Az egység és sokaság kérdése a metafizika egyik fő kérdése. Az egyik előző bejegyzésben röviden ismertettük, hogy hogyan kezeli ezt a kérdést a tomista metafizika. A tomista a kérdés tárgyalásában az ellentmondás elve szerint jár el, megállapítja, hogy az egység és a sokaság nem származhatnak ugyanabból az elvből, mert ha ezt tételeznénk föl, nem az ellentmondás elve szerint járnánk el. Így jut el a tomista metafizika arra az álláspontra, hogy világunk dolgai összetettek, legáltalánosabban véve ezeket a potenciából és aktusból való összetettség jellemzi.

A következőkben a transzcendens filozófia egyik jelentős, magyar képviselője, Weissmahr Béla SJ metafizikájával foglalkozunk. Az egység és sokaság kérdésével kapcsolatban Weissmahr Béla több helyen is kifejtett álláspontja így hangzik: „Ontológiai szempontból nézve a létezők abban egyeznek meg, amiben különböznek, és abban különböznek, amiben megegyeznek” ¹. Weissmahr Béla tehát ezen a ponton feladja az ellentmondás elvét és a „dialektikus” álláspontra helyezkedik, aminek következtében álláspontja az értelem egyik „alapösztönével” (lásd a hivatkozott bejegyzést) megy szembe, aminek következtében ez a kijelentés, a német filozófiai hagyomány hasonló kijelentéseivel együtt végül is érthetetlen. Az ellentmondás elvét Weissmahr Béla a következők szerint korlátozza ²:

…ennek az elvnek [az ellentmondás elvének] bármely megfogalmazása bizonyos kétértelműséget tartalmaz (amelyet legtöbbször figyelmen kívül hagynak). Amennyiben ez a szempont megkívánja a különböző szempontok világos és egyértelmű szétválasztását, annyiban nem a valóság elve, hanem csak az egyértelmű beszéd elve, mert a szempontok mint olyanok nem adottak a valóságban, hanem a világosságra törekvő értelem alkotásai csupán. Az elv csak annyiban általános érvényű, amennyiben a lét és semmi összeférhetetlenségét mondja ki. A lét és semmi összeférhetetlenségéből  azonban nem következik, hogy a különbözők nem lehetnek egyszersmind azonosak, illetve az azonosak nem lehetnek egyszersmind különbözőek is.

Ez az idézet világosan mutatja a transzcendentális filozófiáknak a kant-i gyökereit: a valóság és az értelem elszakítását. Az értelem (illetve a beszéd) szempontjai nem lehetnek összefüggésben a valósággal. A transzcendentális filozófia ismeretelméleti kiindulásával már  régebbi bejegyzésekben is foglalkoztak, de most röviden ismét visszatérünk ehhez, mert a transzcendentális metafizika kiindulásában erősen támaszkodik erre.

Immanuel Kant ismeretelméleti problémájának klasszikus és rövid megfogalmazása az ítéletek származás szerinti osztályozásával kapcsolatos. Az analitikus ítéletek nem adnak új ismeretet, új tartalmat, hanem csak analizálják, kibontják az ítéletek tartalmát. Ilyen analitikus ítélet például: minden írás jelekből áll. Ebben a kijelentésben semmi újat nem állapítunk meg az írással kapcsolatban, csak kiemeljük azt, hogy az írás jelekből áll. Ezzel szemben a szintetikus ítéletek már új ismereteket adnak, mert ezek a dolgok között a fogalmaik által nem tartalmazott kapcsolatokra utalnak. Az érzékszerveink által szerzett tapasztalat (empíria, a posteriori) nyilván forrása a szintetikus ítéleteknek, de kérdés, hogy a tapasztalaton kívül vannak-e egyéb szintetikus ítéletek. A tapasztalatból származó ítéletek csak korlátozott érvényességgel rendelkeznek, ezek nem lehetnek szükségszerű ítéletek: az éppen elejtett kő itt és most leesik, de ebből még nem következik az a szükségszerűség, az a törvény, hogy van tömegvonzás. A kérdés tehát az, hogy vannak-e új tartalmat adó, szükségszerű (a priori) ítéletek, és ha vannak, ezek honnan vannak. Kant szerint vannak ilyenek, és ezek kizárólagos forrása az emberi  értelem, amely feldolgozza az empirikus tapasztalatokat. Ezek az ítéletek (például természeti törvények leírásai) a jelenségek (fenomena) értelem által végzett „formai” feldolgozásából adódnak és semmit sem mondanak arról, hogy a dolgok önmagukban (Ding an sich, noumena) milyenek. Kant és nyomában a transzcendentális filozófiák követői a megismeréssel kapcsolatban három képességet különböztetnek meg az emberben. Ezek az érzékelés, az értelem és az ész. Az értelem az érzékelésből származó adatokra alkalmazza a priori struktúráit és így keletkezik az értelmi ismeret. Az ész azonban tovább akar menni, egységesítő, összefoglaló elveket próbál keresni, de ez a törekvése Kant szerint kívül esik a tudományos ismereten, mert ez csak az érzéki adatok értelmünk struktúrái szerinti feldolgozására terjed ki. A klasszikus metafizika tárgyai Kant szerint már nem férnek bele a tudomány ilyen felfogásába. (Megjegyezzük, hogy Kant valójában csak a Christian Wolff könyveihez köthető metafizikát ismerte, amely már nem vagy csak lazán kapcsolódik a középkori metafizikai hagyományhoz.)

A katolikus (főleg jezsuita) transzcendentális filozófiák, amelyeket kezdetben transzcendentális tomizmusnak neveztek, elfogadják Kant metafizika-kritikáját abban az értelemben, hogy az érzéki megismerésre támaszkodó értelmi földolgozás, amelynek lényeges része az elvonatkoztatás, az absztrakció, nem alkalmas a metafizikai megismerésre. Kanttól eltérően azonban ehelyett a transzcendentális reflexióhoz, a fogalmi megismerésünk mögött lévő háttér-megismeréshez folyamodnak, amelyben az érzéki tapasztalatokból kiinduló fogalmi (kategoriális) megismerésen túlmenően van valamilyen tapasztalatunk a valóságról. A metafizika szempontjából ezt a transzcendentális reflexiót tekintik az igazi ismeretforrásnak, az érzékszervekből kiinduló értelmi megismerés inkább csak alkalom, ürügy arra, hogy az igazi metafizikai megismerőképesség, az ész a transzcendentális reflexióban működhessen. A transzcendentális filozófiák szerint a kategoriálisnak is nevezett fogalmi megismerés éppen a fogalmak absztrakt volta miatt csak korlátozottan alkalmas a valóság megismerésére, de ez semmiképpen nem alkalmas a teljesség, a teljes lét metafizikai megismerésére.

A megismerés tehát a transzcendens filozófiában két eltérő tapasztalatból kiinduló megismerésre szakad. Az egyik tapasztalat az érzékszervi megismerésből származó tapasztalat, a másik a transzcendentális reflexió tapasztalata. A kétfajta megismerés úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy a transzcendentális tapasztalat az érzékszervi tapasztalatokból kiinduló megismerés hátterében válik elérhetővé, de a metafizikában tartalmi kapcsolat nem (vagy csak alig) látszik a fogalmi és a transzcendentális megismerés között. Így aztán, az egység és sokaság érzékszervi tapasztalatokból kiinduló felismerésének és fogalmi megismerésének a helyét átveszi az a kijelentés, hogy a transzcendentális reflexióban a lét abban különbözik, amiben azonos, és abban azonos, amiben különbözik, anélkül, hogy ezen ellentmondások együttesére nézve bármilyen fogalmi megkülönböztetésről, föloldásról szó lenne.

A következőkben arra szeretnénk rámutatni, hogy a tomista filozófiában a fogalmi megközelítésben, az absztrakció típusában egy váltás történik, ahogyan más tudományokból haladunk a metafizika felé (de beszélhetünk a másik irányról is, amikor a metafizika felöl haladunk más tudományok felé). Ez a váltás nem a transzcendentális filozófia váltása a fogalmi megismerésről a transzcendentális reflexióra. Ez a váltás az elvonással történő absztrakcióról való áttérés az elválasztás absztrakciójára ³. A metafizika alatti tudományokban arról van szó, hogy egy bizonyos dolog valamely része érthető és megismerésünk tárgya lehet úgy is, hogy eltekintünk attól az egységtől és teljességtől, amelynek az illető dolog része. Így foglalkozhatunk a világunkban lévő dolgokkal úgy, hogy eltekintünk ezek egyediségétől, térbeli és időbeli helyzetétől. Ezen belül még további elvonásokra van lehetőség, amikor például csak a mennyiségi vagy mérhető vagy kísérletekkel ellenőrizhető vagy az élő anyagra jellemző tulajdonságokkal foglalkozunk. Így jutunk el a matematikához, az egyes természettudományokhoz. Ezeket a tudományokat inkább az egyértelmű (univok) megismerés jellemzi, azaz fogalmaik a dolgok azon részeire vonatkoznak, amelyek ugyanúgy vannak meg minden dologban, jóllehet ezek a dolgok különbözőek. A metafizika esetében azonban ez az elvonás már nem működhet, mert itt semmitől nem lehet eltekinteni, ami létezik. Itt az előbbi értelemben vett elvonás helyett inkább elválasztásról (separatio) van szó, azaz arról, hogy a létezést magát olyan  értelemben válasszuk el az általunk ismert anyagi létezéstől, hogy nem tekintjük az anyagi létezést a létezés egyetlen formájának. Tehát az anyagi létezéstől itt nem úgy tekintünk el, mind az előző absztrakció esetében az egyediségtől, az anyagi létezés is a metafizika tárgya, de nem mint anyagi létezés. A létezést nem szorítjuk le eleve az anyagiság szintjére. Ez nem jelenti azt, hogy feltételezzük a tiszta szellemi létezők (angyalok vagy Isten) létezését, hanem csak azt, hogy az anyagi létezést nem magának a létezésnek tekintjük és nem azonosítjuk eleve az anyagi létezést a létezéssel. Azt is mondhatnánk, hogy a metafizika kiindulásakor észrevesszük, hogy például az egység és sokaság nem úgy kötődik az anyagi létezéshez, hogy csak ennek a  tulajdonsága lehet, de nem tudjuk még, hogy ténylegesen van-e ezen kívül más létezés is.

Ennek megfelelően a dolog teljes létezéséből csak egy részt kiemelő és a többit elhagyó absztrakcióból származó egyértelmű fogalmak mellett megjelennek az analóg, hasonlóságra utaló fogalmak. Amint a már hivatkozott bejegyzésben láttuk, mindenekelőtt ilyen fogalom magának a létezésnek a fogalma (analogia entis). Az egyértelmű fogalom olyan egységre utal, amelyben egyetlen határozott tartalom van, jóllehet ez a tartalom különböző dolgokban fordul elő. Az analóg fogalom nem utal egyetlen határozott tartalomra, hanem csak hasonlóságra. Az analóg fogalom olyan egységre utal a hasonlóságban, amelyben kifejezetten megmarad a hasonló dolgoknak a különbsége, hiszen hasonlóságról és nem azonosságról van szó. Az analóg, fogalmak esetében nem ugyanarról mondjuk, hogy egy, mint amiről azt mondjuk, hogy sok. A létezés analógiájában azt mondjuk például, hogy a katicabogár létezése hasonlít az elefánt létezéséhez, Donald Trump létezése hasonlít Vlagyimir Putyin létezéséhez és ezek mind hasonlítanak egymásra a létezésben. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, azt mondjuk, hogy a hasonlóság tulajdonképpen egy viszonyra vonatkozik: a dolog tartalma (lényege) és ezen tartalom létezésének aktusa közti viszonyra. Amint erről a már hivatkozott bejegyzésben szó volt, maga a dolog az egymástól különböző lényeg és létezési aktusa egysége. Az egység következtében a lényeg és a létezés aktusa a dologban viszonyban vannak egymással. A létezés analógiája ezen viszonyok hasonlóságát állítja. A dolgok itt nem csak az önállóan létező szubsztanciák lehetnek, mert beszélhetünk tulajdonságok, cselekvések, képességek, sőt még például matematikai objektumok (sokdimenziós különböző görbületű terek, absztrakt struktúrák stb.) létezéséről is. Ezekben a dolgokban a tartalom és a létezés aktusa közti viszony igen eltérő lehet, de ezek a viszonyok hasonlók. Így világos, hogy itt nincs szó az ellentmondás elvének megsértéséről, mert a dolgok nem abban különböznek, amiben egyek, és nem abban egyek, amiben különböznek. Különböznek a lényeg és a létezés aktusa közti viszonyban, de megegyeznek ezen viszonyok hasonlóságában. Maga a dolog a tartalom, a lényeg mint potencia és a létezés mint aktus egysége, és ezért hasonlítanak a dolgok egymáshoz. De a lényeg és a létezés viszonya nem azonos a dolgokban, ezért különböznek a dolgok egymástól. A lényeg és létezés viszonyában a létezés, a létezés aktusa utal a hasonlóságban megmutatkozó egységre, mert a hasonlóság a létezésben van. A lényeg, amihez való viszonyában a létezés ennek a lényegnek létezése, utal a különbségre.

A fentiekben leírt analógia az úgynevezett arányosság, viszony alapján vett analógia (analogia proportionalitatis). Az analógia egy másik fajtájáról, az analogia proportionis-ról egy régebbi bejegyzésben volt szó ⁴

A létezők fentiekben kifejtett (elsőre talán nem könnyen érthető) analógiája tehát úgy biztosítja az egységet és sokaságot a létezés minden mozzanatában, hogy továbbra is érvényben marad az ellentmondás elve. Weissmahr Béla is a létezők alapvető tulajdonságának tekinti az analógiát. Ő azonban Kant-ot követve elszakítja még a fentiekben vázolt, metafizikára jellemző analóg fogalmi megismerést is a valóságtól és az analóg megismerést „fogalmon túlinak” tekinti. Az ilyen értelemben vett analógia pedig „abban áll, hogy az, amiben a dolgok megegyeznek, valamint az, amiben különböznek kölcsönösen átjárják egymást ⁵.

Amint mondtuk, a tomista metafizikát az egyértelmű fogalmak helyett az analóg fogalmak jellemzik. Így a metafizika fogalompárjai, a potencia-aktus, lényeg-létaktus, anyag-forma, szubsztancia-akcidens párok is olyan viszonyokat jelölnek ki, amely viszonyok végpontjai valóságosan különböznek egymástól. Maguk a viszonyok is különböznek egymástól, de ezek között hasonlóság van. Kajetán bíboros De nominum analogia (Az nevek analógiája) című művében megmutatta, hogy a fentiek szerint értelmezett analóg fogalmak megfelelő feltételekkel az egyértelmű fogalmakhoz hasonlóan használhatóak logikai következtetésekben anélkül, hogy a többértelműség (ekvivokáció) hibájába esnénk ⁶.

Weissmahr Béla a már említett, Ontológia című könyvében sokat foglalkozik az általa eszenciális filozófiának nevezett tomista filozófia kritikájával. Egyik következő bejegyzésükben majd ennek a kritikának a kritikájával foglalkozunk.