Mi az aktuális kegyelem?

Az előző bejegyzésben megkülönböztettük az egyes cselekedetekhez kapcsolodó kegyelmet a megigazultság állapotához tartozó megszentelő kegyelemtől. Az aktuális kegyelem az egyes emberi cselekedetekhez kapcsolódik és arra képesíti ezeket, hogy ezek az üdvösség felé irányuló cselekedetek legyenek. A katolikus kegyelemtan az üdvösség ingyenességét és az üdvösséghez a szabad akaratú cselekedetek szükségességét egyaránt vallja. A kettő ellentmondásmentes egységét éppen az aktuális kegyelem fogalma biztosítja.

Az üdvösség természetfölötti, ez az emberi természet számára elérhetetlen. Ezért ha egy cselekedet az üdvösséggel vonatkozásba kerül, szükséges, hogy a cselekedet több legyen, mint egy természetből fakadó cselekedet, ennek valamilyen természetfölötti jelleget kell nyernie. A cselekedetnek ezen felemelése az aktuális kegyelem által történik. Az aktuális kegyelem Isten hatása a lélek képességeire, az értelemre (megvilágosító kegyelem, gratia illuminans) és az akaratra (az akaratot mozgató kegyelem, gratia aspirans). Magában a kegyelemben az embernek semmi szerepe nincs, de a kegyelem által fölemelt cselekedet az ember cselekedete. Ugyancsak az előző bejegyzésben volt szó arról, hogy Isten elsődleges okként oka az ember minden cselekedetének, a cselekedet minden mozzanatának. Az emberi cselekedet teljes egészében az Isten és teljes egészében az ember műve. A „teljes egészében” kifejezés azt jelenti, hogy magában az ember által akart és véghezvitt cselekedetben nem tudunk elkülöníteni sem egy olyan részt, amely csak Istentől, sem egy olyan részt, amely csak az embertől származna. Minthogy magában a kegyelemben azonban az embernek semmi része nincs, ez teljesen Isten műve, következik, hogy a kegyelem nem lehet azonos az ember által akart és véghezvitt cselekedettel. De nem lehet azonos a kegyelmet adományozó isteni tettel sem, az aktuális kegyelem a lélekben van. Aquinói Szent Tamás (ST II/I q. 110 a. 2) az aktuális kegyelem megjelőlésére a „motus animae” kifejezést használja, azaz ezt a lélek megmozdulásának, a lélekben való indításnak tekinti ¹. Ezzel ugyan egyetértve, a molinista és a tomista iskola eltérően határozta meg az aktuális kegyelem közelebbi mivoltát. A molinisták szerint ez a léleknek olyan értelmi és akarati megnyilvánulásait jelenti, amelyeknek nincs emberi előzménye, amelyek kizárólag Isten lélekre gyakorolt hatásának az eredményei. Itt lehet szó megvilágosító gondolatokról, szent vágyról, a lélek gyönyörűségéről stb. Ennek az isteni hatásnak a természetfölöttisége aztán már átmegy az ezeket követő megmozdulásokba is, így válik ez a cselekedetet kísérő kegyelemmé. A tomista álláspont szerint a molinista megközelítés nem biztosítja eléggé a kegyelem kizárólagos isteni eredetét, ezért ők a „pszichológiai” aktusokat nem időben, de okozatilag megelőző, lélekben lévő átmeneti indításról, mozgásba hozatalról beszélnek.

Az aktuális kegyelem teológiai fogalmának kialakulása mutatja a tanítóhivatal és a teológiai gondolkodás egymásra való hatását. A téves elképzelésekkel szemben a tanítóhivatal dogmák által is megerősítheti a fogalom egyes következményeit (néha anélkül, hogy magát a fogalmat említené), de a tanítóhivatali megnyilatkozások is hatást gyakorolnak a fogalom kialakulására, fejlődésére. A meghatározóbb azonban a Tanítóhivatal, amely azt a hitletéteményt őrzi, amelynek forrásai a Szentírás és a Szenthagyomány. Ezért a dogmák a teológiai fogalmak helyességének kritériumai. A dogmatika könyvek a dogmákkal (és az egyéb teológiai állításokkal) kapcsolatban foglalkoznak azzal, hogy ezeket hogyan tartalmazza a hitletétemény, hogyan vannak ezek jelen a forrásokban, a Szentírásban és a Szenthagyományban. Ezt követően van arról szó, hogy ezek hogyan következnek a (helyes) teológiai fogalmakból. Ebben a rövid kegyelemtani összefoglalóban a fogalmak és az ezzel kapcsolatos dogmák bemutatása a cél, ezért itt nem követjük a dogmatika könyvek tárgyalási menetét ².

Szorosan kapcsolódik az aktuális kegyelem fogalmához a Trienti Zsinat megigazulással foglalkozó egyik dogmája, amely szerint létezik Istennek olyan, a lélek képességeire való természetfölötti hatása, amely megelőzi a szabad akaratú döntést. Ezt a kegyelmet nevezik megelőző, fölébresztő, hívó kegyelemnek (gratia praeveniens, excitans, vocans). Az ezzel párhuzamos másik dogma: létezik Istennek olyan, lélek képességeire ható természetfölötti hatása, amely időben egybeesik a szabad akarat működésével. Ez utóbbi kegyelmet nevezik követő, kísérő, segítő kegyelemnek (gratia subsequens, concomitans, adiuvans). Az előző kegyelmet szokták önmagában működő kegyelemnek is nevezni (gratia operans), utalva arra hogy ekkor még a kegyelemhez nem kapcsolódik semmilyen emberi tevékenység. Az utóbbi esetben a kegyelmet együttműködő kegyelemnek (gratia cooperans) is szokták nevezni.  Ekkor a cselekedet szintjén a kegyelem és az ember szabad akaratból folyó működése már nem választható el egymástól úgy, mintha maga a cselekedet felbontható lenne olyan  mozzanatokra, amelyek csak a kegyelem vagy csak a cselekvő ember hatásai lennének. Itt egy cselekedetről, de a cselekedetnek két, egymástól különböző, de együttműködő elvéről van szó.

Ugyancsak dogma mondja ki, hogy az akarat a kegyelem hatása alatt is szabad marad, azaz a kegyelem nem ellenállhatatlanul hat.

A kegyelem szükségessége

A fentiek is utalnak arra, hogy a kegyelem nélkül cselekedeteink nem tudnak természetfölötti szintre emelkedni és így üdvösségünkre irányulni. Ez az állítás dogmaként is meg van fogalmazva a 2. Orange-i Zsinat pelagianusok és szemipelagianusok ellen megfogalmazott kánonjai alapján. Ez a zsinat ugyan helyi zsinat volt, de kánonjait II. Bonifác pápa jóváhagyta. A dogma szerint minden üdvösségre irányuló cselekedethez szükséges Isten belső, természetfölötti kegyelme (felemelő kegyelem, gratia elevans). Ugyancsak a 2 Orange-i Zsinat és a Trienti Zsinat dogmaként tanítja, hogy a hit és az üdvösség kezdetéhez Isten belső, természetfölötti kegyelme szükséges.

A megigazultság, azaz a megszentelő kegyelem állapotában is szükséges az aktuális kegyelem. A 2. Orange-i Zsinat és a Trienti Zsinat nyomán dogma, hogy Isten külön kegyelme nélkül a megigazult nem tud kitartani a megigazultság állapotában. A végsőkig, a halálig való kitartás tehát Isten kegyelme (gratia finalis perseverantiae). A Trienti Zsinat dogmája Kálvinnal szemben jelenti ki, hogy a megigazultság kegyelme (a megszentelő kegyelem) elveszthető és ez minden súlyos bűn következtében elvész.

Megemlítjük még azt az általános teológiai véleményt is, amely szerint minden üdvösségre irányuló cselekedethez a megigazultság állapotában is szükséges az aktuális kegyelem. Még egy dogma ezzel a témával kapcsolatban: a Trienti Zsinat dogmája, hogy még a megigazultság állapotában is csak Isten különleges kegyelméből lehetséges az, hogy valaki egész életében még a bocsánatos bűnöket is elkerülje.

A kegyelem ingyenessége

A kegyelem mivoltával kapcsolatban fentebb szó volt arról, hogy a kegyelem teljes egészében Isten műve, ebben az embernek semmi szerepe nincs. Mint említettük, a cselekedet azonban már az ember műve, ugyanakkor a kegyelem műve is, az üdvösségre irányuló cselekedetben nem tudjuk megkülönböztetni azt, amit az ember tesz, attól, ami a kegyelem műve. A megkülönböztetés a cselekedet két elve között van, amelyek közül az egyik az aktuális kegyelem, a másik pedig az ezzel együttműködő ember. A kegyelem ingyenességére így az aktuális kegyelem fentiekben vázolt fogalma és a már ismertetett dogmák is utalnak. Ha ugyanis az üdvösségre irányuló cselekedethez nélkülözhetetlen az aktuális kegyelem, akkor az úgynevezett első kegyelmet (gratia prima) semmilyen emberi cselekedettel nem lehet kiérdemelni, hiszen ezek az első kegyelem előtt még kegyelem nélküliek, de ha valamilyen érdem által vonatkoznának az üdvösségre, akkor ezekhez szükséges lenne a kegyelem.

Ezt az ingyenességet fogalmazza meg a 2. Orange-i Zsinat és a Trienti Zsinat alapján a dogma:  a kegyelmet természetes (tehát kegyelem nélküli) cselekedetek által nem lehet kiérdemelni.

A dogmatika könyvek a kegyelem ingyenességével kapcsolatban kitérnek annak a skolasztikus alapelvnek az értelmezésére, amely szerint „facienti quod est in se, Deus non denegat gratiam”, azaz „attól, aki megteszi azt, ami tőle telik, Isten nem tagadja meg kegyelmét”. A nominalista teológia ennek az alapelvnek szemipelagianus értelmezést adott, ez pedig, amint azt az egyik előző bejegyzésben említettük, kiváltotta Luther ellenkezését. A nominalista értelmezés szerint a minden tőle telhetőt megcselekvő az elsődleges, amely Isten kegyelmét másodlagossá, a cselekvést követővé teszi. A helyzet valójában fordított, aki minden tőle telhetőt megtesz az üdvösség érdekében, már Isten kegyelméből, az ezzel való együttműködésben teszi ezt.

Mire képes a bukott természet a kegyelem nélkül?

Az áteredő bűn ugyan teljesen nem rombolja le a természetet, de ezen mégis olyan sebeket ejtett, hogy bukott természetről kell beszélnünk. Ebben az állapotban az emberi cselekedetek ugyan a kegyelem hiányában nem irányulnak az üdvösségre, de ez még így sem jelenti azt, hogy a kegyelem nélkül minden cselekedet bűn. A Trienti Zsinat fontosnak tekintette ennek hangsúlyozását és ezzel kapcsolatban két dogmát mondott ki az ember két szellemi képességének, az értelemnek és akaratnak megfelelően. Az első dogma szerint az ember még a bukott természet állapotában is képes vallási és erkölcsi igazságok megismerésére. A második dogma kifejezetten nem az aktuális, hanem a megszentelő kegyelemre vonatkozik és azt állítja, hogy az ember a megszentelő kegyelem hiányában is képes az erkölcsi ételemben vett jócselekedetre. Biztos teológiai állítás ³ azonban, hogy az ember aktuális kegyelem nélkül is képes erkölcsi jócselekedetek megtételére.

A bukott állapotban lévő természet teljesítőképességét két biztos teológiai állítás korlátozza. Az első szerint természetfölötti kinyilatkoztatás nélkül gyakorlatilag (moraliter) lehetetlen, hogy a természetes vallási és erkölcsi igazságokat könnyen, szilárd bizonyossággal és tévedésektől teljesen mentesen felismerjék. A második állítás azt mondja, hogy a bukott természet állapotában a gyógyító kegyelem (gratia sanans) nélkül gyakorlatilag lehetetlen az összes erkölcsi törvény hosszabb időn keresztüli megtartása és az összes súlyos kísértés legyőzése. Azt hiszem, ez utóbbi állításokat az emberiség történelme és jelen helyzete is szinte tapasztalatilag igazolják.