt arculatával is: az általános értelemben vett jó, a bonum commune az egyes létezők esetében korlátozottan mutatkozik meg, ezek csak részesednek egy feltételezett, korlátlan jóból, ezek részleges javak. Az akarat végső célként nem az egyes, korlátozott jókat jelőli meg, hanem a bonum commune-ra irányul, amelynek nincsenek korlátai. A metafizika az istenérvekben eljut odáig, hogy felismerje azt, hogy a korlátlan létező valójában Isten, aki a teremtmények részesedett létének a forrása. Hasonlóan a létezőkben lévő, részesedett jó forrása Isten, aki maga az önmagában létező Jóság, így tehát Ő a végső cél. A természetfölötti rendben ez a végső cél már nemcsak a teremtő Istent jelenti, hanem a Szentháromságot, amelynek közvetlen látásában valósul meg az üdvösség.

Az akarat nem teheti meg azt, hogy ne a jó felé vonzódjon, minden akaratból fakadó cselekvés mögött célként a jó birtoklása, a boldogság van. Az emberi cselekedetek azonban nem mindig közvetlenül a végső célra irányulnak, megismerésünk közvetlen tárgyai a részleges jók, amelyek nem teljesen tökéletesek. Ha azonban a cselekedet közvetve sem irányul a végső célra, sőt ennek az elérését meghiúsítja, a végső cél helyébe ezt meghiúsító célt állít, akkor bűnös cselekedetről van szó. A bűnös cselekedet az igazi végső cél helyére, erről elfeledkezve, egy olyan célt állít, amely nem alkalmas arra, hogy igazi végső cél legyen.  Ez a nem megfelelő cél magán viselheti a részleges jó bizonyos jegyeit  (hiszen enélkül az akarat nem mozdulna a cél elérésére), de ez a jó, így megvalósítva, már csak látszatra jó, mert a végső célnak, a legigazibb jónak a megvalósítását akadályozza.

Az ember esetében a helyes döntést az is befolyásolja, hogy benne jelen van az állathoz tartozó érzéki vágyódás is. Ezt nem kell a rossz kategóriájába sorolni, mert az ember nem tiszta szellem, és enélkül az ember még életét sem tudná fenntartani. Ennek a szférának a szellemi szférába való integrálása tipikusan emberi feladat. Ezt a feladatot megnehezíti az emberi természet áteredő bűn következtében történt megromlása. Ezért a szenvedélyek elhomályosíthatják az ember itélőképességét annak felismerésében, hogy a bűn esetében csak a jónak látszatáról van szó.

Az emberi akarati életére az a jellemző, hogy sok egymást követő cselekedet által éri el a végső célt. A döntéseket előkészítő megfontolások mögött az emberi értelem  sajátos működései, megismerési folyamatai állnak. Az emberi megismerés az érzéki adatokból történő absztrakció és a következtetések fáradtságos útját követi. Ezzel szemben a tiszta szellemi létezőnek a megismerése intuitív látás, egyszerre birtokában van az ismeret teljes tartalma (tekintsünk el most az előző bejegyzésben említett, jövő megismerését jelentő korláttól). Az angyal tisztán látja, hogy Isten ő és az egész teremtés létének forrása. (Isten lényegéről azonban a természetes megismerésben közvetlen ismerete nincs.)  Így felmerül a kérdés, hogy vétkezhet-e egyáltalán az ilyen tökéletes ismerettel ellátott angyal: a teológusok között vita témája (volt), hogy a természetes rendben egyáltalán lehetséges-e az angyal vétke. A nemleges választ azzal támasztják alá (elsősorban tomista teológusok), hogy az angyal tisztán látja saját maga és az egész teremtés Istenhez való viszonyát, mentes az ember testből és lélekből való összetettségének hatásától, a szenvedélytől, így esetében a bűnben megjelenő, csak látszat szerint jó nem tévesztheti meg az angyali döntést. Szerintük a bűn elkövetése csak a természetfölötti, az angyali természetet meghaladó rend megjelenésével vált lehetővé.

Az angyali üdvtörténettel kapcsolatban a kinyilatkoztatás kevés adatot tartalmaz. Az ezzel kapcsolatos állítások jelentős része teológiai következtetés. Ezek közül több állítás a régi vagy régi stílusú dogmatikakönyvekben a biztos (sententia certa), vagy általánosan elfogadott (sententia communis) minősítésekkel van megjelőlve, de vannak a hit részét képező állítások is. Az alábbiakban felsorolom az angyalokra vonatkozó állításokat Ludwig Ott könyve 1 könyve alapján:

  1. Az idő kezdetén Isten az angyalokat a semmiből teremtette. Hitigazság.
  2. Az angyali természet szellemi. Hitigazság.
  3. Az angyal természeténél fogva halhatatlan. Általánosan elfogadott vélemény.
  4. Isten az angyaloknak természetfölötti célt tűzött ki: Isten közvetlen látását, és ennek elérése érdekében a megszentelő kegyelemben részesítette őket. Biztos állítás.
  5. Isten a jó és rossz angyalokat próbatétel elé állította. Biztos állítás a bukott angyalokra nézve, általánosan elfogadott vélemény a jó angyalokra nézve.
  6. A démonokat Isten teremtette, de gonoszságuknak saját maguk az okai. Hitigazság.
  7. A jó angyalok elsődleges feladata Isten dícsérete és Isten szolgálata. Biztos állítás.
  8. A jó angyalok másodlagos feladata az emberek védelme és az emberek üdvösségének a támogatása. Hitigazság.
  9. Minden megkeresztelt keresztségétől kezdve rendelkezik számára kijelölt őrzőangyallal. Biztos állítás.
  10. A Sátán Ádám bűne miatt bizonyos hatalommal rendelkezik az emberek fölött. Hitigazság.

Az angyalok üdvtörténete a következő szakaszokból állhatott:

  1. Az angyalok teremtése.
  2. A természetfölötti meghívás, megajándékozás a megszentelő kegyelemmel. A teológusok jelentős részének a véleménye szerint ez együtt történt a teremtéssel. A megszentelő kegyelem emeli föl az angyali természetet a természetfölötti szintre, az Istennel való közvetlen kapcsolat szintjére. Nem tudjuk pontosan, hogy  a természetfölötti szintre emelés az angyali természetben milyen változásokkal járt. Ez járhatott valamilyen kinyilatkoztatással, Isten közvetlenül megszólította az angyalokat, de hogy ez hogyan történt, mi volt a kinyilatkoztatás tartalma, nem tudjuk.
  3. A próbatétel. A természetfeletti felemeltetés állapotában az angyalok döntési helyzetben voltak: dönthettek Isten mellett vagy ellen. Az angyalok egyik része Isten mellett döntött, a másik része ellene. A teológusok vitatkoznak (vagy inkább vitatkoztak) arról, hogy mi volt a bukott angyalok bűne. Abban egyetértés van, hogy bűnük gyökere a kevélység, a gőg volt. Aquinói Szent Tamás szerint a teremtéstől, természetüktől fogva olyan kiváló teremtmények közül voltak, akik nem akarták elfogadni, hogy a természetfölötti ajándékát nem természetük kiválóságának érdeme folytán, hanem Isten ingyenes kegyelméből kapják. Másik vélemény szerint egyes angyalok nem akarták elfogadni, hogy az Ige a természet rendjében mélyen alattuk lévő emberi természetet veszi föl, emberré lesz, és így egy embert fognak szolgálni.
  4. A végső állapot. A tomisták szerint az angyali döntés az angyal értelmi és akarati tökéletessége miatt egyszeri, végleges, visszavonhatlan. Az ember végső állapotához a döntések hosszú során át jut el, és ez az állapot csak a halálban lesz végleges és megváltoztathatatlan: az ember utolsó tudatos pillanatának döntése rögzül az örökkévalóság számára. Az angyali tökéletesség azonban csak egyetlen lehetőséget enged meg, ez az egyetlen döntés az örökkévalóságnak szól. A végső állapot a jó angyalok esetében Isten színről-színre látásának állapota, emellett pedig az emberek üdvösségének szolgálata az utolsó itélet napjáig. A bukott angyaloknak, a Sátánnak és követőinek állapota a kárhozat, az Istentől való örök eltaszítottság. Isten azonban megengedte nekik, hogy a végítéletig az emberi üdvösség ellen tevékenykedjenek. Ennek a tevékenységnek elsődleges szintere az ember belső világa. A Sátán lehetőségei azonban korlátozottak. A jó és rossz angyalok lehetnek okai az anyagi világban történő anyagi változásoknak, de nem ez a fő tevékenységi területük, hanem az ember belső világa. Az akarat szabadságát megszüntetni nem tudják, de ezt befolyásolhatják, elsősorban a képzelet által.

Az emberi történelemmel párhuzamosan tehát harc folyik. Ennek a harcnak végkimenetele azonban már eldölt. Az egyik oldalon állnak Isten angyalai, akiknek győzelme kezdettől fogva világos. A másik, a vesztes oldalon állnak a Sátán és követői. A harc nem látszik közvetlenül a történelemben, néha azonban olyan emberfeletti gonoszsággal, elvetemültséggel, hazugságáradattal találkozunk, amelyek szinte sejtetni engedik a Sátán működését. A Sátán megátalkodott igyekezete azonban hiábavaló, mégis veszélyt jelenthet üdvösségünkre, de Jézus Krisztussal, megváltó művével, kegyelemével szemben végső soron tehetetlen.

Jegyzetek:

  1. Ludwig Ott: Grundriss der Dogmatik

Az angyalok. 1.rész

Egyik bejegyzésben arról volt szó, hogy a véges, teremtett létezők létüket lényegük (a “mi ez” kérdésre adott válasz) által korlátozottan birtokolják. A teremtett létező nem valósítja meg a lét teljességét, ez csak az adott és korlátozott lényeg megvalósulása. Isten a teremtésben részesíti őket a létben, ezt a létet azonban nem sajátjukként, lényegükhöz tartozóként birtokolják. Ezért a tomista iskola szerint minden teremtett létezőt jellemez a lényegből és létezésből (essentia, existentia) való összetettség. Ugyancsak előző bejegyzésekben (itt és itt) olyan összetettségről beszéltünk, amely az anyagi világ létezőire vonatkozik: ez az (elsődleges) anyagból és lényegadó formából (materia prima, forma substantialis) való összetettség. Ezek az összetettségek metafizikai összetettségek, az összetevők fizikailag nem választhatók szét, az összetevőknek nincs önálló létük, együtt alkotják a valóságos létezőt. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy vajon a teremtett léthez szükségszerűen hozzátartozik-e az anyagból és formából való összetettség, azaz létezhetnek-e olyan teremtmények, amelyeknek nincs anyaguk. A választ a kinyilatkoztatás adja meg, amely beszél teremtett szellemi létezőkről, angyalokról.

A régebbi dogmatika könyvek részletesebben foglalkoztak az angyalokkal. Az angyalok üdvtörténeti szerepének mitológiai felfogása (elsősorban nem katolikus teológusok részéről) sérti a kinyilatkoztatás integritását. Az üdvtörténet szerint az angyalok embereknél magasabb rendű, szellemi lények,  állandóan Isten közelségében vannak, Istent imádják. Izajás próféta írja meghívási látomásában (Iz 6, 2-4):

Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!« Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel.

Az emberek számára Isten üzenetét többször angyalok közvetítik: Keresztelő Szent János és Jézus születését Gábor angyal jelenti be. A Jelenések könyvében az angyalok végrehajtják Isten parancsait. Segítik az embereket, vannak őrzőangyalok. Ezt mondja például a 90. zsoltár:

Angyalainak parancsol felőled,
hogy minden utadon őrizzenek.
Kezükön hordoznak téged,
hogy kőbe ne üssed lábadat.

De beszámol a Szentírás a jó és rossz angyalok közötti harcról is: többször név szerint említi Szent Mihály főangyalt, aki a mennyei seregek vezére. XIII. Leó pápa imája őt kéri, hogy védelmezzen minket a Sátán elleni küzdelemben. A mennyei seregek hierarchiát alkotnak, a Szentírás nyomán a liturgia is említi az angyalokat, főangyalokat, kerubokat, szeráfokat, trónokat, uralkodókat, erőket.

A középkorban a teológusok sokat foglalkoztak az angyalok természetével. Mai szóval azt mondanánk, hogy egy “lehetséges univerzumot” vizsgáltak, amelyben a létezőkre jellemző a lényegből és létezésből való összetettség, de hiányzik belőlük az anyag-forma összetettség. Ugyanakkor tudták, hogy ez az univerzum valóságos része a teremtésnek. A tomista felfogás az angyali világ létezőit tiszta formáknak tekinti, amelyek megvalósulásához nem szükséges a befogadó anyag. Ezek tehát önmagukban létező formák (forma subsistens), de  azért az ő anyagtól független létük is teremtett, részesedett lét. (Tulajdonképpen az emberi lélek is önmagában létező forma, mert képes a megformált test pusztulása után is tovább létezni.)

Az anyagnélküliségből következik, hogy az angyalok nem halnak meg, mert a halál azt jelenti, hogy egy lényegadó forma tovább már nem formálja meg az anyagot, ezt a halál után más formák formálják meg. Ez az öröklét azonban nem azonos a változatlan Isten örökkévalóságával, aki független az időtől. Az angyalok nem változatlanok, csak a lényegi, szubsztanciális változás zárható ki esetükben. Az anyagi világban a lényegi változások (például egy élőlény keletkezése, elpusztulása) mellett más változások is vannak. Ilyenkor nem szubsztancia keletkezik, semmisül meg, hanem egy szubsztancia tulajdonságai változnak. Ez a második típusú változás az angyalok esetében is jelen van, így az angyaloknak is időben élnek, van történelmük. Az angyalok ideje azonban nem azonos az anyagi világ intenzívebb változásait tükröző, földi idővel, az angyalok idejére a skolasztikusok egy külön szót, az aevum  (görögül aión) szót használták. Véleményük szerint a halál után az emberi lélek is ebben az időben él.

Az anyag hiányából következik az is, hogy az angyalok “metafizikájából” hiányzik a principium individuationis,  az az elv, amely lehetővé teszi, hogy egy adott faj több egyedből álljon. Az angyal tiszta, önmagában létező forma, ezt nem fogadja be semmilyen anyag, amely lehetővé tenné az adott forma több egyedben történő megvalósulását. Így a két angyal közti különbség nem a két ember közti különbséghez hasonlít, hanem inkább két faj (például oroszlán, medve) közti különbségre.

Érdekes kérdés, hogy az angyalok hogyan ismerik meg Istent, a többi angyalt, az embert, az anyagi világot. Isten a teremtményeket saját teremtő eszméin keresztül ismeri, ez pedig Isten egyszerűsége miatt nem különbözik az isteni értelemtől, magától Istentől. Ez az ismeret teljes és kimerítő, a teremtmény soha nem juthat el ilyen ismeretig. Az ember ismerete az érzékszervek adataiból indul ki, ezekben fedezi fel az értelem a teremtő eszméket. Az emberi ismeret az elvonatkoztatás fárasztó útját járja: megismeri az egyediben az általánost, és ennek fényében ismeri meg tökéletesebben az egyedit. Az ismeretek ítéletekben fogalmazódnak meg, ezek egy részéhez következtetések segítségével jutunk el. Az ismeretek fejlődése folyamán ez az út többször bejárásra kerül, így lesz az ismeret egyre teljesebbé. Az angyal esetében érzékszervi adatok nem hordozhatják az ismeretet. Az angyali ismeret forrása az Isten teremtői eszméiben való részesedés. Ezek “lenyomatai” az angyal teremtésekor kerülnek az angyal értelemébe, ezek alkotják azokat az eszméket, formákat, amelyeken nyugszik az angyali ismeret. Az angyal tudása készen kapott tudás, nem kell ehhez tanulás, az emberi ismeretszerzés fáradtságos útja, nem kellenek következtetések sem. Az angyali tudás kezdetétől fogva teljes, nem fejlődik, nem bővül, nincs benne lehetőség, potencialitás a gyarapodásra. Ez az ismeret intuitív, tartalmazza az általános és egyedi ismeretét. A velünkszületett eszmék (ideae innatae) Platonnál, Descartes-nél felbukkanó elképzelései valójában az angyali értelemben valósulnak meg és nem az emberiben. Az angyali ismeret világosságában és pontosságában felülmúlja az emberi ismereteket. Isten közvetlen ismerete azonban az angyali természet számára sem lehetséges, Isten csak mint a létezők teremtője jelenik meg a természetes angyali ismeretben. Az angyalok természetfölötti hivatásáról később lesz szó. Az angyali tudás kiterjed a többi angyal, az ember, az anyagi világ ismeretére is. Az ismeret terjedelme, tökéletessége függ az angyal hierarchiában elfoglalt helyétől. Az angyali ismeret terjedelme azonban nem végtelen, vannak területek, amelyekre nem terjed ki. Ilyen területek például: a szellemi létezők legbelsőbb élete vagy a jövő titka.

Aquinói Szent Tamás szerint van azonban egy olyan lehetőség, potencialitás az angyalok tudásával kapcsolatban, amely nem magára a tudásra vonatkozik. Ennek alapja az, hogy az angyal egyszerre nem “szemléli”  a maga teljességében ezt a tudást, figyelmének fókusza nem terjed ki egyszerre a teljes tudásra. Az ember pszichológiája felkínál egy analógiát, amely (óvatosan) alkalmazható: az ember tudatában sem jelenik meg egyszerre mindaz, amiről tud. Így az angyal esetében is van lehetőség valamilyen változásra, sőt talán bizonyos fejlődésre is, anélkül, hogy ehhez külön ismeretet “begyűjtő” aktusra lenne szükség. Ez az elképzelés segít a jövőbeli események és az angyali értelem viszonyának megvilágításában is. A jövőt az angyal annyiban ismerheti meg, amennyiben ez következik a megismert dolgok természetéből (például természeti törvényekből), vagy gyengéb értelemben véve megsejthető a valószínűségekből. A jövőben bekövetkező emberi szabad döntéseket azonban az angyal sem ismeri. A döntést és végrehajtást követően azonban ez már nem a jövő, hanem a jelen vagy a múlt. Így felmerül a kérdés, hogy nincs-e mégis valamilyen potencialitás az angyali ismeretben: a meg nem ismerhető jövő az idő előrehaladtával a megtörtént dolog ismeretévé válik. Az ember esetében a válasz egyértelmű: az érzékszervi adatok alapján veszünk tudomást valamilyen változásról (pl. megérkezett a villamos a megállóba). Az angyal azonban hogyan értesül a világban történő eseményekről? Nem avul el időközben az angyal teremtésekor belé öntött tudása? Mint láttuk, Aquinói Szent Tamás szerint az időben élő angyal számára nem egyszerre elérhető az angyali tudás minden területe. Isten teremtő eszméi teljes körű ismeretet adnak a világról, az időtől független Isten számára nem titok a jövő, hiszen ez az ő teremtésében valósul meg. Az angyali ismeret azonban csak részesedés ebből az ismeretből, és az időben élő angyal számára nem egyszerre tárul fel a múlt, jelen és jövő. Jóllehet a teremtéskor az angyali értelembe beültetett tudás tartalmazhatja a jővőt is, de ez a része a tudásnak az idő előrehaladtával válik az angyal számára hozzáférhetővé.

Ezt az erősen spekulatív természetű angelológiai áttekintést a következő bejegyzésben az angyali akarat és az angyalok természetfölötti hivatásának a témájával folytatjuk.

Fizika és hülémorfizmus. 2.rész

Az előző bejegyzés folytatásaként, ebben a bejegyzésben először azzal foglalkozunk, hogy általában a fizikai ismereteknek milyen a viszonya a valósághoz, a tapasztalati világhoz. Ezzel a témával két tomista beállítottságú vagy tomizmussal szimpatizáló matematikus, fizikus is foglalkozott könyvében: Wolfgang Smith 1 és Anthony Rizzi 2. Ezelőtt azonban érdemes röviden áttekinteni, hogy egyáltalán milyen nagy területei is vannak a létezésnek.

A tomista iskola szerint két területről beszélhetünk. Az első terület a tőlünk független, általunk érzékszervi adatokból kiindulva megismerhető valóság, az anyagi valóság területe. A második terület az a létezés, amely szerint fogalmaink, ismereteink léteznek értelmünkben. Ez a létezés nem független az előző létezéstől, mégis különbözik tőle, mert itt a megismert formák nem anyagi valóságukban léteznek, ezek értelmünknek adnak határozott tartalmat. Létrejöttükben ugyan függnek az anyagi valóságtól, mégis valamilyen értelemben ezektől különböző, önálló létet nyernek az értelem ismeretében. Ez legjobban talán a matematika tárgyain keresztül szemléltethető. A kettes szám például a matematika számára önálló létezőként jelenik meg, ugyanakkor az anyagi valóságban önmagában létező (szubzisztens) kettes szám nincs, de van két alma, két fa stb. Az értelem képes az anyagi világban gyökerező objektumokat manipulálni, kiterjeszteni, általánosítani, és így eljuthat olyan objektumokhoz is, amelyeknek már közvetlen megfelelőjük nincs az anyagi világban. Így jön létre a matematika világának páratlan gazdagsága. Ez a gazdagság arra késztet több matematika filozófiájával is foglalkozó matematikust, hogy a létezők előbb említett két tartományához még egy harmadik tartományt is hozzáfűzzenek: a matematikai objektumok önállóan létező, platoni világát.   Az egyik legismertebb “”platonista” Roger Penrose, matematikus és elméleti fizikus, akinek több könyve megjelent magyar fordításban is 3.  Isten létezéséig eljutva, a tomista filozófia számára is van egy harmadik tartomány: ezek az isteni értelem kívülről, teremtmények által természetes úton megismerhető tartalmai: Isten teremtő eszméi. A teremtő eszmékről az angyaloknak közvetlenebb, tisztán szellemi jellegű ismeretük van. Az ember ezek ismeretére csak az érzékszervek adatainak feldolgozása által, a homállyal megküzdve, kevesebb világossággal, a teljesség nagyobb hiányával jut el.

Visszatérve a fizikai fogalmakhoz, ismeretekhez, törvényekhez, ezek önállóan csak az emberi értelemben léteznek, de a valóságra utalnak: a valóság (bizonyos mértékig) ezeknek megfelelően viselkedik. A fizikai fogalmak kialakulásában alapvető fontosságú az elvonás, az absztrakció. A fizikai absztrakció folyamán szegényedik az anyagi valóság, eltekintünk a valóság konkrétumaitól, a valóságban található tárgyak tulajdonságainak jelentős részétől, ezeket kizárjuk a fogalom tartalmából. Így válik lehetővé, hogy fogalmaink bizonyos általánossághoz jussanak. A tömeg klasszikus fizikából vett fogalma nem tartalmazza a kezemben lévő alma színére, ízére vonatkozó információkat, ugyanakkor viszont a fogalom segítségével a tömegvonzásra vonatkozó, minden anyagi létezőre érvényes törvényeket lehet megállapítani. Ezeknek a törvényeknek a kezemben lévő alma is engedelmeskedik, mert a fizika szerint neki is van tömege, amelyről érzékszerveim által is meggyőződhetek, mert az alma nyomja a kezemet. A tömeg (pontosabban a nehézségi erő) fizikai fogalma ennek az érzetnek a magyarázatát is megadja, és alkalmat ad arra, hogy ezt mérésekkel számszerűsítsük. Azt is mondhatjuk, hogy a fizika elsősorban az anyagi világ olyan formáival foglalkozik, amelyek nem a közvetlenül tapasztalható világ lényegadó formái, hanem ezeknél alacsonyabb szintű formák, amelyek beépülve a lényegadó formákba, ezek viselkedését részben meghatározzák.

Egy másik jellemzője a fizikának az anyagi létező mennyiségi és mérhető vonásaira való koncentrálás. A fizika az anyagi létezőket a mennyiségi vonatkozások oldaláról próbálja megérteni, és ezen a területen óriási eredményeket ért el, beleértve a fizikára támaszkodó technológiai fejlődést is. A mennyiség az anyagi létezők alapvető kategóriája, de az anyagi létezők mégsem oldhatóak fel teljesen a mennyiségi vonatkozásokban. A valóságban a legfontosabb kategória nem a mennyiség, hanem a magánvaló, a szubsztancia, amelynek mennyisége a mennyiség.

Az is érdekes, hogy eleinte a fizikai fogalmak szorosabban kapcsolódtak tapasztalati világunk szubsztanciáihoz: ezek és ezek tulajdonságainak az absztrakciójáról volt szó. Az elemi részecskék esetében azonban a helyzet más: például elektront úgy igazából még senki sem látott. A fizika fogalmai között megjelentek olyan fogalmak, amelyek már nem tapasztalati világunk valamely szubsztanciájához rendelt tulajdonságokra vonatkoznak, hanem új szubsztanciák, molekulák, atomok, protonok, neutronok, elektronok stb. létezését tételezik fel. Az elektron és más elemi részecskék esetében a kísérleti bizonyitékok alapján ésszerű az a feltevés, hogy ezek nemcsak fizikai fogalomként léteznek, hanem ténylegesen léteznek az anyagi világban is. Előfordulhat azonban, hogy lényegüket és tulajdonságaikat a fizikai fogalom csak korlátozott mértékben tartalmazza. Az is fontos eltérés, hogy a fizika nem mindig képes figyelembe venni, hogy az elemi részecskék a valóságban elsősorban érzékszerveink által megtapasztalható szubsztanciák beépült részei, tehát legtöbbször nem teljesen önálló létezők.

A valóság és a fizika leginkább a kísérletekben találkozik egymással. A kvantummechanikai kísérletek jelentős részében arról van szó, hogy energia közlésével egy elemi részecske, legyen ez a továbbiakban egy elektron, kiszakad valamilyen szubsztanciából, önálló szubsztanciaként megindul egy olyan úton, amely valamilyen detektorban fejeződik be, ahol a részecske ismét része lesz valamilyen szubsztanciának. (Az is előfordulhat, hogy a részecske egy másik szubsztanciával való találkozás után önálló szubsztancia marad, de az állapotát jellemző valószínűségeloszlás “összeomlik” és egy teljesen új eloszlás fogja ezután jellemezni.) Metafizikai szempontból ez az út úgy jellemezhető, hogy a kiszakadáskor az elektron anyagát a beépült forma helyett egy lényegadó forma fogja megformálni, az elektron önálló szubsztancia lesz. A lényegadó forma a detektorban cserélődik le ismét valamilyen beépülő formára, az elektron megszünik önálló szubsztancia lenni, ismét egy másik szubsztancia része lesz. Az elektron kiszakadása hasonlít ahhoz, amikor egy (sokszor már csak biológiai értelemben) élő donorból transzplantáció céljából kivesznek egy szervet, ezt elszállítják a transzplantáció helyére, majd ott beültetik egy másik szervezetbe. A szerv a kivételkor önálló szubsztanciává válik, kiszakad a donor által megvalósított egységből, majd a beültetéskor elveszíti önállóságát, ismét egy szervezet része lesz. Az elektron állapotát az út folyamán a Schrödinger-egyenlet írja le, azonban szokatlan módon az egyenlet megoldásai nem azt mondják meg például, hogy hol van az elektron az adott időpontban, mekkora éppen a sebessége. Ehelyett csak arról tájékoztatnak (kissé leegyszerűsítve), hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy éppen egy adott helyen van az elektorn, mekkora annak a valószínűsége, hogy az elektron sebessége egy adott érték. A megérkezéskor az elektronnak már konkrét helyzete lesz, sebessége felvesz egy konkrét értéket, az előbbi valószínűségeloszlás pedig abban fog megnyilvánulni, hogy sok elektron esetében a mért értékek eloszlása ezt fogja követni.

Az egyik, Aquinói Szent Tamás negyedik útjáról szóló bejegyzésben láttuk, hogy a létezők a létezés fokozatai szerint nem egyformák. Az ember, összehasonlítva a többi létezővel, a megvalósultság, az önállóság, a létezés magasabb fokán áll, mert például nincs benne lehetőség arra, hogy más szubsztanciákba épüljön be, más formák fogadják be. Az állati létezésben már van lehetőség arra, hogy ez az emberi lélek által legyen megformálva, a növényi, vegetatív létezés funkciói pedig megvannak az állatban is. Az elemi részecskék még alapcsonyabb szintet képviselnek, mert ezek még több dologba épülhetnek be, még több dolognak lehetnek részei. Ezeket, mint létezőket tehát a kisebb megvalósultság és a sokmindenre nyitott lehetőség jellemzi. Az elemi részecskék ugyan nem az elsődleges anyag, a materia prima megvalósultságtól mentes, teljesen tiszta lehetőségét képviselik, mégis közelebb vannak ehhez. Képletesen szólva azt is mondhatnánk, hogy létezésük ugyan valós létezés, de összehasonlítva más létezőkkel, ez a létezés “árnyékszerűbb”.

Ez az árnyékszerűbb (de azért valós) lét magyarázhatja például azt, hogy a kvantummechanika a kisérletben mozgó részecske (elektron) állapotát csak a lehetőségekre utaló valószínűségeloszlással tudja jellemezni. Amikor azonban ez a lét találkozik tapasztalati világunk nagyobb megvalósultságot hordozó létezőjével (kisérleti berendezés), ennek részévé válhat, a lehetőség átmegy valamilyen megvalósultságba, a mérés eredménye például már konkrét hely, sebesség adat lesz. (Ezek együttes mérése teljes pontossággal a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció miatt nem lehetséges, de ez témánk szempontjából most nem érdekes.) Annak a ténynek a megértéséhez is ad talán szempontot ez a felfogás, hogy az ismételt mérések eredményei követik a Schrödinger egyenlet megoldásából kapott valószínűségeloszlást. Ha az elemi részecske, például elektron valamely szubsztanciába való beépülésére több lehetőség van, akkor ezeknek a lehetőségeknek a megvalósulása követheti az eloszlást, így egy ernyő esetében különböző helyekre történhet az elektron becsapódása, ezek a becsapódások összeségükben pedig az eloszlást tükrözik. Egyébként a fizikusok jelentős része (így például Lee Smolin 4, Roger Penrose) nem tekinti véglegesnek és teljesen lezártnak a kvantummechanika jelenlegi állapotát.

Azt a kérdést is fel lehet vetni, hogy előfordulhat-e az, hogy egy elemi részecskének, mint önálló szubsztanciának ne legyen meghatározott helye. Az előző bejegyzésben említettük, hogy az anyag meghatározása az lehet, hogy ez lényegadó formák befogadásának a képessége, és a mennyiséggel megjelölt anyaggal (materia quantitate signata) együttjáró kiterjedést jelöltük meg az individuáció elvének, azaz ennek tulajdonítottuk azt, hogy például emberből, elektronból több is lehet. Hogyan alkalmazható azonban ez az elv az “utazó” elektron esetében, amikor itt kiterjedésről nehéz beszélni? Elképzelhető az, hogy az individuációval kapcsolatban lemondjunk az anyag kiterjedt voltának szükségességéről?  A mennyiséggel megjelölt anyag, a materia quantitate signata jelenthet mást is, így például energiát és/vagy az ezzel ekvivalens tömeget is (a híres energia = tömeg x fénysebesség négyzete  képlet szerint) 5. Ezzel tulajdonképpen visszajutunk Scalfari idézett megjegyzéséhez: “az energiából formák ugranak elő”. A mennyiség, mint kategória biztosítja azt, hogy valamit részekre oszthatunk és ezek a részek nem egyenlőek egymással. A forma általi megformálás ilyen részre vonatkozik, és ez biztosítja az egyedek létezését. A lényeg az, hogy az anyaggal együttjár, tőle elválaszthatatlan a “mennyiséggel való megjelőlés” lehetősége. A metafizikának tulajdonképpen nem is lenne feladata annak meghatározása, hogy a mennyiséggel megjelölt anyag vajon a kiterjedéssel rendelkező anyag-e (descartes-i res extensa), vagy pedig  a modern fizika szerint ennek inkább az energia-tömeg felelne meg.

Jegyzetek:

  1. Wolfgang Smith: Quantum Enigma. Finding the Hidden Key
  2. Anthony Rizzi: The Science before Science. Guide to Thinking in the 21st Century
  3. Roger Penrose: A császár új elméje
  4. Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával?
  5. W. Clarke Norris S.J.: One and the Many. Contemporary Thomistic Metaphysics 2011, 147.o.