November 28.

Az Egyház Mária-tisztelete és a szombati nap között különleges kapcsolat van. Az a szombati nap, amelyre nem esik ünnep ¹, Szűz Máriának van szentelve. Szűz Mária szombatjai emlékeztetnek a zsidó szombatra. Jézus biológiailag Márián keresztül kapcsolódik a zsidó néphez, Szent Józsefen keresztül ez a kapcsolat csak jogi kapcsolat. Az Ószövetség szombatjának a helyét az Újszövetségben a feltámadás ünnepe, a vasárnap vette át. A szombat, a teremtés teljességének, Isten nyugalmának a napja azonban előre jelezte az új teremtés kezdetének, a feltámadásnak a napját. Szűz Mária szombatjai emlékeztetnek a zsidó szombat ünnepére, de ez már a vasárnap vigíliája. Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása előre jelzi a megtestesülést, amely pillanatának egyetlen tanúja Mária volt és jelzi azt a megváltást, amelynek ereje megóvta őt fogantatásától kezdve Ádám örökségétől, a leszármazás útján terjedő áteredő bűntől.

November 26.

Képek két templomról. Az első kép az új debreceni Szent György-templom képe. A második egy mexikói barokk templom képe. A mise a templomban egy turista csoportnak tartott mise. További szöveg helyett: nekem a második jobban tetszik.

November 18.

A második párizsi merénylet után önkéntelenül Jézus Krisztus szavai (Lk 13, 1-5) jutnak az ember eszébe: én is ott lehettem volna, ha a merényletet a budapesti metrón követték volna el:

Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”

Ez a reakció bizony eltér a világ média által közvetített egyetemes szolidaritásának a megnyilvánulásától. Pedig Jézus éppen a mélyebb szolidaritásra figyelmeztet: ezek az áldozatok a mi sorsunkat élték meg egyetlen eseménybe sűrítve. Ők olyan testvéreink voltak, akik számára lejárt a földi élet ideje. Életüket az Európa elleni háború egyik csatájában vesztették el. Európa ismét az iszlám hódítás céltáblájává lehet, de erről a kereszténység utáni Európa nem szívesen vesz tudomást. Most az értékeit, erkölcsi erejét, erkölcsi felsőbbségét hangsúlyozza, de elfelejti azt, hogy ezek gyökere az a kereszténység, amelyet sokszor elutasít. Ezért ez az erő egyre inkább gyengeséggé válik, mert a (Ferenc pápa kedvenc jelzőjét használva) világi, szekuláris bölcsesség van mögötte a kereszt ereje helyett.

Isten megengedte, hogy testvéreinket halomra öljék. Ő azonban a rosszat csak azért engedi meg, mert végül ennek a sötétségét jóságának mérhetetlenül nagyobb fényessége oszlatja el. Isten nem feledkezik meg áldozatul esett testvéreinkről, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete személy szerint vonatkozik rájuk.

November 10.

Sok szó esik mostanában az irgalmasságról. December 8-án Ferenc pápa megnyitja az irgalmasság évét. Az elvált „újra házasodottak” áldoztatásával kapcsolatban Kasper bíboros és az őt követő német, osztrák, svájci püspökök az irgalmasság győzelmét szeretnék elérni a merev, jogi szemlélettel szemben.

Mi emberek sokszor ellentétet látunk az irgalmasság és igazságosság között. Az igazságosság lényege az, hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár. Az irgalmasságban viszont arról van szó, hogy a valamilyen szükséget szenvedőnek olyasmit adjunk, ami az tőlünk nem járna, de az iránta való szeretetből, együttérzésből mégis megadjuk ezt neki vagy elengedünk valamit, ami tőle nekünk járna. Előfordulhat, hogy az irgalmasság és az igazságosság együtt járnak, mert a szükséget szenvedőnek járhat is az, amit irgalmasságból adunk neki. Így egy igazságtalan világrend miatt szenvedőknek valamilyen értelemben jár az, hogy szükségeiket enyhítsék, tehát ezzel nemcsak az irgalmasságot, hanem az igazságosságot is gyakorolják.

Minthogy az ember véges lény, lehetőségei korlátozottak, előfordulhat, hogy az igazságosság és irgalmasság szempontjai egy konkrét esetben szembenálló szempontokként jelennek meg. A család tagjainak az igazságosság alapján jár a róluk való gondoskodás. Tehát az irgalmasság nem lehet indok ennek a gondoskodásnak az elhanyagolására.

Az emberi viszonyainkban megélt igazságosság és irgalmasság erényeit nem lehet egy az egyben alkalmazni Istennel kapcsolatban. Az igazságosság tulajdonképpen egy kétoldalú kapcsolatra utal: valakinek jár valami, amit nekünk meg kell adni neki. Ha az igazságosság ember-ember közti viszonyát az Isten és ember közti viszonnyal hasonlítjuk össze, akkor gyökeres különbségekkel találkozunk. Mi tartozunk Istennek, mert mindent tőle kaptunk, Istennel szemben azonban semmilyen követelésünk nem lehet. Isten esetében tehát csak a felénk irányú irgalmasságról lehet szó. Ezen irgalmasság eredménye lehet, hogy mégis  – valamilyen átvitt értelemben – Isten „kötelezettséget” vállal a szövetségekben vagy akár a teremtésben is, amelynek Isten nem mond ellen. A kötelezettség helyett azonban inkább Isten hűségéről helyes beszélni.

Így tehát életünkben – a végső soron az egymással való egyenlőségből fakadó – igazságosság mellett gyakoroljuk az irgalmasságot, amelyre nem az igazságosság, hanem a szeretet indít. Isten azonban csak irgalmasságot gyakorol velünk szemben. Az irgalmasság gyakorlásában hasonlóvá kell válnunk Istenhez, de vele soha nem lehetünk egyenlők. Az irgalmasság igazságosságtól elszakított gyakorlása azonban végső soron nem veszi figyelembe teremtettségünket. Isten irgalmas szeretetének szinte felfoghatatlan jele a megváltás, amelynek következtében a bűnét őszintén megbánónak eltörlődnek a még akármilyen súlyos bűnei is. Az ember azonban nem nyilatkozhat úgy, hogy ennek az irgalmasságnak a befogadásához nem szükséges az őszinte bánat. Ehhez senkinek sincs joga, ezt a jogtalanságot éppen az igazságosság tiltja. Az irgalmasság ilyen gyakorlása valójában a legnagyobb irgalmatlanság.

November 4.

Az Egyház ma tartja Borromei Szent Károly bíboros, milánói érsek ünnepét. Érdekes, hogy az utolsó évszázadokban milyen kevés püspököt avattak szentté. A másik szent püspök Szalézi Szent Ferenc. Az utóbbi évszázadok többi szent püspöke üldözöttek, vértanúk voltak. Magának a püspöki hivatalnak szentként való betöltésére az Egyház szentté avatási eljárásai alapján kevesebb példát találunk. Még azt is mondhatnánk, hogy ez a hivatal az utóbbi évszázadokban a lélekre nézve veszélyes hivatal lehet, hiszen sok szent (és boldog) pápáról, papról, szerzetesről, szerzetesnőről, világiról tudunk, de ritkább a szent püspök. A keresztény ókor pedig a  (nemcsak vértanú) szent püspökök kora volt.

Kétségtelen, hogy egy egyházmegye irányítása olyan képességeket kíván, amelyeket talán mai szóval menedzseri képességeknek mondanánk. A püspök feladata egy nagy és bonyolult szervezet irányítása, figyelnie kell a gazdasági kérdésekre, ügyelnie kell a médiára, a humán erőforrások menedzselése (HRO, Human Resourcement Management) ugyancsak feladata. Ezek bizony nem kis feladatok és nem is akárki képes ezeknek a feladatoknak a megfelelő ellátására. Ráadásul ezeket a feladatokat nemcsak pár évig kell ellátnia. A püspök esetében nem beszélhetünk arról, hogy miután sikeresen betöltötte feladatát, új feladatok után nézhet. Ő el van jegyezve egyházmegyéjével és ez a „jegyesség” általában csak 75 éves korában szűnhet meg.

A püspök, az apostolok utóda. A szentelések láncolatán keresztül közvetlenül kapcsolódik azokhoz, akik Jézus megbízásából az Egyháza oszlopai lettek. A püspök egyházmegyéje főpapja. A liturgia kiemelt eseménye az a püspöki szentmise, amelyen a püspököt egyházmegyéje veszi körül és egyházmegyéje jelenlétében, Jézus Krisztust, az Örök Főpapot megjelenítve mutatja be a szentmise áldozatát.

A püspök egyházmegyéje legfőbb tanítója, papjai segítőtársai ennek a hivatalnak a betöltésében. Érdekes, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusának a „célközönsége” nem annyira a világi hívek, hanem a püspökök. Benedek pápa írja a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát kísérő motu proprio-jában: „A Katolikus Egyház Katekizmusa ugyanis elsősorban a püspököknek szólt, mint az Egyház tanításának biztos és hiteles alapszövege, főként a helyi katekizmusok kidolgozásának céljára”. (A Kompendium a hagyományos kérdés-felelet formájában íródott, kisebb terjedelmű könyv, általános használatra.) A püspök feladata egyházmegyéjében a hitletétemény, a depositum fidei őrzése és a tanításban való továbbadása.

A római pápával egységben lévő püspök képviseli az apostoloktól eredő kormányzó hatalmat egyházmegyéjében. Az egyházjog ennek a hatalomnak jelölésére a joghatóság, iurisdictio szót használja.

Jézus ezt mondta apostolainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Lk 10, 16). Ezek a szavak most elsősorban a római pápával egységben lévő, egyházmegyéjében tanító és kormányzó püspökre vonatkoznak. A püspöki feladat tehát igen nehéz és felelősségteljes, az egyházmegyében élő hívek üdvösség felé vezetéséről van szó. Hasonlóan nagy a felelőség a püspökök kinevezésével kapcsolatban is.