Az előző bejegyzésben is volt szó a transzcendentális filozófiáról, amelyet régebben transzcendentális tomizmusnak neveztek. Ennek ismeretelmélete régebbi bejegyzések témája volt (itt, itt és itt). Most a metafizika szempontjából hasonlítjuk össze a két filozófiát. Egy transzcendentális metafizikai „rendszer” laírását tartalmazza Weissmahr Béla SJ Ontológia című könyve (Mérleg –Távlatok 1992). 2015-ben Weissmahr Béla filozófiai örökséget méltató kötet jelent meg, „Metafizika Magyarországon? címmel (L’Harmattan – Sapientia, 2015).
A metafizika alapproblémája mind a tomista, mind Weissmahr Béla metafizikája számára az egység és a sokaság, Weissmahr Béla megfogalmazásában a lét egységének és különbségének a kérdése. Persze a két filozófia kiindulása, amint erről a már említett, régebbi bejegyzésekben is szó volt, eltérő. A tomista kiindulása az érzékelhető világban található érthető (intelligibile) fölismerése a sajátosan emberi, érzékelésből kiinduló megismerésben. A transzcendentális filozófiára jellemző az úgynevezett transzcendentális reflexió, amely a megismerő alanyra irányul, és amelyben a nem kategóriális, úgynevezett háttéri megismerés forrása a metafizikai ismereteknek.
A tomista metafizikában fontos szerepet játszik az első elvek készsége (habitus primorum principium). Az első elvek nem velünk született ismeretek, olyan első „tételek”, amelyekből kiindulva aztán fölépíthető valamilyen metafizikai rendszer. Ezek inkább a megismerést kísérő készségek, amelyek tulajdonképpen minden értelmi megismerésben működnek. Az emberi értelem képes a valóságban nem létező dolgokkal is foglalkozni, ezért az egyik ilyen első elv, az ellentmondás elve (principium contradictionis) segíti a megismerő értelmet abban, hogy a létezést meg tudja különböztetni a nem-létezéstől, semmitől. Az elvet a készségre történő reflexió így fogalmazza meg: valami ugyanakkor, ugyanabból a szempontból nem lehet létező és nem-létező. Ennek van logikai megfogalmazása is, amely szerint egy állítás egyszerre, ugyanabból szempontból nem lehet igaz is, meg téves is (a „téves” szó helyett a logika könyvek általában a „hamis” szót szokták használni). A logikai elvet még ki szokták egészíteni a „kizárt harmadik” (tertium non datur) elvével is, amely szerint egy állítás vagy igaz vagy téves, harmadik eset nem lehetséges. Az azonosság elve tulajdonképpen az ellentmondás elvének pozitív megfogalmazása: ami létezik, az létezik, a dolog az, ami. Egy másik alapelv az értelemnek arra a tulajdonságára utal, amely szerint a megértés számára a tények önmagukban nem elegendőek. A megértés keresi az elegendő magyarázatot (principium rationis sufficientis). Ezt az elvet kifejezetten, ezzel a névvel Leibniz fogalmazta meg, de ezt külön megfogalmazás nélkül kezdettől fogva alkalmazták, éppen úgy, mint az ellentmondás elvét. Míg a tomista metafizika ezeket az alapelveket következetesen használja, ez már nem mondható el a transzcendentális megközelítésekről, amint erről majd a későbbiekben részletesebben lesz szó. Folytatás