Egység és sokaság a tomista és a transzcendentális metafizikában (1)

Az előző bejegyzésben is volt szó a transzcendentális filozófiáról, amelyet régebben transzcendentális tomizmusnak neveztek. Ennek ismeretelmélete régebbi bejegyzések témája volt (itt, itt és itt). Most a metafizika szempontjából hasonlítjuk össze a két filozófiát. Egy transzcendentális metafizikai „rendszer” laírását tartalmazza Weissmahr Béla SJ Ontológia című könyve (Mérleg –Távlatok 1992). 2015-ben Weissmahr Béla filozófiai örökséget méltató kötet jelent meg, „Metafizika Magyarországon? címmel (L’Harmattan – Sapientia, 2015).

A metafizika alapproblémája mind a tomista, mind Weissmahr Béla metafizikája számára az egység és a sokaság, Weissmahr Béla megfogalmazásában a lét egységének és különbségének a kérdése. Persze a két filozófia kiindulása, amint erről a már említett, régebbi bejegyzésekben is szó volt, eltérő. A tomista kiindulása az érzékelhető világban található érthető (intelligibile) fölismerése a sajátosan emberi, érzékelésből kiinduló megismerésben. A transzcendentális filozófiára jellemző az úgynevezett transzcendentális reflexió, amely a megismerő alanyra irányul, és amelyben a nem kategóriális, úgynevezett háttéri megismerés forrása a metafizikai ismereteknek.

A tomista metafizikában fontos szerepet játszik az első elvek készsége (habitus primorum principium). Az első elvek nem velünk született ismeretek, olyan első „tételek”, amelyekből kiindulva aztán fölépíthető valamilyen metafizikai rendszer. Ezek inkább a megismerést kísérő készségek, amelyek tulajdonképpen minden értelmi megismerésben működnek. Az emberi értelem képes a valóságban nem létező dolgokkal is foglalkozni, ezért az egyik ilyen első elv, az ellentmondás elve (principium contradictionis) segíti a megismerő értelmet abban, hogy a létezést meg tudja különböztetni a nem-létezéstől, semmitől. Az elvet a készségre történő reflexió így fogalmazza meg: valami ugyanakkor, ugyanabból a szempontból nem lehet létező és nem-létező. Ennek van logikai megfogalmazása is, amely szerint egy állítás egyszerre, ugyanabból szempontból nem lehet igaz is, meg téves is (a „téves” szó helyett a logika könyvek általában a „hamis” szót szokták használni). A logikai elvet még ki szokták egészíteni a „kizárt harmadik” (tertium non datur) elvével is, amely szerint egy állítás vagy igaz vagy téves, harmadik eset nem lehetséges. Az azonosság elve tulajdonképpen az ellentmondás elvének pozitív megfogalmazása: ami létezik, az létezik, a dolog az, ami. Egy másik alapelv az értelemnek arra a tulajdonságára utal, amely szerint a megértés számára a tények önmagukban nem elegendőek. A megértés keresi az elegendő magyarázatot (principium rationis sufficientis). Ezt az elvet kifejezetten, ezzel a névvel Leibniz fogalmazta meg, de ezt külön megfogalmazás nélkül kezdettől fogva  alkalmazták, éppen úgy, mint az ellentmondás elvét. Míg a tomista metafizika ezeket az alapelveket következetesen használja, ez már nem mondható el a transzcendentális megközelítésekről, amint erről majd a későbbiekben részletesebben lesz szó. Folytatás

Mire jó és mire nem jó a retorzív érvelés ?

A jezsuita blog egyik bejegyzése a retorzív érveléssel is foglalkozik. Ezt az érvelési módot Arisztotelész is használta, amikor az ellentmondás elvének érvényessége mellett érvelt. Aquinói Szent Tamás is foglalkozik ezzel Arisztotelész-kommentárjában 1. A Joseph Marechal, Karl Rahner, Weissmahr Béla és más jezsuita filozófusok által képviselt, kezdetben transzcendentális tomizmusnak 2 nevezett filozófiai irányzat egyik fő érvelési módszere a retorzív érvelés.

Egy állítás igazsága melletti érvelés elsődlegesen azt jelenti, hogy már elfogadott állításokból a logika szabályai szerinti következtetéssel eljutunk az igazolandó állításhoz. Van azonban az érvelésnek egy másik módja is. Ezt az érvelési módot reductio ad absurdum-nak nevezik. Itt nem ismert tételekből kiinduló levezetésről van szó (ezt talán túl hosszú lenne vagy még nem ismerjük a levezetés menetét), hanem arról, hogy az igazolandó állításról feltesszük, hogy téves, azaz, hogy az ezzel ellenkező állítás igaz. Ebből kiindulva megmutatjuk, hogy így lehetetlenséghez jutunk, tehát az igazolandó állításnak igaznak kell lennie. A retorzív érvelés is hasonló ehhez, de eljárása ettől mégis különbözik. Ebben elsősorban nem azt mutatjuk meg, hogy ellenfelünk velünk ellentétes állításának tartalma vezet logikai ellentmondáshoz, hanem azt, hogy az ilyen állítás elgondolásának, megfogalmazásának, kimondásának tette ellentmondásban van az elgondolt, megfogalmazott, kimondott állítás tartalmával, tehát, aki ezt a tartalmat állítja, következetlenül jár el. Ha az antialkoholisták egyesületének díszvacsoráján az elnök kezében egy pohár pezsgővel mondja el beszédét, akkor következetlenségről van szó. Ez a következetlenség azonban nem jelenti a beszéd tartalmának feltétlen helytelenségét, legfeljebb azt, hogy itt azért mégsem következetes antialkoholizmusról van szó. A beszéd tartalma és ennek a pezsgős vacsora keretében való elmondása ugyanis nincsenek annyira szoros kapcsolatban, hogy ez utóbbi ténye cáfolná a beszéd tartalmát. Ha valaki azonban bemondja a mikrofonba, hogy ő néma, akkor már állításának a tartalmát cáfolja az a tény, hogy ő ezt az állítást megfogalmazó mondatot kimondta. Folytatás

Jegyzetek:

  1. John F. X. Knasas: Transcendental Thomist Methodolgy and Maritain’s “Critical Realism”.
  2. Az utóbbi időben ez az irányzat már nem nevezi magát tomistának és ezt helyesen teszi. A transzcendentális filozófia ismeretelméletéről már több régi bejegyzésben volt szó.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (2)

A Szentírás tévedhetetlensége sugalmazottságának a következménye. A sugalmazás következtében a Szentírás könyveinek fő szerzője Isten, de amit Isten mond, amit a szent szerző mint Isten eszköze ír, abban nem lehet tévedés. Az  utóbbi századok természet- és történettudományának eredményeire hivatkozva azonban többen kétségbe vonták a Szentírás tévedhetetlenségét és ennek következtében sugalmazottságát. Amint ezt az előző bejegyzésben említtettük, többen úgy próbálták ezt a problémát megoldani, hogy a Szentírásnak csak azon részeit tekintették sugalmazottnak, amelyek a hit és erkölcs témáira vonatkoznak. Az Egyház azonban határozottan elutasította ez a véleményt, kijelentve (például az 1. Vatikáni Zsinaton), hogy a Szentírás könyvei a maguk teljes terjedelmében sugalmazottak.

Az 1. Vatikáni Zsinat után a tanítóhivatal három enciklikában és a 2. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójában foglalkozik a Szentírással. Az enciklikák: XIII. Leó pápa Providentissimus Deus enciklikája (1893), XV. Benedek pápa Spiritus Paraclitus enciklikája (1920) és XII. Piusz pápa Divino Afflante Spiritu enciklikája (1943). Mindhárom enciklika határozottan kiáll a Szentírás tévedhetetlensége mellett. A 2. Vatikáni Zsinat  Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (1965) 11. pontjának kijelentését, „amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják”, többen megpróbálták olyan értelemben magyarázni, mintha itt az Egyház föladná előbbi, az említett enciklikákban kifejtett tanítását és a tévedhetetlenséget csak arra korlátozná, ami üdvösségünkre vonatkozik, azaz csak a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen a Szentírás. Amint ezt többen kimutatják (Mark Joseph Zia, Lawrence Feingold 1), ez az értelmezés nem állja meg a helyét. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feingold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy.