Kr. u. 313-ban Constantinus és Licinius császárok rendeletet adtak ki. A rendelet megadta „a keresztényeknek és mindenkinek a szabad választást, hogy azt a vallást kövessék, amelyiket akarják”. A lelkiismereti szabadság szempontjából a fenti szöveg kifogástalan. Mégis vannak, akik ezt az időpontot az igazi kereszténység hanyatlása kezdetének tekintik. Kétségtelen, hogy az Egyház és állam viszonyában új fejezet kezdődött. Az állam kereszténnyé lett. Az egyoldalú történetszemlélet ezt negatívumként látja, felvonultatja a szokásos témákat: keresztesháborúk, inkvizíció, vallásháborúk stb. Ha valaki a kereszténység „pártján áll”, akkor a keresztény államok létrejöttét nem kell feltétlenül káros jelenségként látnia. Az állam az emberek javának előmozdítására hivatott, a legfőbb jó pedig az üdvösség, tehát jó, ha az állam keresztény. Mégis a keresztény államok létrejötte nem eredményezte Isten országának teljes megvalósulását, hiszen ez majd Krisztus királyságának teljes és mindenki számára nyilvánvaló megjelenése lesz. Addig azonban az Egyház „vándorúton” van, és még a keresztény államok sem tudták megszüntetni az ember bűnre hajló természetéből adódó következményeket.

Az Egyház és állam viszonyának bonyolult kérdését természetesen nem fogjuk tisztázni ebben a bejegyzésben. Csak néhány szempontot említünk. Az Egyház és állam közti feszültség egyik forrása az, hogy az Egyház az „üdvösség szentsége” a világ számára. Ebből következik, hogy az emberek üdvösségét illetően az Egyháznak bizonyos prioritásai vannak az állammal szemben. Konfliktus esetén „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,27). A másik feszültség megfogalmazása későbbi eredetű. Ha az üdvösség az ember számára elérhető legfőbb jó, akkor az államnak törekednie kell arra, hogy például a nevelésben előmozdítsa a „keresztény befolyást”. Másrészt a hit, az Isten melletti döntés az ember szabad cselekedete, tehát ez nem születhet meg „állami kényszer” alatt. (Ez kétségtelenül igaz, de ha ezt a döntést a külső körülmények jó irányban befolyásolják, akkor ez jó.) Az állam és Egyház közti harmonikus viszony néha rövid időre megvalósult, különösen a szent királyok uralkodása alatt, de Krisztus Király végleges országa csak a második eljövetel után lesz mindenki számára megtapasztalható. Mindenesetre úgy tűnik, a szent királyok országai az átlagnál jobban bírták a történelem viszontagságait.

Időközben az állam szekularizálódott, elvesztette kapcsolatát az ember természetfölötti céljával. Az Egyház – a maga természetfölötti céljával – néha „idegen test” az államban. A vallást, az erkölcsöt a modern államfelfogás sokszor a társadalmi fejlődés – mára már elavult – termékének tekinti. A legfőbb tekintély egyre inkább az állam, illetve a nemzetközi intézmények törvényei. Elvárás, hogy az Egyház maradéktalanul vesse alá magát ezen törvényeknek. Ez az elvárás  felülírhatja a lelkiismereti szabadság elvét is. Előfordulhat, hogy a jövőben a tettekben megvalósuló homoszexualitás bűnnek minősítését állami törvények fogják szankcionálni. Egyházi intézmények számára is kötelező lehet az abortusz állami törvényeknek megfelelő kezelése. A gyónási titok nem mentesít a feljelentés kötelezettsége alól, és még lehetne folytatni a sort.

Az is megfigyelhető, hogy elkezdődött a fenti elvek zárt ideológiává formálódása. Ez az ideológia egyre több ország törvényhozásában érvényesül, elsősorban a „fejlett” Nyugaton, az ideológia korlátlan érvényesülése Kelet-Európában már nem olyan egyértelmű.

Hogyan viszonyul az Egyház ehhez a folyamathoz? Az egyik kérdés a vallásszabadság kérdése. Hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy a tévedés választása tulajdonképpen nem jog? De azt is figyelembe kell venni, hogy jelenleg a világon sehol sincs keresztény állam, a kereszténység az egész világot tekintve kisebbség. A közelmúlt és jelen pedig azt bizonyítja, hogy a vallásszabadság hiánya miatt legtöbbet a keresztények szenvednek.

Többen nem tekintik a Gaudium et Spes zsinati dokumentumot az Egyház és a világ viszonyának hosszú időre szóló tisztázásaként. Valljuk be – mai ismereteink alapján – a világ 50 évvel ezelőtti helyzetét több zsinati atya túl optimistán itélte meg. A második világháborút követő újjáépítés, az erős kereszténydemokrata jelenlét a politikában, a szociális piacgazdaság kialakulása több reményre adott okot, és talán felcsillant valamilyen távoli harmónia képe világ és az Egyház között. A 68-as mozgalmak után már látni lehetett, hogy az Egyház és a világ nem pontosan azonos úton jár, ez a felismerés azonban néhol még mindig késik. Mintha még mindig visszariadnának annak felismerésétől, hogy az Egyház egy kisebbség egyháza. Ez a kisebbség azonban „kreatív” kisebbség, az új evangelizáció motorja lehet. Ezzel ellentétes az az elképzelés, amely szerint a mindenkinek felajánlott üdvösség elve mégis inkább valamilyen népegyházi struktúrának felelne meg, amely bizonyos kérdésekben türelmesebb. Világos, hogy ez a türelmesség nem lépheti át az Egyház tanításának határait. A tanítás „átszabása” pedig a könnyebb és szélesebb körű elfogadhatóság érdekében rossz opció. Talán a másik oldalról kellene megközelíteni a kérdést: „Az én igám édes, az én terhem könnyű (Mt 11,30).

Az állam és Egyház jövendőbeli viszonyát nem látja maradéktalan optimizmussal Francis George bíboros, Chicago érseke. Azt mondja, hogy ő még saját ágyában fog meghalni. Utódja börtönben, az ő utódját pedig kivégzik. Nem hiszem, hogy erről a „forgatókönyvről” ki lehetne jelenteni, hogy teljesen lehetetlen. Az is lehet, hogy lesz majd egy újabb ediktum, de ezt talán „pekingi ediktumnak” fogják hívni.