A megszentelő kegyelem állapotában lévő lélekben a Fiú és a Szentlélek a szentháromsági küldések által van jelen. (A szentháromsági küldésekről már egy régebbi bejegyzésben is volt szó.)  A szentháromsági tulajdonításokban emberi fogalmaink által próbáljuk megközelíteni azt a titkot, amely szerint a Szentháromság külső cselekedeteinek egyetlen ható oka van, és így az egyes személyek nem külön-külön okként vannak jelen a cselekedetben, de mégis a saját személyes tulajdonságaiknak megfelelően. A szentháromsági küldésekben az okság egysége továbbra is megmarad, de itt már az egyes személyek személyes, többi személytől megkülönböztethető jelenlétéről van szó. „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4, 4). Megkülönböztetünk külső küldéseket, amikor maga a küldés látható, tapasztalható  a Názáreti Jézusban  vagy pedig a küldést látható jelek kísérik, mint a Szentlélek pünkösdi eljövetelét. Témánk szempontjából először a belső küldésekről lesz szó, ezután pedig ezek és a külső küldések viszonyáról.

Aquinói Szent Tamás Summa-jában a Szentháromságról szóló utolsó kérdésben (ST I q. 43) foglalkozik a küldésekkel. A küldés maga a küldőtől indul el, aki mintegy elve, princípiuma a küldésnek. A király csatába küldi a seregét, a háziorvos szakorvoshoz küldi a beteget. A teremtett világban az, akit elküldenek, a küldés következtében helyét megváltoztatva eljut a küldés címzettjéhez, ott lesz jelen. A szentháromsági küldésekben a küldés elve a szentháromsági eredés (szülés és lehelés). A szentháromsági küldések nem jelentik Istenben egy új struktúra megjelenését. Szent Tamás tömören fejezi ki ezt, amikor a küldést mintegy eredésnek tekintve az eredés kettősségéről ír (ST I q. 43, a. 2, ad 3): „Beszélhetünk örök és időbeli eredésről. Ez a kettősség azonban nem az eredés kiinduló pontjához [principium] való viszony kettőssége, a kettősség az eredés végpontjában [terminus] van, amely lehet örök és időbeli”. Így a Fiú az Atyától való születés örök végpontja, a küldések által a világban és a megigazult lélekben való jelenléte pedig időbeli végpont. A küldésekben a kiindulópontot tekintve tehát nincs szó új eredésről, új vonatkozásról, de a végpontot tekintve már meg lehet különböztetni a belső eredést a küldéstől. Az eredések örök végpontjai a teremtett világban új vonatkozásban, új módon lesznek jelen, és ez jelenti a küldés végpontját.

Isten és a teremtmény közti vonatkozásokat általában jellemzi az a  heterogenitás, amely abból adódik, hogy míg a teremtmény Istenhez vonatkozása a teremtményben valóságos változás (illetve a teremtés) alapján létrejött valóságos vonatkozás, addig a változatlan Istenben nem létezik valóságosan a teremtmények felé irányuló vonatkozás. Istennek a teremtéshez és a teremtett világban véghezvitt cselekedeteihez nem kell megváltoznia, nem kell kilépnie önmagából és így nem történik benne semmi olyan, amely a tőle különböző teremtményekkel szemben valóságos vonatkozás alapja lehetne. Ezért lehetséges az, hogy az egyetlen teremtői tett, amely Isten egyszerűsége miatt azonos magával Istennel, a hatását tekintve oka a világban lévő sokaságnak anélkül, hogy ez által az isteni lényegben valamilyen sokaság lenne. Ezért a küldések sem visznek a szentháromsági vonatkozásokba időbeli viszonyokat, változásokat. Így például a Fiú küldése által nem távolodik el az Atyától, semmilyen változásnak nem lesz az alanya, a változás a küldést befogadóban történik.

Ha filozófiai fogalmakkal akarjuk tehát a lélekben való jelenlétet leírni, akkor a vonatkozás fogalmát használhatjuk. A vonatkozás az a kategória, amely igen alkalmas arra, hogy az analógiában a teremtett világon felülemelkedjünk vagy pedig Isten és a teremtmény viszonyát leírjuk. Míg a többi kategóriák a teremtett szubsztanciára vagy pedig a szubsztanciát saját magában jellemző tulajdonságaira vonatkoznak, a vonatkozás mint kategória könnyebben kiemelhető ebből a körből, mert ez a szubsztanciát nem önmagában, hanem máshoz viszonyítva, másokhoz való létében írja le. (Ezért alkalmazható a vonatkozás a szentháromsági személyek leírására, akiknek személyes léte teljesen a másik személyek felé irányított lét.) A szentháromsági személyek jelenléte a jelenlétet befogadó valóságos vonatkozása a jelenlévő személyhez. Ez a vonatkozás azonban heterogén vonatkozás abban az értelemben, hogy az „inverz” vagy „reciprok” vonatkozása nem valós (hanem csak értelmünkben lévő) vonatkozás, azaz a szentháromsági személy részéről nincsen valóságos vonatkozás a befogadó irányába. A jelenlét éppen az említett heterogenitás miatt bensőséges jelenlét, mert így valóban az isteni személy van jelen a lélekben, nem pedig csak a róla szóló véges ismeret. Így a Fiú a lélek szeretetre indító megismerésében jelen van, de nem csak ismeretként, hanem személyesen. (A Fiú a világban embersége szerint homogén vonatkozásokban van jelen. A belső küldés alapján az a Fiú, aki megtestesült és meghalt értünk, jelen van, de ez a jelenlét nem embersége, hanem istensége szerinti jelenlét.)

A szentháromsági személyek jelenléte tehát személyes jelenlét, azaz a szentháromsági személyek sajátosságaiknak megfelelően vannak jelen. A Fiú és a Szentlélek így küldöttként vannak jelen, a születésnek és a származásnak megfelelően. Az eredet nélküli Atya személyes jelenlétével kapcsolatban azonban nem beszélhetünk küldésről, ő mint küldő van jelen, mert, ellentétben a teremtett világban lévő küldésekkel, az isteni személyek a küldés által sem távolodnak el a küldőtől, tehát ahol a küldött jelen van, jelen van a küldő is.

A külső küldések tulajdonképpen a belső küldések miatt történnek. Az emberi megismerés feltétele az érzékelés és az ember élete a társadalomban, a történelemben játszódik le, ezért a belső és a külső küldések együttese által valósul meg az ember üdvössége. Jelen állapotunkban a belső küldések értelmünk által közvetlenül nem felfoghatóak, a hit homályának állapotában hiányzik ehhez a szellemi látásnak az a képessége, amelyet az üdvözültek a dicsőség fényében kapnak meg. A jelenlétről tudunk, de ennek megtapasztalása nem annyira az értelmünk által történik, hanem elsősorban a szeretetben. Ennek oka az, hogy míg értelmünk a hit tartalmainak előző bejegyzésben említett közvetett megismerése miatt csak homályosan, tükörben, töredékesen képes megismerni (1 Kor 13, 12), addig a szeretet teológiai erényében Istent már jelen életünkben közvetlenül érjük el. Szent Tamás szerint a megismerés rendjében Istenhez (a természetes rendben) közvetve, a teremtményeken mint okozatokon keresztül és az emberi fogalmak analóg használatával jutunk el (ST II/II q. 27, a. 4). (A fogalmak analóg használata még a természetfölötti hitet is jellemzi.) Az akarat ellenben a szeretetben közvetlenül a szeretett felé irányul. A megismerés szempontjából a szeretet az a végpont, ahol a megismerés befejeződik és kezdődik maga a szeretet. Míg az értelem közvetítés által jut el Istenig, addig a szeretet fordított irányban működik, ez éppen az Isten iránti szeretetből árad ki a teremtményekre.

A megigazult a benne lakó szentháromsági személyekről a hit ismeretei által tud. Ezért ezek az ismeretek nélkülözhetetlenek, és téves misztika lenne az a törekvés, amely ezek mellőzésével, közvetlenül a lélekben lakó személyek felé törekedne, hiszen a személyek jelenléte éppen  Istennek a hit általi megismerésével és az ebből a megismerésből elinduló szeretettel jár együtt. Isten viszonzásra felszólító szeretete számunkra, emberek számára a legfelismerhetőbb módon a történelemben hozzánk küldött Jézus Krisztusban, az értünk megtestesült és értünk szenvedést és halált vállaló Igében mutatkozott meg. A személyi egység következtében az isteni és emberi minden emberi teremtménynél tökéletesebb egységben van meg benne. „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1, 16). Ő érdemelte ki számunkra a kegyelmet és az üdvösséget megváltó tetteinek és áldozatának végtelen értéke által. Számunkra ez a kegyelem és az üdvösség ajándék, amelyet az Atya és a Fiú által küldött Szentlélekben, az első ajándékban kapunk meg. A Szentlélek látható küldései a Szentlélek láthatatlan működésére látható jelek által utalnak. A Szentlélek Jézus megkeresztelkedésekor galamb képében lebegett felette, utalva Jézus Krisztusban való különleges jelenlétére, amely az Igével való személyes egység következménye. Pünkösdkor a szél zúgása és a lángnyelvek a Szentlélek Egyházba, Krisztus titokzatos testébe küldésére utalnak. A teremtett kegyelmet, amely éppen a teremtetlen kegyelem, a Szentháromság befogadására irányul, az Egyház szentségei közvetítik számunkra.