Creatio ex nihilo (teremtés a semmiből)

A teremtéssel kapcsolatban három lényeges dolgot emel ki a katolikus teológia 1:

  1. Isten a semmiből teremtette a világot.
  2. Isten szabadon teremtette a világot.
  3. Isten időbeli kezdettel teremtette a világot.

A skolasztikusok (ellentétben a nem ritka mai gyakorlattal) megpróbálták fogalmilag körülírni azt, amiről szó van, tudva azonban, hogy amit Istenről, Isten tetteiről mondunk, azt csak analóg értelemben tudjuk kifejezni véges fogalmi készletünkkel. Ennek ellenére elkerülhetetlennek tekintették ezt az eljárást, mert az analóg ismereteket is valóságos ismereteknek tartották. A fogalmakat sokszor úgy pontosították, hogy kiindultak egy tágabb fogalomból és ennek a tágabb fogalomnak a tartalmához adták hozzá azt a megkülönböztető jegyet, amely nem része a tágabb fogalom tartalmának, és amely már csak a szóban lévő fogalomra vonatkozik. A kindulás így a legközelebbi nem, a genus proximum, ehhez adódik hozzá a megkülönböztető jegy, a differentia specifica és így jutunk el ahhoz a fajhoz, species-hez, amelyet a fogalom meghatároz. Az emberre alkalmazva ezt az eljárást, eljutunk ahhoz a meghatározáshoz, amely szerint az ember halhatatlan lélekkel rendelkező állat. Az ember alatti állatvilágon belül a legközelebbi nem és a faj meghatározása általában biológiai jegyek alapján történik, az ember esetében azonban a megkülönböztető jegy már nem biológiai, hanem a halhatatlan lélek jelenléte. Ha ezt az eljárást alkalmazzuk a teremtés cselekedetére, akkor a legközelebbi nem, a genus proximum az előállítás, a létrehozás, a productio neme. Erre a nemre az a jellemző, hogy az ehhez tartozó tevékenységek valamilyen nem-létezésből valamilyen létezést eredményeznek. Ezen a nemen belül három fajt különböztethetünk meg: a lényegi változást, a járulékos változást és a teremtést. A változás mindig valamilyen nem-létezésből létezést eredményez, de ennek az új létezésnek van valamilyen előzménye, és van valamilyen azonosság is, amely a változás után is megmarad.  Ha a változás valamilyen magában álló dolgot, valamilyen szubsztanciát szüntet meg vagy új szubsztanciát eredményez, akkor lényegi változásról beszélünk. Tipikusan ilyen változások az élőlények keletkezése és pusztulása. Ezekben a változásokban arról van szó, hogy az anyag új lényegadó formát nyer vagy elveszít egy lényegadó formát, amelynek a helyét más forma vagy formák veszik át. Az ilyen változások folyamán is ugyanaz marad az az anyag, amely elveszíti, befogadja a formákat. A járulékos változások esetén nem szűnnek meg vagy keletkeznek új szubsztanciák, a szubsztanciával kapcsolatban ugyan változás történik, de ez a változás nem a szubsztancia létezését, hanem csak valamilyen állapotát, járulékát, tulajdonságát érinti. A változás következtében létrejön a szubsztanciának valamilyen olyan állapota, járuléka, tulajdonsága, amely eddig nem létezett. A napozás előtt nem létezett a bőr barnasága, a napozás hatására azonban a bőr barna lett. A napozással a napozó ember azonban ugyanaz az ember marad, csak a bőre színe változik meg. A változások esetében tehát a nem-létezésből jön létre valamilyen új létezés, de ez a nem-létezés csak relatív értelemben nevezhető nem-létezésnek, semminek. A változásokban mindig van valami, ami hordozza a változás lehetőségét. Ez a járulékos változások esetében a szubsztancia, a lényegi változások esetében az (elsődleges) anyag, amely képes a lényegadó formák befogadására. A teremtés esetében azonban a nem-létezés, a semmi abszolút értelemben veendő, ezért a teremtés nem tekinthető változásnak, a teremtés végtelenül különbözik a változásoktól, magát a teremtés fogalmát is csak analóg, átvitt értelemben lehet olyan általánosabb fogalom alá besorolni, amely alárendelt fogalomként a változások fogalmát is tartalmazhatja.

A fentieknek megfelelően tévesek a teremtés azon elképzelései, amelyeket több teremtés-mítosz is tartalmaz, és amely szerint a teremtés valamilyen őskáosz valamilyen megformázását jelentené. Ezzel együtt téves több napjainkban élő fizikus teremtés-fogalma is, akik a teremtést azzal érvelve utasítják el, hogy szerintük például az ősrobbanás előtt is volt valami. A teremtés helyes fogalmát ugyanis nem lehet azzal érvelve elutasítani, hogy egy adott történést azért nem tekintünk teremtésnek, mert esetleg már ezt megelőzőleg is lehetett valami. Ez az érvelés nem a teremtés tényét cáfolja, hanem legfeljebb csak kétségeket támaszt azzal kapcsolatban, hogy egy adott történést tekinthetünk-e teremtésnek.

A semmiből való teremtés fogalmát más úton is megközelítette a skolasztikus filozófia. Arisztotelész szerint egy dolog teljes megértését a dolog okainak ismerete jelenti. Az “ok” szó jelenleg általánosan használt jelentése szűkebb az eredeti arisztotelészi jelentésnél. A mai szóhasználat oknak csak az okok egyik fajtáját, a ható-okot tekinti (de ezt sem mindig az eredeti, arisztotelészi értelemben). A ható-ok megjelőli azt, aminek a hatására történik meg egy változás. Az eső hatására az eddig száraz járda nedves lett. Valójában az arisztotelészi okok általánosabb értelemben vett magyarázatot, elvet jelentenek. Arisztotelész négy olyan okot sorol fel, amelyeknek felderítése tökéletesíti valamely dolog, valamely állapot megértését. Ezek az okok: az anyagi ok (causa materialis), a formai ok (causa formalis), a ható-ok (causa efficiens) és a cél-ok (causa finalis). Most csak röviden tekintjük át ezeket az okokat. Az anyagi és formai okokat szokták belső okoknak is nevezni, szemben a két másik okkal, a külsődleges okokkal. A belső okok a dolgok összetettségével vannak összefüggésben. A véges létezők végessége összetettségükben mutatkozik meg, a végtelen Istenben semmilyen összetettség nincs, Isten egyszerű. Az anyagi ok arra a kérdésre válasz, hogy miből van a dolog, mi az a lehetőség, amelynek aktualizálása révén keletkezett a dolog. Ha például az emberi szervezet szerveiről (tüdő, szív stb.) beszélünk, akkor a sejteket említhetjük meg mint közelebbi anyagi okokat, hiszen ezekből épül fel egy szerv, ezek sajátos elrendeződése, együttműködése, a szerv “formája” már a formai okra utal. A “forma” szó itt nemcsak (sőt nem elsősorban) valaminek a látható formáját jelenti, hanem a lehetőségnek azt a meghatározottságát, amitől a dolog az, ami. Az anyagi szubsztanciák távolabbi, végső anyagi oka az elsődleges anyag, a materia prima, formai oka pedig a lényegadó forma, a forma substantialis. Az előzőekben láttuk, hogy minden változás valamilyen nem-létezésből valamilyen létezést eredményez. Minthogy önmagától a semmiből nem lesz valami, ezért a változást valaminek elő kell idéznie. Ami a változást előidézi, az a ható-ok. A teljes magyarázat föltételez még egy okot, a sokszor félreértelmezett cél-okot. A cél-ok megjelölése a “miért”,  ”mi végett” kérdésekre adott válasz. A cél-okság kérdésével most nem foglalkozunk, de megemlítjük, hogy erre épülnek a teleológia istenérvek.

Ha a teremtést, a teremtett világ egészét vizsgáljuk a fenti négy ok szempontjából, akkor a külsődleges okokra adott válasz kézenfekvő: a teremtett világ létesítő oka (causa efficiens) Isten, cél-okát pedig abban jelölhetjük meg, hogy Isten a világot saját magáért, saját dicsőségére alkotta. Formai okként, minta-okként (causa exemplaris) Isten teremtő eszméit jelölhetjük meg. Az anyagi okkal kapcsolatban azonban meg kell állapítunk, hogy ilyen nincs. Nincs tehát egy olyan valami, amiből Isten teremtette a világot, mert ez a semmi. Az anyagi ok, a lehetőség hiánya világosan mutatja, hogy a teremtés végtelenül különbözik a változtatástól, mert a változás esetében mindig van valami, ami változik, ami hordozza a változás lehetőségét. Ez a magyarázata annak, hogy semmiből való teremtés (creatio ex nihilo) fogalma hiányzik a mitológiákból, a természettudományokból, sőt ezt a fogalmat  a maga tisztaságában még a legkiemelkedőbb görög filozófusoknál, Platónnál és Arisztotelésznél sem találjuk meg. A semmiből való teremtés tényének felismerése a tomista filozófia szerint lehetséges a kinyilatkoztatás nélkül is, mégis ennek a filozófiai felismerésére jelentős hatást gyakorolt a kinyilatkoztatás, a Szentírás, a kereszténység. A semmiből való teremtés filozófiai megfogalmazása a maga tisztaságában a skolasztika eredménye.

A  fentiekből is látszik, hogy a teremtés gyökeresen különbözik a tapasztalatunk körébe eső változásoktól. A változások kiindulópontjai és végpontjai, a változások okai tapasztalataink körébe eső dolgok. A teremtés esetében csak a végpont, az eredmény, a teremtett világ tapasztalható meg számunkra. A változások kiindulópontjához hasonló kiindulópontról a teremtés esetében nem beszélhetünk. Értelmünk eljut ugyan a teremtettség tényének felismeréséig, maga a teremtés azonban már nem esik tapasztalataink körébe, ezért a teremtés fogalmi megragadásánál szükségszerűen jelentkezik egy kettősség. A teremtést nézhetjük tapasztalható eredményének, a teremtett világnak a szempontjából, de értelmünk korlátozottan képes ezt a másik oldalról, a Teremtő oldaláról is nézni. Egyik következő bejegyzésnek ez a “kettősség” lesz a témája.

Jegyzetek:

  1. Garrigou-Lagrange: Reality, Ex Fontibus, 7.kiadás 105.o

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>