A pápaság kockázata

Nemrégen jelent meg a blogon Aquinói Szent Tamás Summa Contra Gentiles című műve püspöki és pápai hatalomról szóló fejezetének fordítása. Most ebből idézünk:

…az Egyház egységéhez az is hozzátartozik, hogy az összes hívő a hitben egy legyen. A hitet illető dolgokkal kapcsolatban azonban kérdések merülhetnek föl. Az álláspontok sokfélesége megoszthatná az Egyházat, ha nem lenne meg az az egyetlen olyan álláspont, amelynek egységében megőrződik az Egyház. Az Egyház fennmaradásához tehát szükséges, hogy egyetlen ember álljon az egész Egyház élén. Nyilvánvaló azonban, hogy Krisztus nem engedi meg, hogy szeretett Egyházából a szükséges dolgok hiányozzanak… Nincs tehát okunk abban kételkedni, hogy Krisztus rendelése szerint egyetlen ember áll az egész Egyház élén.

Szent Tamás ugyanebben a fejezetben úgy is érvel a pápaság szükségessége mellett, hogy az Egyház sem nélkülözheti a szerinte legtökéletesebb kormányzási formát, a monarchiát.

A pápa egész egyházra kiterjedő főségének és a tanításban való tévedhetetlenségének a dogmáit az 1. Vatikáni Zsinat fogalmazta meg, így nyilvánítva ki határozott formában azt, ami kezdettől fogva a hitletétemény része. Az Egyház kormányzati, jogi struktúrája tehát a monarchia, az Egyház feje a római pápa. Mint említettük, Szent Tamás szerint a legtökéletesebb kormányzási forma a monarchia. Ez nyilvánvaló, ha az ország királya szent, és ha szent és kiváló férfi ül Szent Péter trónján. De a történelem tanúsága szerint nem minden király volt szent és a pápák sem voltak mindnyájan kiválóak. A király szerepének fontossága sem kicsi, hiszen egy ország jóléte sok mindenben az ő személyén, az ő személyes tulajdonságain múlik, mégis összehasonlíthatatlanul fontosabb a pápa szerepe, mert kormányzása és tanítása az Egyház céljára, tagjainak örök üdvösségére vonatkozik, erre van hatással.

Felmerül a kérdés, hogy az ókori monarchiák világában élő Jézus (az athéni demokrácia kísérlete nem lehetett nagy hatással a későbbi Palesztina római provinciára) nem-e egy korhoz kötödő, mára már a demokrácia által meghaladott kormányzási formát választott, amikor Egyháza és Egyháza tagjainak sorsát az egész történelem folyamán oly erősen kötötte egy abszolút monarchiához, a pápasághoz. Az Egyházban ugyanis nyoma sincs a hatalmi ágak szétválásának: a pápa a legfőbb törvényhozó, bíró és végrehajtó az Egyház dogmatikailag szentesített „alkotmányában”. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jogi értelemben a pápa hatalmának semmilyen korlátja nincs, a modern demokráciában sokszor számonkért „fékek és ellensúlyok rendszeréből” végső soron csak annyi van meg, amennyit a pápa jónak lát.

Hogyan vállalhatott Jézus Krisztus ekkora kockázatot? Hogyan köthette Egyháza sorsát oly szorosan ekkora hatalommal rendelkező gyarló emberekhez, akik koruknak gyermekei, akik jó vagy kevésbé jó pszichológiai, adottságokkal, jellemmel rendelkeznek? A kérdésre nem jó válasz az, hogy Isten gondoskodik arról, hogy pápa csak az lehessen, aki kiválósága alapján rendelkezik mindazokkal a képességekkel, életszentséggel, amelyek hivatalának betöltéshez szükségesek. Napjainkban ehhez hasonló válaszok jelen vannak a katolikus médiában és talán a katolikusok jelentős részének gondolkozásában is. Fr. Hunwicke blogjának ezen a blogon már hivatkozott bejegyzése tömören mutat rá, hogy ez az álláspont milyen szélsőségekhez vezet. Az egyik ilyen szélsőséges vélemény az, hogy ha egy pápa nem rendelkezik maradéktalanul a hivatalának betöltéséhez szükséges kiválósággal, akkor ő már nem is pápa (szedevakantizmus). A másik szélsőséges vélemény szerint pedig a megválasztott pápa szükségszerűen rendelkezik a hivatala betöltéséhez szükséges kiválósággal.

Visszatérve a Jézus Krisztus által vállalt kockázatra, a megtestesült Örök Ige biztos alapokra helyezte Egyházát, amelyet még egy pápa gyengesége sem tehet végleg tönkre. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy egyes pápák uralkodása nem jelenthet komoly problémát az Egyház szempontjából. Az egyháztörténelem is tud a pápaság mélypontjairól, amikor egyes pápák bűnös élete botránkoztatta meg az Egyházat vagy éppen a hitletétemény, a tanítás sértetlenségét biztosítani hivatott pápa vált bizonytalanná éppen a tanítás dolgában. I. Honoriusz pápa esete közismert ebből a szempontból. Az egyébként Rómában jól uralkodó, missziókat előmozdító pápa a monotheléta eretnekséggel (eszerint Jézus Krisztusnak csak egy akarata van) kapcsolatban a császár téves közvetítési kísérleteit elfogadva az eretnekség gyanújába került, és később őt a hatodik egyetemes zsinat, a 3. Konstantinápolyi Zsinat elitélte.   Ez a példa is mutatja, hogy bizony még az egyéb területeken kiváló pápa is ki lehet téve tanbeli tévedéseknek, tévedések gyanújának.

Az Egyházzal szembeni különleges isteni gondviselést tehát nem lehet olyan merev automatizmusként elképzelni, amelynek hatásaként az Egyháznak csak szent és kiváló pápái lehetnek. Isten megengedi azt, hogy még egy pápa is lehet gyenge, bizonyos szempontból tökéletlen ember, és ez még akár az Egyház életében is okozhat problémákat, gondokat. Azt viszont nem engedi meg Isten, hogy Fiának Egyháza végleg összeomoljon, megszűnjön az üdvösség szentsége lenni a világ számára. Az isteni gondviselés eszköze ebben pedig éppen a pápaság.

Fentebb beszéltünk arról, hogy a pápai hatalommal szemben semmilyen jogi értelemben vett „fékek és ellensúlyok rendszerének” nincs helye. Dogmatikai értelemben mégis léteznek ilyen „fékek és ellensúlyok”. Amint erre napjainkban többen felhívják a figyelmet, az 1. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenség dogmáját is kimondó Pastor Aeternus hittani rendelkezése írja (DH 3070):

Péter utódai ugyanis nem abból az okból kapták a Szentlélekre vonatkozó ígéretet, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem, hogy segítségével az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, vagyis hitletéteményt szentül őrízzék, és helyesen magyarázzák.

A pápa tehát nem taníthat akármit. Először is tanításbeli illetékessége elsősorban a hit és az erkölcs dolgaira vonatkozik. A világ helyzetével, állapotával, politikai megoldásokkal stb. kapcsolatos pápai kijelentések tehát meghaladhatják a Tanítóhivatal illetékességét. Ez nem jelenti azt, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban hallgatnia kell, de nem árt, ha a szoros értelemben vett hit és erkölcs témáit meghaladva fokozott óvatosságot tanúsít. Előfordulhat, hogy egy helyzet megítélésében téved, mert  ezt nem szükségszerűen látja át teljes egészében, ennek csak egy részletét veszi figyelembe. Azt hiszem, ma már ötven évvel a 2. Vatikáni Zsinat után nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a zsinat néha optimista helyzetmegítélése nem mindenben igazolódott.

Világosan meg kell különböztetni a hivatal gyakorlását a hivatal gyakorlójának világról való általános véleményétől, de sokszor még személyes, egy adott teológiai irányzathoz kötödő álláspontjaitól is. Benedek pápa a Názáreti Jézusról szóló könyvének előszavában írja: „Minden bizonnyal nem kell külön mondanom, hogy ez a könyv semmiképpen nem tanítóhivatali aktus…Így mindenki szabadon ellentmondhat nekem”  (Joseph Ratzinger- XVI. Benedek: A Názáreti Jézus I. Szent István Társulat 2007, 18. o.) Napjaink médiájában, sőt egyházi médiájában is ez a megkülönböztetés sokszor hiányzik. Ugyancsak a tanítóhivatal gyakorlójának a feladata a tanítás világossága, ennek elhelyezése az Egyház egyetemes tanításában, az egyértelműségre való törekvés, a többértelműség elkerülése.

Ha pedig a pápa tanítása hit és erkölcs dolgában szemmelláthatóan ellentmondásban van elődei tanításával és mindenekelőtt az Egyház által áthagyományozott hitletéteménnyel, akkor a pápa tanítását ebben a vonatkozásában nem szabad követni. Világosan kell azonban látni, hogy a pápa nem szűnik meg ezáltal pápa lenni, senkinek, semmilyen intézménynek nincs joga a pápát lemondatni. Az így előálló nehéz helyzetet az isteni gondviselés megengedte, ez próbatétel az ebben a helyzetben lévőknek. Ez a helyzet rendkívül nehéz, mert éppen az Egyház legfőbb tanítójának tanításával kapcsolatban van probléma. Amikor kifejezetten a tévedhetetlenségére hivatkozva tanít a pápa (vagy a püspökök testülete vele egységben), tanítását isteni és katolikus hittel (fides divina et catholica) kell fogadni (CIC 750. kán.). Az egyházjog szerint a Tanítóhivatal tanítását akkor is az értelem és az akarat vallásos meghajlásával (religiosum intellectus et voluntatis obsequium) kell fogadni, ha ez nem akar végleges tanítást adni (CIC 752. kán.).

Az egyházjog fenti megfogalmazásai is megvilágítják, hogy milyen súlya van a tanítóhivatali megnyilvánulásoknak. Sajnos, ma már ki lehet jelenteni, hogy a 752. kánont a teológusok, a egyházi hierarchia egyes tagjai az elmúlt évtizedekben többször nem vették figyelembe. Ennek a magatartásnak még a Vatikáni Rádió is hangot adott. Azt is lehetne mondani, hogy az elmúlt évtizedekben az (új) egyházjog 752. kánonja „relativizálódott”. Ennek a folyamatnak Ferenc pápa előtt talán azon irányzatok képviselői voltak a részesei, akik most Ferenc pápát támogatójuknak tekintve más irányzatok részéről helytelenítik ezt a magatartást.

A legnehezebb arra kérdésre válaszolni, hogy mi a teendő, amikor a Tanítóhivatal egy dokumentuma (szándékosan?) nyitva hagy olyan értelmezési lehetőségeket, amelyek szemben állnak az Egyház hitével. Leginkább ekkor találkozunk azzal a kockázattal, amelyről a bejegyzés címe is szól. A Hittani Kongregáció 1990-ben (Joseph Ratzinger bíboros vezetése alatt) kiadott, a teológusok hivatásáról szóló Donum Veritatis kezdetű instrukciója erről a helyzetről is beszél. A dokumentum megállapítja, hogy előfordulhat az, hogy a Tanítóhivatal bizonyos dokumentumai hiányosságokat tartalmaznak. Ennek oka lehet az, hogy a pásztorok és tanácsadóik nem mindig látták közvetlenül a felmerülő kérdés minden vonatkozását és a kérdés bonyolultságát (24). Ezekben az esetekben a teológus feladata az, hogy jóhiszeműen, a Tanítóhivatal iránti lojalitással törekedjen a felmerülő nehézségek megoldására. Ha ez mégsem sikerül, akkor ezt közölje a Tanítóhivatallal, ellenvetései ugyanis igazi előrehaladáshoz vezethetnek, a Tanítóhivatalt arra ösztönözhetik, hogy ez a tanítást még elmélyültebben, alkalmasabb érveléssel adja elő (30). (Az Amoris Laetitia apostoli buzdítást megelőzően és ezt követően tanúi lehettünk a fentiekben leírt teológusi magatartásnak.) Az instrukció megjegyzi, hogy ilyen esetekben a teológusnak tartózkodnia kell a tömegmédiához fordulástól, mert a tanbeli kérdések tisztázását és az igazság szolgálatát nem a tömeg hangulatának a nyomása segíti elő (30). Sajnos, ezt a figyelmeztetést nem mindig vették figyelembe, és a világi média szinte a 2. Vatikáni Zsinattól kezdve folyamatosan véleményformáló akar lenni a katolikus hit és erkölcs kérdéseiben.

Az internet által okozott információs robbanás 1990-ben még nem volt érzékelhető. Ma az internet által szinte mindenki nem túlzottan nagy erőfeszítés árán olyan fórumhoz juthat, amelyet elvileg mindenki elérhet. Az Egyház tagjai, hivatásos és kevésbé hivatásos „teológusok” számára az ezzel a lehetőséggel való élés csak felelősséggel történhet. A sokak által elítélt öncenzúrának itt bizony valamilyen szinten helye van, különösen akkor, ha tanítóhivatali dokumentumokról van szó. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Tanítóhivatal majdnem 2000 éves intézmény, amelynek fő feladata a hitletétemény őrzése és magyarázata, így ezzel nem kerülhet ellentmondásba a Tanítóhivatal egyetlen napjainkban kiadott dokumentuma vagy ennek értelmezése sem. Azt kell tehát mondanunk, hogy az öncenzúra alapjául nemcsak a közelmúltban megjelent, különböző szintű tanítóhivatali dokumentumok szolgálnak, hanem az egész hitletétemény, amint azt az Egyház a századokon keresztül őrzi.

 

6 bejegyzés (“A pápaság kockázata”)

  1. Nos mint SZEDEVAKANTISATA, szólnék hozzá.

    Írod: “Az egyik ilyen szélsőséges vélemény az, hogy ha egy pápa nem rendelkezik maradéktalanul a hivatalának betöltéséhez szükséges kiválósággal, akkor ő már nem is pápa (szedevakantizmus).”

    Hogy ne szerepeljen itt valótlanság, mondjuk úgy, ha EGYÁLTALÁN NEM RENDELKEZIK!

    És itt az Egyházi rend szentsége nem elhanyagolható kis szösszenet:

    ” A régi, azaz a VI. Pál által eltörölt forma így hangzik: „Comple in sacerdote tuo ministerii tui summam, et ornamentis totius glorificationis instructum, coelestis unguenti rore sanctifica” – „Végezd be papodban szolgálatod teljességét, és szenteld meg a teljes dicsőítés értékeivel felruházottat a mennyei olaj harmatával” (DH 3860). E forma érvényességéhez kétség sem fér. Először is kifejezésre juttatja, hogy a püspökszentelés jelöltje pap. Továbbá megerősíti, hogy ez a pap, azaz a jelölt a papi méltóság teljességét fogja megkapni („ministerii tui summam”), és végül a kegyelem teljességét is („coelestis unguenti rore”).

    Ezt a tökéletesen katolikus szöveget VI. Pál egy olyan formával helyettesítette, amitől, hasonlóan az anglikán szentelési formához, teljesen idegen a papi méltóság teljessége. A latin szöveg – „Et nunc effunde super hos Electos eam virtutem, quae a te est, Spiritum principalem, quem dedisti dilecto Filio tuo Iesu Christo, quem ipse donavit sanctis Apostolis, qui constituerunt Ecclesiam per singula loca, ut sanctuarium tuum, in gloriam et laudem indeficientem nominis tui” – szó szerinti fordítása: És most öntsd e kiválasztottakra azt az erőt, amely tőled van: a lelket, mely a vezető személyiségek sajátja [ez a Spiritum principalem egyik lehetséges fordítása], akit te szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál, ő pedig szent apostolainak ajándékozta, akik egyes helyeken egyházakat, mint a te szentélyeidet alapítottak a te neved örök dicsőítésére és dicséretére.”
    Az olvasni tudó ember számára ez a szöveg egy kiválasztottra vonatkozik, tehát nem kifejezetten papra, akinek a szentelési rítus nem a papi méltóság teljességét kölcsönzi, hanem egy vezető lelket, akit „azok birtokolnak, akik vezetnek”. Következésképpen ez alatt lehetetlen a Szentlelket érteni. A bizonyíték erre, hogy VI. Pál a „spiritum principalem” (vezető lélek) kifejezést a római hadsereg szókincséből vette. Ezzel a „lélekkel” kellett rendelkeznie egy harcvonal legmagasabb rangú vezetőjének………………………… XIII. Leó az anglikán szentelések elítélésekor apostoli tekintéllyel kijelentette már, hogy ilyen szavak, mint „Fogadd a Szentlelket” távol vannak attól, hogy a papi méltóságot, mint megbízást és kegyelmet, amit eszközöl, kifejezzenek, ha erre a papi méltóságra és kegyelemre, egyidőben és kifejezetten nem történik utalás. Egy forma, amiből szándékosan mindent kivettek, ami a katolikus szentelési rítusban a papi hivatal méltóságát és kötelességeit érthetően kifejezi, a papi hivatal számára nem lehet megfelelő és elégséges forma – állapítja meg XIII. Leó.
    Ha a problémát egy másik oldalról vizsgáljuk, fel kell tenni a kérdést, hogy vajon azok a lényeges szavak, melyek az Egyház különböző korszakainak folyamán a püspökszentelés minden érvényes formájában használatosak voltak, megvannak-e a VI. Pál-féle szentelési rítusban. A legjellemzőbb ilyen szavak a következők: „summus Sacerdos” (legfőbb pap); „dignitas pontificalis” (püspöki méltóság); „episcopus” (püspök); „sacerdos plenus” (tökéletes papi méltóság). – A VI. Pál-féle szentelési rítus egyet sem tartalmaz ezen kifejezésekből! ………………………..A Napóleonnal a konkordátum végleges szövegéről folytatott végnélküli viták során Consalvi bíboros egy nap a következő büszke választ adta: „Felség, az államfők udvaraiban szabad hazudni, de a Szentatya legfőbb hivatalának gyakorlásában a legkisebb hazugság esetén egész tekintélyét elvesztené.” – A „zsinati egyház” azonban a papi hivatallal kapcsolatban a szentségeket is beleértve kétértelműségekben és hazugságokban tetszeleg. ”

    http://www.katolikus-honlap.hu/1501/jh-abbem.htm

    ” Nagyon helytelen úgy vélekedni, hogy az új püspökszentelési rítus körüli vita pusztán a „tradicionalista csoportok” közötti nézeteltérés, vagy pláne csupán „szedisvakantista” ügy. Azoknak, akik VI. Pált és utódait igaz pápáknak tartják, emlékezniük kell arra, hogy még egy igazi pápa sem rendelkezik jogkörrel a szentségek lényegének a megváltoztatására.
    1975-ben maga Lefebvre érsek mondta nekem, hogy az új püspökszentelési rítus érvénytelen. Több mint három évtizeddel később kutatásaim és cikkeim igazolják ezt a következtetést, ráadásul én olyan forrásokat idézek, melyeket az olvasók maguk is ellenőrizhetnek.

    Amennyiben az új püspökök valóban nem igazi püspökök, akkor a legsúlyosabb probléma, amellyel a tradicionalistáknak szembe kell nézniük, elsősorban nem is az üres szék. Hanem az üres tabernákulum, azaz AZ ÜRES TABERNÁKULUMOK.”

    http://www.katolikus-honlap.hu/1401/urestab.htm

    “A II. Vatikáni Zsinat forradalma által előidézett változások között – az új szentelési rítusok következményeként – a papság lerombolása jár a legsúlyosabb következményekkel. Ez a sátáni pusztítás egyike volt azoknak, melyek a reformerek kistáján álltak. Ez még a szentmise elpusztításánál is súlyosabb következményekkel jár, mert amíg a papság fennáll, addig a szentmiseáldozat visszaállítására is megvan a lehetőség [fordítva viszont nem: hiszen hiába van érvényes, Istennek tetsző szentmise-rítus, ha nincs pap, aki azt celebrálhassa]. A papság és az ő különleges hatalmának szétzúzásával a katolikus rítus újrabevezetése csak komédia, szentségtörő csalás, amit a VI. Pál-féle rítussal érvénytelenül »felszentelt« papok mutatnak be. Szerencsétlen módon a katolikusok figyelme mégis inkább a szentmise szétzúzására irányult, mint a VI. Pál-féle szentelési rítusok érvénytelenségére, azaz a papság megszűnésére.”………………………………..Ez a kezdete annak, ami történni fog, amikor az eloldozott ördög és démonai a föld felett zűrzavart és reménytelenséget fognak elterjeszteni, ahogy ezt Dániel megjövendölte. Meg fogja akadályozni a papszenteléseket, a papokat hagyja kihalni, és ily módon a nagy áldozat bemutatását mindig szűkebb határok közé szorítja. És akkor jönnek a szerencsétlenség napjai.” – E mondat drámaiságát aligha lehet felülmúlni.« ” http://www.katolikus-honlap.hu/1501/tervege.htm

    • Bevallom, gondolkoztam azon, hogy válaszoljak-e Önnek. Az ugyanis az érzésem, hogy nem tudom meggyőzni Önt és csak egy vég nélküli, időt rabló vitába keverednék. De aztán rájöttem arra, hogy a minden próbálkozásról való lemondás ugyanolyan előítétéletesség lenne Önnel szemben, amilyennel néha én is találkozom.

      Előjáróban azt szeretném mondani, hogy nekem a püspökszentelés régebbi formája szimpatikusabb, de semmi alapja nincs annak, hogy VI. Pál formáját olyan formának tekintsem, amely érvénytelenné tenné a püspökszentelést. A formában ugyanis nem valamilyen „vezetői lélekre”, hanem a Szentlélekre való hivatkozás van. Ugyanis arról a lélekről van szó, amelyet Jézus Krisztus kimondottan apostolainak, az első püspököknek ajándékozott, az első püspökszenteléskor, az utolsó vacsorán. Az apostolokra való utalás világossá teszi a szövegben, hogy itt az apostolok szentségi utódairól, a püspökök szenteléséről van szó. A „spiritus principalis” kifejezés pedig megtalálható például a Miserere zsoltárban: „Redde mihi laetitiam salutaris tui: et spiritu principali confirma me”.

  2. Majd Isten igazolja, ki az Ő helytartója, és kik az Ő pásztorai, hol van és kikből állaz Ő Egyháza, nem kell ezen sokat vitatkozni.

    ” S ahogy a francia király sem tett eleget a mennyei felhívásnak és nem szentelte Franciaországot Jézus Szentséges Szívének, majd 100 év múlva a szabadkőműves forradalom lecsapott az országra és a királyra, úgy gondolom a fatimai jelenés 100. évfordulója is egy nagy csapást hozhat el. Talán ama bizonyos 3 napnyi sötétség, tűzeső és totális pusztulás közeleg, amiről annyi prófécia szól, többek közt a Szűzanya akitai jelenése során elhangzottak. Mindez persze csak találgatás részemről, Isten büntetését visszatartja az igazak imája, esdeklése, de elmaradni nem fog, előbb-utóbb bekövetkezik.”

    • Ilyen jellegű megjegyzéseket nem szívesen teszek közé a blogon és megtörténhet, hogy a jövőben ezeket nem is teszem közzé. A bűnöket végső soron Isten bocsátja meg és bünteti. Aki tehát nincs külön isteni kinyilatkoztatás birtokában, az a konkrétumokat illetően tényleg csak találgathat. Ennek viszont nincs túl sok értelme.

      Az biztos, hogy az erkölcsi rend egyúttal az emberi létezés rendje is. Az ettől való tömeges eltérés tehát létbeli zavarokat, társadalmi és világ rendszerek hanyatlását okozza. De a konkrétumokat csak az Isten tudja és akiknek ezt Ő kinyilatkoztatja. Isten egész emberiségnek szóló kinyilatkoztatása az apostoli korral lezárult. Ez persze nem jelenti a magánkinyilatkoztatások lehetetlenségét. De a valódi (általában az Egyház által elismert) magánkinyilatkoztatások nem az emberi kíváncsiságot, netán bosszúvágyat elégítik ki, hanem az emberek üdvösségét szolgálják.

    • Ön írja:

      “Ez persze nem jelenti a magánkinyilatkoztatások lehetetlenségét. De a valódi (általában az Egyház által elismert) magánkinyilatkoztatások nem az emberi kíváncsiságot, netán bosszúvágyat elégítik ki, hanem az emberek üdvösségét szolgálják.”

      Megjegyzem, hogy ezek a kinyilatkoztatások az Egyház által, még A II. Vatikánum előtt EL LETTEK ISMERVE. Tehát nem értem, hogy például a Francia Királyságra vonatkozó részben, ami történelmi tény is, mit nem talál Ön hitelesnek?

      Bosszúvágy alatt nem tudom, Ön mit ért, de mint a Zsoltárokból tudjuk, ez is egy természetes (ellen)érzés, amit Isten színe elé lehet adni a gonosz ellenség miatt, és vigadni, örülni, megkönnyebbülni vereségük és pusztulásuk láttán, sőt, kívánni lehet a gonosz pusztulását:

      http://szentiras.hu/SZIT/Zsolt3

      http://szentiras.hu/SZIT/Zsolt7

      http://szentiras.hu/SZIT/Zsolt10

      http://szentiras.hu/SZIT/Zsolt27

    • A „post hoc ergo propter hoc” nem érvényes következtetés. Tehát a francia király felajánlásának elmaradása és a forradalom között ezért nem lehet oksági összefüggést megállapítani. Így semmi alap nincs arra, hogy ezt Isten kifejezett büntetésének tekintsük, mert a király elmulasztotta a felajánlást. Persze ettől még lehet az, de ezt mi nem tudjuk.
      „Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Rom 11, 33).

      A zsoltárokban fellelhető bosszúvágy a zsoltár szerzőjének érzése. A gonosz pusztulását Isten megengedi, de pozitív akarattal nem akarja. Így nem igazán ennek kell örülni, hanem annak, hogy ezáltal érvényesül Isten igazságossága. De arra érdemes inkább gondolni, hogy mi lenne velünk, ha Isten nem adná meg megtérésre hívó kegyelmét. Ilyenkor jobb ha az ember megvizsgálja saját magát, életét, és hálát ad Istennek, hogy mennyire meg nem érdemelten is kapjuk kegyelmét.

Hozzászólás a(z) Élőfa bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>