Veres András győri püspöknek, az MKPK elnökének Szent István ünnepén tartott beszéde élénk visszhangra talált a magyar közéletben. Erről áttekintés található itt. A lombikbébi eljárásokban általában a magzatok nem emberi személyként vannak kezelve, hanem csak élő szövetcsomóként. Az alkalmazott eljárás során ezekből több készül, közülük egy kerül beültetésre, a többi sorsa bizonytalan, sokszor megölik vagy lefagyasztva tárolják őket, lehetetlenné téve természetes fejlődésüket, amely fejlődésnek a helye az anya méhe. Ezekben az esetekben első pillanatra nyilvánvaló az élet elleni súlyos bűn, tulajdonképpen itt az abortusz eseteiről van szó. A továbbiakban nem ezzel a nyilvánvaló dologgal foglalkozunk, hanem azzal a kérdéssel, hogy a foganásnak erkölcsileg miért feltétele a házastársak egyesülése, miért rossz az eleve, ha ez enélkül, ettől elszakítva történik.

Ez a téma szorosan kapcsolódik az előző bejegyzés témájához. Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a házastársi egyesülés cselekedetének két, egymással egységben lévő dologra kell irányulnia. Az első ezek közül az élet továbbadására való irányultság. Ez az egyesülés biológiai tényében megvan. A házastársi egyesülésben ez a biológiai alap emelkedik fel két személy szeretetben való egyesülésébe. Ez több mint a biológiai tény, de a biológiai tény szükséges ehhez. A fogamzásgátlás bűnös volta abból adódik, hogy ekkor úgy történik meg az egyesülés, hogy ebből fizikailag, kémiailag, biológiailag kizárják az utód létrejöttének lehetőségét. Tehát itt a bűn abban van, hogy a férfi és a nő az egyesülésre való képességét úgy gyakorolja, hogy ebből fizikailag stb. ki van zárva az utód létrehozásának lehetősége. A módszereket tekintve erre ma már sok lehetőség adódik, kezdve a szülés elkerülése érdekében végzett sterilizációtól az óvszerig. Azelőtt a lehetőség erre csak a Teremtés könyvében említett onánia volt (Ter 38, 8-10). Az ilyen módon eltérített, pervertált ¹ egyesülés végrehajtása bármikor, időtől függetlenül kiküszöböli az utód létrehozását és az egyesülésben csak a gyönyör marad meg. Az időszakos megtartóztatás esetén az egyesülés semmilyen eltérítéséről, pervertálásáról nincs szó, mert itt az egyesülésről való lemondás miatt nincs egyesülés. A fogamzásgátlásnak tehát az a problémája, hogy a házastársak egyesüléséből eltávolítják az utód létrejöttére való irányultságot, a lombikbébi eljárásokban pedig magát a házastársak egyesülését távolítják el.

Az emberi természethez hozzátartozik a világ, az élővilág megismerése és az ezen a megismerésen alapuló, a világot saját előnyére megváltoztató tevékenysége. Az erre való képesség éppen az ember értelmes természetéből adódik. Ez a képesség az ember, az emberiség javát előmozdító képesség. A biológiai technikák ma már kiterjednek az élőlények egyik legalapvetőbb tevékenységére, a faj fenntartásának tevékenységére is. A házasságok számára a gyermektelenség súlyos probléma. A modern orvostudomány ezt a problémát úgy próbálja orvosolni, hogy ahol a megtermékenyülés esélyei az apa vagy az anya biológiából adódó problémái miatt alacsonyak, ott ezeket az esélyeket azáltal növelik, hogy maga a megtermékenyülés a házastársi egyesülés nélkül történik. A leggyakrabban alkalmazott módszer szerint a laboratóriumban megfogant magzatot később ültetik be az anya méhébe. A másik módszer, az előzőt sokszor próbálkozásként megelőző inszemináció esetében ugyan a foganás is az anya testében történik, de ekkor is házastársi egyesülés nélkül. Ezeket az eljárásokat támogatni látszik az a biológiai tény is, hogy maga a megtermékenyülés sem azonnal a házastársak egyesülésekor történik, hanem csak ezután, valószínűleg órák vagy esetleg akár 1-2 nap elteltével. Milyen alapon állítja akkor a Katolikus Egyház, hogy az új élet foganása csak a házastársak egyesülése következtében engedhető meg?

Az ember természetes erkölcsi érzéke ösztönösen is érezheti azt, hogy az ember esetében az új élet csak a házastársi egyesülésből indulhat el. Az Egyház folyamatos erkölcsi tanításából következik ez, ha ezt az utóbbi évtizedekben elterjedt, mesterséges megtermékenyítési technikák eseteire alkalmazzuk. A köztudat azonban annyira ellentétes ezzel, hogy még a katolikusok körében is zavar lehet ezzel kapcsolatban, jóllehet az Egyház tanítása a kérdésben világos. A természetes erkölcsi érzéket a köztudat eltompíthatja, elnyomhatja, de a köztudat mégsem  lehet irányadó ebben a kérdésben sem, mert ez az emberiség fejlődése folyamán alakul ki, és ez a fejlődés nem mentes az áteredő bűn hatásaitól. Ahogyan az ember jelenlegi bukott állapotára jellemző az értelem elhomályosulása és az akarat rosszrahajlása, úgy ez alól nem lehet kivétel az emberiség fejlődése sem. Ez nem jelenti azt, hogy az emberiség fejlődése teljesen rossz lenne, de azt jelenti, hogy, különösen erkölcsi kérdésekben, ez nem mindig az embernek igazi, természete szerinti kibontakozását támogatja, hanem éppen ellenkezőleg, ezt gátolhatja. Ez különösen  így van azóta, amióta a technikai fejlődést eredetileg hordozó nyugati civilizáció elfordult a kereszténységtől, így vágva el magát Krisztus áteredő bűn sebeit gyógyító kegyelmétől.

A következőkben az ember természetéből kiindulva ismertetünk egy rövid gondolatmenetet, amely alátámasztja az Egyház azon álláspontját, amely szerint az új élet csak a házastársak egyesüléséből indulhat el. Ez és az ehhez hasonló érvelések elfogadásához szükséges, hogy egyrészt elfogadják a gondolatmenet kiindulását (azt is mondhatnánk, szellemi környezetét), másrészt pedig, hogy bizonyos mértékig függetlenítsék magukat a köztudattól. Itt tehát nem arról van szó, hogy az Egyház tanítását „bizonyítjuk”, ennek érvényességéhez ugyanis nem szükségesek az ilyen „bizonyítások”, hanem inkább arról, hogy ennek (egy) antropológiai alátámasztását adjuk.

A gondolatmenet az ember természetéből indul ki, tehát abból a valóságból, ami az ember. Az előző bejegyzéshez hasonlóan abból indulunk ki, hogy az ember a test és lélek olyan szoros egysége, amely egységben a lélek (lényegadó) formája a testnek. Ennek megfelelően a jellegzetes emberi cselekedetek is tükrözik ezt a viszonyt: ezek a test cselekedetei is, de ennél többek is, mert a lélek, ennek képességei, az értelem és akarat forrásai a cselekedetnek: a megvalósító akarat mintegy „formáját” adja a cselekedetnek, meghatározza, hogy mi legyen a cselekedet.

A faj fönntartására irányuló biológiai kétneműség az emberben alapja lesz annak, hogy az ember férfiként és nőként létezik és az így létezés több mint egy biológiai tulajdonság, a férfiként és nőként létezés az ember szellemi, lelki tulajdonsága is. Ezért az embernél az utódok születéséről való gondoskodás több mint a csak biológiai értelemben vett egyesülés, ez a férfinak és a nőnek a házasságban való kölcsönös szeretet alapján történő egyesülése. Az új ember, a gyermek születése és a szülők vele való kapcsolata is túllépi a biológiai kereteket. A gyermek iránti szeretet, a gyermek felneveléséért érzett felelősség a férj apakénti, feleségének pedig anyakénti szeretete és felelőssége. Ez a szeretet, amellett, hogy megőrzi az apakénti és anyakénti szeretet jellegzetességeit, közös szeretet, a család keretei között megvalósuló szeretet. A gyermek megfoganásának tehát a férj és a feleség közös akaratából történő, közös emberi cselekedetén kell alapulnia. Az emberi cselekedet pedig külsőleg (biológiailag) is kifejeződő, a gyermek megfoganására irányuló cselekedet. A házasságban egyetlen ilyen közös cselekedet van, ez pedig a házastársak egyesülésének a cselekedete. A mesterséges megtermékenyítésben nincsenek közös cselekedetek, legföljebb közös elhatározások lehetnek, de az ebből fakadó cselekedetek már egyéni, sokszor a családon kívüli személyek cselekedetei.