Az eszkatológia a teológiának az az ága, amely az ember és az emberiség történetének lezáró eseményeivel, történéseivel foglalkozik. Testünk és egész tapasztalható világunk anyagból van, így az eszkatológia azzal is foglalkozik, hogy mi történik ezzel az anyaggal a végső események bekövetkezésekor, Jézus második eljövetelekor.
A Szentírás többször beszél az új teremtésről. Csak egy példa az Ószövetségből: “Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek” (Iz 65,17). Az Újszövetségben is többször van utalás egy olyan változásra, amely az egész univerzumra vonatkozik: “Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem mulnak” (Mk 13,31), a világmindenséget összetartó erők megrendülnek (Mt 24,9; Mk 13,25). Péter apostol második levele is beszél az univerzum “összeomlásáról”, majd utána arról, hogy “Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona” (2 Pét 3,13). A Jelenések könyve is utal erre a gyökeres változásra: “Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszünt” (Jel 21,1). Szent Pál beszél arról, hogy az univerzum jelenlegi állapota ideiglenes állapot (Rom 8,18-21):
A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem a miatt, aki alávetette. De megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.
Az apostol a korintusiaknak írt első levelében az ember életében bekövetkező nagy átalakulásról, a föltámadásról ír (15.fejezet), összehasonlítva a jelenlegi romlandó, földi testet a jövendő romolhatatlan, szellemi, égi testtel.
Az új teremtés valójában Jézus feltámadásával már megkezdődött. A feltámadt test már az új teremtés megdicsőült anyagából álló test, univerzumunk fizikai törvényei már nem érvényesek rá. Ez a test azonban megjelenik univerzumunkban is, az Eucharisztiában, a kenyér és bor színe alatt, így az Eucharisztiának eszkatológiai vonatkozása is van.
A régebbi teológia az eszkatológiában is alkalmazta a skolasztikus filozófia fogalmait. Az eszkatológiai események megvilágításában fontos szerepet játszott az anyag-forma fogalompár, hiszen itt az anyagból álló világról van szó. Ez a fogalompár különleges jelentőséget kapott az embert érintő nagy események, változások leírásában. Az emberi test és a lélek kapcsolatának megvilágítására használt, eddig legsikeresebb fogalompár a skolasztika elsődleges anyag (materia prima), lényegadó forma (forma substantialis) fogalompára. Erről egy régebbi bejegyzésben volt szó. Az újabb teológia néhány irányzata elfelejtve, vagy kifejezetten elutasítva ezeket a fogalmakat, más megközelítéseket alkalmaz, elsősorban az ember sorsával kapcsolatban. Ezt a témát részletesen tárgyalja Orvos Levente tanulmánya.
Az új megközelítések természetesen nem rendelkeznek a régi terminológia jobban meghatározott jelentéseivel, ezeket bizonyos szempontból spirituálisabb jelentésekkel (energiaközpont stb.) helyettesítik. Ezért a nagy átalakulások, a halál, a föltámadás eredeti és konkrét értelme is halványabb lesz. Így egyesek szerint föltámadásunk a halál után rögtön megtörténik, Jézus feltámadásában is inkább “jelszerű” jelentést kap a test és ennek átalakulása, jó esetben (általában a katolikus teológusok esetében) ezeket nem tagadva.
A nagy átalakulások, a halál, a föltámadás, az új teremtés fizikai elemzése ésszerűtlen feladat lenne, csak alaptalan spekulációkhoz vezetne. Mégis szükség van – már csak a hittitkok tényleges, gyengítetlen tartalmának megőrzése érdekében is – valamilyen elemzésre, amely rámutat arra, hogy mi a változásokban a megmaradó, mi az, ami változik.
A továbbiakban a nagy változások anyagot érintő kérdéseivel foglalkozunk. Az anyag fogalma a skolasztikus filozófia számára elválaszthatlan a forma fogalmától. Erről több alkalommal is szó volt a blogon, legutóbb itt. A lényeg az, hogy a “tiszta” anyag, az elsődleges anyag (materia prima) önálló létezőként nem jelenik meg világunkban, ez tapasztalatunk számára mindig egy lényegadó forma (forma substantialis) által megformálva mutatkozik meg. Az anyag két “metafizikai szerepet” tölt be. Egyrészt az anyag az, ami a lényeges változásokban (például élőlények létrejötte, élőlények megszűnése) ugyanaz a változás előtt és a változás után: ez az, ami a változásban megmarad. A másik szerepét az individuáció elveként tölti be. Világunkban két dolog nemcsak azért lehet egymástól különböző, mert lényegük szerint mások, nemcsak azért lehetnek különbözőek, mert például az egyikük oroszlán, a másikuk pedig medve. Az angyaloknál a különbség egyetlen alapja a lényeg szerinti különbség. Világunkban azonban lehet több, egymástól határozottan különböző oroszlán is. Ennek alapja a mennyiséggel megjelőlt anyag, a materia quantitate signata. (Most azzal nem foglalkozunk, hogy ez hogyan viszonylik az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz, amely tiszta lehetőség, a forma befogadásának képessége.)
Az anyag fogalmának helyes felfogása érdekében fontos annak ismételt hangsúlyozása, hogy a “csak anyag” önmagában soha sem létezett. Az első teremtés és a második teremtés között az a különbség, hogy az első teremtés a semmiből történt, a második teremtés viszont az anyag gyökeresen új formákkal való megformálása. Az első teremtés nem úgy történt, hogy először Isten teremtette az anyagot, majd ezután ennek valamilyen kezdeti formát adott. Aquinói Szent Tamás arra a kérdésre, hogy Isten teremtette-e az anyagot, igennel válaszol, de hozzáteszi, hogy itt nem külön teremtésről, hanem a formával való “együtt-teremtésről” van szó. Az első és a második teremtés közti kapcsolatot az az anyag jelenti, amely a második teremtésben új formák által lesz megformálva.
Magával az anyag átformálásával kapcsolatban túl sokat nem lehet mondani, csak lehetőségekről lehet beszélni, konkrétumok nélkül. Két lehetőségre hívnám fel a figyelmet. Jelenlegi világképünk szerint az ember “porszemnek” tekinthető az univerzumban. Különböző “antropikus” elvek talán utalhatnak arra, hogy az univerzum úgy van hangolva, hogy ebben az ember megjelenhessen, de ezek legfeljebb halvány utalások. Az eljövendő új világ viszont teljes egészében tükrözheti azt, hogy az emberért van, a (régi) világban megtörtént megtestesülés és megváltás ténye már az új világ “szerkezetében” is megnyilvánulhat. Jelenlegi világunk az állandó és intenzív változás világa. Az elemi részeket az állandó átalakulás, a formák rövid élettartama jellemzi. Az ember földi életének is van vége. A megvalósult létezők a változásra, átalakulásra még megvalósultságukban is sok lehetőséget tartalmaznak. Lehet, hogy az új teremtés létezői a megvalósultságnak nagyobb fokán fognak állni, nagyobb stabilitás fogja őket jellemezni. Ez a stabilitás azonban nem valamilyen hiány következménye, hanem a lét, a megvalósultság nagyobb fokának a jele.
Az ember esetében ez kétségtelenül így van, mert a feltámadásban kapott testnek már örök formája az ezt megformáló szellemi lélek. Az ember sorsát metafizikai szempontból a következő változásokkal írhatjuk le: a halálban a testet eddig megformáló lélek nem lesz a továbbiakban a test formája, így a test egyes részei külön szubsztanciákká válnak, maga a test már nem szubsztancia, hanem csak külön szubsztanciák aggregátuma. A szellemi lélek azonban ezzel nem szűnik meg, tovább létezik testtől elválasztott lélekként, anima separata-ként. Ennek létezésével, létezési módjával most részletesen nem foglalkozunk, ezzel kapcsolatban ismét utalunk az említett tanulmányra. A feltámadáskor azonban ez a lélek ismét anyagot megformáló forma lesz, a feltámadt test formája.
A “feltámadt” szó szenvedő melléknévi igenév, valamilyen alanyra vonatkozik. Természetes feltételezés, hogy ez arra a testre vonatkozik, amely meghalt. Jézus feltámadásakor az asszonyok üres sírt találtak: a meghalt, keresztre feszített test kapta vissza ismét eredeti lényegadó formáját a feltámadásban. Ez a test azonban olyan átalakuláson ment keresztül, hogy ez lett az új teremtés kezdete, a világ végének történéseiben ez az átalalkulás fog végbemenni a világ “maradék” részében is. A mi sírunk azonban nem lesz üres, testünk részei bekerülnek a természet körforgásába. A feltámadás lehetetlensége ellen, szinte a kezdettől fogva felhozott érv, hogy a körforgás folyamán ugyanaz az anyag több testnek a része is lehet, így nem eldönthető, hogy ez melyik feltámadt test része lesz. A dogmatika könyvek áttekintik a meghalt és feltámadt test azonosságának kérdésével kapcsolatos teológiai álláspontokat. Vannak, akik szerint fizikai azonosságra nincs szükség, az azonossághoz elég az, hogy mindkét testet ugyanaz a lélek formálja meg. Mások szerint elég az, ha a régi és az új test csak az anyag igen kis mennyiségében egyeznek, ez pedig biztosított lehet. A középkori teológia a biológiai ismeretek hiánya miatt jobban ragaszkodott a meghalt és feltámadt test anyagának szorosabb értelemben vett azonosságához. Ez mai biológia ismereteink szerint nem szükséges ahhoz, hogy a meghalt és feltámadt test azonosságát állítsuk.
Az individuáció elve a mennyiséggel megjelölt anyag. Az emberi élet kezdetén egy konkrét helyen lévő anyagot formálja meg az emberi lélek, és ez különbözik a máskor, más helyen keletkező emberi testet megformáló lélektől. Az egyediségnek az elve ezért a mennyiséggel megjelölt anyag. Az így megszerzett egyediség azonban nem szünik meg azáltal, hogy az anyagcsere, a sejtek pusztulása, keletkezése folytán testünknek talán már egyetlen része sem azonos testünk évtizedekkel előtti részeivel vagy akár életünk első pillanatában birtokolt anyagával. Az egyediség, az identitás a folytonosságban mutatkozik meg, ennek oka azonban a testet megformáló lélek. A test és lélek kapcsolata nagyon erős kapcsolat, mert emberi természetünkhöz tartozik a kettő közti egység, testünk nem csupán a lélek ruhája, hanem emberi természetünk része. Ez a kapcsolat a test és lélek elválása után az anima separata-nak egy olyan képességében mutatkozik meg, amely képesség folytán ez, külső ok hatására, az anyagnak valamilyen, mennyiségileg meghatározott részét úgy formáhatja meg, hogy az új test a halott test átalakulásának tekinthető, még akkor is, ha ez a test és a halott test “molekuláról molekulára” nem is egyezik meg. Hiszen ilyen különbség van például testünk mostani és 10 évvel ezelőtti anyaga között is. A feltámadásban az azonosságot az biztosítja, hogy a természetben máshol elő nem forduló módon a régi és az új test lényegadó formája ugyanaz lesz.
Nem gondolom, hogy a lényegadó forma metafizikai fogalomából biológiai fogalom lesz. Mégis találhatóak a biológiában olyan mechanizmusok, amelyek erre a metafizikai (természetfilozófiai) fogalomra utalnak. Ilyenek például a genetikai kód és az ezt körülvevő mechanizmusok, amelyek résztvesznek az élőlény és így az ember testének fejlődésében, folytonosságának megőrzésében, és ezek az élőlény azonosítására is alkalmasak (még a kriminalisztikában is). El lehet gondolkodni arról a lehetőségről, hogy a dicsőségre feltámadt test genetikai kódja (ha lesz ilyen) ugyanaz, mint a meghalt test genetikai kódja, de a kódból a betegségre, romlásra, elmúlásra vonatkozó jegyek hiányoznak. Ez a két test között genetikai folytonosságot is jelentene. Erről azonban semmi biztosat nem tudunk.