Kezembe került egy könyv, amelyet évekkel ezelőtt vásároltam egy antikváriumban. Időközben megfeledkeztem róla. A könyvet a Szent István Társulat adta ki 1975-ben, tehát közel negyven éve. A könyv címe emlékeztet a blog nevére: Régi és új a liturgia világából. A könyv Radó Polikárp OSB (1899-1974), a liturgia professzora emlékére jelent meg. Gyűjteményes kötet, az egyes tanulmányokat teológusok, a liturgika tudományának művelői írták. A bevezetőben Szennay András pannonhalmi főapát, a Rk. Hittudományi Akadémia (ma PPKE Hittudományi Kara) tanára megemlíti, hogy Radó Polikárp munkásságát „hazánk történetének olyan korszakában fejtette ki, amely már az emberibb jövőt építi”. De nem ez a lényeg. A könyv publikálásakor a Novus Ordo, a megreformált liturgia még nagyon új volt, hiszen ezt 1969-ben hirdették ki. A szerzők még a régi rítusban nőttek föl, talán még nem volt az elég tapasztalatuk új rítussal kapcsolatban és jobban látták még a liturgikus reform előzményeit.

Figyelemreméltó Klaus Gamber-nek, a regensburgi Liturgikus Intézet igazgatójának A liturgia reformjának problémái című tanulmánya. A továbbiakban ezt a tanulmányt ismertetem. Érdekes a tanulmány első mondata: „Közismert tény, hogy a zsinatról kiinduló liturgikus reform a húszas évek német ifjúsági mozgalmában gyökerezik.” A tanulmány olyan problémákra irányítja a figyelmet, amelyek

az ifjúsági mozgalomnak a liturgia történeti fejlődéséről való tévedéseiben gyökereznek, ezek viszont a liturgiai tudomány pontatlanságaiból erednek, sőt még távolabbra nyúlnak, a XVIII. század végi felvilágosodásba.

A tanulmány első része a mise, mint áldozat és lakoma kérdésével foglalkozik. A Szentírás és a hagyomány alapján kimutatja, hogy

a mise áldozat jellege éppoly régi, mint maga az Egyház, még ha bizonyos változások történtek is. A mise tehát kezdettől fogva áldozat és lakoma is volt egyúttal: lakoma, amelyen az Egyház áldozatot mutatott be Istennek.

A következő rész „klasszikus” témával foglalkozik: a szembemiséző oltár problémájával. A fejezet így kezdődik:

Az ifjúsági mozgalom liturgikus álmodozásaihoz tartozott a „versus populum” misézési mód. A liturgikus mozgalom, főként Pius Parsch szintén propagálta ezt a gyakorlatot…Ami egykor az ifjúsági mozgalomban egy kis csoport alkalmi gyakorlata volt és hatásosnak bizonyult, azt a zsinat után az egyetemes egyház gyakorlatára terjesztették ki…Először Luther Márton követelése volt, hogy az oltárnál álló pap forduljon arccal a közösség felé. Ezt ő, mint ismeretes, soha sem tette meg és a különböző protestáns felekezetek is csak elvétve követték.

A következőkben a tanulmány megvizsgálja a „versus populum” kérdését a nyugati és keleti egyház gyakorlatában és megállapítja, az elterjedt gyakorlat a „conversi ad Dominum”, illetve a kelet felé fordulás volt. A mai (akkori) gyakorlattal kapcsolatban ezt mondja:

A ma sok helyen bevezetett “versus populum” misézésnek van szociológiai oldala. Ehhez tartozik az az emociónális támasz is, amelyet a pap az előtte lévő közösségtől kap. (Így azonban új függőségi viszony jön létre: a színész függősége a publikumtól.)

A tanulmány befejező része a nép cselekvő résztvételéről, az “actuosa participatio”-ról szól. A jelen liturgikus gyakorlata itt is a német ifjúsági mozgalomban gyökerezik. A tanulmány megállapítja:

Korábban az egész Egyházban megszabott ősi rítussal ünnepelték az istentiszteletet és ez a liturgia zavartalan megünneplésének méltóságot és arra bizonyos garanciát kölcsönzött. Ma az “actuosa participatio” túlzott hangsúlyozása oda vezetett, hogy mindig új meg új utakat keresnek, hogy elérjék a hívek aktív részvételét. A hívek ebbe a szent cselekménybe “szent népként” és “királyi papságként” kapcsolódjanak be (vö. 1 Pét 2,9). De azt sem feledhetjük el, hogy a liturgia a nép részvétele nélkül is elvégezhető lenne, mivel közömbös, hogy hányan végzik Isten előtt az ünnepélyes szolgálatot. A résztvevő szabadságát meg kell hagynunk: ő döntse el, hogy milyen mértékben kíván aktívan részt venni az istentiszteleten. A csendes imádkozót is el kell tűrnünk a sarokban. Az ilyen néha “megigazultabban megy haza” (Lk 18,14), mint a másik, aki látszatra aktívan vett részt.

Azt hiszem nem kell különösebben bizonyítani, hogy az 1975-ben felsorolt problémák ma is problémák. Azóta sok minden történt. A “versus populum” elterjedtségének kérdésével továbbra is foglalkoznak a liturgiatörténészek, de a két legjelentősebb esemény talán az volt, hogy Boldog II.János Pál engedélyezte, hogy egyes, pápával egységben lévő közösségek továbbra is használhassák a zsinat előtti liturgiát. XVI.Benedek pápa pedig “Summorum Pontificum” kezdetű rendelkezésével (motu proprio) a zsinat előtti liturgiát a latin rítus rendkívüli formájaként, a latin rítus elismert “verziójának” jelentette ki. Ezzel párhuzamosan a Novus Ordo egyes alkalmazói is visszatértek a régi elrendezéshez, ahol a pap a hívek élén, “az Úr felé fordulva” mutatja be az áldozat, a “versus populum” az ige liturgiájának az elrendezése. Ez azonban nem túl gyakori eset.

Kr. u. 313-ban Constantinus és Licinius császárok rendeletet adtak ki. A rendelet megadta „a keresztényeknek és mindenkinek a szabad választást, hogy azt a vallást kövessék, amelyiket akarják”. A lelkiismereti szabadság szempontjából a fenti szöveg kifogástalan. Mégis vannak, akik ezt az időpontot az igazi kereszténység hanyatlása kezdetének tekintik. Kétségtelen, hogy az Egyház és állam viszonyában új fejezet kezdődött. Az állam kereszténnyé lett. Az egyoldalú történetszemlélet ezt negatívumként látja, felvonultatja a szokásos témákat: keresztesháborúk, inkvizíció, vallásháborúk stb. Ha valaki a kereszténység „pártján áll”, akkor a keresztény államok létrejöttét nem kell feltétlenül káros jelenségként látnia. Az állam az emberek javának előmozdítására hivatott, a legfőbb jó pedig az üdvösség, tehát jó, ha az állam keresztény. Mégis a keresztény államok létrejötte nem eredményezte Isten országának teljes megvalósulását, hiszen ez majd Krisztus királyságának teljes és mindenki számára nyilvánvaló megjelenése lesz. Addig azonban az Egyház „vándorúton” van, és még a keresztény államok sem tudták megszüntetni az ember bűnre hajló természetéből adódó következményeket.

Az Egyház és állam viszonyának bonyolult kérdését természetesen nem fogjuk tisztázni ebben a bejegyzésben. Csak néhány szempontot említünk. Az Egyház és állam közti feszültség egyik forrása az, hogy az Egyház az „üdvösség szentsége” a világ számára. Ebből következik, hogy az emberek üdvösségét illetően az Egyháznak bizonyos prioritásai vannak az állammal szemben. Konfliktus esetén „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,27). A másik feszültség megfogalmazása későbbi eredetű. Ha az üdvösség az ember számára elérhető legfőbb jó, akkor az államnak törekednie kell arra, hogy például a nevelésben előmozdítsa a „keresztény befolyást”. Másrészt a hit, az Isten melletti döntés az ember szabad cselekedete, tehát ez nem születhet meg „állami kényszer” alatt. (Ez kétségtelenül igaz, de ha ezt a döntést a külső körülmények jó irányban befolyásolják, akkor ez jó.) Az állam és Egyház közti harmonikus viszony néha rövid időre megvalósult, különösen a szent királyok uralkodása alatt, de Krisztus Király végleges országa csak a második eljövetel után lesz mindenki számára megtapasztalható. Mindenesetre úgy tűnik, a szent királyok országai az átlagnál jobban bírták a történelem viszontagságait.

Időközben az állam szekularizálódott, elvesztette kapcsolatát az ember természetfölötti céljával. Az Egyház – a maga természetfölötti céljával – néha „idegen test” az államban. A vallást, az erkölcsöt a modern államfelfogás sokszor a társadalmi fejlődés – mára már elavult – termékének tekinti. A legfőbb tekintély egyre inkább az állam, illetve a nemzetközi intézmények törvényei. Elvárás, hogy az Egyház maradéktalanul vesse alá magát ezen törvényeknek. Ez az elvárás  felülírhatja a lelkiismereti szabadság elvét is. Előfordulhat, hogy a jövőben a tettekben megvalósuló homoszexualitás bűnnek minősítését állami törvények fogják szankcionálni. Egyházi intézmények számára is kötelező lehet az abortusz állami törvényeknek megfelelő kezelése. A gyónási titok nem mentesít a feljelentés kötelezettsége alól, és még lehetne folytatni a sort.

Az is megfigyelhető, hogy elkezdődött a fenti elvek zárt ideológiává formálódása. Ez az ideológia egyre több ország törvényhozásában érvényesül, elsősorban a „fejlett” Nyugaton, az ideológia korlátlan érvényesülése Kelet-Európában már nem olyan egyértelmű.

Hogyan viszonyul az Egyház ehhez a folyamathoz? Az egyik kérdés a vallásszabadság kérdése. Hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy a tévedés választása tulajdonképpen nem jog? De azt is figyelembe kell venni, hogy jelenleg a világon sehol sincs keresztény állam, a kereszténység az egész világot tekintve kisebbség. A közelmúlt és jelen pedig azt bizonyítja, hogy a vallásszabadság hiánya miatt legtöbbet a keresztények szenvednek.

Többen nem tekintik a Gaudium et Spes zsinati dokumentumot az Egyház és a világ viszonyának hosszú időre szóló tisztázásaként. Valljuk be – mai ismereteink alapján – a világ 50 évvel ezelőtti helyzetét több zsinati atya túl optimistán itélte meg. A második világháborút követő újjáépítés, az erős kereszténydemokrata jelenlét a politikában, a szociális piacgazdaság kialakulása több reményre adott okot, és talán felcsillant valamilyen távoli harmónia képe világ és az Egyház között. A 68-as mozgalmak után már látni lehetett, hogy az Egyház és a világ nem pontosan azonos úton jár, ez a felismerés azonban néhol még mindig késik. Mintha még mindig visszariadnának annak felismerésétől, hogy az Egyház egy kisebbség egyháza. Ez a kisebbség azonban „kreatív” kisebbség, az új evangelizáció motorja lehet. Ezzel ellentétes az az elképzelés, amely szerint a mindenkinek felajánlott üdvösség elve mégis inkább valamilyen népegyházi struktúrának felelne meg, amely bizonyos kérdésekben türelmesebb. Világos, hogy ez a türelmesség nem lépheti át az Egyház tanításának határait. A tanítás „átszabása” pedig a könnyebb és szélesebb körű elfogadhatóság érdekében rossz opció. Talán a másik oldalról kellene megközelíteni a kérdést: „Az én igám édes, az én terhem könnyű (Mt 11,30).

Az állam és Egyház jövendőbeli viszonyát nem látja maradéktalan optimizmussal Francis George bíboros, Chicago érseke. Azt mondja, hogy ő még saját ágyában fog meghalni. Utódja börtönben, az ő utódját pedig kivégzik. Nem hiszem, hogy erről a „forgatókönyvről” ki lehetne jelenteni, hogy teljesen lehetetlen. Az is lehet, hogy lesz majd egy újabb ediktum, de ezt talán „pekingi ediktumnak” fogják hívni.

Kétségtelen, hogy az Egyházban ritka (de nem teljesen egyedülálló) helyzet állt elő: két élő pápánk van. A mindkét pápát törvényesen választották meg, az egyik a törvényeknek megfelelően lemondott, a másikat a lemondás után megválasztották. A két pápa pályája, személyisége nagyon különböző. XVI. Benedek pápa bajor középosztálybeli családból származik, pályáját meghatározta a teológia tudományának művelése. Személyiségére bizonyos visszafogottság jellemző. Beszédei, megnyilatkozásai a tudós alaposságát tükrözik. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt határozott üzenete. Így az Egyház belső életével kapcsolatban fontosnak tartotta liturgiát, és világosan látta, hogy a liturgia nem teljesen jó irányban fejlődött a 2.Vatikáni Zsinat után.

Ferenc pápa bevándorló olasz munkáscsaládból származik. A család életét az ő esetében is áthatotta a mély katolikus hit. Vegyipari technikusként dolgozott rövid ideig, szeminarista volt, majd belépett a jezsuita rendbe. A rendbe való belépésének indítékát így jelölte meg egyik, jezsuita iskolák tanulóival folytatott beszélgetésében:  ”…engem nagyon megérintett a rend missziós jellege”. Bergoglio atya is volt teológia tanár, sőt ösztöndíjas is Németországban, de a tudományos értelemben vett teológiai munkásság nem volt jelentős életében. A rend argentin tartományának provinciálisa volt. Ezekkel az évekkel kapcsolatban – egyes rendtársai részéről is – a juntával való együttműködéssel vádolták. Úgy tűnik, teljesen alaptalanul. A lelkipásztorként dolgozó jezsuitát Boldog II. János Pál pápa nevezte ki segédpüspökké, majd később érsekké, biborossá.

Ferenc pápa személyiségét áthatja a jezsuita missziós lelkületet. Ő az a pásztor, aki a nyáj között él, aki a nyáj nélkül nem tud élni. Tanulságos ebből a szempontból a fentebb idézet beszélgetésben egy kérdésre adott válasza. A kérdés arra irányult, hogy miért mondott le a gazdagságról, a luxus lakosztályról. Részlet a válaszból: „Nem hinném, hogy mindez csak a gazdagság kérdése lenne! A személyemhez kapcsolódik, szükségem van, hogy emberek között éljek! Egy professzor is megkérdezte tőlem: De miért lakik ott? Azt válaszoltam neki: „Hallja csak, pszichiátriai okokból!” Mert ilyen a személyiségem! A lakásom, ha nem is fényűző, de nyugodt. Érted, én nem tudok egyedül élni!” A válasz eloszlatja azokat a feltételezéseket is, amelyek szerint a pápa gesztusai mögött populizmus van, vagy pedig az elődjétől való „elhatárolódás”. Az idő múltával szerintem világossá lett, hogy a gesztusok a pápa személyiségéből fakadnak, ő nem is tudna más lenni.

Ferenc pápával kapcsolatban felmerültek olyan várakozások, hogy ő majd megszünteti elődje néhány intézkedését (így például szentmise rendkívüli rítusával kapcsolatos intézkedéseket). A pápa azonban nem váltotta be ezeket a „reményeket”. Amikor az Egyházat arra buzdítja, hogy változzon, ez a változás azt jelenti, hogy eredeti természetfölötti küldetésének megfelelően működjön: ne legyen elvilágiasodott, ne úgy működjön mint egy multinacionális vállalat vagy egy nemzetközi segélyszervezet, ne a karrierizmus jellemezze az elöljárókat, és még lehetne folytatni. A beszédeit figyelőnek feltűnhet, hogy az Egyház missziós küldetésének ismételt és erőteljes hangsúlyozását általában követi annak a megjelőlése, hogy ez mire irányul. A végső cél: Isten országa, amely „az Úrral való teljes közösség lesz, amikor mint Isten családja belépünk magába az isteni életbe, ahol a mérték nélküli szeretet örömét éljük” (Magyar Kurír).

Az utóbbi napok, hetek néhány eseménye rávilágít a pápa helyzetére és talán arra is, hogy XVI. Benedek miért érezte úgy, hogy a korral járó gyengeség miatt már nem tud megbirkózni a problémákkal. Az történt, hogy Ferenc pápa június 6-án szűkkörű megbeszélést folytatott a latin-amerikai szerzetes elöljárók konferenciájának vezetőivel. A megbeszélésről (a megbeszélés után) készült emlékeztető valamilyen módon a sajtóhoz került. A vatikáni szóvivő, P. Lombardi azt mondta, nincs megjegyezése az „üggyel” kapcsolatban. A megbeszélésen a pápa említést tett a Vatikán reformjáról, a vatikáni homo-lobbiról, korrupcióról, de azokról is, akik „szentek” a Vatikánban. A másik – szerintem különösen említésre méltó – dolog az volt, hogy megnevezett két irányzatot, amelyeket nem tart helyesnek. Az egyik irányzathoz a restaurációra törekvő csoportok tartoznak. Ezeket a pelágiánus ¹  beállítottság jellemzi, a pápa példaként az elvégzett rózsafüzérek számára való hivatkozást említi. (Joseph Ratzinger is említést tett 1986-ban a pelágiánus jellegű „jámborságról.) A másik irányzatra a gnosztikus panteizmus a jellemző. Ez az irányzat a megtestesülést tagadva, az imádságot homályos, kereszténységtől távol álló „meditációkra” akarja lecserélni.

Önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, vajon az első csoportba tartozom-e. Ha a „pelágiánus” jelzőre gondolok, akkor semmiképpen sem. Az Aquinói Szent Tamást követő kegyelemtani irányzat (tomizmus) különösen is kiemeli a természetfölötti és természetes közötti különbséget, a kegyelem és üdvözülés ingyenességét. A restaurációra való törekvés helyett pedig szerintem inkább egy olyan állapothoz való visszatérésről van szó, amely ellensúlyozni próbálja az elmúlt ötven év fejlődésének árnyoldalait, és amely azt a hagyományt képviseli, amelyet a pápa szerint „nagy becsben kell tartani”. A restaurációra törekvő csoportokkal szemben inkább a fejlődés igen fontos korrekciójáról van szó.

A címben szereplő kifejezés mintáját Karl Josef Wallner cisztercita teológus könyvéből ¹ vettem. A szerző azt vizsgálja, hogy létezik-e “specificum christianum”, azaz egy olyan szempont, amely határozottan megkülönbözteti a kereszténységet a világ többi vallásától.

Ez a bejegyzés a “specificum catholicum”-mal foglalkozik,  tehát azzal, hogy milyen szempontok alapján lehetne a katolikum helyét kijelőlni a keresztény felekezetek között. Melyek azok a jegyek, amelyek határozottan megkülönböztetik a Katolikus Egyházat. Leo Scheffczyk biboros azt az útat követte, amely nem a kereszténységből, hanem magából a katolikumból indul ki. Ahogyan könyvének ² szerkesztője írja, Scheffczyk a “katolikum konkrét valóságából indul ki, és ezen keresztül fejti ki a kereszténység lényegét”. (Könyvével később szeretnénk foglalkozni.)

Az alábbiakban kiemeltünk egy szempontot, és ez alapján próbálunk a címben felvetett kérdésre válaszolni. Természetesen egy ilyen szűkítés következtében a lehetséges válaszok gazdagsága szegényedik, de a blogbejegyzés szerényebb “műfaja” ezt meg is kívánhatja. A továbbiakban azt nézzük meg, hogy a keresztények hogyan értelmezik Jézus igéretét: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). A Katolikus Egyház a csak spirituális értelem mellett hangsúlyozza ennek a jelenlétnek „objektív” mozzanatait. Ez nem a spirituális értelmezéssel szemben történik, hanem éppen ellenkezőleg, ennek ad alapot. Hiszen Jézus mennybemenete és a Szentlélek eljövetele nem változtatta meg az emberi természet lényegét: a teremtésben adott emberi természet emelődik fel a természetfölötti szintjére. Az ember pedig természete szerint az anyagi világban és a társadalomban él, tehát Jézus jelenlétének ezeken keresztül is meg kell mutatkoznia. Ez a szempont kijelöl a keresztények közül egy csoportot, amelyhez a Katolikus Egyház és a keleti egyházak tartoznak. Erre a csoportra jellemző az erős liturgikus élet és az apostoli folytonosságra épülő hierarchia. Ezek az egyházak liturgiájukat az Örök Főpap mennyei szolgálatára vonatkoztatják, a láthatóan megnyilvánuló szentségek a kegyelem okozói, növelői. Az Eucharisztiában Jézus jelenléte a tér és idő adott tartományában, konkrét formában valósul meg. A hierarchia pedig képviseli a Jézus tanítványaitól napjainkig tartó folytonosságot.

A kérdés az, hogy hol helyezkedik el a katolikus Egyház ezen csoporton belül. Van-e valami, ami kiemeli őt a csoportból? Két dolgot említenék. Az első Péter utódának a hivatala, a pápaság. Itt arról van szó, hogy Jézus Péternek adott ígérete vonatkozik Péter utódaira, a római püspökökre. A péteri hivatal dogmatikai tartalmát az 1.Vatikáni Zsinat fogalmazta meg, amikor kijelentette a pápa bizonyos esetekben való tévedhetetlenségét és közvetlen joghatóságát az egész Egyház fölött.

A másik dolog, amit említenék, a hagyomány dinamikája, élő volta. A katolikusok szerint a hagyomány nem merev hagyomány. Szerintem a hagyomány dinamikájának feltétele a pápaság, a péteri hivatal. Ez a biztosítéka annak, hogy a hagyomány élő és dinamikus volta nem vezet a hagyomány feloldódásához, felszámolásához. Azt hiszem, az élő hagyomány fogalmának pontosabb kidolgozásával még adós a teológia, nem találták még meg azokat a fogalmakat, amelyek segítségével ez a misztérium (mert ez is misztérium) jobban megközelíthető. Az élő hagyomány működésére jó példa a nyugati szerzetesség története. A monasztikus hagyomány mellett a kolduló rendek (ferencesek, domonkosok), az ellenreformáció szerzetesrendjei (jezsuiták, piaristák stb.) az újabb alapításokkal együtt valósítják meg a nyugati szerzetesi eszményt. De a hagyomány élő voltára utal az is, hogy az Egyház a hitletétemény tartalmát a történelem folyamán (legutóbb a huszadik században) dogmákban fogalmazza meg. A dinamikus, élő hagyomány kibontakozásának a legnagyobb ellensége az a „forradalmi” magatartás, amellyel a 2.Vatikáni Zsinat után találkozhattunk, például a liturgia és a teológia területén. Az élet feltételezi a folytonosságot. A forradalom ellentétes az élő hagyománnyal, mert először rombol és a romokon akar építkezni. Így az előnyből látszólag hátrány lett. Irigykedve nézzük a keleti egyházak megőrzött liturgikus gazdagságát. Erőfeszítéseket kell tenni, hogy a nyugati liturgia gazdagsága ismét megmutatkozzon. Valójában azonban az élő hagyomány a Katolikus Egyház olyan vonása, amely biztosítja, hogy az Egyház az „üdvösség szentsége” legyen a világ számára az idők végezetéig.