Eredetileg a blogot nem szántam kizárólagosan a tomizmus filozófiai-teológiai irányzatát támogató blognak, de a hosszú időre részletesen meg nem tervezett témaválasztás abba az irányba ment, hogy az utóbbi bejegyzések jelentős része ennek az iskolának az álláspontjait ismertette. Ebben a bejegyzésben kifejezetten azért kerül elő a téma, mert Ferenc pápa nagy visszhangot keltett interjújának csaknem a végén ezt mondja (saját fordításom):
Az emberek keresik saját magukat, és természetesen ebben a keresésben tévedhetnek is. Az Egyház megtapasztalt ragyogó időket is, ilyen volt például Aquinói Tamás kora. De voltak olyan idők is, amelyeket a gondolkozás képességében való hanyatlás jellemzett. Így például nem szabad összekevernünk Aquinói Tamás géniuszát a dekadens tomista kommentárokkal. Sajnos a filozófiát olyan tankönyvekből tanultam, amelyek a dekadens vagy nagyrészt megromlott (bankrupt) tomizmus termékei voltak. Az emberről való gondolkodásban ezért az Egyháznak a géniuszt kell keresni és nem a dekadenciát.
Tudomásom szerint a pápa ezen megjegyzésével nem foglalkozott a katolikus “blogoszféra”. A továbbiakban megpróbálom vázolni azt a hátteret, amely szerintem szükséges a fenti szöveg értelmezéséhez, a mai olvasó számára talán nem teljesen világos a “tomizmus” szó jelentése sem. A történet megint Arisztotelésszel (Kr.e. 384-322) kezdődik. Arisztotelész a görög természetbölcselőkre (például a blogon már több alkalommal említett Parmenidészre) és Platónra (Kr.e. 427-347) támaszkodva és ezeket erősen bírálva megalkotta az ókor legnagyobb filozófiai szintézisét. Művének az ókorban és a keresztény ókorban csak mérsékelt hatása volt. Európa csak a középkorban (13. század) találkozott vele ismét, arab és zsidó kommentátorok közvetítésével. Az találkozás először fenyegetést jelentett a kereszténység számára. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) főleg (de nem kizárólag) Arisztotelészre építő szintézise nyomán azonban az arisztotelészi filozófia beépült a kereszténység szellemi életébe. Szent Tamás domonkosrendi szerzetes volt, halála után tanítása több támadásnak volt kitéve. Szentté avatását (1323) követően azonban egyre inkább rendje elfogadott és hivatalos tanítómestere lett, így alakult ki – az akkoriban elsősorban a domonkos rendhez kötődő – tomista filozófiai és teológiai iskola. A ferences renden belül azonban nem tekintették Szent Tamást ekkora tekintélynek, elsősorban Boldog Duns Scotus Jánost követve kialakult a skotistának nevezett ferences teológiai iskola. A késői középkorban megerősödött a ferences William Ockham (1285-1347) nevéhez fűződő nominalista irányzat, amelyet többen neveznek dekadensnek. Az iskolák tanításainak a részleteibe most nem megyünk bele.
A korabeli (nyomtatás előtti) egyetemi oktatás valamilyen könyv megfelelő részletének felolvasásából, majd ennek magyarázatából állt. (Meg kell jegyezni, hogy az oktatásnak fontos részét képezték a viták, disputationes, ahol a különböző nézeteket ütköztették egymással. Ezek a viták szigorúan érdemi viták voltak. Ó boldog középkor!) Így a magyarázatok, kommentárok műfaja igen elterjedt volt. Ezért Szent Tamás könyveit is sokan magyarázták, a tomista iskola “irodalma” magába foglalta a kommentátorok műveit is. Az egyik legnevesebb tomista kommentátor Cajetanus bíboros (Thomas de Vio, 1468-1534) volt.
Az újonnan megalakult jezsuita rend is Szent Tamás rendszerét választotta a filozófiai és teológiai tanítás alapjául. A jezsuita skolasztikát azonban bizonyos eklekticizmus jellemezte, amelyet sokszor a tomizmus és skotizmus közti közvetítési kisérletek jellemeztek. A jezsuita iskola határozott karakterét a tomizmussal folytatott kegyelemtani vitákban nyerte el. A kegyelemtani viták két fő jezsuita egyénisége Louis Molina (1535-1600) és Francisco Suarez (1548-1617) voltak. Aquinói Szent Tamás csak kisebb filozófiai műveket írt, Suarez viszont írt egy nagy összefoglaló filozófiai, metafizikai művet (Disputationes metaphysicae), amelynek jelentős hatása volt Európában. Így hatott az evangélikus Cristian Wolff-ra (1679-1754) is, akinek racionalista beállítottságú latin (és német) nyelvű kézikönyveit elterjedten használták és amelyekből valószínűleg Kant is ismerte a skolasztikát. A filozófiai tankönyvek eredete tehát valahol itt keresendő.
A 19. században XIII Leó pápa a korabeli filozófiai irányzatokkal szemben felhívta a figyelmet Aquinói Szent Tamás filozófiájának fontosságára és ez új lendületet adott a tomizmusnak.
A “dekadens tomista kommentátorok” kifejezés a huszadik évszázad közepe táján merült fel az Isten látásának vágyáról szóló teológiai vitákban. A vita hátterét az úgynevezett modernizmus elleni harc adja. A modernizmus a 19. század második felében megjelent irányzatok összefoglaló neve. Ezek az irányzatok igen sokfélék, ha nagyon röviden jellemeznénk őket, akkor talán azt lehetne mondani, hogy ezek valamilyen relativizmust képviselnek, amelynek következménye a világ és a keresztény igazságok objektivitásának tagadása vagy gyengítése. A másik jellemzőjük a természetfölötti rend valamilyen tagadása vagy gyengítése volt. Az Egyház több alkalommal “elhatárolódott” ezektől a nézetektől. A világ objektív megismerhetőségét, a hittitkok objektív igazságtartalmát, a természetfölötti és természetes rend határozott különbségét valló tomizmus pedig eredendően szemben állt a modernizmussal. A 20. század első felében – elsősorban történelmi kutatásokra hivatkozva – több kihívás érte a “klasszikus” tomista iskolát. A kihívások mögött elsősorban jezsuita teológusok álltak (de voltak olyan domonkosok is, akik szintén erősen hangsúlyozták a történetiség szempontját más rendtársaikkal szemben). Az egyik ütközőpont az a kérdés volt, hogy az ember természetfölötti célja, Isten boldogító színről-színre látása után lehet-e igazi vágy a (kegyelem nélküli) emberi természetben. A természetes és természetfölötti különbségét hangsúlyozó tomista iskola szerint az emberi természetben az ilyen vágy nem lehet kifejezett. A jezsuita Henri de Lubac (1896-1991) szerint azonban ez a kifejezett vágy része az emberi természetnek. Tomista oldalról de Lubac-kal szemben a természetes és természetfölötti közti különbséget leghatározottabban Reginald Garrigou-Lagrange domonkos szerzetes (1877-1964) hangsúlyozta, aki egyébként ezt az irányzatot a “nouvelle theologie” névvel illette. Henri de Lubac azzal vádolta a tomistákat, hogy eltorzítva az eredeti szenttamási tanítást, a “dekadens” kommentátorokat ismételgetik. A kommentátorok közül a fő célpont Cajetanus bíboros volt. A kérdésben a tanítóhivatal is nyilatkozott, amennyiben XII. Piusz Humani Generis (1950) enciklikája többek között ezzel a kérdéssel is foglalkozott:
Mások lerombolják a természetfölötti rend ingyenességét, mert szerintük Isten nem képes értelmes létezőket teremteni anélkül, hogy hozzárendelné és meghívná őket a boldogító istenlátásra.
Tehát a tanítóhivatal lényegében a tomista vélemény mellé állt. A vitának bizonyos értelemben a 2. Vatikáni Zsinat vetett véget. Ez nem úgy történt, hogy a zsinat akár egy szóval is szembehelyezkedett volna a Humani Generis enciklikával, hanem úgy, hogy a zsinati szakértők jelentős része a “nouvelle theologie” elkötelezett híve volt. Garrigou-Lagrange-t ugyan kinevezték zsinati szakértővé, de súlyos betegsége miatt a munkában már nem tudott részt venni és hamarosan meghalt.
A zsinatot követően a “nouvelle théologie” győzelme szinte teljessé lett, a tomista iskola ugyan nem tűnt el teljesen, de nagymértékben visszaszorult. De Lubac álláspontja uralkodó állásponttá lett. Érdekes módon, Szent Tamás tanítása és a tomizmus, a hierarchián belüli viszonylag gyengébb képviselete mellett, a világiak körében keltett nagyobb érdeklődést, akik felismerték Szent Tamás mai jelentőségét. Az ezredfolduló táján azonban kétségbevonták de Lubac addigra már széles körben képviselt álláspontját, így például Lawrence Feingold 1, akinek könyvét nem fogadták szívesen az ellenkező táborban. Az ezredfordulón felújult teológiai vita máig sem jutott nyugvópontra. A háttér – kissé hosszúra sikerült – vázolása után térjünk vissza az interjúból idézett szövegre.
Ferenc pápa a dekadens jelzőt csak a tomista kommentátorokra alkalmazta, mégis egy adott teológiai iskola markánsan megfogalmazott véleményét fejezte ki. Jóllehet ez az Egyház legfőbb tekintélyének a véleménye, mégsem egy adott teológiai irányzat tanítóhivatal részéről történt elitéléséről van szó. A pápa jezsuita, így valószínűleg a jezsuita skolasztikával, ennek filozófia tankönyveivel találkozhatott skolasztikus (a jezsuita renden belül így hívták a tanulmányaikat végző rendtagokat) korában. Tehát valószínűleg nem a szorosabb értelemben vett tomista iskola álláspontjával találkozott, hanem az eklektikusabb jezsuita skolasztikával. A dekadens és bankrupt jelzők is valószínűleg közvetlenül erre utalhattak. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a “nouvelle theologie”, a skolasztika elutasítása mögött jelentős részben annak a jezsuita skolasztikának az elutasítása állt, amelyet Ferenc pápa, Hans Urs von Balthasar, Karl Rahner, Weissmahr Béla stb. tanultak. A jezsuita skolasztika mára szinte nyomtalanul eltűnt. Ez viszont nem egészen így történt a tomizmus esetében, ahol még a kommentátorok elitélése sem vált általánossá.
Jegyzetek:
- Lawrence Feingold: The Natural Desire to see God according to St. Thomas Aquinas and his Interpreters, 2001 ↩
Kedves Matthaios!
Érdekes, saját álláspontra fókuszált áttekintés a fenti. Azon morfondírozom, hogy II. János Pál pápa Fides et Ratio enciklikáját – amely a tomizmus témájával tanítóhivatali szinten foglalkozik a II. Vatikáni Zsinat után -, hogyan helyezhetjük el ebben a képben. Véleményem szerint Ferenc pápa kijelentése ehhez képest semmi újat nem mond, és ennek alapján áll. Ugyanolyan rangú dokumentumról van szó, mint a Humani Generis vagy az Aeterni Patris esetében. A kérdés az, hogy ennek a pápai enciklikának a tomizmusról alkotott felfogása hogy kapcsolódik a posztban említett “jezsuita skolasztikához”, illetve R. Garrigou-Lagrange “obszerváns tomizmusához”?
Én úgy ítélem, hogy ez az enciklika az “obszerváns tomizmust” a patrisztikus hagyományréteggel kapcsolatban a “törés hermenutikájával” vádolja, és az egyháztörténeti léptékű “folytonosság hermeneutikáját” szorgalmazza, amiben Henri de Lubac megfigyeléseire és érvelésére erősen épít. Ezt az álláspontomat korábban, máshol – hivatkozásokkal – alá is támasztottam.
Szerintem a Fides et Ratio enciklika kibocsátásának egyik fő motivuma a filozófia sanyarú helyzete volt a 2.Vatikáni Zsinat utáni teológiában és teológiai oktatásban. Erre világosan utal az enciklika:
Azt hiszem, a helyzet azóta sem változott lényegesen, úgy tűnik, hogy nem is fog. Amint arra a másik blogban tett megjegyzéseimben is utaltam, nem találtam nyomát a Fides et Ratio enciklikában az “obszerváns tomizmus” valamilyen elitélésének. Sőt az enciklika szerint a “a 20. század fordulóján az Angyali Doktor iskolájában nevelődött gondolkodók erős csapata állt az Egyház rendelkezésére”.
Matthaios: “Amint arra a másik blogban tett megjegyzéseimben is utaltam, nem találtam nyomát a Fides et Ratio enciklikában az “obszerváns tomizmus” valamilyen elitélésének.”
Szerintem a kérdést inkább így kell feltenni: “Van olyan része a Fides et Rationak, amely a ‘jezsuita skolasztika’ tomizmus értelmezésével szemben inkább az ‘obszerváns tomizmust’ támogatja?”
A Fides et Ratio nem foglalkozott a jezsuita és tomista skolasztika közti vitákkal. Erre azért sem volt szükség, mert szerintem a régi jezsuita skolasztika eltűnt, éppen a jezsuita teológusok fordultak el tőle. A jezsuita skolasztika nagy alakjának, Suarez-nek a neve viszont előfordul az enciklikában:
Érdekes, hogy az általam is említett Disputationes metaphysicae c. mű volt az őstípusa azoknak a filozófia tankönyveknek, amelyekkel kapcsolatban sajnálatosnak tartja Ferenc pápa azt, hogy belőlük tanulta a filozófiát.
Ferenc pápa és a kortársai a “24 tomista tézis” – mint római direktíva – alapján tájékozódott a tomizmusról, nyilván kiegészítve a J. Marechal SJ hatása alatt a jezsuita képzésbe beépült transzcendentális tomizmussal. A “24 tomista tézis” viszont R. Garrigou-Lagrange OP szemléletmódjával megegyező római direktíva volt. Így a kérdés szerintem a Fides et Ratio és Ferenc pápa azzal egybehangzó véleménye esetében is árnyaltabb. A “24 tomista tézis”:
http://www.u.arizona.edu/~aversa/scholastic/24Thomisticpart2.htm
A kérdést ismét árnyalva: “Ez a Blog a ’24 tomista tézissel’ teljes összhangban gondolkodik az autentikus tomizmusról és a tomista filozófiáról?”
A 24 tomista tézis valójában filozófia tanítási direktiva volt. Ezek a tézisek az arisztotelészi-tomista filozófia összefoglalását adják olyanok számára, akik már otthonosak a témában, a teológiai felsőoktatási intézményekben filozófiát oktatók számára. Ezeknek a metafizikai és természetbölcseleti tételeknek a tartalmáról jelentős részben volt szó az emberi természetre és az istenérvekre vonatkozó bejegyzésekben, ezekenek a bejegyzéseknek a filozófiai hátterét ezek tömören kifejezik. Egyszer talán lesz magukról a tételekről is egy bejegyzés, de ezt olvasóim türelmének kérése fogja bevezetni. A 24 tézis egyébként elsősorban nem Garrigou-Lagrange “szemléletmódját”, hanem az arisztoteleszi-tomista metafizika, természetbölcselet szemléletmódját tükrözi.
A tézisek kötelező voltával kapcsolatban a Hermeneutic of continuity c. blog bejegyzése ad tájékoztatást. Ebből kiderül (saját fordításom):
Így feltehetőleg Ferenc pápa tanulmányai alatt nem volt kitéve a 24 tézisnek. A transzcendentális tomizmusnak esetleg (de ebben sem vagyok biztos), de hát ez csak a nevében tomizmus.
Ha már így színt kell vallanom: “Ez a Blog a ’24 tomista tézissel’ teljes összhangban gondolkodik az autentikus tomizmusról és a tomista filozófiáról.”
Köszönöm a választ! Azért érdeklődtem, mert így könnyebb megtalálni a történeti kontextusát az emlegetett pápai állásfoglalásoknak, és jobban érzékelhető, hogy ki konkrétan mivel szemben volt kritikus, amikor kritikus volt.
A II. Vatikáni Zsinat a ’24 tomista tézis’ körül kialakult vitával egyébként tudatosan nem foglalkozott.
“A II. Vatikáni Zsinat a ’24 tomista tézis’ körül kialakult vitával egyébként tudatosan nem foglalkozott.”
Nem baj. Mi foglalkozunk vele. :) Ez nincs megtiltva.
Kedves matthaios!
Egyetértek Önnel és kitűzött céljával:
“Ez a Blog a ’24 tomista tézissel’ teljes összhangban gondolkodik az autentikus tomizmusról és a tomista filozófiáról.”
Miért is van erre szükségünk? Az igaz hit sziklaszilárd megalapozása és a tévelyek elkerülése miatt. Ez szellemi keresztesháború. Az Angyali Mester és hiteles követőinek útmutatása alapján harcolhatunk az Igazságért leghathatósabban. Ezt soha nem szabad feladnunk!
Az Ön írásai világosak és árnyaltak. Ennek külön örülök.