Ferenc pápa külföldön sokat elemzett interjújának egyik kulcsfontosságú részlete (saját fordításom):

Az Egyházat olyannak látom, mint egy tábori kórházat a csata után. Nincs értelme a súlyosan sérülttől azt kérdezni, hogy mi a helyzet a koleszterin vagy a vércukor szintjével. Először a sebeket kell gyógyítani, aztán beszélhetünk csak a többi dolgokról. Gyógyítsd a sebet, gyógyítsd a sebet…

A fenti szavak után feltehető a kérdés, hogy van-e értelme egyáltalán ma filozófiával, tomizmussal, metafizikával, a többször emlegetett 24 tomista tézissel foglalkozni. Tértek-e meg tömegesen az istenérvek hatására? Nem “elefántcsonttoronyba” való visszavonulás-e egy 700 éves filozófiai-teológiai szintézissel foglalkozni a 21. század katolikus egyházában, amikor a feladat a sebek sürgös gyógyítása lenne? Ezek olyan kérdések, amelyek feltehetőek és választ igényelnek.

A válaszon való gondolkodás közben érdemes  megkérdezni azt, hogy a “tábori kórházban” milyen sebeket kell ellátni. Az interjúban a “seb” szó tízszer fordul elő. Legkonkrétabb jelentésében a rendezetlen egyházi állapotú együttéléssel és a homoszexualitással kapcsolatban szerepel. Előfordul a “seb” szó azonban abban az összefüggésben is, hogy “az ország jó hírét hirdetve, gyógyítva mindenfajta betegséget és sebet”. Ez az összefüggés önkéntelenül is fölidézi az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet (Lk 10, 25-37). A példabeszéd értelmezői rámutatnak, hogy az irgalmas szamaritánusban Jézust is látnunk kell, aki eljött, hogy gyógyítsa a bűn okozta sebeket. A sebeket okozó bűn egyrészt a személyes bűn, másrészt az áteredő bűn, amely megsebezte az emberi természetet. Az áteredő bűn által okozott sebeket magunkban hordjuk, hajlamunk van a rosszra, a bűnre. Ezt a sebet hordozza az emberiség történelme is, az emberiség fejlődése sem vezetett a bűn eltűnéséhez. Ha így nézzük a dolgot, tulajdonképpen mindnyájan sebesültek vagyunk, az igazi orvos a Megváltó, aki Egyházán, Egyháza tanításán, szentségein keresztül gyógyítja az emberiség, az ember, a mi sebeinket.

Az ősbűn következtében az emberi természet különböző képességei megsebződtek. Ritkábban ejtünk szót arról, hogy az értelem is sebet kapott. Ez a megsebzettség nem abban nyilvánul meg, hogy az értelem nem képes matematikai levezetésekre, fizikai elméletek létrehozására stb. Ez inkább azt jelenti, hogy a szaktudományok merész fejlődése ellenére sem tudunk a bölcsességhez eljutni. A bölcsesség bizonyos együttlátást jelent, az ismeretek nem csak szétforgácsolódott, elszigetelődött tudományos eredményekként jelennek meg, hanem egy átfogó tudás részeként, amely tudás a végső ok, magyarázat fényében látja a világot. Az értelem sebe az a hajlama is, hogy működését csak a természettudományok, matematika területére korlátozza.  Míg a tudomány hajtóereje az értelmesség, a magyarázat igénye, ez az igény meggyengül, eltűnik, amikor az egészről, a legmélyebbről van szó. Érdekes, hogy az értelemnek ezek a “gyengeségei” akkor kezdtek megmutatkozni igazán, amikor az értelem más téren éppen a legragyogóbb teljesítményeit nyújtotta, az újkor kezdetétől  napjainkig.

A katolikus álláspont szerint az emberi természet csak sebet kapott, de nem romlott meg teljesen. Az emberiség történetét végigkísérik az egészre, a legmélyebb alapokra vonatkozó kérdések. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok területén is, a filozófiában tapasztalható fejlődés. Ez azonban rejtettebb, a zsákutcáktól néha alig látni a fejlődés irányát. A fejlődést az antik vallástól, mitológiától való távolódás és a közeledés a “racionálisabb” magyarázatok  felé jellemezte. A keresztény vallás egészen más útat járt be: ez az út a személyes Istennel való találkozás útja. A két út azonban találkozott, és ez a találkozás nem azzal járt együtt, hogy egyik irányzat a másikat magába olvasztotta volna. Ellenkezőleg, ezek egymást erősítették és kialakult a helyes prioritás is, amelyben az első hely a személyes Istennel való találkozást illeti meg.

A találkozás kiemelkedő módon valósult meg a középkor derekán és jelentős mértékben Aquinói Szent Tamás nevéhez fűződik. Ez a szintézis folytatása volt az arisztotelészi  szintézisnek. A szintézis azt jelentette, hogy ellentétesnek látszó dolgok (például egység és különbözőség, állandóság és változás, egyedi és általános) találták meg a helyüket úgy, hogy nem kellett lemondani valamilyen dialektika kedvéért az értelem legáltalánosabb elvéről, az ellentmondás elvéről. A szintézis azonban már létrejöttekor fenyegetve volt, mára pedig a tudományos, intellektuális köztudatból szinte teljesen eltűnt, nem zárva ki ebből teljesen még a katolikus Egyházat sem. A szintézis iránti igény azonban megmaradt: az ember egészre, alapokra vonatkozó kérdései nem tűntek el. Ezek továbbra is válaszokra várnak. Ha azt mondjuk, hogy az értelem hiába vár ezekre a válaszokra, mert ezeket csak a hit adhatja meg, leértékeljük az értelem Istentől kapott képességét és ezzel együtt az embert.  De a hitet is, mert a hit elsősorban arra vonatkozik, hogy Isten felemelte az embert, közvetlen barátságával ajándékozta meg, és amikor az ember ezt elutasította, akkor a második isteni személy, az Ige közénk jött, hogy megmentsen minket. Így tehát az értelem “sebeinek” gyógyításakor ahhoz a gyógyszerhez lehetne folyamódni, amely ott van a régi, poros polcon, azaz a szintézis fáradtságos munkáját nem kell teljesen elölről kezdeni, ezt olyan alapokra lehet építeni, amelyek hosszú fejlődés eredményeként várják azt, hogy továbbra is építsenek rájuk. Így talán el lehet azt érni, hogy a hit és tudomány viszonyáról szóló előadást ne ezzel a mondattal kelljen befejezni: “Létezik köznapi, tudományos, technikai és erkölcsi igazság, s létezik Isten igazsága: a személyes emberi szeretet igazsága”. A szintézis bölcsessége szerint azonban a köznapi, tudományos és erkölcsi igazság is végső soron Isten igazsága, ezeknek gyökere Isten teremtő eszméi.

Tehát az értelem sebére a gyógyszer természetes gyógyszer, de ez már csak az Egyház “gyógyszertárában” található meg, és az isteni Orvos munkatársainak erről sem szabad megfeledkezniük. A “tábori kórházban” a sebeket nem feltétlenül a 24 tomista tézis segítségével kell kezelniük, de az egész test, az Egyház egészsége szempontjából a krónikus betegségek gyógyítása sem nélkülözhető.