Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy valamilyen időről az angyalok és a testtől elvált emberi lelkek (animae separatae) esetében is beszélhetünk. Az idővel és térrel kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy ezek mennyiben tekinthetőek valóságnak, vagy esetleg ezek csak hétköznapi világunk megszokott kategóriái, amelyek elveszítik realitásukat, vagy egészen mást jelentenek a fizika világában. A matematika a fizika fő eszköze, ezek a fogalmak megjelennek matematikai köntösben is. Annak érdekében, hogy a tér és idő fogalmát különböző szempontok szerint vizsgálhassuk, először tisztázni kell azt, hogy ezeket milyen környezetekben használjuk, azaz, hogy általában mi a viszony a tapasztalható világ, a fizika, a matematika és a metafizika között, hogyan jutunk ezen területek sajátos ismereteihez.
Aquinói Szent Tamás egységes filozófiai világképpel rendelkezett, de ezt nem foglalta össze nagy, önálló művekben. Ismeretelméleti és tudományelméleti kérdésekkel kapcsolatban fontos helynek tartják Boethius Szentháromság című könyvéhez írt kommentárjának (Super Boethium De Trinitate) 5. fejezetét (artikulusát). A továbbiakban az értelmezők nyomán mi is ezt követjük. Itt megtaláljuk az elméleti (spekulatív) tudományok osztályozását. Szent Tamás számára a három elméleti tudomány: a matematika, a fizika és a metafizika. A “fizika” szó ebben a környezetben nem pontosan azt jelenti, mint a modern fizika esetében, ezt Arisztotelész nyomán tágabb értelemben használták: ez jelentette a természetfilozófia és a (mai értelemben vett) természettudományok együttesét.
A kiindulás az, hogy az emberi megismerés két fázis ismétlődéseiből áll. Az első fázisban az érzékszervek adataiból kiemelődik az érthető, az intelligibile és ebből végül elkészül a megismert dolog értelmi lenyomata, a dolog formája az értelemben. Ez a fázis arról szól, hogy mi a megismert tárgy, ennek létezése csak annyiban tételeződik fel, amennyiben a létezés szükséges ahhoz, hogy egy tárgyról ismeret keletkezzen. Ebben a fázisban az igazság és tévesség kérdése sem merül fel. A második fázisban az első fázisban keletkezett fogalmakról, tulajdonságaikról állító és tagadó ítéleteket alkotunk, amelyekre már jellemző az igazság és a tévesség.
Az elvonatkoztatás, az absztrakció az első fázisra jellemző. Ebben a műveletben arról van szó, hogy egy dolog nemcsak a maga teljességében lehet tárgya a megismerésnek, hanem a tárgyban kijelőlhetünk valamit, ami a dolog teljessége nélkül is vizsgálható, így is értelmes. Felmerül a kérdés, hogy mit lehet kijelőlni és mitől lehet elvonatkoztatni. Az ismeret elvonatkoztatás után megmaradó tárgyának is érthetőnek kell lennie, ez pedig maga után vonja azt, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció nem lehet akármilyen, olyasmitől nem tekinthetünk el, ami nélkül a megmaradó nem értelmes. A tapasztalható világ tárgyaiban kétféle összetétel található. Az egyik az anyagból és formából való összetettség, a másik pedig a részekből való összetettség. Az anyagból és formából való összetettséget most tágabb értelemben vesszük, tehát nemcsak arról van szó, hogy az anyagi létező az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) összetettsége. A forma most általánosabb értelemben vett meghatározottságot, aktualitást jelent, az anyag pedig azt a lehetőséget, amit a forma valamilyen értelemben meghatároz, aktualizál.
Az absztrakció esetében tehát arról van szó, hogy az összetettségben résztvevő egyik komponenst, összetevőt kiemeljük, ezt vizsgáljuk a többitől eltekintve. Az absztrakció azonban csak akkor, helyes, ha a kiemelt valami tényleg érthető és vizsgálható önmagában. Példa helytelen absztrakcióra: a párosságról, a kettővel való oszthatóságról a számfogalom nélkül akarunk beszélni. Ez így nyilvánvalóan értelmetlen. A számról azonban beszélhetünk értelmesen úgy is, hogy a kettővel való oszthatóság tulajdonságával nem foglalkozunk.
A mennyiség, az alak annyira alapvető tulajdonság, forma, hogy ez érthető, vizsgálható akkor is, ha minden más tulajdonságtól, formától eltekintünk. Így eljutunk megismerésünk azon tárgyaihoz, amelyek ugyan az anyagi valóságból származnak, de megértésükhöz nem szükséges az érzékelhető, anyagi valóság. Azonban a mennyiség is tulajdonság, ez nem lenne érthető valamilyen hordozóalany, objektum nélkül. A tapasztalható világban ez az alany az a szubsztancia, amelynek tulajdonságáról van szó. A matematika világában a mennyiség (és alak) “önhordozóvá” válik: megjelenik olyan objektumként, átvitt értelemben vett szubsztanciaként, amely kijelentések alanya lehet, tulajdonságok hordozójaként viselkedik. Így például a nyolc, mint szám értelmünkben valamilyen önállóságot nyer, nem csak más objektumok tulajdonsága ez, hanem külön objektummá is válik. A matematika objektumai nem változnak, időtlen objektumok. Ennek következtében az ezekre vonatkozó ismeretek sem fejlődnek olyan értelemben, hogy ezekhez valamilyen külső, eddig ismeretlen tényező járulna hozzá. Az objektumok tulajdonságai változatlanok, de nem feltétlenül ismerjük még az összes ilyen tulajdonságot. A tulajdonságok további megismerése azonban logikai következtetések által történik, empirikus ismeretek nélkül. Az értelem absztrakciós működése alól azonban még magának a matematikának objektumai sincsenek kivonva, ezért ez a “második” absztrakció ezekből újabb, még absztraktabb objektumokat tud létrehozni. Így épül fel a modern matematika világa, amelyben a szoros értelemben vett mennyiségek, alakzatok mellett fontos szerepe van a struktúráknak is.
Másik lehetséges absztrakció az, amikor a dolgok egyedi jellemzőitől tekintünk el. Így jutunk el a tágabb értelemben vett fizikához, a változó anyagi valóságot (ens mobile) vizsgáló tudományhoz. Ez mindennel foglalkozik, amire a változás jellemző. Aquinói Szent Tamás korában az elméleti tudományok ilyen nagy léptékű felosztása elegendőnek látszott. Azóta azonban olyan mértékű differenciálódás ment végbe, amely a tudományok felosztásában újabb szempontokat tesz szükségessé. Ezzel most nem foglalkozunk, csak a modern fizikát próbáljuk meg elhelyezni a tágabb értelemben vett fizika világába. A modern fizikát (Galileitől, Newtontól kezdődően) az jellemzi, hogy a változó anyagnak a mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságaival foglalkozik. Ez az absztrakció jóval több, mint az arisztotelészi fizika konkréttól való elvonatkoztatása, ezen absztrakció után semmi sem marad a mérhető, matematikailag megfogható változásokon kívül. Kétségtelen, hogy az ilyen absztrakció után megmaradó világ érthető, vizsgálható világ. Az azonban kérdés, hogy lehet-e ettől a világtól az absztrakció által elszegényítettnél jóval gazdagabb valóság teljes magyarázatát remélni.
A modern fizika absztrakciója következtében a csak a fizika által vizsgált tulajdonságokat hordozó objektum, szubsztancia sem jelenik már meg létének eredeti tartalmával. Ez már csak a fizika által mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságok hordozója. Ilyen szubsztanciákat azonban a tapasztalati világban nem találunk, ezeknek legfeljebb csak közelítései léteznek. A kísérleti fizika erőfeszítései arra vonatkoznak, hogy ilyen közelítések készüljenek, és ezeket vizsgálják. A modern fizika lényegében hordoz egy szakadást: az időtlen, anyag nélkül érthető matematikai objektumok és a fizika időbeli, anyagi objektumai soha sem eshetnek teljesen egybe.
Befejezésül a harmadik nagy elméleti tudomány, a metafizika tárgyáról lesz szó. A metafizika tárgya a létezés, mint létezés. A metafizika tárgyához nem a fenti értelemben vett absztrakció utján jutunk el. Mint említettük, az absztrakció a megismerés első fázisára, a fogalmak kialakításának fázisára jellemző. Az absztrakcióban a valóságban együttesen létező, összetartozó dolgok közül egy olyat kiemelünk, amely a többi nélkül is érthető, vizsgálható és a többi dolgot a vizsgálat szempontjából nem vesszük figyelembe. Ha azonban a létezőről, mint létezőről van szó, ezt nyilván nem tehetjük meg, mert a létezésbe minden beletartozik, itt csak a nem létezés maradhat figyelmen kívül. A metafizikához elvezető értelmi műveletet ezért nem is absztrakciónak nevezzük, hanem inkább elválasztásnak, szeparációnak. Itt arról van szó, hogy két egymással azonosnak látszó dolgot elválasszunk egymástól. Ez a két dolog a létezés és az anyagi lét. Az elválasztás arra mutat rá, hogy ez a kettő nem egyenlő egymással. Az anyagi lét ugyan létezés, de a létezés nem egyenlő az anyagi léttel, ez ennél bővebb kör. Itt tehát a megismerés tárgyát nem absztrakcióval szűkítjük, hanem ezt bővítjük.
A következő bejegyzésekben a tér és idő fogalmának a realitásával foglalkozunk, tekintettel a fizika tér- és időfogalmára.
‘A modern fizika absztrakciója következtében a csak a fizika által vizsgált tulajdonságokat hordozó objektum, szubsztancia sem jelenik már meg létének eredeti tartalmával. Ez már csak a fizika által mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságok hordozója.’
Az ember is hordozza az ujjlenyomatát, de általában nem innen ismerjük meg. A mikroszkopikus világban viszont az ujjlenyomat (tömeg, töltés, spin) az egyetlen azonosító. Talán itt ez a lét ‘eredeti tartalma’.
Érdekes kérdés az elemi részecskék ontológiai helyzete és az is, hogy mi alapján különböztethetünk meg például két elektront. A “makróvilágban” két teljesen egyforma golyót csak a térben elfoglalt helyük alapján tudunk megkülönböztetni. Az egyedesítés elve az az anyag, amely megformálva a tér különböző tartományaihoz köthető. De mi a tér, mennyire valóságos ez? Anyaggal nem rendelkező angyalok csak azért különböznek egymástól, mert más a lényegük. Ugyanabból a lényegből angyalok esetében csak egyetlen példány létezik, mert nincs semmi olyan elv, amely lehetővé tenné az egy lényeg több egyedben való megjelenését. Megkülönböztethető-e két elektron egymástól? Ha az elektronok anyagi létezők, akkor van bennük valami, ami miatt egyik elektron különbözik a másiktól. Ha viszont ettől eltekintünk, és az elektronról, mint matematikai objektumról beszélünk, akkor talán azt is lehet mondani, hogy nincs értelme különböző elektronokról beszélni. Ez a világ rokonságot mutatna az angyalok világával. Ezekre a kérdésekre is szeretnék majd kitérni.
‘Megkülönböztethető-e két elektron egymástól? Ha az elektronok anyagi létezők, akkor van bennük valami, ami miatt egyik elektron különbözik a másiktól.’
Két elektron is tartózkodhat egy helyen – ha eltérő a spinállapotuk. (Ennyiben mindenképpen hasonlítanak az angyalokra).
‘talán azt is lehet mondani, hogy nincs értelme különböző elektronokról beszélni’
Tényleg nincs, legalábbis a statisztikus fizika és a modern elméleti kémia szerint.
Ha két elektronró tudunk beszélni, akkor nem lehetnek teljesen azonosak, legalábbis abban a pillanatban, amikor valamilyen számról beszélni lehet. Ugyanakkor, ha semmilyen tulajdonságuk (pl. helyzet, sebesség stb.) alapján nem tudunk különbséget tenni közöttük, akkor ugyan tudjuk, hogy különböznek, de a fizikában nem tudjuk megmondani, hogy mi alapján. A fenti példában volt egy tulajdonság (a spinállapot), ami alapján különbség tehető. Ha a tomista filozófiát kérdezzük, akkor ez azt mondja, hogy a mennyiséggel megjelölt anyag a különbség, az egyediség végső oka. Tapasztalati világunkban ez azt jelenti, hogy a test elfoglal egy helyet a térben, és ezt ott, vele egyidőben más nem teheti meg. Érdekes kérdés, hogy az elemi részecskék világában mi lenne ez a mennyiséggel megjelölt anyag. Valami olyannak kellene lennie, amire az a jellemző, hogy ha valamihez ebből valami hozzátartozik, akkor ez ugyanakkor máshoz nem tartozhat. Persze, arról sem lenne jó beszélni, hogy van makró anyag és mikró anyag. Talán a tömeg/energia jó lenne arra, hogy erre vonatkoztassuk az anyag alapvető, mennyiséggel való megjelöltségét.
‘Ha két elektronró tudunk beszélni, akkor nem lehetnek teljesen azonosak, legalábbis abban a pillanatban, amikor valamilyen számról beszélni lehet.’
Igazából nem 2 elektronról beszélhetünk, hanem egy kételektronos rendszerről. Ha két hidrogénatomot közelítünk egymáshoz, akkor létrejön egy H2 molekula, amelybe mindkét atom beviszi a maga elektronját. Aztán ha a molekula disszociál, akkor mindkét mag magával visz egy-egy elektront. De nincs értelme azt mondani, hogy ugyanaz a mag ugyanazt az elektront vitte magával.
Ontológiai szempontból az elektronok akkor sem tekinthetőek önálló szubsztanciának, amikor ezek az egyesülés előtti hidrogénatomok részei. Önálló egységként, szubsztanciaként csak akkor jelennek meg, amikor például egy kísérletben semmilyen szubsztanciának nem részei. Ha egy fáról leszedünk két teljesen ugyanolyan gyümölcsöt, akkor ezeket a helyük alapján tudjuk megkülönböztetni. Képletesen azt mondhatnák, hogy ezek a kiterjedt anyagból kivettek egy-egy részt (még akkor, amikor a fa részei voltak), éz ez az adott rész mindig csak az egyiké lehet és ezek a részek megkülönböztethetők egymástól (például a helyük alapján). Az individuáció elve a mennyiséggel (kiterjedéssel) megjelölt anyag. A kérdés az, hogy kell-e ilyenről beszélni az elektronok esetében, alkalmas-e erre a tömeg/energia. Egy következő bejegyzés az elemi részecskék szubsztancialitásának kérdésével foglalkozik. Ez a kérdés fizikával összefüggő kérdés, mégsem teljesen fizikai kérdés. Úgy is látszhat, hogy a fizika szempontjából nem is fontos kérdés. A kérdés mögött azonban az van, hogy az elektron milyen értelemben tekinthető anyagnak és mi is az anyag.
‘Az individuáció elve a mennyiséggel (kiterjedéssel) megjelölt anyag. A kérdés az, hogy kell-e ilyenről beszélni az elektronok esetében, alkalmas-e erre a tömeg/energia. ‘
A mikrovilágban és a makrovilágban más a helyzet.
Ha birkákat eresztünk ki egy karámból, amelynek két kijárata van, akkor nagyjából mindegy, hogy a két kijárat egyszerre vagy váltogatva van nyitva.
Ha elektronokat vagy fotonokat bocsátunk át egy vagy két résen, akkor viszont a résekkel szemben mért intenzitás függ attól, hogy hány rés van egyszerre nyitva.
Egy birkában nem okoz fontos változást az, hogy hány ajtó van nyitva a karámban: a karám ajtóinak száma a karámnak egy olyan tulajdonsága, amely a birkában nem okoz túl nagy változást. Amikor azonban az elektron találkozik (kölcsönhatásba lép) a réseket tartalmazó berendezéssel, a berendezés konfigurációja (a nyitott rések száma) változást okoz az elektronban. Ez a változás azt eredményezi, hogy az elektron hullámfüggvénye annak megfelelően változik meg, hogy hány rés van nyitva. Ettől még lehetne az elektron individualitásának alapja a mennyiséggel megjelölt anyag. Ami a mikrovilág és a makróvilág közti különbségre utalna az az, hogy a mennyiséggel megjelölt anyag nem a makróvilágban tapasztalható kiterjedtségre vonatkozna, hanem valami másra. A kérdés azonban ekkor is felvetődik: lehet-e más a “mikro” anyag, mint a “makro” anyag. A kérdésre nem könnyű válaszolni, ehhez hasznos lehet megnézni azt, hogy milyen elvonásokat, absztrakciókat használ a fizika, miközben eljut az elemi részecskékig. A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy lehet-e, illetve mikor lehet az elemi részeket szubsztanciának tekinteni. A szubsztancia fogalma is analóg jellegű fogalom, széles körben alkalmazható. Szubsztancia, magánvaló létező az ember, a macska, a fa, az angyal, sőt analóg értelemben még Isten is. A kérdés az, hogy ezt a fogalmat milyen értelemben lehetne alkalmazni az elemi részekre. Erre a kérdésre végleges választ nem fog adni a bejegyzés se, ez csak röviden fel szeretné vetni a szubsztancia fogalmának jelentését, és azt, hogy mikor és hogyan lehetne ezt a fogalmat az elemi részecskékre alkalmazni.
Bocsánat, hogy most kapcsolódom be, és fölkavarom az állóvizet. Az “egymás melletti elbeszélés” fő oka, hogy modern fizikusok sokszor önkényesen kilépnek saját tudományos hatókörükből, és metafizikai kérdésekről nyilatkoznak. Teszik ezt akár bennfoglaltan azért, mert kantiánus az egész iskolai képzés. A “humán” tudományok ismerete nem lehet biztos ismeret, csakis a “reál” tudományoké.
Holott pont fordítva van, ha valós és igaz ismeretelméletből és metafizikából indulunk ki, amit több cikkben részletesen kifejtett Matthaios e kiváló oldalon.
A természettudományok ún. “scientiae imperfectae”, azaz befejezetlen (tökéletlen) tudományok. Miért? Mert ismeretelméletileg metafizikai bizonyosságra (certitudo metaphysicalis) nem tudnak eljutni, csupán valószínűséget mérnek.
Mi a metafizikai bizonyosság? Az a bizonyosság, ahol a tévedés lehetősége ki van zárva. Ez egyszerűen lehetetlen a természettudományok esetén, mivel nem teljes, de elégséges indukció csak egy lehetséges, méghozzá az, mikor megalkotja az elme a “corpus ut corpus” (a test mint test) fogalmát.
Minden egyéb nem teljes indukció egyben nem elégséges is. (No, és akkor ehhez még nem is vettük hozzá Gödel nem-teljességi tételét.)
Az egyik ebből következő hiba, ha a tomista metafizikai “alom” (materia) fogalmát valaki összekeveri a fizikai anyagfogalommal. Igen, ez nem jelent “veritas duplex”-et, hisz a két fogalom elegyedés és szétválasztás nélkül kapcsolódik. Hogyan?
A materia prima érzékszerveinkkel és eszközeinkkel mint hordozóalany (substantia) nem megragadható. Így semmit sem tud róla mondani az accidens-eket vizsgáló természettudomány.
Ez a materia prima van informálva úgy, hogy belső törvényszerűségek szerint (ún. “állandók”) különböző testeket alkosson, legyen szó a legparányibb (de korán sem biztos, hogy végleges), természettudományosan megragadható részecskéről is. Ezeknek járulékos fizikai tulajdonságait, törvényeit (amit a természettudományos indukcióval az ember felismerhet, és bejósolható módon leírhat) Isten oltja a materia prima-ba, méghozzá angyalok közvetítésének segítségével, akik az anyagvilágot kormányozzák. Lehet röhögni a szemléltető középkori képen, ahol angyalok tolják a bolygókat, de ez az igazság. A fizikai törvényeket angyalok közvetítik a meteria prima-ba, s ha Isten nem akarná, fölfüggeszthetné azokat bármikor.
Az olyan kijelentések, hogy két elektron teljesen azonos helyen van, metafizikai abszurdum. A koppenhágai fizikusok kantiánus ideológiájáról részletesen írt Jáki Szaniszló. Mennyi, fizikailag nem igazolható, vagy nem végigvezetett metafizikai blődséget állítottak.
Egyre sűrűbben fordul elő, hogy fizikusok, fizikával foglalkozó matematikusok áttévednek a filozófiai területére. Szerintem ennek egyik oka annak a mechanikus világképnek az összeomlása, amely uralkodó volt a 20. század elejéig. Az elgondolkozásra késztetett sokakat, hogy a fizika egyik legalapvetőbb egyenlete (a Schrödinger egyenlet) nem ad határozott megoldásokat, hanem csak egy valószínűségeloszlást. A másik ok talán az is lehetett, hogy a másik alapvető egyenlet (Einstein “világegyenlete”) olyan megodásokat is szolgáltat, amelyek időben kezdődő világegyetemre utalhatnak. Mind a két esetben kísérleti, megfigyelési adatokkal támogatott elméletekről van szó. Ezek csábítást jelentenek arra, hogy elhagyják a fizika, kozmológia területét és átlépjenek azon (számukra szürke) zónába, amelyet a tomista terminológia “philosophia naturalis”-nak, teremészetfilozófiának nevez. Ez az átlépés a divatos értelmiségi közvélekedés keretei között történik. Ennek a közvélekedésnek megvannak a maga “dogmái”, amelyeknek hatásai alól nehéz kiszabadulni. Szerintem a tomizmus gyorsan fejlődő területe éppen a philosophia naturalis, az artisztotelészi értelemben vett fizika is lehetne, amelynek tárgya az általalában vett változó anyag (ens mobile). Ez adhatná például a módszereiben korlátozott fizika (tárgya a csak mennyiség által jellemzett, mérhető anyag) megfelelő filozófiai “beágyazódását”. Azt hiszem azonban, hogy ez nehéz, bár igéretes terület.
Igen!
Az elvonatkoztatás első fokán elvonatkoztatunk az egyedi jegyektől. Ez a bölcseleti értelemben vett fizika (egyes neotimistáknál “kozmológia”), minek legegyetemesebb fogalma a “test mint test” (corpus ut corpus), az egyetlen, nem teljes de elégséges indukció, amire az elme képes.
A bölcseleti kozmológia levezetett tételei pedig tárgyilag metafizikai bizonyossággal bírnak. Akár Arisztotelész, akár Szent Tamás esetén az e “téren” való tévedések oka az volt, hogy sokszor náluk sem vált, illetve választható szét élesen a fizika mint “sicentia imperfecta” és a fizika mint “scientia perfecta”.
Jelenkorunkban ez már megtehető, így a bölcseleti kozmológia (fizika) tételei bizonyosabban körülhatárolhatók, és a a kísérleti fizikának is megfelelő előfeltételeket adnak.
A “test mint test” egyetemes meghatározása pedig a következő: olyan lények nemfogalma, melyek esetén a lehetőség-ténylegesség és állag-járulék antinómia mellett az alak-alom kettőssége is megtalálható. A test tehát az időben változás mellett a térbeli kiterjedettséggel is bír.
(Természetesen nem “ellenérv” az a hamis bölcseleti és matematikailag sem igazolható kitétel, amit egyes fizikusok megengednek maguknak, hogy bizonyos elemi részecskéknek nincs kiterjedése. Azért mert nem tudják mérni, még nem igazolják, hogy nincs. Ez metafizikai képtelenség lenne.)
Az elemi részecskékkel kapcsolatban merült fel az, hogy ezek hullámoknak is tekinthetők. A részecskéhez hozzátartozna például a térbeli pozició tulajdonsága, a hullámhoz viszont lehetetlen ilyet hozzárendelni. A fizika tehát dolgozik egy olyan fogalommal, amely egyszerre tűnik részecskének és hullámnak. Az ebből adódó ellentmondások feloldása érdekében azt mondják, hogy például az elektron egyik sem. Ugyanakkor az elektron léte, leírt viselkedése kísérletileg erősen alátámasztott. Van tehát egy olyan valami a fizikában, amely igazi ontológiai helyzetéről a fizika egyelőre semmit sem tud mondani. Ezzel a témával foglalkozott a Metafizika és fizika (http://www.matthaios.hu/metafizika-es-fizika-1-resz/) című bejegyzés, anélkül hogy teljes vagy végleges megoldást adott volna. Szerintem hasznos lehet a modern fizika fogalmainak a tomista természetbölcselet szempontjából való elemzése. Mind a két terület nyerhet ez által.
‘ Az ebből adódó ellentmondások feloldása érdekében azt mondják, hogy például az elektron egyik sem.’
Talán helyesebb azt mondani, hogy hol ilyennek látjuk, hol meg olyannak, a kérdés (kísérleti elrendezés) függvényében.
‘Van tehát egy olyan valami a fizikában, amely igazi ontológiai helyzetéről a fizika egyelőre semmit sem tud mondani.’
Max Bornnak volt egy szemléletes hasonlata: egy körlapot láthatok körnek vagy oldalról nézve egyenes szakasznak is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a körlapnak nincs alakja.
Hasonló a helyzet az elektronnal is: van neki nyugalmi tömege, töltése és spinje. Ezek alapján el tudjuk dönteni egy objektumról, hogy elektron-e vagy sem.
Ilyen értelemben tehát az elektron létezik, pont úgy, ahogy a körlapnak is van alakja.
Miben rejlik az elektronnal kapcsolatos ontológiai bizonytalanság?
(bevallom, hosszú szünet után nézek be ide. Előre is elnézést, ha valami triviálisat kérdeztem volna)
A körlap kör és egyenes szakasz nézete összhangba hozható egymással. Ha például van fogalmam egy érméről, akkor a két nézet összeegyeztethető, nincs köztük ellentmondás. Az elektron esetében azonban ilyen fogalmunk nincs, az egymásnak ellentmondó részecske-hullám “nézeteket” a matematikai elmélet oldja fel, amelyben a megoldásokból már nem a konkrét adatokat, hanem ezek eloszlásait kapjuk meg. Az anyagi világban való szubsztanciakénti létezést összekötöttnek látjuk a kiterjedéssel, a helyzettel. Az elemi részecskékkel kapcsolatban a kiterjedés, a helyzet tulajdonságai már nem adódnak ilyen természetesen. Lehet, hogy az elektron csak valamilyen lehetőség (potencia), amely a kisérletekben átmegy valamilyen megvalósultságba (aktus)? Ha ez lenne a helyzet, akkor mi hordozza ezt a lehetőséget, minek a lehetősége ez a lehetőség. Az ilyen jellegű kérdések filozófiai kérdések (is), de az esetleges felelet megadásában a fizika nem mellőzhető. A hasonló problémák vizsgálatánál segíthetnének az aktus-potencia, szubsztancia-akcidens, anyag-forma fogalompárok.