Október 28.

Ki a szinódus győztese? A Vatikáni Rádió német nyelvű adásának sajtószemléje szerint a győztesek Ferenc pápa és a német nyelvű szinódusi csoport. Ezt, a családokról szóló, rendkívüli és rendes szinódust kétségtelenül Kasper bíborosnak az elvált „újraházasodottak” áldozáshoz való engedésével kapcsolatos felvetése uralta, legalábbis a média oldaláról, elnyomva más témákat . Ilyen értelemben tényleg lehet győzelemről beszélni. A „közbeszéd” tárgya ez és a homoszexuális kapcsolatokban lévő állítólagos értékek szinódusi elismerése volt. A teljességgel kétharmados többséggel elfogadott záródokumentumban az „áldozás” szó elő sem fordul, ugyancsak nem volt szó a homoszexuális kapcsolatokban lévő értékekről sem. Reinhard Marx bíboros, münchen-freising-i érsek, a Német Püspöki Konferencia elnöke mégis valódi haladásról beszél. Christoph Schönbronn bíboros, bécsi érsek azt említi meg, hogy a szinódus az elvált újraházasodottak áldozásával kapcsolatban sem igent, sem nemet nem mondott.

A püspöki szinódus nem egyetemes zsinat, hanem csak tanácskozó testület, amely tanácsainak a megfogadása a pápa döntése. Mégis sok hasonlóság található a 2.Vatikáni zsinat és a családokról szóló szinódus között. A zsinatot jellemezte a vélemények megoszlása és a zsinat után a kompromisszumok eredményeként létrejött szövegeknek egyrészt a XVI. Benedek pápa által ajánlott folytonosság hermeneutikája szerinti, másrészt a törés hermeneutikája szerinti értelmezése. A szinódusi záródokumentumot valószínűleg követni fogja Ferenc pápa megnyilatkozása. A záródokumentum értelmezésével kapcsolatban már jelen van a két, valójában az Egyházon belül lévő szakadásra utaló értelmezés.

A helyzet az, hogy a folytonosság szellemében történő értelmezők tábora fellélegezhet, mert a szinódusi záródokumentum nem tartalmaz a Katolikus Egyház tanításával kifejezetten ellentétes állítást. A kompromisszumok eredményeként előálló szöveg viszont nem zárta le a két tábor közt folyó vitát. A szakadás tehát megmaradt és nem is látszik az, hogy ez hogyan szűnhetne meg. Lehet, hogy ezt majd olyan történelmi események fogják megszüntetni, amikor élesen el fog válni egymástól a Jézus Krisztusnak és Egyházának a tanításához ragaszkodók és az ezzel szemben a világ „realitásait” előtérbe helyezők álláspontja. A folytonosság magában foglalja a pápai primátus elismerését, tehát a folytonosság talaján állók részéről szakadás nem várható. Ha azonban a pápa vagy inkább valamelyik utóda úgy véli, hogy az Egyházban nem lehet bármiről vitát indítani, nem biztos, hogy a törés szerinti értelmezést pártolók megmaradnak az Egyház egységében. A jővőt azonban nem látjuk.

Október 16.

Figyelembe veendő hang a szinóduson a (Ferenc pápa által sokat emlegetett) perifériákról. A kazaksztán-i Astana érsekének, (a lengyel származású) Tomasz Peta érseknek hozzászólása:

Boldog VI. Pál mondta 1972-ben: „Bizonyos hasadékokon keresztül a Sátán füstje Isten templomába jutott”.  Meg vagyok győződve, hogy ezek a szavak a szent pápának, a Humanae vitae enciklika szerzőjének prófétai szavai. A múlt évben, a [rendkívüli] szinóduson „a sátán füstje” megpróbált behatolni a VI Pál csarnokba a következők felvetése által:

1. Az elvált és polgárilag újraházasodottak szentáldozáshoz való engedésének javaslata.

2. Annak megerősítése, hogy az együttélés egy olyan közösség, amely önmagában képes valamilyen értékeket felmutatni.

3. Annak a véleménynek a képviselete,  hogy a homoszexualitás állítólag valamilyen normális dolog.

Egyes szinódusi atyák nem értették helyesen Ferenc pápa felszólítását a nyílt vitára és az Egyház kétezer éves, Isten Örök Igéjében gyökerező hagyományával ellentétes eszmékkel jöttek elő. Sajnos, ebben az évben is még mindig lehet érezni a „sátáni füstöt” az „Instrumentum Laboris” néhány pontjában és egyes szinódusi atyák felszólalásában. Szerintem a szinódus fő feladata abban áll, hogy ismét rámutasson a házasság és a család evangéliumára, amely Üdvözítőnk tanítását jelenti. A Szentlélek, aki mindig győz az Egyházban, világosítson meg mindannyiunkat a család és a világ igazi javának keresésében!

Mária, Egyház Anyja, könyörögj érettünk!

+ Tomasz Peta

Astana (Kazaksztán) érseke

Október 14.

Kocsis Fülöpnek, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsekének szinódusi hozzászólása:

Hozzászólásom az 1. fejezet 8. paragrafusára vonatkozik, valójában azonban az egész szövegben hiányolok valami olyat, aminek át kellene hatnia nézőpontunkat ezekkel a témákkal kapcsolatban. Ezért utalhatnék az összes mai helyzetet elemző, a megváltozott társadalomról és korról beszélő, nehézségeket említő paragrafusra, amelyekben ezeket az újabb időkben megjelenő nehézségeket „kihívásoknak” nevezik. Úgy látom, hogy a szövegekből hiányzik annak tisztázása, hogy az említett változások eredetükben és gyökerükben pontosabban honnan is jönnek. Ezek nagy része nincs összhangban Isten tervével; ezek nem Tőle származnak. Ha ez így van, akkor meg kell mondanunk, hogy honnan is származnak ezek a változások, ezek a nehézségek.

Világosan meg kell mondanunk, hogy erősen szennyezett világunkban a család és a jóakaratú, jószándékú ember hatalmas és vad támadásnak van kitéve. Ez a támadás a Sátán támadása. Néven kell neveznünk ezeket a sátáni erőket, amelyek ezekben a jelenségekben működnek, mert így találhatunk jelzéseket arra, hogy hol kell keresnünk a lehetséges megoldásokat. „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6, 12). Így világosan láthatjuk, hogy napjainkban valójában lelki harc kell a Sátán támadásai ellen. Szívesen látnám ennek a lelki harcnak hangsúlyozását a dokumentum utolsó részében is, amelyben a javaslatokat és lehetséges megoldásokat kell megfogalmazni. „Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat ” (Ef 6 13).

Október 13.

Érdekes egyháztörténelmi munka lenne annak vizsgálata, hogy az Egyház egyetemes zsinatain a résztvevők mennyire alkottak különböző csoportokat, mai szóval azt mondanánk, hogy mennyire voltak megosztva. Napjaink egyházának eseményeit figyelve, lehetetlen tagadni a megosztottság jeleit. Azt hiszem, hogy ez nem normális jelenség, nem lehet arra hivatkozni, hogy ez mindig is így volt az Egyházban. A most folyó püspöki szinódusról szóló hivatalos és nem hivatalos hírekben is bizony látszanak törésvonalak. Ezek a törésvonalak nem újak, már ötven évvel ezelőtt jelen voltak a 2. Vatikáni Zsinaton. A két csoporttal kapcsolatban a klasszikus elnevezés a konzervatív és haladó csoport. Andrea Gagliarducci, a Monday Vatican nevű, heti rendszerességgel megjelenő blog szerzője a mai viszonyok között találóbb neveket javasol: „az evangélium és  a hagyomány követői” és az „alkalmazkodók” elnevezéseket. Az alábbiakban idézzük a „követőkre” vonatkozó meghatározását:

Ők azok, akik megpróbálják az idők jeleit olvasni, de ezeket az evangélium és a hagyomány fényénél olvassák. A pasztorális megközelítés szükségességét eleve nem utasítják el, de nem fogadják el, hogy ez a katolikus tanítás kárára történjen. Céljuk a tan fejlődése, anélkül, hogy ezáltal elszakadnának az evangéliumtól és a hagyománytól és így megzavarnák a hívőket. A fejlődésnek tehát azokra az alapvető igazságokra kell épülnie, amelyeket évszázadokon keresztül vallottak, a sok teológiai vita ellenére.

Az alkalmazkodók meghatározása:

Ők azok, akik az Egyházat a társadalomhoz akarják igazítani, hogy ez megértse a világ kihívásait és „felnőjön” ezekhez a kihívásokhoz. Megközelítésük gyakorlati, szociológiai megközelítés. Gyakorlatiasságuk abban is megmutatkozik, hogy kihasználják a pápa gesztusait, választásait, döntéseit. Felhasználják a médiát, hogy a közvéleményt maguk mellé állítsák…A tanítást a valósághoz akarják igazítani és nem törődnek azzal, hogy a pasztorális tevékenység igazodik-e a tanításhoz… 

A fenti meghatározás mellet találónak érzem azt a meghatározást is, amely a csoportok értelmezési, hermeneutikai megközelítésére utal. Vannak, akik a folytonosság hermeneutikáját képviselik és vannak, akik a szakadás, a törés hermeneutikáját. Tehát a két csoport közti különbség nem az, hogy az egyik csoport mereven elutasítja a fejlődést a másik csoporttal ellentétben. A különbség inkább az, hogy ez a fejlődés egy olyan fa fejlődéséhez hasonlít-e, amelynek növekedése folytonos növekedés, vagy pedig forradalomról, „kopernikuszi fordulatról” van-e szó.

Október 10.

Lombardi atya, a Vatikán sajtóirodájának vezetője a szinódusról szóló keddi sajtótájékoztatóján kitért a fokozatosság törvényére. A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg egy részletének fordítása:

Lombardi atya a Második Vatikáni Zsinat hasonlatára hivatkozott, amely a Katolikus Egyház és a többi keresztények, a Katolikus Egyház és a más vallási hagyományok közti viszony alapvető változásához vezetett. A Zsinat alatt a püspökök megegyeztek abban, hogy jóllehet Krisztus egyházának teljessége csak a Katolikus Egyházban van meg, más egyházak és hívő közösségek is birtokolják az igazság és szentség fontos elemeit. Ehhez hasonlóan, az igazi szeretet és szentség valódi és fontos elemei olyan viszonyokban is létezhetnek, amelyek nincsenek összhangban az ideális katolikus házasság teljességével.

A fokozatosság témájával már szeptember 17-i bejegyzésünk is foglalkozott. Lombardi atya megjegyzésében a „rajnai országok” püspökeinek és teológusainak érvelése köszön vissza. Ez az érvelés azért is félrevezető, mert úgy tűnik, ez is tartalmazza az „igazság elemeit”. Az erkölcsileg rossznak minősíthető állapotokkal kapcsolatban persze a szentségről szó sem lehet. Az elvált „második házasságából” származó gyermekek keresztény nevelése persze jó, de ez a jóság nem a második házasság jóságából származik, mert ilyen nincs. Inkább azon gyermekek iránti kötelezettségről van szó, akik nem tehetnek arról, hogy házasságtörő viszonyból születtek.

A vatikáni tájékoztatás vezetőjének álláspontja tehát látható. Ha a különböző bizottságok, szerkesztő bizottságok összetétele is ennek az álláspontnak a támogatását tükrözi, akkor ez nagy valószínűséggel az összegező anyagok elkészültét is befolyásolni fogja. A Katolikus Egyház Katekizmusa világosan fogalmaz (1650):

Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava (“Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11--12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak. Ugyanezen oknál fogva bizonyos egyházi feladatokat sem vállalhatnak. A szentgyónásban történő kiengesztelődés csak azokat illeti, akik bánják, hogy a Krisztushoz való hűség és szövetség jelét megtörték, és kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek.

Október 8.

A családról szóló rendes püspöki szinódus folytatja munkáját. Egy emberiséggel egyidős intézmény, a család létjogosultságáról igyekszik meggyőzni a világot, a világban élő tagjait. Erre a megyőzésre leginkább a nyugati civilizációnak van szüksége, ahol a család intézménye ötven, száz évvel ezelőtt még evidencia volt, de mostanra már meggyengült. A családot nem a kereszténység találta ki, de ezt a kereszténység szentelte meg. Külső szemlélőként néha az a benyomásunk, hogy nem is annyira a családról van szó, hanem az elvált „újraházasodottak” áldozásáról, a homoszexuális kapcsolatban lévő „értékekről”, sőt – bármennyire is meglepő – a nők diakónussá szenteléséről, legalábbis egy kanadai püspök szerint.

A probléma az, hogy a család eszméjétől, ahogyan ezt a Katolikus Egyház tanításában bemutatja, igen sok katolikus eltávolodott. Erről a tényről kérdőívek, felmérések tanúskodnak. Felvetődik a kérdés, hogy mi az oka ennek az eltávolodásnak. Egy nyilvánvaló felelet az, hogy az a világ, amelyben ezek a katolikusok élnek, távolodott el a család alapvető intézményétől. Erről nem is érdemes sokat beszélni, ez annyira nyilvánvaló tény. A válasz másik fele már több elemzést igényel. Eszerint az Egyház távolodott el sok tagjától ebben a kérdésben (is). Ferenc pápa egyenesen azt mondta, hogy a katolikus házasságok ötven százaléka vélhetően érvénytelen házasság.

A szinódusnak ilyen körülmények között nyilván az a feladata, hogy ezt a távolságot megszüntesse. Két dolog közti távolság azáltal csökken, hogy ezeket közelítjük egymáshoz. Az egyik lehetőség az, hogy a családról, a házasságról szóló tanítás közelít afelé a közvélekedés felé, amely több katolikus számára idegenné teszi a keresztény családot. A másik lehetőség szerint a közvélekedés által befolyásolt katolikusokat mozdítják el a közvélekedés szintjéről és emelik fel. Az első megoldás könnyebbnek ígérkezne, hiszen az elejtett kő lefelé esik, a vízben lévő tárgy az árral úszik. Úgy tűnik egyesek részéről vannak próbálkozások ebben az irányban. Ez az út azonban nem járható út. Nyilvánvalóan nem járható, mert ez Jézus parancsával szembe megy. De azért sem járható, mert ebben az irányban soha nem lehet annyi és olyan engedményt tenni, amelyek elegendőek lennének. A szabadon eső kő addig esik, amíg a földet el nem éri, az árral együtt úszó előbb-utóbb az ár sebességével fog úszni. Egyetlen lehetőség marad tehát: a fölemelés.

Ennek a lehetőségnek a megvalósításához viszont szükséges néhány dolog. Az egyik ilyen annak felismerése, hogy az Egyháznak feladata a felemelés és erre a felemelésre szüksége van a világnak. Az az egyház, amely úgy akar a közeledni, hogy nem törekszik fölemelni azt, aki felé közeledik, már távolodik a céljától, feladatától, és majd látszani fog, hogy nincs is rá szükség. Persze az Egyház a maga teljességében soha nem juthat el ebbe az állapotba, de egy adott időben egy adott csoportja eljuthat idáig.

Október 6.

Ma a magyarok azokról a vértanúkról emlékeznek meg, akiket a levert szabadságharc után végeztek ki. Ez az esemény a magyar nemzet és a Habsburg-ház több évszázados kapcsolatának a mélypontja. Azt is mondhatnánk, hogy a katolikus uralkodó, Ferenc József császár (királlyá csak 1867-ben koronázták) a magyar nemzettel szemben elkövetett tettéért egy életen keresztül vezekelt. Öccsét, Miksa császárt 1867-ben végezték ki Mexikóban. Fia, Rudolf trónörökös 1889-ben lett szeretőjével együtt tisztázatlan körülmények között öngyilkos. Feleségét, Erzsébet királynét 1898-ban gyilkolták meg. Az öröklés rendje szerinti utódát, Ferenc Ferdinánd trónörököst 1914-ben ölték meg Szarajevóban. Ezzel kezdetét vette az első világháború, amely a Habsburg-birodalom összeomlásához vezetett. Ferenc József a bizonytalan kimenetelű háború közepén halt meg.

Az aradi vértanuk a nemzet szabadságáért folyó küzdelem vértanúi. Ezzel az állítással kapcsolatban ma már fölteszik a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is az a nemzet, amelynek szabadságáért meghaltak. Az újkorral megkezdődött átalakulást végigkísérték kezdetben a vallásháborúk, polgárháboruk, majd a forradalmak, a forradalmakat követő háborúk. Ezek kezdetben talán  nem annyira nemzetek háborúi voltak, a 19. században azonban már határozottan megjelent a nemzeti jelleg. Érdekes a Katolikus Egyház viszonya a nemzetekhez. A forradalmak jelentős részben a katolikus vallás ellen is irányultak, de a katolicizmus két nemzet, az ír és lengyel nemzet identitásának részévé, szabadságharcuk támogatójává vált.

Min alapul az a közösség, amelyet nemzetnek nevezünk? Erre a kérdésre rossz válasz a faji eredetre hivatkozás. Ezt a választ cáfolja például azoknak az embereknek a névsora, akik 1849-ben ténylegesen életüket adták a nemzetért. Az eredet, a származás talán megjelenhet tényezőként a nemzettéválás hajnalán, de a törzsek még nem alkotnak nemzetet. A nemzet fogalmában megjelenő stabilitáshoz más is kell. Kétségtelenül szükséges ehhez valamilyen földrajzi terület tartós birtoklása, de még ez sem feltétlenül nemzetalkotó tényező. Lehetne azt mondani, hogy ez a tényező a történelem. Ez a válasz azonban nem teljes válasz, mert önreferenciát tartalmaz: a nemzet története teszi a nemzetet nemzetté.

Ha nem is tudunk most pontos választ adni arra, hogy mi a döntő nemzetalkotó tényező, ezt valahol mégis első szent királyunk életében és tetteiben kell keresni. Ekkor vetették el azt a magot, amely meggyökerezett, így biztosítva azt a stabilitást, amely azt a nemzeti létet biztosítja, amelyért még az élet is föláldozható.

Október 2.

Október a rózsafüzér hónapja. Boldog Ildefonz Schuster bencés szerzetes, liturgikus, milánói érsek, bíboros írta a másik „recitálós” imáról, a Zsolozsmáról:

Behunyom a szemem és miközben a Zsolozsma szavait mormolom, amelyeket már kívülről tudok, a szószerinti jelentéstől elszakadva észreveszem, hogy egy vég nélküli terepen vagyok, ahol a küzdő és vándor Egyház halad az ígéret földje felé. A nappal világosságában és az éj sötétjében együtt lélegzem az Egyházzal; mindenfelől látom a sátáni erőket, amelyek szorongatják és támadják; csatái és győzelmei közepette találom magam. Körülöttem vannak imái, aggodalmai, énekei és győzelmei, a foglyok sínylődése, a haldoklók sóhaja, a harcosok és a vezetőik öröme. Közöttük vagyok, de nem passzív szemlélőként, hanem inkább olyanként, akinek virrasztása és jártassága, ereje és bátorsága döntő súlyt képviselhet a jó és a rossz közti harcban és abban, hogy mi lesz az egyes emberek és a tömegek örök sorsa.

Október 1.

A bevándorlók áradata egyelőre változatlan. Abban reménykednek, hogy talán az időjárás vagy valamilyen más ok ezt mérsékelni fogja. Nem tudjuk. A téma kezelésében, a témához való hozzáállásban azonban mintha látszana valamilyen változás. Érdemes ebből a szempontból elolvasni Vértesaljai László SJ Vatikáni Rádió honlapján megjelent jegyzetét. A jegyzet az Európai Unió Püspöki Konferenciái Bizottságának (COMECE) közleménye és CCEE, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának üzenete közti hangsúlyeltolódásról szól.

A fenti jegyzettel érdemes összevetni a legősibb bencés kolostor, a montecassino-i apátság apátjának interjúját. Az apát a migránskérdéssel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy egyrészt az idegeneket „nyitott lélekkel és tisztelettel” kell kezelni, másrészt azonban velük a „dialógus” csak akkor lehet sikeres, ha Európa ragaszkodik azokhoz az értékeihez, amelyek – akár tetszik, akár nem – a kereszténységben gyökereznek. A montecassino-i főapát találóan jegyzi meg, hogy a dialógus nem azt jelenti, hogy csak azt mondjuk, amit a másik hallani akar. Figyelemreméltó megjegyzés ez a „dialógus”, „párbeszéd” szavak nem ritkán előforduló egyházi használatával kapcsolatban.

A montecassino-i apát paradoxnak tartja, hogy a kereszténységet Európában az egyéni szabadságjogok nevében támadják, hiszen ezek gyökere éppen a kereszténységben  van. Szerinte a felvilágosodás és az egyéni szabadságjogok eszméje a kereszténység gyermekei, és ha Európa ezeket szembeállítja a kereszténységgel, akkor éltető lelkét veszíti el.

A fentiekhez még hozzátenném azt, hogy a felvilágosodás talán tényleg tekinthető a keresztény Európa gyermekének, de átvitt értelemben erre a foganásra is alkalmazni kell az áteredő bűn tanát, amely szerint az ősbűn következménye, az áteredő bűn a leszármazással öröklődik. A felvilágosodás szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megvalósításához alkalmazták az első tömeges kivégző gépet, a guillotine-t, majd jöttek a napóleoni háborúk. Ami a felvilágosodásban jó, az a kereszténységből származik, de ez a jóság nem a maga tisztaságában jelent meg, hanem a tévedésekkel, visszaélésekkel keveredve. Az emberi történelem már csak ilyen. Mennél erősebb a kereszténység hatása, annál több az esély arra, hogy eszméi tisztábban valósuljanak meg. A kereszténységtől való elszakadás következtében azonban ezek az eszmék is torzulnak.