Miért lett az Isten emberré?

Cur Deus homo? A bejegyzés címe tulajdonképpen Canterbury Szent Anzelm könyve címének fordítása. A Niceai-konstantinápolyi hitvallás választ ad a kérdésre: propter nos homines, et propter nostram salutem, az Ige az emberek miatt, üdvösségük miatt lett emberré. A karácsonyi prefáció közelebbi magyarázatot is ad: ut dum visibiliter Deum cognoscimus, per hunc in invisibilium amore rapiamur, hogy míg Istent látható módon megismerjük, általa a láthatatlanok szeretetére ragadtassunk. A Niceai-konstantinápolyi hitvallás mondja: crucifixus est etiam pro nobis, értünk keresztre is feszítették. A szent keresztről szóló prefáció utal megváltásunk módjára: Qui salutem humani generis in ligno Crucis constituisti, Isten az emberi nem üdvösségét Krisztus keresztje által alapította meg.

A megtestesülés és a megváltás tehát szorosan kapcsolódik egymáshoz, a megtestesülés az emberek üdvössége miatt történt, az elesett emberiség üdvösségét azonban a megváltás Jézus Krisztusban megvalósult műve adja meg. Mi történt volna azonban, ha az emberiség ősbűn általi elesése nem történt volna meg? Ekkor nem történt volna meg a megtestesülés? Erre a kérdésre különböző teológiai iskolák különöző választ adnak, és a válasz a tomista (elsősorban domonkos) és a skotista (elsősorban ferences) iskolák közötti viták egyik fontos témája lett. A tomisták szerint a megtestesülés és a megváltás olyan szorosan kötödnek egymáshoz, hogy ez utóbbi a megtestesülés olyan célját alkotja, amely nélkül, nem biztos, hogy megtörtént volna a megtestesülés. A Boldog John  Duns Scotus-t követő skotista iskola szerint viszont a megtestesülés az emberiség elesése nélkül is megtörtént volna.

A modern filozófia egyik sokszor alkalmazott fogalma a lehetséges világok fogalma. A fogalom értelmezés eltérő lehet, de kiindulhatunk abból, hogy jóllehet tapasztalható világunkban találkozunk bizonyos szükségszerűséggel, például a természeti törvények érvényesülésének szükségszerűségével, de világunkra az esetlegesség is jellemző, hiszen míg például a természeti törvények szükségszerűen érvényesülnek, azonban az, hogy a természeti törvények milyenek, esetleges, itt már nincs szükségszerűség. Tehát olyan tényekről van szó, amelyek esetlegesek, azt is mondhatjuk, hogy olyan lehetőségek megvalósulásai, amelyek nem szükségszerűek, de amelyeket az ellentmondásmentesség megenged. Hogy csak egy nagyon egyszerű példát mondjunk, a fizikai állandóknak (gravitációs állandó, fénysebesség, Planck állandó stb) lehetnének más értékei is. Ekkor persze világunk szerkezete más lenne, mégis az ilyen világok lehetőségét eleve nem zárhatjuk ki. A szükségszerűség és lehetőség fentiekben vázolt fogalmának logikai kezelésére alkalmazzák a lehetséges világok fogalmát. Egy világ lehetséges, amellyel kapcsolatban nincs logikai ellentmondás. Nyilván a mi világunk is lehetséges, de ez emellett aktuális, tényszerűen létező világ. A szükségszerű állítások minden lehetséges világban igazak. A csak lehetőséget kifejező állítás olyan, hogy van legalább egy lehetséges világ, amelyben ez igaz.

A kinyilatkoztatáson alapuló teológia, de az Istent csak természetes értelemmel megismerő természetes teológia (a napjainkban sokszor háttérbe szorított és lenézett theologia naturalis) is megállapítja, hogy Isten szabad döntése alapján teremtett világot és szabad döntése alapján határozta meg azt is, hogy milyen világot teremt, és azt is, hogy mi történik ebben a világban 1. Isten szabadsága tehát vonatkozik arra, hogy teremt-e egyáltalán világot, de arra is, hogy milyen világot teremt. Így tehát nem a tényszerűen létező világ az egyetlen világ, amelyet Isten teremthetett, a teremtő mindenhatóság más világokat is teremthetett volna, Isten mindenhatóságát egyedül csak az ellentmondástól való mentesség elve korlátozza 2. Így a lehetséges világok fogalma a teológia szempontjából is értelmezhető. A tomista-skotista vita kérdése tehát így is megfogalmazható: lehetséges-e az a világ, amelyben nem történik meg az ember ősbűn általi elesése, de mégis megtörténik a megtestesülés. Ehhez hasonló kérdés, lehetséges-e az a világ, amelyben megtörténik az ősbűn, amelyet követ a megváltás, de ez nem a megtestesülés által történik.

A skolasztikus teológusok nem használták a lehetséges világ modern fogalmát, de tisztában voltak a fogalom teológiai értelemben vett tartalmával, hiszen tudták, hogy az isteni mindenhatóságot, Isten kifelé irányuló tevékenységét nem a szükségszerűség, hanem a szabadság jellemzi, így nem a mi világunk az egyetlen lehetséges világ.

Mielőtt a konkrét kérdésekkel foglalkoznánk, meg kell azt is vizsgálni, hogy egyáltalán milyen módszerekkel lehet ezeket a kérdéseket megválaszolni. Az értelem számára ugyanis a dolgok elsősorban szükségszerű okaik által érthetőek meg, azaz olyan okok által, amelyek szükségszerűen okozzák a dolgot. A szabad cselekvés és így Isten szabad cselekvése is éppen szabadsága miatt az értelem számára nem teljesen megindokolható. Így például a teremtésből szükségszerűen el tudunk jutni a teremtő Istenhez, de Istenből kiindulva nem tudunk teljes értelmi magyarázatot, levezetést adni  arra, hogy Isten világot teremtett és miért éppen ilyen világot teremtett. Hasonló a helyzet a kinyilatkoztatás, a megtestesülés és a megváltás misztériumaival is. Ezért ilyenkor a teológiai gondolkozás, érvelés, amikor a „miértre” keresi a választ, sokszor az úgynevezett konveniencia-érvekhez fordul: nem ad levezetést, de bemutatja, hogy ami mellett „érvelünk”, igen mély összhangban van azzal, amit Istenről, más hittitkokról tudunk. Magát a convenio ígét magyarra az „illő”, „illik”, „megfelel” szavakkal lehet lefordítani.

Aquinói Szent Tamás foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen lehetőségek állnak Isten rendelkezésére üdvösségünk visszaadásának megvalósítására. Mint ahogyan nem szükségszerű az, hogy Isten visszaadja üdvösségünket, úgy az sem szükségszerű, hogy ezt Jézus Krisztus üdvözítő, megváltó élete, szenvedése és halála által adja vissza. Szent Ágoston szerint azonban üdvösségünk visszaadásának ez a legmegfelelőbb módja. Szent Tamás a megtestesülés megfelelőségéről szóló kérdésének magyar fordítása itt található meg. Arra kérdésre tehát, hogy lehetséges lett volna-e a megváltás megtestesülés nélkül is, azt kell válaszolnunk, hogy a mindenható Isten számára ez lehetséges lett volna, Ő mégis úgy döntött, hogy megváltásunk Fiának megtestesülése, szenvedése, halála és feltámadása által történjen.

A tomista-skotista vita fő kérdése azonban az, hogy az emberiség ősbűn általi elesése nélkül is megtörtént volna-e a megtestesülés. Szent Tamás  már hivatkozott kérdésében, a harmadik szakaszban foglalkozik ezzel a témával. Szerinte az a vélemény „látszik inkább követendőnek”, amely szerint a megtestesülés az ősbűn nélkül nem történt volna meg. Véleménye igazolására egyedül arra hivatkozik, hogy Isten szabad döntéseivel kapcsolatban a Szentírás az, amely tájékoztat, de a Szentírásban azzal találkozunk, hogy Isten megváltásunk miatt testesült meg. De hozzáteszi, „lehetett volna az is, hogy Isten a bűn létezése nélkül is megtestesüljön”. Tehát Isten teremthetett volna olyan világot, olyan üdvrendet is, ahol a megtestesülés az ősbűn nélkül is megtörtént volna.

Ha az eredeti kérdésre a válaszunk az, hogy Isten megtestesülése a megváltás miatt történt, akkor egy olyan választ adtunk, amely tényleges világunkra vonatkozó válasz. Ha viszont olyan választ adunk, amely szerint Isten megtestesült volna ősszüleink bűne nélkül is, akkor már átléptünk a lehetséges világok körébe, hiszen világunkban tény az ősbűn. A lehetséges világok esetében is vannak szükségszerűséget kifejező kijelentések, tehát olyan kijelentések, amelyek minden lehetséges világra érvényesek. Ilyen kijelentések például a teremtettség metafizikai tulajdonságait leíró kijelentések, így az, hogy minden lehetséges világban lévő dolog összetett. De azt is mondhatjuk, hogy Isten jósága minden lehetséges világban érvényesül. Visszatérve eredeti témánkhoz, meg lehet kérdezni, hogy vajon a megtestesülésnek be kellet volna-e következnie minden lehetséges világban. Erre a válasz nyilván tagadó, hiszen itt Isten szabad tettéről van szó. Vannak azonban olyan erős konveniencia-érvek, amelyek a megtestesülés feltétlenségére utalnak. Röviden így foglalja össze ezeket XVI. Benedek pápa Boldog Duns Scotus-ról szóló katekézisében:

Duns Scotus véleménye szerint az Isten Fiának megtestesülése, amelyet az Atyaisten öröktől fogva tervezett, a szeretet szintjén a teremtés beteljesülése. Ez Krisztusban és Krisztus által képessé tesz minden teremtményt arra, hogy kegyelemmel elteljenek, magasztalják és dicsőítsék Istent mindörökké. Jóllehet Duns Scotus tudatában volt annak, hogy az áteredő bűn miatt Krisztus szenvedésével, halálával és föltámadásával megváltott minket, megerősíti, hogy a megtestesülés az üdvösség történetének a legnagyobb műve, ennek feltétele nem lehetett semmilyen esetleges tény sem, hanem az Isten eredeti elképzelése, hogy végül a Fiú személyében és testében egyesítse magával az egész teremtést.

Mint említettük azonban, a fenti, valóban igen erős érvek sem teszik a megtestesülést minden lehetséges világban szükségszerűvé, ez megmarad Isten szabad döntésének. Másrészt Isten irántunk való szeretetéről és irgalmasságáról mondja az Exsultet (magyar fordítás a Szunyogh misszáléból):

Ó mily csodálatos irántunk való jóságod, a te kegyességed. Ó megbecsülhetetlen szerelmes szeretet! ki, hogy a szolgát megváltsad, Fiadat halálra adtad! Ó Ádám valóban szükséges 3vétke, melyet eltörölt Krisztus halála! Ó szerencsés vétek, mely ily nagy és ekkor fölségű Megváltót érdemelt. [O mira circa nos tuae pietatis dignatio! O inaestimabilis dilectio caritatis: ut servum redimeres, Filium tradidisti! O certe necessarium Adae peccatum, quod Christi morte deletum est! O felix culpa, quae talem ac tantum meruit habere Redemptorem!]

Világunkban, a jelen üdvrendben tehát olyan szoros a kapcsolat a megtestesülés és a megváltás között, hogy nem látszik célszerűnek ezt a kapcsolatot megbontani. A megtestesülés megváltó megtestesülés. A megtestesülés és a megváltás szoros egységet, egységes művet alkot, amely mű Jézus Krisztus megváltó szenvedésében, halálában és feltámadásában teljesül be. A megtestesülésben Jézus Krisztus küldetést kap, hogy végezze el a kiengesztelés, az elégtétel, a megváltás művét, amely a kereszt áldozatában teljesül be.

Az  isteni és emberi természet Ige személyében megvalósuló egysége miatt Jézus Krisztus mint ember mindazzal a tökéletességgel rendelkezik, amelyet az emberi természet egyáltalán lehetővé tesz. Így például a legnagyobb mértékben és minden más teremtményt meghaladó módon rendelkezett Isten boldogító színről-színre látásával. Megillette volna őt az is, hogy a léleknek ez a dicsősége kisugározzon testére, hogy ez a test mentes legyen a szenvedéstől, a haláltól. A megtestesülésben azonban az Ige szenvedésre képes, halandó testet vett föl, hogy beteljesíthesse megváltó küldetését.  Ezért Jézus Krisztus egyszerre viator et comprehensor, egyrészt küldetésének beteljesítése felé haladó ember, másrészt már fogantatásától kezdve Istennel a legteljesebb egységben lévő ember. Ez a krisztológia egyik legfontosabb alapelve, amelyet azonban nem minden modern szerző vesz figyelembe.

 

Jegyzetek:

  1. Isten szabadsága a világ teremtését illetően az 1. Vatikáni Zsinat dogmája (DH 3025).
  2. A kegyelemtani vitákban a tomista állásponttal szembenálló molinista álláspont tulajdonképpen Isten lehetséges világokra vonatkozó speciális tudására, az úgynevezett köztes tudásra, scientia media-ra hivatkozik. Ebben a tudásban Isten tudja azt, hogy egy konkrét, szabad akarattal rendelkező teremtmény egy adott helyzetben hogyan döntene. Isten konkrét személy üdvösségét elhatározó döntése, a predestináció úgy valósul meg, hogy Isten a lehetséges világokra vonatkozó köztes tudása alapján úgy teremti meg ténylegesen létező világunkat, hogy ebben olyan helyzetek legyenek, amelyekben a kiválasztott konkrét döntései végül ennek üdvösségére vezetnek. Ez az elmélet kifogásolható, de ezzel most itt nem foglalkozunk.
  3. A „szükséges„ szó természetesen nem arra vonatkozik, hogy Ádámnak feltétlenül vétkeznie kellet volna, hanem arra, hogy a megtestesülés megtörténjen.

5 bejegyzés (“Miért lett az Isten emberré?”)

  1. Én igazából teljesen értetlenül állok az előtt, hogy komoly, sőt szent teológusoknak hogyhogy nem teljesen világos, hogy Isten akkor is megtestesült volna, ha az emberiség nem esik bűnbe. Nem értem, hogyan lehet ez egyáltalán kérdés.

    A bizonyítás teljesen egyszerű: az Éden nem volt végleges állapot. Ha végleges állapot lett volna, akkor nem lett volna elrontható, nem lehetett volna kiesni belőle. Pontosan azért lehetett kiesni belőle, pontosan azért lehetett elrontani, mert nem volt végleges.

    A végleges állapot Isten színről színre látása, a teljes egység Istennel, mely a mennyországban valósul meg.

    A mennyországban azért nem áll fenn a bűnbeesés lehetősége, a mennyországot azért nem lehet elrontani, a mennyországból azért nem lehet kiesni, mert az üdvözült ember ismeri Istent. Ismeri, vagyis egész lényével szereti. Egész lényével szereti, vagyis ismeri. A sátán nem tud fogást találni rajta. Az édenben azért talált rajta fogást, mert az ember teremtésének végső célja – Isten színről színre látása – még nem valósult meg.

    • Ebből még nem látom, hogy miért testesült volna meg Isten akkor is, ha a bűn nem történt volna meg.

      Úgy látom, hogy a vita, amelyről Aquinói Szent Tamás is megjegyzi, hogy elképzelhető lett volna olyan lehetséges világ is, amelyben Isten bűn nélkül is megtestesül, az évszázadok folyamán a ferencesek és a domonkosok között a rendi presztizs kérdésévé is vált. Boldog Duns Scotus-nak azt a hangsúlyozott álláspontját, hogy a megtestesült Ige mintegy a világ középpontja, senki nem utasítja el. Ugyanakkor az, hogy a megtestesülés megváltó megtestesülés, hogy Jézus Krisztus szenvedett és meghalt értünk, emberi létezését a megsemmisülésig alárendelte az Atyának a mi megváltásunk miatt, nagy erővel fejezi ki Isten irgalmasságát, irántunk való szeretetét. Tehát az a két tény, hogy a megtestesült Ige a világ középpontja és megváltó megtestesülése Isten irgalmasságának a legnagyobb kifejezése, nem szakítható el egymástól.

      De folytatni szeretném még a témát, talán a két iskola közti egyéb, véleményem szerint alapvetőbb különbségekkel is szeretnék még foglalkozni. Talán erre is sor kerül egyszer.

  2. Isten gondolataiban Krisztus az első ember. Ő az emberiség igazi feje, az első Ádám, aki nem bukott el. Tehát ha Ádám sohasem vétkezett volna (et si nullus cecidisset), akkor is lett volna megtestesülés – állítja Scotus. Ez a „ha… akkor” a scotus-i világban nem a lehetőségekkel való játszadozás és a felületes elmék által gyakran szőrszálhasogatásnak minősített szellemi ínyenckedés, hanem a lényeg megragadása, hiszen az lehetetlen, hogy a megtestesülés, amely a legnagyobb jó (summum bonum) a teremtésben, és amely Isten legnagyobb műve (summus opus) a legnagyobb rossz következménye legyen. Az incarnatio absoluta semmitől sem kondicionált isteni mű.

    Az O felix culpa! (Ó, áldott vétek) húsvét éjszakai felkiáltás ezen a szinten elfogadhatatlan, mert a bűn sohasem szerencsés, a bűn sohasem állhat fényben, az mindig förtelmes lázadás, gyalázatos céltévesztés és középszerűség.

    Nem a bűn váltotta ki az Atyaisten szívéből a megtestesülés gondolatát, hanem maga a szeretet, dicsőségének kinyilatkoztatása.
    (Barsi Balázs OFM)

  3. (Eredetileg ezt szántam első válasznak):

    Pedig egyszerű: a mennyország Krisztusban nyílt meg (úgy is mondhatnám: Krisztusban, Krisztus által jött létre), az anyag, a test, a halandó ember Krisztusban jutott el Isten örökkévaló, boldog életére. Ha az emberiség nem esik bűnbe, és Isten nem testesül meg, akkor az ember léte örökre beteljesületlen marad, és soha nem jut el arra, amire vágyik: Isten színről színre való látására, az Istennel való teljes egységre.

    • A bűn nem Isten pozitív akarata, ezzel kapcsolatban Isten részéről csak megengedésről lehet beszélni. A bűn ennek ellenére nem véletlen baleset, mert Isten csak azért engedi meg a bűnt, a legnagyobb rosszat hogy ez ezt messze meghaladó jónak alkalma legyen. A bűn tehát része az isteni bölcsesség terveinek, jóllehet ezt Ő csak megengedi, de tudja, hogy megtörténik. A bűn a megváltó megtestesülésre ad alkalmat és a „megváltó” jelző itt nem csak egy esetleges jelző, hanem utal Jézus Krisztus Atya akaratából értünk való áldozatára és feltámadásával győzelmére a bűn, a Sátán fölött. Amit Isten kifejezetten akar, amiben az ember iránti irgalmas szeretete leginkább megjelenik, az a megváltó megtestesülés. A „megváltó” jelző a megtestesülés dicsőségben történő megjelenését egyesíti Krisztus Isten ember iránti végtelen irgalmát kifejező küldetésével. A kettő szétválaszthatatlan.

      Megtörtént volna-e a megváltás a bűn nélkül? Nem történt volna meg a megváltás a bűn nélkül? A kérdések nem az Isten által teremtett valóságos világra vonatkoznak, hanem lehetséges világokra. Aquinói Szent Tamás kijelenti, hogy Isten így is megteremthette volna a világot. De nem így teremtette meg, azt a világot teremtette meg, ahol élünk, ahol tény Ádám bűne és ennek Jézus Krisztus általi megváltása. A kettő közti oksági kapcsolat sokszorosan igazolható a kinyilatkoztatásból. Amikor azonban Boldog Duns Scotus fölteszi kérdését, már elhagyja a mi világunk üdvtörténeti tényeit.

      Aztán Isten a második isteni személyben, az Igében teremtette a világot, az angyalokat, az embereket, a kegyelmi rendet, az üdvösséget. Ez a második isteni személy személyes tulajdonságainak a következménye, tehát ez a megtestesülés nélkül is így van. Ebből nem lehet a megtestesülés szükségszerűségére következtetni, ez megmarad Isten szabad tettének.

      De türelmet kérnék, mint mondtam, mert tervezek egy új írást erről, ahol részletesebben lesz minderről szó.

Hozzászólás a(z) Déli pályaudvar bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>