Szerző szerinti archívum: matthaios

Lehet-e bűnösnek mondani az Egyházat?

Szerző: matthaios Kategória: Egyház,teológia 12 hozzászólás

Egy másik blogon felmerült a kérdés, hogy „az Egyház szent vagy inkább bűnös”. Ha egy alanyról állítunk valamit (vagy esetleg kérdezünk valamit), akkor ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, hogy helyes-e állításunk (vagy tisztázzuk, mire is irányul a kérdés), elemeznünk kell, hogy mi az alany és mit állítunk róla.

Bellarmin Szent Róbert a következő módon határozta meg az Egyházat: „Az egy és igaz Egyház azoknak az embereknek a gyülekezete, akik ugyanazt a keresztény hitet vallják, ugyanazon szentségekben részesülnek, továbbá a törvényes egyházi elöljárók, különösen a római pápa vezetése alatt állnak”. Ez a meghatározás három mozzanatot emel ki: az Egyház tanítói feladatát (a közös hit), megszentelő feladatát (szentségek) és a hierarchia szerepét.

Bellarmin Szent Róbert (1542-1621), jezsuita bíboros, teológus, az ellenreformáció nagy alakja. Az Egyházról való felfogása tükrözi az ellenreformáció vitáit, az ellenreformáció egyháztanát bizonyos egyoldalúság jellemezte. Erről így ír P. Garrigou-Lagrange domonkos teológus egyik könyvében (fordítás tőlem):

[Aquinói Szent Tamás] Summa-jában megtaláljuk az Egyházról szóló teológiai fejezet alapjait. Ez különös aktualitást nyert a protestantizmus tévedéseivel kapcsolatban. De a későbbi tárgyalásmód – minthogy elsősorban külsődleges és apologetikus volt – a szoros értelemben vett teológiai szempontokat nem vette figyelembe, azaz nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…Szent Tamás, amikor Krisztusnak, a főnek kegyelméről beszél, az Egyházat misztikus testnek nevezi, amelynek tagja minden ember aszerint, amilyen mértékben részesedik abban a kegyelemben, amely az Üdvözítőtől származik.

Garrigou-Lagrange atya (és mások) szempontjai kiegészítik Bellarmin Szent Róbert meghatározását. (P. Reginald Garrigou-Lagrange [1877-1964], a huszadik század egyik legnagyobb teológusa. Kinevezett zsinati szakértő, de elhatalmasodó betegsége miatt már nem tudott a zsinat munkájában részt venni. Életműve – sajnálatos módon – a zsinat után háttérbe szorult.)

A 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciójának 7. fejezete – amely az Egyházról, mint Krisztus misztikus testéről beszél – ezeket mondja:

 Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.

Idézet a nyolcadik fejezetből:

Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.

Tehát az Egyház egy valóság, amelyet Jézus lelke tölt be, amelynek azonban vannak emberi elemei is. Így, ha egy mondatnak az alanya az „Egyház”, akkor ez „egy összetett valóságot” jelöl. Az Egyháznak kezdettől fogva jelzője a „szent”. Az Egyház szent isteni eredeténél fogva, annak erejében, hogy „kegyelmi közösség”, annak erejében, hogy az „életelv” benne Jézus lelke. Ez a szentség az emberi elemekben is megmutatkozik, az Egyház vértanúkat, hitvallókat, szenteket nevelt és nevel, a mennyei Jeruzsálem lakóit. Ezt a szentséget egyes tagjainak bűnössége sem képes lerombolni.

Miután megvizsgáltuk (vagy inkább körülírtuk), hogy mi az Egyház, foglalkozzunk most a „bűnös” jelzővel. A szó eredeti értelmében bűnös csak az ember lehet, hiszen a bűn feltételezi a személyes, rossz döntést. Átvitt értelemben alkalmazhatjuk a bűnös jelzőt olyan csoportokra, közösségekre is, amelyeknek tagjai között sok a bűnös, tagjai különösen súlyos bűnöket követtek el, vagy a közösség bűn elkövetését támogatja. Ezzel az alkalmazással azonban óvatosan kell bánni, mert előítéletekhez vezethet. Alkalmazható-e a „bűnös” jelző a fentiekben körülírt „Egyház” alanyra? Azt hiszem, az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem, mert ez az összetett valóságról csak bizonyos részeire (fenntartásokkal) állítható dolgot állít. Ez az eljárás a csak emberiről állíthatót átviszi az istenire. Tehát a „bűnös” jelző az Egyházra, mint összetett valóságra nem alkalmazható. A „bűnös” jelző azonban állítható az „emberi elemekkel” összefüggésben. Azonban itt is sokszor túlzásokkal találkozunk.

A liturgikus reform egyik (misén kívüli) vízszentelési szertartása tartalmazza a következő kifejezést: „áldjad és tisztítsd meg Egyházadat”. Azt jelenti ez a kifejezés, hogy a bűnös Egyházat meg kell tisztítani? A fent elmondottak ezt az értelmezést kizárják. A kérés az Egyház tagjainak megtisztítására vonatkozik. Hasonlóan, lehet azt mondani, hogy az „új rendőrfőnök megtisztította a várost”. Világos, hogy nem arról van szó, hogy a város, mint város bűnöző volt, hanem arról, hogy a városban sok volt a bűnöző. Ez a „totum pro parte” névvel ellátott nyelvi fordulat alkalmazása.

Az Istenről való beszéd. Az élő hagyomány

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret 3 hozzászólás

Két előző bejegyzésben (itt és itt) azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogyan lehet Istenről érvényes kijelentéseket tenni emberi ismereteink által használt fogalmak segítségével. Az Istenről szóló kijelentések analóg értelmű kijelentések, ami azt jelenti, hogy ezek nem pontosan ugyanolyan értelemben állítanak valamit Istenről mint a teremtett dolgokról. Ezek azonban mégsem üres állítások, hanem valóságos tartalmuk van. Ez azért lehetséges, mert a teremtett dolgok az Isten létében való részesedés által léteznek, ez a részesedett, korlátozott lét végtelenül különbözik ugyan Istentől, mégis utal rá: valamilyen hasonlóság van Isten és a teremtmények között.

Itt tehát arról van szó, hogy a hasonlóság alapja a teremtés. Az ember önmagától nem is képes a teremtő Istenre vonatkozó kijelentéseken túllépni. A kinyilatkoztatásban, mindenekelőtt és kiváltképpen a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban Isten közvetlenül szólt hozzánk. Ez a közvetlenség azonban teljesen csak Isten színről-színre látásában, a „visio beatifica”-ban fog megvalósulni az üdvözültek számára. Addig ez a közvetlenség az emberi beszéd, az emberi szavak, fogalmak leple alatt mutatkozik meg. A hit azonban elsősorban nem az emberi beszéd, emberi szavak, fogalmak eredménye, hanem Isten természetfölötti adománya, jóllehet az emberi beszéd nélkülözhetetlen a hit kialakulásában, a hit tartalmainak közlésében. Hasonlóan az a hagyomány, amely a hit igazságait továbbadja, nem csak emberi hagyomány, hanem Isten műve is.

A hagyomány összetevőivel, folyamatával most nem foglalkozunk. Csak a hittartalmak analóg kifejezése és a hagyomány élő volta közti összefüggésről lesz szó. Hogyan teszi az előbbi lehetővé az utóbbit, és mi a különbség a hagyomány fejlődése és például a fizika fejlődése között? Természetesen, szó sincs arról, hogy a kérdés teljes teológiai „elméletét” megadnánk, mindössze néhány szempontot említünk.

Egyértelműségre (univocitásra) törekvő ismeretrendszerek fejlődése számára az egyik lehetőség az, hogy az ismert kijelentésekből logikai következtetések útján új kijelentésekhez jutunk. A matematika (legalábbis formálisan) ezt az utat követi. A rendszerbe új ismeret tulajdonképpen nem kerül, a kiinduló állítások (axiómák) voltaképpen mindent tartalmaznak, a következtetések csak ezeket a tartalmakat bontják ki. A fizikai ismeretek körébe a tapasztalattal, kísérletekkel már új ismeretek is bekerülnek. Itt a továbblépés két irányba történhet. Az egyik irány az, amikor egy eddigi kijelentést tévesnek ismernek fel, és egy más kijelentéssel cserélik fel. A fizika története számos példát tartalmaz erre. A másik irány új területek felfedezése, azaz olyan ismeretek felmerülése, amelyek nincsenek ellentétben a korábbi ismeretekkel, de új területeket jelölnek ki. Az optika például kezdetben a mechanikától független területként jelentkezett.

Mi a helyzet a hittételekkel, a dogmákkal? A kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal, illetve az apostoli korral lezárult, ezért új ismeretek nem kerülhetnek a rendszerbe. A fizika fejlődésének két iránya tehát a „dogmafejlődés” számára nem lehetőség. A kinyilatkoztatott igazságok néhány logikai következményét későbbi korok vonhatják le, ez tehát fejlődési lehetőség. Az így kapott kijelentések is kinyilatkoztatottnak tekinthetők. A fejlődés másik lehetőségét az adja, hogy a hitigazságok analóg kijelentések formájában fogalmazódnak meg. Ez pedig új irányt jelöl ki a fejlődésnek: ezeket a kijelentéseket el lehet mélyíteni, értelmezni lehet és kell. Így lehetővé válik egy folyamat, amelyben az igazság értelme folyamatosan bontakozik ki, a kezdeti általános és homályos kifejezéseket specifikusabb és világosabb kifejezések magyarázzák, a téves értelmezéseket elválasztják a helyes értelmezéstől. A folyamatból azonban két dolog ki van zárva: a korábbi, helyes megfogalmazások soha nem tagadhatók, továbbá nem kerül a „rendszerbe” olyan új ismeret, amely ki nem bontott formában ne lett volna már ott. Az Egyház tanítóhivatalának feladata, hogy a fent vázolt folyamat ne torkoljon tévutakba.

Befejezésül még meg kell említeni, hogy most a hagyomány sokrétű gazdagságából kiemeltük a hit igazságainak kijelentések formájában való megfogalmazását, tehát valamilyen értelemben a teljességről lemondtunk. A vizsgálat területének korlátozására azonban szükség lehet, csak erről tudni kell.

Az Istenről való beszéd. A hármas út

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret Hozzászólás

Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az Istenről való ismeret analóg jellegű. Ez azt jelenti, hogy a teremtett világ leírására alkalmas fogalmaink, szavaink nem alkalmazhatóak ugyanolyan (univok) értelemben Istenre mint a teremtett világra, ennek ellenére bizonyos szavak analóg értelemben mégis valóságos, igaz dolgokat állítanak Istenről. Ez azért van így, mert a teremtés valamilyen módon hasonlít a Teremtőjére. (Ez a hasonlóság azonban nem csökkenti azt a végtelen távolságot, ami Teremtő és teremtmény között van.)

Az analóg istenismeret „módszertanát” az úgynevezett hármas út (triplex via) írja le. A hármas út nagyon régi teológiai hagyomány, de alkalmazása ma sem nélkülözhető az Istenről való beszédben, az Istenről való beszéd helyes megértésében. Az első út a tagadás útja (via negationis). Ez azt fejezi ki, hogy egyértelműen, univok módon nem állíthatjuk ugyanazt Istenről és a teremtményről. Ha jónak csak a teremtményekben megvalósuló, korlátozott jót tekintjük, akkor Isten nem jó. A tagadás útja Aquinói Szent Tamás azzal a kijelentésével van összhangban, amely szerint inkább azt tudjuk Istenről, hogy mi nem, mint azt, hogy mi. Ez az út a negatív (apofatikus) teológia útja, amelynek nagy hagyományai vannak. A misztikusok is beszélnek a sötétségről, az éjszakáról, amellyel a megközelíthetetlen és elérhetetlen Isten felé vezető úton találkoznak.

A tagadás útja gyakorlásának eredményeként jutunk olyan állítmányokhoz, amelyek tagadnak Istenről teremtettségből fakadó dolgokat. Isten egyszerűsége például azt jelenti, hogy nincs benne semmilyen összetettség (erről majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó). Isten változatlan, nincs benne a teremtményekre jellemző változás. Isten örökkévalósága azt állítja, hogy rá nem érvényes az idő kategóriája, számára nincs múlt, jelen, jövő, nincs előbb és utóbb. A sort még lehetne folytatni.

Az univok istenismeretről való lemondásnak érdekes következménye az, hogy Istennel kapcsolatban látszólag egymásnak ellentmondó kijelentések állíthatók egyszerre (pl. immanencia és transzcendencia). Ezért mondják Nicolaus Cusanus (1401-1464) nyomán, hogy Isten az ellentétek összeesése (concidentia oppositorum). Valójában itt nem arról van szó, hogy nem érvényesek a logika törvényei, hanem arról, hogy azok a fogalmak, amelyek a teremtett világból származnak, nem alkalmazhatók Istenre egy az egyben.

Ha a tagadás útja lenne az istenismeret kizárólagos útja, akkor Istenről igazában csak hallgatni lehetne. A második út azonban az állítás útja (via affirmationis). Ezen az úton járva mindazt állítjuk Istenről, ami a teremtésben tökéletes, hiszen ezeknek a tökéletességeknek ő a szerzője. Ha egy szó olyan fogalmat jelöl, amelyben a fogalom maga nem utal tökéletlenségre, hanem csak arról van szó, hogy ezek a tökéletességek a teremtett világban korlátozott formában valósulnak meg, akkor ez közvetlenül állítható Istenről. Így például Isten jó, igaz, mindenható, igazságos, irgalmas, maga a szeretet, maga a szépség. Ha azonban a tökéletesség fogalma már tartalmaz teremtettségre, tökéletlenségre utaló mozzanatot is, akkor ezt csak olyan értelemben lehet Istenre alkalmazni, amely szerint Isten a szerzője, oka annak a tökéletességnek, ami a dologban van. Így például nem lehet azt mondani, hogy Isten a tavasz, hanem csak azt, hogy Isten az oka minden tökéletességnek, ami a tavaszban van.

A harmadik út a kiválóság útja (via eminentiae). Ezen az úton járva, minden tökéletességet, amit Istenről állítunk, elszakítjuk a teremtettség korlátaitól, és Istenről korlátlanul, végtelen mértékben állítjuk. Így például azt mondhatjuk, hogy Isten a végtelen jóság.

A hármas út nem három külön utat jelent, hanem a három út együttes alkalmazásáról van szó. Ezt a megközelítést kell figyelembe vennünk akkor is, amikor Isten tetteiről, az üdvtörténet és üdvösség misztériumairól van szó. Ezt szem előtt tartva megsejthetjük, hogy földi világunkban egymással nem teljesen összeférhető dolgok – mint például irgalmasság és igazságosság – Istenre viszonyítva már harmonikusan összeférnek egymással.

Az eddigiekben tulajdonképpen nem volt szó a kinyilatkoztatásról. Az Istenről való analóg beszéd érvényes a természetes úton megszerzett istenismeretre is. A természetes út azt jelent, hogy felismerjük Isten létét mint a teremtett dolgok okának, alkotóját létét. A felismerés alapján következtethetünk Isten bizonyos tulajdonságaira, ezeket értelmezhetjük a hármas út alapján. Ez az ismeret közvetett, elvont, Istent csak mint a közvetlen megismerhető dolgok közvetlenül nem megismerhető okát mutatja be. A kinyilatkoztatásban Isten közvetlenül megszólította az embert. Azonban Isten szavát is az emberi beszéd hordozza, ezért az analógia továbbra is tulajdonsága az Istenről való beszédnek. Erről részletesebben egy következő bejegyzésben lesz szó.

A két pápa

Szerző: matthaios Kategória: jegyzet 4 hozzászólás

Kétségtelen, hogy az Egyházban ritka (de nem teljesen egyedülálló) helyzet állt elő: két élő pápánk van. A mindkét pápát törvényesen választották meg, az egyik a törvényeknek megfelelően lemondott, a másikat a lemondás után megválasztották. A két pápa pályája, személyisége nagyon különböző. XVI. Benedek pápa bajor középosztálybeli családból származik, pályáját meghatározta a teológia tudományának művelése. Személyiségére bizonyos visszafogottság jellemző. Beszédei, megnyilatkozásai a tudós alaposságát tükrözik. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt határozott üzenete. Így az Egyház belső életével kapcsolatban fontosnak tartotta liturgiát, és világosan látta, hogy a liturgia nem teljesen jó irányban fejlődött a 2.Vatikáni Zsinat után.

Ferenc pápa bevándorló olasz munkáscsaládból származik. A család életét az ő esetében is áthatotta a mély katolikus hit. Vegyipari technikusként dolgozott rövid ideig, szeminarista volt, majd belépett a jezsuita rendbe. A rendbe való belépésének indítékát így jelölte meg egyik, jezsuita iskolák tanulóival folytatott beszélgetésében:  ”…engem nagyon megérintett a rend missziós jellege”. Bergoglio atya is volt teológia tanár, sőt ösztöndíjas is Németországban, de a tudományos értelemben vett teológiai munkásság nem volt jelentős életében. A rend argentin tartományának provinciálisa volt. Ezekkel az évekkel kapcsolatban – egyes rendtársai részéről is – a juntával való együttműködéssel vádolták. Úgy tűnik, teljesen alaptalanul. A lelkipásztorként dolgozó jezsuitát Boldog II. János Pál pápa nevezte ki segédpüspökké, majd később érsekké, biborossá.

Ferenc pápa személyiségét áthatja a jezsuita missziós lelkületet. Ő az a pásztor, aki a nyáj között él, aki a nyáj nélkül nem tud élni. Tanulságos ebből a szempontból a fentebb idézet beszélgetésben egy kérdésre adott válasza. A kérdés arra irányult, hogy miért mondott le a gazdagságról, a luxus lakosztályról. Részlet a válaszból: „Nem hinném, hogy mindez csak a gazdagság kérdése lenne! A személyemhez kapcsolódik, szükségem van, hogy emberek között éljek! Egy professzor is megkérdezte tőlem: De miért lakik ott? Azt válaszoltam neki: „Hallja csak, pszichiátriai okokból!” Mert ilyen a személyiségem! A lakásom, ha nem is fényűző, de nyugodt. Érted, én nem tudok egyedül élni!” A válasz eloszlatja azokat a feltételezéseket is, amelyek szerint a pápa gesztusai mögött populizmus van, vagy pedig az elődjétől való „elhatárolódás”. Az idő múltával szerintem világossá lett, hogy a gesztusok a pápa személyiségéből fakadnak, ő nem is tudna más lenni.

Ferenc pápával kapcsolatban felmerültek olyan várakozások, hogy ő majd megszünteti elődje néhány intézkedését (így például szentmise rendkívüli rítusával kapcsolatos intézkedéseket). A pápa azonban nem váltotta be ezeket a „reményeket”. Amikor az Egyházat arra buzdítja, hogy változzon, ez a változás azt jelenti, hogy eredeti természetfölötti küldetésének megfelelően működjön: ne legyen elvilágiasodott, ne úgy működjön mint egy multinacionális vállalat vagy egy nemzetközi segélyszervezet, ne a karrierizmus jellemezze az elöljárókat, és még lehetne folytatni. A beszédeit figyelőnek feltűnhet, hogy az Egyház missziós küldetésének ismételt és erőteljes hangsúlyozását általában követi annak a megjelőlése, hogy ez mire irányul. A végső cél: Isten országa, amely „az Úrral való teljes közösség lesz, amikor mint Isten családja belépünk magába az isteni életbe, ahol a mérték nélküli szeretet örömét éljük” (Magyar Kurír).

Az utóbbi napok, hetek néhány eseménye rávilágít a pápa helyzetére és talán arra is, hogy XVI. Benedek miért érezte úgy, hogy a korral járó gyengeség miatt már nem tud megbirkózni a problémákkal. Az történt, hogy Ferenc pápa június 6-án szűkkörű megbeszélést folytatott a latin-amerikai szerzetes elöljárók konferenciájának vezetőivel. A megbeszélésről (a megbeszélés után) készült emlékeztető valamilyen módon a sajtóhoz került. A vatikáni szóvivő, P. Lombardi azt mondta, nincs megjegyezése az „üggyel” kapcsolatban. A megbeszélésen a pápa említést tett a Vatikán reformjáról, a vatikáni homo-lobbiról, korrupcióról, de azokról is, akik „szentek” a Vatikánban. A másik – szerintem különösen említésre méltó – dolog az volt, hogy megnevezett két irányzatot, amelyeket nem tart helyesnek. Az egyik irányzathoz a restaurációra törekvő csoportok tartoznak. Ezeket a pelágiánus 1  beállítottság jellemzi, a pápa példaként az elvégzett rózsafüzérek számára való hivatkozást említi. (Joseph Ratzinger is említést tett 1986-ban a pelágiánus jellegű „jámborságról.) A másik irányzatra a gnosztikus panteizmus a jellemző. Ez az irányzat a megtestesülést tagadva, az imádságot homályos, kereszténységtől távol álló „meditációkra” akarja lecserélni.

Önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, vajon az első csoportba tartozom-e. Ha a „pelágiánus” jelzőre gondolok, akkor semmiképpen sem. Az Aquinói Szent Tamást követő kegyelemtani irányzat (tomizmus) különösen is kiemeli a természetfölötti és természetes közötti különbséget, a kegyelem és üdvözülés ingyenességét. A restaurációra való törekvés helyett pedig szerintem inkább egy olyan állapothoz való visszatérésről van szó, amely ellensúlyozni próbálja az elmúlt ötven év fejlődésének árnyoldalait, és amely azt a hagyományt képviseli, amelyet a pápa szerint „nagy becsben kell tartani”. A restaurációra törekvő csoportokkal szemben inkább a fejlődés igen fontos korrekciójáról van szó.

Jegyzetek:

  1. Pelagius Szent Ágoston ellenfele volt, azt állítva, hogy az ember saját cselekedetei által, Isten kegyelme nélkül is képes üdvözülni ↩

Az Istenről való beszéd. Az analógia

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret 8 hozzászólás

Az előző bejegyzésben szó volt az Egyház élő hagyományáról. Az élő hagyomány fogalmának értelmezése felveti annak kérdését, hogyan lehet körülírni azt, hogy mi a hagyomány és mi benne az élő. A hagyomány eleve feltételez valami változatlanságot, hiszen a hagyomány, tradíció szó olyannak az átadását jelenti, ami adott, ami változatlan. A körülöttünk lévő világban lévő élet viszont feltételezi a változást, a mozgást, a fejlődést. Miben hasonlít/különbözik az élő hagyomány által feltételezett “fejlődés” például egy tudományág  –mondjuk a fizika – fejlődéséhez/fejlődésétől? Ez nehéz kérdés, a teljes és kimerítő válasz helyett csak néhány szempontról lesz szó.

A hagyományban lévő hititkok Istenre vonatkoznak, közvetlenül vagy közvetve Istenről állítanak valamit. Így érkezünk meg az Istenről való emberi beszéd problémájához. A probléma az, hogy Isten kívül áll a teremtett világon, a mi fogalmaink szavaink, megismerőképességünk viszont a teremtett világhoz igazodik. Ezért merül fel a kérdés, hogy mondhatunk-e Istenről egyáltalán valamit, és ha igen milyen értelemben. Formálisan nézve a hittitkok is kijelentések. A kijelentések, a kijelentésekben használt szavak utalnak valamilyen  jelentésre. Először a kijelentések, szavak és jelentésük közti viszonyt tekintjük át.

Bizonyos szavak, fogalmak ugyanolyan értelemben állíthatók több dologról, tényállásról. Tipikus példa erre az “ember” szó, amely ugyanolyan értelemben vonatkozik minden emberre. Az ilyen szavakat (fogalmakat) egyértelmű, univok szavaknak nevezzük. Az univocitás “bajnoka” a matematika, ahol pontos meghatározásokkal próbálják elérni, hogy mindenki ugyanolyan értelemben használja a szavakat (fogalmakat). Ennek használatnak az ellentéte az úgynevezett ekvivok szóhasználat. Itt arról van szó, hogy teljesen különböző jelentésű szavaknak a hangalakja megegyezik. Erre jó példa az “ár” szó, amelyet lehet használni a vízáradattal kapcsolatban, lehet használni a paprika árával kapcsolatban is, de még a cipésznek is van “ár” nevű szerszáma.  Az “érték” szó nem sorolható egyik kategóriába sem. A szót igen sok értelemben használhatjuk, ezek a jelentések különböznek egymástól, de mégis hordoznak valami belső összefüggést, hasonlóságot. Így például mondhatjuk: “idén a nemzetgazdaság több értéket termelt”, “a műszer alacsony értéket mutat”,  a “csapat a mérkőzésen értékes pontot veszített”, “értékorientált nevelésre van szükség”, “a legföbb érték az ember”,  ”örök értékeket keressünk” stb.

A fenti példák mutatják, hogy az “érték”, “értékes” stb. szavaknak különböző jelentései lehetnek, de ezek a különböző  jelentések hordoznak valami benső összefüggést, hasonlóságot. Azt mondjuk, hogy a szó analóg értelemben használatos. Az analógia, a létanalógia (analogia entis)  a  (skolasztikus) metafizika központi fogalma, de az Istenről való beszéd (a teológia)  lehetőségét is a szavak analóg használata adja meg.

Még arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az analóg értelemben használt szavak jelentései között a külsődleges hasonlóságnál erősebb belső összefüggés is lehet. Ezt egy matematikai példával világítanám meg, ahol a hasonlóság inkább külsödleges, könnyen kiemelhető, a beszéd könnyen univokká tehető. A matematikában külöböző objektumokon végzett műveletek között hasonlóság lehet. A számokon végzett algebrai műveletek és a geometriában végzett transzformációk közti hasonlóság (és még sok egyéb hasonlóság) arra indította a matematikusokat, hogy olyan struktúrákat határozzanak meg, amely struktúrák lehetővé teszi, hogy a különböző területeken tapasztalható hasonlóságok egy absztrakt struktúra keretein belül   legyenek tanulmányozhatók. Így jött létre például az absztrakt algebra. Tehát itt arról van szó, hogy absztrakció segítségével a hasonló dolgokból kiemeltük azt, ami hasonló, és így lehetővé tettük a továbbiakban az egyértelmű, univok szóhasználatot. Könnyű a matematikának, mert ő észbeli létezőkkel (ens rationis) foglalkozik, ezért könnyen konstruál újabb tanulmányozható objektumokat. (Hogy mi a matematika, és hogyan viszonyul az érzékelhető valósághoz, érdekes kérdés, de ez most messze vezetne). Azt hiszem, világosan látszik, hogy az “érték” szó esetében a fenti eljárás nem látszik könnyen megvalósíthatónak. A különféle jelentések közötti belső rokonság sokkal mélyebben van annál, hogy a rokonság egyszerű feltárása által eljussunk az “érték” szó univok használatának modelljéhez.

Ne foglalkozzunk tovább az “érték” szó különböző jelentései közti rokonság elemzésével, inkább térjünk vissza eredeti kérdésünkre: hogyan beszélhetünk az abszolút transzcendens Istenről emberi nyelven. Nyilván nem tehetjük ezt a szavak univok használatával, mert ezzel  besorolnánk Istent a teremtett dolgok közé. Néha teológusok is beleeshetnek az univok vagy univokhoz közeli szóhasználat csapdájába. Így például Isten irgalmasságát és igazságosságát “földi módon” szemlélve, arra a megalapozatlan következtetésre jutnak, hogy a kárhozat lehetetlen. Nem kell azonban a nominalista állásponthoz sem csatlakoznunk, amely hajlik arra a véleményre, hogy az Istenről való beszéd közel van a szavak ekvivok, azaz teljesen eltérő értelemben való használatához, mert szavainknak alig van jelentése Istennel kapcsolatban. Valójában a teremtett dolgok a korláttalan isteni létből való részesedés alapján léteznek Istentől különböző, korlátozott létezőkként. Végtelen különbség van ugyan a korlátlan, végtelen létezés és a véges, korlátolt létezés között, de mégis van valami hasonlóság a Teremtő és a teremtett között. Ez a hasonlóság teszi azt lehetővé, hogy emberi szavakat, emberi fogalmakat, emberi nyelvet analóg módon használva, Istenről analóg értelmű, de mégis igaz kijelentéseket tegyünk. A következő bejegyzések egyike az Istenről való analóg beszéd évezrednél is régebbi módszertanával foglalkozik.