A keresztények nagy többsége szerint Jézus valamilyen módon jelen van az Eucharisztiában/Úrvacsorán. Sokan ezt a jelenlétet átvitt értelemben vett jelenlétnek gondolják, így például erő, hatás szerinti jelenlétnek. A katolikus értelmezés szerint Jézus eucharisztikus jelenléte valóságos jelenlét: az átváltoztatás következtében a kenyér Jézus megdicsőült testévé, a bor Jézus vérévé változik, de a kenyér és bor fizikai, kémiai, geometriai stb. tulajdonságai megmaradnak.

Az Eucharisztia a hit misztériuma. Az értelem megpróbálja megközelíteni a misztériumot, tudva, hogy ez az igyekezet teljes mértékben soha sem lesz sikeres. Erre azért is szükség volt, mert a valóságos jelenlétet kétségbevonó nézeteket el kellett különíteni a helyes felfogástól. Az Egyház tanítóhivatala (például a trienti zsinat) a szubsztancia fogalmát használta a hittitok leírására. A szubsztancia a skolasztikus filozófia által használt, arisztotelészi eredetű fogalom. A szubsztancia (magánvaló) szembeállítható az akcidensekkel (járulékokkal, tulajdonságokkal). A mondatokban bizonyos szavak inkább alanyként használhatók, más szavak viszont inkább állítmányként. Az alany az állítmányokkal kifejezett tulajdonságok (járulékok) hordozójára utal. Amikor a tulajdonságokat hordozó alanyt erősebb állandóság, önállóság, egység jellemzi, akkor beszélhetünk szubsztanciáról. A szubsztanciának valamilyen mértékben önmagában van léte, a tulajdonságok, járulékok viszont önmagukban nem léteznek, ezek csak egy adott szubsztanciában léteznek, egy szubsztanciának a járulékai. A szubsztancia metafizikai realitás, a természetben járulékok nélkül, tisztán nem fordul elő. Mégis a szubsztancia valóságosan különbözik a járulékoktól, hiszen nem vagyok azonos a szemem színével, magasságommal, testsúlyommal stb. A térrel, idővel, alakkal, mennyiséggel stb. összefüggő tulajdonságok, járulékok utalnak a szubsztancia jelenlétére. Így valaki érzékszervei által meggyőződhet arról, hogy jelen vagyok-e egy adott helyen (például szobában). A jelenlét azonban nem tulajdonságaimra, járulékaimra vonatkozik, hanem rám. Ezek csak lehetővé teszik, feltárják, közlik, megmutatják a jelenlétemet.

Az átváltoztató szavak hatására a kenyér és bor szubsztanciája átváltozik Jézus testévé és vérévé. A kenyér és bor tulajdonságai, a színek azonban megmaradnak. A színek korábbi, kenyér és bor jelenlétét körülíró szerepe eltűnik, ehelyett már Jézus testének és vérének jelenlétét írják körül. Ez az átalakulás Isten különleges műve, ehhez hasonló dolog nem történik a természetben. Itt olyan jelenlétről van szó, amelyről nem a jelenlévőnek érzékszervek által is tapasztalható mennyiségi, alaki, térrel és idővel kapcsolatos tulajdonságai tanúskodnak. Erről a jelenlétről a hit tanúskodik. A kenyér és bor tulajdonságai, a színek nem válnak Jézus megdicsőült teste tulajdonságaivá, hiszen például nem állítható az, hogy Jézus megdicsőült teste kerek mint az ostya. A kenyér és bor színei – a természetben nem megtalálható módon – hordozó alany nélkül léteznek, az isteni mindenhatóság tartja őket létben. A színek ugyan nem válnak a megdicsőült test tulajdonságaivá, mégis szoros vonatkozásba kerülnek a jelenlévő testtel és vérrel, ez az az eszköz, amely által léteznek.

Az átváltoztató szavak hatására a kenyér Jézus testévé, a bor Jézus vérévé válik. Minthogy azonban a megdicsőült, élő Jézus teste és vére elválaszthatatlan, ezért mindkét szín alatt jelen van a test és a vér is. Az élő Krisztus teste már nem válik el lelkétől, személyétől, ezért Jézus, mint ember, mint személy ugyanolyan valóságosan van jelen a színek alatt, ahogyan én jelen vagyok most a számítógép előtt. Minthogy azonban a jelenlévő Jézus ugyanaz, mint a második isteni személy, az Ige, az eucharisztikus színek alatt olyan valaki van jelen, aki Isten, ezért az Eucharisztiában is imádás illeti meg.

A pogány kultuszok áldozatai nem érték el céljukat (lásd az előző bejegyzést), ezek csak az ember Isten felé törekvésének voltak a jelei, de nem eredményezhettek Istennel való kapcsolatot. Az Ószövetségben viszont Isten választott ki egy népet, kötött vele szövetséget. Izrael liturgiája már az igaz Isten felé irányult, de még ez a liturgia is csak „árnyéka” (Zsid 10,1) volt az Újszövetség liturgiájának. A külső áldozati cselekmény és az áldozatot bemutató közötti szakadékot az ószövetségi áldozatok sem tudták áthidalni. A kultusz szentsége ugyan utalt Isten szentségére, de ez az utalás csak a jel távoli utalása volt a jelzettre. Az Istennel való kapcsolat már valós kapcsolat volt, szövetségben testesült meg, de ez a kapcsolat az Újszövetségben válik minden emberi elképzelést felülmúlóan szorossá.

A megtestesült Ige személye összefogja az isteni és emberi természetet, ezáltal a szentség nem a teremtett világban való elkülönítés által valósul meg. Jézust a teremtett emberségét hordozó második isteni személy szenteli meg. Jézus és az Ige ugyanaz a személy. Jézusnak, az örök Főpapnak nincs szüksége külön liturgikus térre, templomra, liturgikus ruhákra, hogy áldozatát bemutassa, a szentséget magában hordozza. Ő az áldozatot bemutató és az áldozat is, életében és az ezt lezáró keresztáldozatban nem tőle különböző dolgok fölajánlása jelzi az Atyának való maradéktalan önátadást, hanem saját élete és halála. Jézusban a világot és az emberiséget teremtő Ige testesült meg, ezért ő az emberiség feje. Ádám az emberiség feje azáltal, hogy az emberek az ő leszármazottai, Jézus fősége azonban azon alapul, hogy istenként ő teremtette a világot és benne az embert. Emberként születve megilleti az a kiváltság, hogy az emberiség feje, főpapja, királya legyen. Így áldozatát az egész emberiség nevében mutatta be. Ez az áldozat hatékony áldozat, amely megváltást hozott a bűnös emberiségnek.

Jézus keresztáldozata egyszeri és megismételhetetlen. De jelenti-e ez azt, hogy az emberiség liturgikus életében ettől kezdve már nincs több áldozat? A válasz olyan értelemben igenlő, hogy nincs többé keresztáldozattól független áldozat. Ugyanakkor a megváltást követően a világ külsőleg nem változott meg. Az ember és Isten kapcsolata alapvetően más lett, de a világ ezt nem tükrözi. Ezért továbbra is szükség van a szentnek a profántól való megkülönböztetésére. A liturgia szentségét az örök Főpap mennyei liturgiájára való vonatkozás adja meg, de a liturgiának ezt érzékelhető jeleken keresztül kell ábrázolnia. Az imádás, a bűnökért való engesztelés továbbra is áldozatban fejeződik ki, de ez az áldozat már nem az egyes ember, a közösség kizárólagos műve, hanem az emberiség fejének, Jézus Krisztusnak a keresztáldozatába kapcsolódva valósul meg. A szentmise ezáltal a bekapcsolódás által válik áldozattá. A trienti zsinat magyarázó szövege alapján a teológusok három szóval jellemzik a keresztáldozat és a mise közti viszonyt: memoria, representatio, applicatio, azaz: emlékezés, megjelenítés, alkalmazás. A teológusok sokat foglalkoztak ezzel a témával, a dogmatika könyvek összefoglalják a misztérium különböző megközelítéseit. Így például Schütz Antal Dogmatika című kétkötetes műve, Ludwig Ott könyve (Grundriss der Dogmatik) vagy Előd István könyve (Katolikus Dogmatika). Rámutatnak arra, hogy a keresztáldozatban és a szentmise áldozatában azonos a feláldozott, azonos a fő áldozatbemutató. Különbség van azonban az áldozat megvalósulásának módjában: ez a keresztáldozatban Jézus halálát jelenti, a szentmise azonban vértelen áldozat. További különbség az, hogy Jézus a megváltó keresztáldozatot egyedül viszi végbe, a szentmisében viszont az áldozat a felszentelt pap közreműködésével valósul meg. A felszentelt pap képviseli az áldozatot bemutató Jézust, és képviseli a közösséget is.

A keresztáldozat és a szentmise közötti viszonyt meg lehet közelíteni a részesedés, participatio fogalma segítségével is. Így egy olyan analógiához jutunk, amely megvilágíthatja a keresztáldozat és a mise áldozata közti összefüggést. A participatio platonikus erdetű fogalmát a skolasztikus filozófia (átdolgozva) intenzíven használta. Aquinói Szent Tamás definíciója alapján azt mondhatjuk, hogy a participatio, részesedés azt jelenti, hogy valami részlegesen birtokol, befogad valamit, ami azonban a maga teljességében, eredetiségében és általánosságában nem hozzá tartozik, hanem valami máshoz. Így a metafizikában a létben való részesedés arra utal, hogy a teremtett létezők nem birtokolják a lét teljességét, csak részesednek a létben, létük adományozott lét, amely Istentől származik, aki a lét teljessége, aki maga a lét (ipsum esse, esse subsistens), ő az oka létüknek. Hasonlóan a szentmise sem tekinthető Jézus keresztáldozatától független áldozatnak. Amint azonban a teremtett létezők különböznek Istentől, úgy a mise áldozata is különbözik a kereszt áldozatától. Ahogyan azonban a teremtett létező teljes egészében Istentől függ, úgy a mise áldozata is teljes egészében Jézus keresztáldozatától függ, ez az az ok, amely lehetővé teszi a mise áldozatát. Így tehát az adott időpontban és helyen egyszer megtörtént keresztáldozatban részesednek a világ különböző helyein, különböző időpontokban bemutatott szentmisék, ez teszi őket áldozattá. Ebben az áldozatban az önmagukat Istennek felajánlók – Krisztus keresztáldozatába kapcsolódva – egyesülnek az örök Főpap szándékával és tökéletes áldozatával. Ennek jele a mise áldozati cselekménye, a konszekráció. A konszekráció nem külsődleges jele az áldozatnak, mert általa Jézus, az áldozat valóságosan van jelen az oltáron, a színek alatt. A kenyér és bor külön konszekrációja pedig azt jelzi, hogy a keresztáldozatban Jézus a vérét ontotta érettünk.

A trienti zsinat több mint négy évszázaddal ezelőtt kijelentette, hogy az Eucharisztiában lényegileg van jelen „a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével”. Ugyanez a zsinat körülbelül tíz évvel később kijelentette, hogy a szentmisében Istennek „igazi és tulajdonképpeni” áldozatot mutatunk be. Minthogy a fenti kijelentések dogmák, a katolikus hittel aligha összeegyeztethető ezek tagadása. Mégis felmerül néha a „korszerűsítési igény”, amely ugyan nem közvetlenül tagadja a fenti dogmákat, mégis például az ökumené szempontjából kedvezőtlennek tekinti ezeket.

Valójában ez a két, egymást kiegészítő, egymást feltételező igazság adja meg az Eucharisztia „alapstruktúráját”, ezek nélkül az Eucharisztiáról szóló egyéb tanítások, teológiai fejtegetések, meglátások nincsenek megalapozva. Ez (és az ezt követő néhány) bejegyzés ezekkel a témákkal foglalkozik, a blogbejegyzés adta kereteken belül.

A trienti zsinat az Egyház hitét fogalmazta meg. A szentmise misztérium, a szentmisén résztvevők tudatában vannak annak, hogy természetes ésszel teljesen fel nem fogható misztériumon vesznek részt. Mégis a „fides quaerens intellectum”, a hitet megérteni akaró igyekezet próbálja megvilágítani a misztériumot, jóllehet tisztában van azzal, hogy ez az igyekezet teljes sikerre soha sem vezet. A vallástörténet tanúsága szerint az ember vallási törekvéseinek kezdettől fogva része áldozatok bemutatása. Az áldozat igazi jelentését és értelmét azonban Jézus Krisztus keresztáldozatában nyerte el. Minthogy a szentmise a keresztáldozat nélkül elképzelhetetlen, a keresztáldozattal kell először foglalkoznunk. A keresztáldozat teljességének megértésében segít, ha röviden megvizsgáljuk az áldozat vallástörténeti, emberi természetben gyökerező jelenségét.

Az áldozat a belső vallásos tudatnak, érzésnek külső kifejeződése, jele. A vallásos tudat, érzés lényege annak felismerése, hogy teremtmények vagyunk a bennünket körülvevő világgal együtt. Teljesen a Teremtőtől függünk, magunktól semmit sem birtoklunk. Ennek a felismerésnek az eredménye az imádás kötelessége. Az imádáshoz kapcsolódik a létünkért, az ajándékokért érzett hála. A függés elismerését követheti kérés is, amelyben javakat kérünk a hatalommal rendelkező Teremtőtől. Az elkövetett bűnökért való engesztelés, az ezek jóvátételére való igyekezet ugyancsak része a vallásosságnak. Az áldozat nem egyetlen kifejeződése a belső vallásos érzésnek, ez inkább a csúcspontja a kultusznak, a liturgiának. A vallásos emberben jelen van az a törekvés, hogy kapcsolatba lépjen a Teremtővel, hogy a fenti felismeréseket, érzéseket a Teremtő, mint személy felé kifejezze. Az ember azonban része az anyagvilágnak is, szellemi lelkének tartalmait az anyagi dolgokon keresztül (például művészi alkotások) fejezi ki. Ezek a kifejezési módok mélyen az emberi természetben gyökereznek, ezért az emberi természettől idegen lenne az, ha éppen a vallás területe képezne kivételt. Ugyanakkor a Teremtő alapvetően különbözik a teremtett világtól, transzcendens, egészen más értelemben személy mint a többi ember. Az ember azonban az anyagvilágból, a tér és idő kereteiből nem léphet ki, vallásos életének külső kifejeződései is ezekhez kötődnek. A Teremtőnek a teremtett világtól való gyökeres különbözőségét ezért úgy próbálja hangsúlyozni, hogy a vele való kapcsolat számára fenntartott dolgokat, tárgyakat, cselekedeteket, időtartamokat, tereket elkülönítettnek, a profántól különbözőnek, szentnek tekinti. Így alakul ki a kultusz, az a „liturgikus közeg”, amelyben a vallásosság külső kifejezése és az Istennel való kapcsolatba lépés törekvése megtalálja a helyét. Kialakulnak a szertartások, a liturgikus tárgyak és liturgikus ruhák használata, sőt ez a természeti gyökere a papságnak is. A pap az a személy, akinek hivatala különbözik az emberi társadalomban betöltött egyéb hivatalaktól, mert ez az Istennel való kapcsolatteremtésre, az áldozatbemutatásra irányul.

A „liturgikus közeget” jellemzi, hogy jeleket, szimbólumokat használ. Ennek oka az, hogy nem érzékelhető dolgokat próbál kifejezni érzékelhető dolgokkal, ez utóbbiak az előbbiekre utalnak, ezeknek a jelei. A jel és a jelzett közti hasonlóságot tekintve a skála egyik szélén a mesterséges jelek vannak. Tipikusan ilyen jel például a túristautat jelző kék csík vagy piros kereszt. Ebben az esetben a jelzett és a jel között semmilyen hasonlóság, benső rokonság nincs. A füst és a tűz közti összefüggés azonban nem mesterséges, mert a füst a tűz jele, a tűz a füst okozója. Egy jel annál tökéletesebb, minél inkább benső rokonságban van a jelzettet, minél inkább hasonlít ehhez. Az áldozatokban az imádás, a teljes önátadás, a hála, az engesztelés belső érzését valamilyen külső jellel, valamilyen áldozati tárgyon történő cselekedettel próbálják kifejezni. Az áldozati tárgy ki lesz vonva a mindennapi használatból, Istennek lesz szentelve. Az Istennek szenteltség jelzi az áldozatot bemutatók önfelajánlását. Ennek totalitását, visszavonhatatlanságát kifejezheti az áldozati tárgy elégetése, az áldozati állat megölése.

A fentiekben vázolt kultusz, liturgia az Isten felé irányuló, emberi természetben gyökerező törekvéseket tükrözi. Ez azonban az Isten és ember közötti kapcsolatnak csak az egyik oldala. Isten segítsége, beavatkozása nélkül a törekvés sikeres nem lehet, ezek az áldozatok, szertartások nem tudják megtörni Isten hallgatását, sőt a pogány áldozatok súlyos tévedéseket is tartalmaztak. Ezt a hallgatást Isten törte meg, amikor a „végső korszakban Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,2). A liturgia, az áldozat bemutatása ezáltal szabadul meg a pusztán emberi igyekezet tökéletlenségeitől, az ember esendő kapcsolatkeresését a mindenható Isten kezdeményezése váltja fel. Erről szól majd a következő  bejegyzés.