A teológusokat a rendkívüli püspöki szinódust megelőzően, a szinódus alatt és várhatóan a szinódus után is foglalkoztatni fogja a “kör négyszögesítésének” morálteológiai változata: az elvált “újraházasodottak” áldozásának engedélyezése.( A kör négyszögesítése több évezredes feladat. A feladat megoldása egy olyan eljárás lenne, amelyet alkalmazva, a geometriai szerkesztések hagyományos két eszközét, a körzőt és vonalzót használva elő lehetne állítani egy adott körrel egyenlő területű négyzetet. Lindemann 1882-ben bebizonyította, hogy ez a feladat megoldhatatlan.) Az elvált “újraházasodottak” áldozásának a megengedése egy olyan “feladat”, amelyet úgy kellene megoldani, hogy három alapelv érvényben maradjon. Ezek az alapelvek:

1. A keresztény házasság felbonthatatlan.
2. A házasságon kívüli szexuális cselekedet súlyos bűn.
3. Az áldozásnak szükséges feltétele a megszentelő kegyelem állapota.

Minthogy a feladat így megoldhatatlannak látszik, valamelyik alapelv “gyengítésével” próbálkoznak. Jézus egyértelmű kijelentései miatt (ezzel a kérdéssel foglalkozott több régebbi bejegyzés) az 1. alapelv nem gyengíthető, ezért a 2. alapelv (és esetleg a 3. alapelv) lehet a jelölt. Valójában ezek az “ötletek” nem frissen keletkezett ötletek, ezek “megalapozottsága” egyes 2. Vatikáni Zsinat után keletkezett erkölcsteológiai, erkölcstani alapelvekből származtathatóak. Szabó Ferenc jezsuita atya szinódust értékelő írásában két ilyen, újabban keletkezett elvet említ. Ezek közül az egyik az úgynevezett “fokozatosság törvénye”. Ezzel egyelőre nem foglalkozunk, talán ez majd későbbi bejegyzések témája lesz. A másik erkölcstani elv az alapvető döntés, az optio fundamentalis elve. Erről Szabó Ferenc így ír:

De felhozhatnánk más most felmerült tisztázandó erkölcsteológiai kérdést is. Pl. a zsinat után kibontakozott perszonalista erkölcsteológia az „alapvető választás” (Isten mellett vagy ellene: optio fundamentalis) elméletével (K. Rahner, B. Häring) igyekezett tisztázni a halálos-súlyos-bocsánatos bűnök közti különbséget, amelyet gyakran összemostak, szemben a régi merev kazuisztikával, amely nem a személy szabadságára és beszámíthatóságára, hanem a cselekedet objektív súlyosságára helyezte a hangsúlyt. Az említett probléma most is felmerült az elvált és újraházasodottak szentáldozáshoz járulása vagy akár a homoszexuális hajlamú hívők lelki kísérése kapcsán.

Az alapvető döntés téves  értelmezésével részletesen foglalkozott Szent II. János Pál pápa nagy erkölcstani enciklikája, a Veritatis Splendor enciklika (1993). Ebben egy külön fejezet szól erről a témáról.

Az optio fundamentalis tanának több változata is létezik, lehetséges ennek a fogalomnak helyes értelmezése is, erre az enciklika is utal. (Az optio fundamentalis-sal részletesebben foglalkozik Germain Grisez online is elérhető erkölcstana.) Az optio fundamentalis fogalmának megértését segítheti, ha figyelembe vesszük, hogy ezt lehetne valamilyen értelemben a “transzcendentális tomizmus” etikára való alkalmazásának is tekinteni. Amint erről korábbi bejegyzésekben szó volt, a transzcendentális tomizmus a kategoriális (fogalmi, nyelvileg kifejezhető, tudatos, empíriából kiinduló) megismerés valóságtartalmának lehetőségét úgy véli megalapozni, hogy feltételez egy nem empíriából, nem érzékszervi tapasztalatokból kiinduló, nem teljesen tudatos megismerést. Ennek a megismerésnek a forrása a transzcendentális reflexió, amelyben a kategoriális megismerésre reflektálva, háttérileg megragadhatjuk azt, ami a kategoriális megismerés horizontja. A kategoriális ismeretek ennek a transzcendentális tapasztalatnak a hátterében értelmezhetőek. A transzcendentális tapasztalat azonban nem lehet teljesen tudatos ismeret, ez soha sem válhat teljesen kategoriális ismeretté.

Az optio fundamentalis némileg a transzcendentális tapasztalathoz hasonló szerepet tölt be az erkölcstanban. Az ember szabadakaratú választásai mellett van egy még alapvetőbb szabadság, az alapvető, fundamentális szabadság, amelynek döntése az a mély döntés, amelyet az optio fundamentalis fogalmával írhatunk le. Ez az alapvető döntés lehet Isten és  embertársaink szeretete melletti döntés, de lehet ez elleni döntés is. Így az optio fundamentalis egy alapvető vonatkozásra, irányultságra utal, amely vonatkozás, irányultság nem teljesen tudatos döntések következménye. Így jellemzi a Veritatis Splendor enciklika ezt az álláspontot (65):

E szerzők szerint az erkölcsi életben a kulcsszerepet egy bizonyos „optio fundamentalis” játssza, melyet az alapvető szabadság valósít meg, s általa a személy átfogóan dönt önmagáról, nem reflektáltan tudatos és meghatározott választással, hanem „transzcendentális” és „atematikus” módon. A belőle származó konkrét cselekedetek csak részleges kísérletek, de soha nem fejezik ki teljesen, ezért csupán „jelei”  vagy kísérő jelenségei ennek az optiónak.

Alszeghy Zoltán és Maurizio Flick jezsuita teológusok szerint erős személyiségek esetében tapasztaljuk, hogy ezek olyan “életcéllal” rendelkeznek, amelyek mintegy középpontját alkotják egész életüknek. Példaként említik a forradalmárt és a családanyát. Valójában – szerintük – valamilyen alapvető elköteleződés többé-kevésbé minden emberre jellemző. Lélektanilag ezen elköteleződések kialakulása a gyermek- és serdülőkorban kezdődik el, és ezek a lélek tudatalatti részében érlelődnek. Nem feltétlenül szükséges, hogy ezek konkrét döntésekhez kötődjenek, de előfordulhat az is, hogy egy ilyen “nagy” döntéssel kapcsolatban alakulnak ki. Ezek az elköteleződések az egész élet végéig tartó meghatározására törekednek, de előfordulhat az is, hogy megszűnnek, valamilyen ellentétes elköteleződésre váltanak át. Az Isten szeretete irányában történő elköteleződés is ilyen jellegű elköteleződés. Ez olyan alapvető választás, amely nem esik teljesen egybe az ember tudatos döntéseivel. Más szerzők ezt a különbséget tévesen értelmezték. Így ír erről a Veritatis Splendor enciklika (65):

Így tehát odáig érkeznek el, hogy különbséget tesznek az optio fundamentalis és egy konkrét cselekedet megfontolt választása között. Olyan különbség ez, mely bizonyos szerzőknél a szétválasztás formáját ölti azáltal, hogy az erkölcsi „jó” és „rossz” fogalmát fönntartják az optio fundamentalis transzcendentális szférájának, ugyanakkor az evilági, azaz az embernek önmagához, másokhoz és a világ dolgaihoz tartozó konkrét választásait „helyesnek” vagy „hibásnak”  minősítik. Eszerint az emberi cselekvésben szakadás támad az erkölcsiség két szintje között: az egyik szinten van az akarattól függő jó és rossz, a másikon a konkrét cselekedetek.

Ezek az álláspontok szemben állnak a katolikus erkölcsteológia és a tanítóhivatal halálos bűnnel kapcsolatos felfogásával. A Veritatis Splendor enciklika így beszél álláspontjukról (69):

E teológusok szerint az embert az Istentől elválasztó halálos bűn csak Isten elutasítása esetén áll elő, de a szabadságnak olyan fokán, mely nem azonos a választás aktusával, és tudatosan reflektáló lelkiismerettel el nem érhető. Ebben az értelemben – teszik hozzá – legalábbis pszichológiailag nehéz elfogadni, hogy egy olyan keresztény, aki Jézus Krisztussal és Egyházával egységben akar maradni, könnyen és ismételten el tudna követni halálos bűnöket, mint ahogy esetenként cselekedeteinek „anyaga” ezt mutatja.

Így tehát az optio fundamentalis téves értelmezéséből kiindulva el lehet jutni a bocsánatos és a halálos bűnök Egyház által vallott megkülönböztetésének az elutasításáig. Ez a felfogás szemben áll a halálos bűn katolikus meghatározásával, amely szerint “ahhoz, hogy egy bűn halálos legyen három dolog együttes megléte szükséges: halálos mindaz a bűn, melynek tárgya súlyos anyag, és teljes tudatossággal és megfontolt beleegyezéssel követik el” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1857).

A tanítóhivatal álláspontja tehát egyértelműen utasítja el az optio fundamentalis téves értelmezéseit. Ezen értelmezések alapján lehetne az elválás utáni “újraházasodás” állapotát, ennek cselekedeteit olyan állapotnak, illetve cselekedetnek tekinteni, amelyek, elfogadva az ezen állapotba jutás nem helyes voltát és az ebből való szabadulás nehézségeit, nem vezetnének a halálos bűnhöz,  mert az elkövető “olyan keresztény, aki Jézus Krisztussal és Egyházával egységben akar maradni”. Hasonló kijelentéseket lehetne tenni a homoszexuális kapcsolatban élők helyzetéről is. Egyes teológusok ilyen irányú “kitörési kísérletei” tehát egyértelműen szemben állnak az Egyház halálos bűnökkel kapcsolatos felfogásával. A következőkben az optio fundamentalis fogalmának vizsgálatával foglalkozunk. Ennek folyamán felmerül az a kérdés is, amelyet röviden így fogalmazhatnánk meg: létezik-e egy olyan erkölcsi világrend, amely alapot ad arra, hogy az erkölcsi cselekedetek jónak vagy rossznak minősítését objektívnak tekintsük. Röviden: amikor az Egyház súlyos bűnnek nyilvánít valamit, akkor az Egyház “létrehozza” a bűnt, amely objektíve nem létezik vagy az Egyház kijelentései valamilyen objektivitásra vonatkozó kijelentések-e? Az elemzés folyamán előkerül a természetes erkölcsi törvény létezésének a kérdése is. Ez viszont szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy az erkölcsi kategóriák érvényesek-e az Egyházon kívül is. Figyelembe kell-e ezeket venni a pozitív (például az állam által hozott) törvényeknek? Ezekről a kérdésekről a következő bejegyzésekben lesz szó.

Az előző bejegyzésben a Nova et Vetera folyóirat cikke alapján foglalkoztunk a Püspöki Szinódus családnak szentelt októberi ülésének egyik témájával, az elvált “újraházasodottak” áldozásának kérdésével. (Saját megjegyzéseimet továbbra is szögletes zárójelben, dőlt betűkkel írom, hogy ezek elkülöníthetőek legyenek a cikk tartalmától.) A bejegyzés ismertette Kasper bíboros javaslatait, majd szó volt azokról az alapelvekről, amelyek mindenképpen figyelembe veendők a témával kapcsolatban. Az alapelveket röviden így foglalhatjuk össze: a keresztény házasság felbonthatatlan és ebben a házastársak nyilvános házassági szövetsége, szerződése emelődik szentségi rangra. A továbbiakban néhány gondolatot ismertettünk a cikknek abból a részéből, amely részletesebben foglalkozik Kasper bíboros javaslatainak elemzésével. Először az elvált “újraházasodottak” áldozásának kérdésével foglalkozunk.

Az elvált újraházasodottak áldozása

1. A cikk központi jelentőséget tulajdonít a tisztaság erényének. Az elvált “újraházasodottak” tulajdonképpen áldozhatnak, ha “testvérként és nővérként” élnek, azaz nem követnek el súlyos bűnt a házasságon kívüli szexuális élet cselekedeteivel. Ezek a cselekedetek ellentétesek a tisztaság erényével. A tisztaság erénye az az erény, amely az értelem szexuális ösztön  feletti ellenőrzésére irányul. Ez az erény minden életállapot számára szükséges, azonban az egyes életállapotok esetén eltérő módon módon valósul meg. A tisztaság erénye nem valamilyen bűnhődés, büntetés eredménye, hanem Isten kegyelmének a gyümölcse. A cikk megállapítja, hogy ez az erény a körülöttünk lévő világ által egyik leginkább tagadott erény, ezt lelhetetlennek, sőt patologikusnak, betegségek forrásának tekintik. [Ez az erény tényleg nem tartozik a "divatos" erények közé. Sokszor még katolikus orgánumok sem tudnak mit kezdeni vele.] Jézus szavai azonban határozottak: “Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson”  (Mt 5, 28-29). Az elvált “újraházasodottak” tehát egy olyan állapotba kerültek saját döntésük következtében, amely állapotban a Jézussal való szentségi közösség érdekében a tisztaság erényének ilyen gyakorlása szükséges. Az emberi gyengeségből adódó, ezzel az erénnyel ellentétes cselekedetek azonban az isteni irgalmat megjelenítő szentségben, a bűnbánat szentségében megbocsátódnak, ha a bűnét megbánóban él az elhatározás arra, hogy a bűnt elkerüli. Az Isten kegyelmében való bizalom, a visszaesések ellenére is kitartó törekvés előbb-utóbb meghozza eredményét. Ha azonban lemondunk a tisztaság szükségességéről, akkor a fenti magatartás eltűnik és az elvált “újraházasodott” állapot egy olyan állapottá válik, amelyet valamilyen értelemben már “rendezett” állapotnak lehetne tekinteni. Ez a megközelítés azonban ellentmond a házasság felbonthatatlanságának és a házasságon kívüli nemi élet súlyos bűn voltának.
   
2. Az elvált “újraházasodottak” áldozásával kapcsolatban gyakran hivatkoznak az ortodox egyház gyakorlatára. Az ortodox egyház gyakorlatában nem különül el élesen az egyik házastárs halálával és a válással befejeződő házasság. A 10. században VI. Leó császár kifejezetten kényszerítette az ortodox egyházat arra, hogy elfogadja a válást és a második házasságot. [A házasság nem keresztény "találmány". A házasság az ember természetéből, férfi és nő voltából fakadó intézmény, amelyet a római jog is ismert. Jézus a természetes intézményt emelte a szentség rangjára és ezzel együtt olyan tulajdonságokat jelentett ki róla, amelyeket a "szívek keménysége" miatt sem az Ószövetség, sem a római jog nem ismert. Így tehát volt egy kettősség: a keresztények házassága egyrészt "világi" jogi intézmény, másrészt szentség volt, eltérő követelményekkel. Ahogyan a római birodalom kereszténnyé vált, a keresztény házasság mint jogi intézmény is átvette a pogány intézmény helyét. Ez a folyamat nyugaton nem okozott problémát, mert itt a római birodalom eltűnt. Keleten a helyzet más volt, mert a római birodalom itt a maga folyamatosságában Konstantinápoly elestéig (1453) fennmaradt. Ezért az ortodox egyház gyakorlata máig magán viseli a házasság szentségi voltából fakadó felbonthatatlansága és a római jogrend hatása közti feszültséget, következetlenséget. Ebből ered az emberi gyengeségnek engedményt adó második házasság furcsa kezelése az ortodox egyházban.]
3. Az elvált “újraházasodottak” XVI. Benedek pápa által is említett lelki áldozásának fogalmát Kasper bíboros félreérti. Az adott környezetben a lelki áldozás ugyanis a szentség, tényleges, fizikai vételével áll szemben, amelyet megakadályoz a megszentelő kegyelem (az érvényes gyónás) hiánya, amely feltétele az Oltáriszentség vételének. Így tehát a lelki áldozás azt a vágyat fejezi ki, amely a tényleges áldozásra irányul és amely vágy előkészület lehet a teljes “kiengesztelődésre”, amelyet az őszinte bánattal elvégzett gyónás biztosít. Az őszinte bánat azonban magában foglalja a bűn elkerülésének komoly szándékát. Enélkül az áldozás szentségtörés.
4. Az elvált “újraházasodottak” áldozása botrány okozhat, mert az “újraházasodott” állapota közismert lehet és az Oltáriszentség vétele is nyilvános esemény. Így ez a gyakorlat megingathatja a szentségi házasság felbonthatatlanságának hitét.

A házasság érvénytelenné nyilvánításának folyamata

Kasper bíboros szerint ha a házasulandók nincsenek teljesen tisztában a keresztény házasság szentségi jellegével, akkor kétséges, hogy a házasság egyáltalán létrejött-e. Ez a vélemény azonban nem tartható, mert a megkereszteltek között a házasság természetes intézménye magával a házasság létrejöttével szentségi rangra emelődik. Ezért a házasság szentségének nem az esketést végző pap (vagy diakónus) a kiszolgáltatója, hanem maguk a házasulandók, akik házasságot kötnek. A pap jelenléte nem közvetlenül a házasság szentségéhez, hanem a házasságnak, mint nyilvános szerződésnek a létrejöttéhez szükséges. Ezért az Egyház szentségi házasságként ismeri el a “vegyes” házasságot, továbbá a nem katolikus keresztények közötti házasságot is, jóllehet ezekben az esetekben nem tételezhető fel, hogy a házasság szentségi jellegét hittel elfogadták a házasulandók. Ilyen indoklás alapján tehát nem lehet a “második házasságból” első házasságot csinálni.

A házasság érvénytelennek nyilvánítása egy jogi folyamat, amely folyamatban jogi szempontok szerint elfogadhatóan kell igazolni azt, hogy a házasság tulajdonképpen létre sem jött. Kétely esetében a házasság érvényességét kell vélelmezni. Az érvényesen megkötött és beteljesedett házasságot senki nem bonthatja fel. (A házasságot a kánonjog beteljesedettnek, “elháltnak” mondja, ha a kánonjog fogalmazása szerint “a házastársak egymás között emberi módon önmagában gyermek nemzésére alkalmas házastársi cselekedetet hajtottak végre”, CIC 1061). A jogi folyamat nem helyettesíthető valamilyen “lelkipásztori” folyamattal.

Javaslat

A Nova et Vetera folyóirat cikke befejezésként a következőket javasolja:

1. A tisztaság erényének, mint olyan erénynek a hangsúlyozása, amely minden életállapot számára elengedhetetlen. Ezt egy olyan környezetben kell tenni, amely gyökeresen szembehelyezkedik ezzel az erénnyel.
2. Isten megbocsátó szeretetének és irgalmasságának a hangsúlyozása. Ez a szeretet nemcsak a bűnök elengedését jelenti, hanem ez átalakító, gyógyító szeretet. A katolikus tanítás szerint Isten kegyelme nemcsak megbocsátja a bűnöket, hanem az embert belülről formálja át, emeli fel, hogy törekedhessen a bűnöktől mentes életre. A katekézisben hangsúlyt kell fektetni a házasság, a gyónás és az Eucharisztia szentségi hatásainak kifejtésére.
3. Gondoskodni kell az elvált “újraházasodottak” lelkipásztori gondozásáról.
4. Fontos a házasságra való megfelelő felkészítés.
5. Fontos a házassági ügyekben itélkező elsőfokú (egyházmegyei) bíróságok megerősítése. Ezek nem helyettesíthetők más intézményekkel.

[Befejezésként megemlítjük, hogy tulajdonképpen három olyan alapelv van, amelyek sérülése nélkül nem látszik megengedhetőnek az elvált "újraházasodottak" áldozása. Ezek:

1. A szentségi házasság felbonthatatlan.
2. A házasságon kívüli szexuális élet súlyos bűn.
   
3. Az Oltáriszentség vételének feltétele a megszentelő kegyelem állapota.

]

Az előző bejegyzésben már szó volt erről a témáról. Októberben a püspöki szinódus rendkívüli ülést tart, amelynek fő témája a család lesz. Ezt fogja követni 2015-ben a szinódus rendes ülése. A szinódus nem egy olyan “parlament”, amelynek álláspontja a pápa számára bármilyen kötelezettséget is jelentene. A szinódus egy olyan tanácsadó testület, amelyben a világ püspökei nyilvánítanak véleményt, de nem az összes püspök jelenlétében, hanem csak a pápa által kinevezett, illetve választott képviselők részvételével. A szinódusnak csak egyik témája az “újraházasodottak” áldozásának kérdése. Ez a téma azért került az előtérbe, mert 2014 februárjában, a bíborosi konzisztóriumon (a bíborosok pápa által vezetett összejövetele) a pápa felkérésére Walter Kasper bíboros előzetes “vitaindító” előadást tartott a szinódus őszi ülésének témájával kapcsolatban. Kasper bíboros előadása felvetette annak lehetőségét, hogy bizonyos körülmények között azok, akik egyházi házasságukat válással szakították meg és új élettársi kapcsolatra léptek, részesedhessenek az Eucharisztia szentségében. Kasper bíboros álláspontja nem látszik összeegyeztethetőnek az Egyház tanításával, ezért ennek reakciójaként több bíboros és teológus foglalkozott a témával, bírálva Kasper bíboros álláspontját. Ezt teszi például az öt bíboros (Müller, Burke, Brandmüller, Caffara, De Paolis) és több teológus álláspontját tartalmazó könyv, Müller bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának vagy Pell bíborosnak a könyve. A témával foglalkoznak az inkább tomista irányultságú Nova et Vetera és a (többek között Joseph Ratzinger által alapított) Communio című folyóiratok különszámai is, ez utóbbi Quellet és Scola bíborosok cikkeivel.

A továbbiakban a Nova et Vetera cikkére támaszkodom, lényegében ezt ismertetem. Annak érdekében, hogy saját megjegyzéseim a folyóirat álláspontjától határozottan elkülönüljenek, ezeket szögletes zárójelbe teszem és dőlt betűkkel írom. A cikk először ismerteti Kasper bíboros (azóta könyvben is megjelent ¹) álláspontját. Ezt követően szól azokról az alapelvekről, amelyek figyelembevétele nélkül nem lehet a témát tárgyalni. Két alapelvet emelünk ki, ezek szerint a szentségi házasság felbonthatatlan és a házasság nem csak egy belső, lelki intézmény, hanem lényege szerint nyilvános. Ezt követően a cikk részletesen elemzi Kasper bíboros javaslatait az “ujraházasodottak” áldozásával és a házasság semmiségét megállapító eljárással kapcsolatban. Befejezésül a cikk a lehetséges “pozitív” javaslat elemeit ismerteti.

Kasper bíboros javaslatai

Kasper bíboros javaslatai nemcsak a az “újraházasodottak” áldozásával kapcsolatosak. Az első javaslat arra vonatkozik, amikor “a szentség által jelzett misztériumban” a házasságot kötők nem hisznek. Minthogy ezt a hitet Kasper bíboros a házasság nélkülözhetetlen feltételének tekinti, szerinte ennek hiánya esetén nem jön létre érvényes házasság. A javaslat arra vonatkozik, hogy a házasságok semmiségével kapcsolatos jogi eljárásokat cseréljék le lelkipásztori szempontból megfelelőbb és “lelkibb” eljárásokra. Esetleg az ilyen eljárások lefolytatását a püspök arra alkalmas, lelkipásztori tapasztalattal rendelkező papokra bízhatja.

A második javaslat arra az esetre vonatkozik, amikor az “újraházasodottat” továbbra is érvényes, régebbi házasság köti és ennek ellenére él egy második “polgári” házasságban. Számukra XVI. Benedek pápa a “lelki” áldozást javasolja, ez pedig Kasper bíboros szerint arra utal, hogy jelenlegi életük nem mond ellen Krisztus törvényeinek. Ezért a javaslat szerint bizonyos feltételek teljesülése esetén lehetővé kell tenni az “újraházasodottak áldozását”. Ezek a feltételek:

• az elvált “újraházasodott” valóban fájlalja, hogy első házassága zátonyra futott,
• az első házassággal kapcsolatos kötelezettségei rendeződtek,
• a második, polgári házasságból való kilépés gyakorlatilag lehetetlen,
• a második, polgári házasságban élő mindent megtesz azért, hogy polgári házasságát a hitben élje meg, és az ebből a házasságból származó gyermekeit a hitben nevelje fel,
• erős vágyat érez a szentségek vétele iránt, ezeket olyan erőforrásoknak tekinti, amelyek sajátos helyzetében segítenek.

[Kasper bíboros álláspontjának további megismerését segíti a Vatican Insider-nek adott interjúja. Ebben hangzik el a következő vitatható mondat: "Isten nem engedi, hogy bárki is elbukjon, Isten irgalmas és azoknak, akik meg akarnak térni, új esélyt ad". A mondat első fele ellentmondásban van a második felével, amelyben a megtérés szándéka szükségesnek mutatkozik. Isten ugyanis a tényleges megtérés hiányában megengedi a bűnös bukását. Kasper bíboros szerint különbséget kell tenni a tanítás és az egyházfegyelem, a pasztorális gyakorlat között. Azt jelenti ez, hogy ezek így egymással szembeállíthatóvá válnak és ezáltal a pasztorális gyakorlat és a tanítás közti konzisztencia sérülhet?  Ha ez így van, akkor valójában nem kell feladni a házasság felbonthatóságának krisztusi tanítását, mindössze csak arról van szó, hogy a pasztorális gyakorlatban ezt nem kell teljesen figyelembevenni. Valójában azonban a tanítás és a gyakorlat közötti helyes relációt az "alkalmazás" szó fejezi ki. Kasper bíboros ebben az interjúban is említi, hogy az "Egyház tanítása nem zárt rendszer". Ebben a kijelentésben is tükröződik az "analitikus" skolasztikus módszer hiánya. Amikor a "zárt" szót használjuk, akkor körül kellene írni, hogy a sokjelentésű, átvitt értelemben használt szó mely jelentései helyesek és mely jelentései nem helyesek az adott környezetben. Az Egyház tanítása zárt rendszer abban az értelemben, hogy a hitletéteménnyel ellentétes kijelentések nem egyeztethetőek össze ezzel.]

A keresztény házassággal kapcsolatos alapelvek

A házasság felbonthatatlansága a katolikusok számára nyilvánvaló tény. Jézus Krisztus a természetes házasságot a szentség szintjére emelte. A szentségi házasság Jézus és Egyháza közti kapcsolatot jeleníti meg: “«Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.» Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5, 31-32). Jézus a házasságot felbonthatatlannak jelentette ki: “Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör” (Mk 10, 11-12). [A fenti kijelentések annyira nyilvánvalóak, hogy ezeket közvetlenül senki sem vonja kétségbe. Amiről szó van, az olyan gyakorlat bevezetésére tett kísérlet, amely nem konzisztens ezekkel a kijelentésekkel. A tan és a pasztorális gyakorlat között különbség van – mondják.]

Fontos hangsúlyozni a házasság nyilvános jellegét is, szemben azzal az állásponttal, amely szerint ezt csak belső lelkiismereti ügynek kell tekinteni. A nyilvános jellegnek a házasság semmisségének megállapításával kapcsolatos eljárásokban van szerepe. Nem lehet ezt az eljárást valamilyen, csak belső, csak a lelkiismeretet érintő fórumra korlátozni. A házasság nyilvánosnak tekinthető három szempontból: (1) az a házassági szövetség, szerződés, amely a szentség rangjára emelődik, nyilvános szerződés; (2) a házasság a közjót szolgálja a gyermekek születése és felnevelése által; (3) a szentség nyilvános jele Jézus Krisztus Egyháza iránti szeretetének és hűségének.

A következő bejegyzés a témát Kasper bíboros javaslatainak részletesebb elemzésével folytatja az említett cikk alapján.