Egy anekdota szerint a 18. század nagy matematikusa, Euler algebrailag bizonyította be Isten létét az ateista Diderot-val szemben. Valószínű, hogy az anekdotának nem sok köze van a valósághoz. A kérdés mégis felmerül, lehet-e igazolni Isten létét matematikai jellegű levezetésekkel. Ha ez lehetséges lenne, akkor Isten létezése ellen nehéz lenne ellenvetéseket tenni. A matematikai levezetéseket a szakemberek általában elfogadják. Természetesen a levezetések, bizonyítások lehetnek hibásak, de ezeket a hibákat észreveszik, ha lehet, kijavítják őket, és a bizonyítás már tulajdonképpen “kényszerítő” erejű: az eredményül kapott tételt el kell fogadni. A levezetések lényege az, hogy megmutatják, hogy az adott terület meghatározásai, axiómái implicite tartalmazzák a bizonyítani kívánt tételt. A bizonyítás valójában nem mond újat, csak megmutatja ennek a tartalmazásnak a módját, azt, hogy milyen út vezet az axiómáktól a tételig. A tételhez tulajdonképpen a kiindulások elemzése, analízise útján jutunk el. Ehhez némileg hasonló utat követnek az úgynevezett ontológiai istenérvek, amelyek az istenfogalomból kiindulva, a fogalom logikai elemzése által kimutatják, hogy Isten létezésének tagadása ellentmond a fogalomnak. A leghíresebb ontológiai érvnek Canterbury Szent Anzelm (1033-1109) a szerzője, de ilyen jellegű érvet sokan (így Kurt Gödel, a 20. század egyik legnegyobb matematikusa, logikatudósa is) alkottak. Az ontológiai érvet nagyon röviden és leegyszerűsítve talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy ha Isten maga a lét teljessége, akkor nem lehet feltételezni róla, hogy nem létezik, mert ez ellentmondás. Az ontológiai érveknek nagy irodalmuk van, most csak Ruzsa Ferenc munkájára hivatkozom. Az ontológiai érv elégtelenségének kimutatására a formális megközelítések helyett inkább egy “tomistább” megközelítést javaslok. Felállítható egy olyan axiómarendszer, amelynek nincs köze a valós, értelmemtől független létezéshez. A rendszerben helyes tételek levezethetőek, ezeknek a tételeknek még sem felel meg semmi sem a valóságban. Ha az istenfogalommnak nincs köze a tőlünk függetlenül létező valósághoz, akkor ennek elemzéseként kapott kijelentéseknek sem lesz. Így annak a kijelentésnek sem, hogy Isten nem létezésének feltételezése ellentmond Isten fogalmának. Tehát szükség van annak kimutatására, hogy az istenfogalomnak köze van a tőlünk függetlenül létező valósághoz, ez nem csak értelmünk terméke.
Isten létének kimutatáshoz tehát olyan kiindulást kell keresni, amely a valós létezésben gyökerezik. A létezésről érzékszerveink, illetve belső világunk tapasztalata tudósít. A kozmológiai istenérvek az érzékszerveink által érzékelhető külső világ tapasztalatából indulnak ki. A továbbiakban elsősorban a kozmológiai érvekkel fogunk foglalkozni. Ha azonban valaki nincs meggyőződve arról, hogy a külső világ létezik és erről érzékszerveink közvetítésével valódi ismeretekhez jutunk, annak a kozmológiai érv semmit nem mond. A kozmológiai érv feltételezi a helyes ismeretelméleti álláspontot. Ennek hiányában a kozmológiai érvet meg kell előznie az ismeretelméleti realizmus melletti érvelésnek.
Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy lehet-e – mondjuk egy 10 oldalas – tanulmányban minden kétséget kizáróan, abszolút kényszerítő erővel bebizonyítani Isten létét. Azonban még ezen kérdés tisztázása előtt azt is tisztázni kell, hogy tulajdonképpen kinek szólnak az istenérvek. Szükséges-e az, hogy ezeket minden keresztény áttanulmányozza, majd ezektől meggyőzetve fogadja el Isten létét. A válasz nyilvánvalóan nemleges. Az üdvösséghez szükséges igazságok tartalma az elsődleges, nem pedig az, hogy több lehetséges forrás esetén ezek melyik forrásból származnak. Ezen igazságok nagy részének egyedüli forrása a kinyilatkoztatás. Lehet azonban néhány olyan igazság is, amely több forrásból is származhat: a kinyilatkoztatásból és az emberi értelem erőfeszítéseiből. Van aki mind a két forrást használja, van aki csak az egyiket. A két forrás a tudatban össze is mosódhat és külön reflexió szükséges ahhoz, hogy a két, igazságot megvilágító fényt, a kinyilatkoztatás fényét és a természetes ész fényét megkülönböztessük. A kinyilatkoztató Istenben való hit nyilván magában foglalja azt az állítást is, hogy a kinyilatkoztató Isten létezik. Aquinói Szent Tamás írja Summa-ja első fejezete első kérdésének tárgyalásakor, hogy Isten értelmi ismeretéhez csak kevesen, hosszú idő alatt, sok hibát elkövetve jutnak el. Ezért Isten létének érvek alapján történő elfogadása nem lehet egyetemes követelmény. Aquinói Szent Tamás megjegyzése arra is rávilágít, hogy nem valószínű az, hogy létezik az a tanulmány, amelynek elolvasása után valaki minden kétséget kizáróan meggyőzve érzi magát a keresztények Istenének létéről. A tanulmányok, könyvek, bejegyzések csak utakról beszélnek, az út bejárása viszont nem mindig helyettesíthető az útikönyv elolvasásával. Ezt az útat egyébként a filozófia is bejárta a filozófiai istenismeret fejlődése folyamán. A fejlődés íve a görög természetbölcselőkkel kezdődött, majd Platont, Arisztotelész, a neoplatonistákat követve csúcspontját Aquinói Szent Tamás munkásságában érte el. A filozófiai “törzsfejlődés” útját kissé a témával foglalkozó egyénnek is be kell járnia, de ez az út lehet egyenesebb, kevesebb zsákutcával.
Az utak bejárása közben találkozunk olyan feltevésekkel, állításokkal, álláspontokkal, amelyek helyességét fel kell tételezni. Láttuk, hogy az ismeretelméleti realizmus álláspontját a kozmológiai érvek feltételezik. Egy másik feltételezés az, hogy az értelemnek feladata az, hogy minden tapasztalható dolog, jelenség magyarázata után kérdezzen és keresse ezt. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor először ezt kell belátni.
A fentiek figyelembevételével felmerül a kérdés: még ha vannak is ilyen utak, mi értelme van ezeket bejárni, nem jobb-e, praktikusabb-e a fideizmus álláspontja. Miért ragaszkodik az I. vatikáni zsinat ahhoz, hogy Isten a teremtett dolgokból, a természetes ész világosságánál biztosan megismerhető? A zsinat szövege egyébként kifejezetten nem utal az istenérvekre. Létezhet olyan természetes istenismeret is, amely az értelmet kereső ember belátásából ered, de nem fejeződik ki szakfilozófiai értelemben megfogalmazott érvekben. Minthogy azonban a világ, a totalitás értelmével kapcsolatos reflexiók megfogalmazásának hagyományos területe a filozófia, ez a belátás filozófiailag, filozófiai jellegű érvekben is megfogalmazódik. Amint láttuk azonban, ezek az érvek csak ismertetik azt az utat, amely bejárható. Így a teológiai karon, főiskolán, ha valaki a filozófia vizsgán “Az istenérvek” tételt húzta és esetleg jelesre vizsgázott, még nem biztos, hogy az utat ténylegesen is bejárta. Ha azonban ezt az utat senki sem járja, akkor a keresztény szellemi élet szegényebb lesz és méltán illethetik a “fideista” jelzővel. Nem lehet lemondani az Isten felé vezető úton az ember egyik legalapvetőbb képességének, az értelemnek a használatáról. Ez a lemondás a tudomány világa számára azt az üzenetet hordozná, hogy Isten egy olyan világot teremtett – ha egyáltalán létezik – amely nem értelmes, nem utal az alkotójára. Hasznosnak látszik tehát az, hogy foglalkozzunk az istenérvekkel, még akkor is, ha Isten számunkra már Ábrahám, Jézus Istene és ez mérhetetlenül többet jelent mint a filozófusok Istene. Az antik istenektől, az antik vallástól távolodó filozófia kereszténységgel való találkozásában az emberiség szellemi fejlődésének egyik, vagy talán legnagyobb felismerése az volt, hogy a kereszténység és a filozófusok Istene ugyanaz.
A következő bejegyzésben megpróbálunk elindulni a kozmológiai istenérvek útján.
Szép írás, már várom a folytatást.
“Az ontológiai érvet nagyon röviden és leegyszerűsítve talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy ha Isten maga a lét teljessége, akkor nem lehet feltételezni róla, hogy nem létezik, mert ez ellentmondás.”
Ez az összefoglalás az anzelmi gondolatmenet lényegét hagyja figyelmen kívül, ami fölött nagyon gyakran elsiklanak. Anzelm “elgondolhatóságról” beszél, nem absztrakt fogalomalkotásról. Feltételezi, hogy az ember “elgondoló képessége”, ha tetszik a
“képzelete” valós tapasztalatokból építkezik, azokat kombinálja, de nem teremthet “ez nihilo”. Vagyis, ha van az, aminél nagyobb nem gondolható el, akkor annak léteznie is kell, hiszen ezt nem tudjuk “összerakni gondolatban”, hanem valami módon benne kell legyen a szellemi tapasztalatunkban, amiből a létezésére is következtethetünk stb… Szerintem tól hamar leírtuk az anzelmi istenérvet, mi nem is annyira védhetetlen, csak meg kell érteni… :-)
Nem vagyok jártas a logikában, ezért nem is tudnám szépen megcáfolni Anzelm gondolatmenetét.
Az egyetemi analízis oktatónk kedvenc példája volt a ‘magyar nyelven száz karakterrel leírható legnagyobb szám’ és az a szám, ami ‘eggyel nagyobb mint a magyar nyelven száz karakterrel leírható legnagyobb szám’. Ezekkel azt akarta illusztrálni, hogy nem feltétlenül létezik valami, amit elsőre létezőnek gondolunk.
Szóval lehet, hogy nem értem Anzelmet, de nem tudom, mi lehet az, ‘aminél nagyobbat már nem tudunk elgondolni’
Az ontológiai istenérvről szóló vita ezer éve tart. A Wikipédia szócikk tanusítja azt, hogy a vita ma is élénk és olyan nagy nevek is előfordulnak az ontológiai érvek alkotói között, mint Kurt Gödel. Az eddigi érvekben felfedezett hiányosságokat folyamatosan megpróbálják kiküszöbölni. Az ontológiai érvelés analitikus érvelés, a fogalomból következtet arra, hogy az, akire a fogalom utal, a valóságban is létezik, mert ha nem létezne, ellentmondásba kerülnénk a fogalommal. És ez valóban így van, mert ha a fogalomban feltételezem, hogy Isten szükségszerűen létezik, akkor valóban ellentmondásba kerülök a fogalommal, ha azt mondom, hogy nem létezik. Az ontológiai érv tomista kritikája nem az érvelést cáfolja, hanem az érvelés bizonyító erejét vonja kétségbe. Valójában az istenfogalom nem olyan értelemben absztrakt fogalom, mint például az ember fogalma. Ez inkább egy “kumulatív” fogalom, amelynek érdekes tulajdonságai lehetnek. A fogalomból tényleg következik az, hogy a fogalom által jelzettnek léteznie kell. A kérdés az, hogy hogyan jutunk ehhez a fogalomhoz. Az út nem ott kezdődik, ahol a létről mi emberek tudomást szerezhetnénk. Ez ugyanis a tapasztalásban lehetséges. A tapasztalás eredhet a külső világból, mint például a kozmológiai érvek esetében. De származhat a tapasztalat belső világunkból is. A nem ontológiai istenérvek ezen tapasztalatok közvetítésével jutnak el Istenhez. Az ontológiai érvek viszont ilyen közvetítés nélkül nem lehetnek hatékonyak, mert az istenfogalom nem származhat Isten közvetlen megtapasztalásából. Ez ugyanis itt, a földi életben lehetetlen. Az “ontologizmus” ezzel ellentétes álláspontját több alkalommal kifogásolta a tanítóhivatal. Azt mondhatjuk, hogy az ontológiai istenérv tökéletesen működik az Istent színről-színre látó üdvözültek esetében, csak erre nekik nincs szükségük. Ugyanúgy az ontológiai érv tökéletes érv Isten számára, aki egyedül ismeri teljesen sajátmagát. De neki sincs szüksége erre az érvre.
‘a fogalomból következtet arra, hogy az, akire a fogalom utal, a valóságban is létezik, mert ha nem létezne, ellentmondásba kerülnénk a fogalommal’
Kérdés, hogy milyen kényszerítő ereje van egy fogalomnak. Nem több ez szómágiánál?
‘Az “ontologizmus” ezzel ellentétes álláspontját több alkalommal kifogásolta a tanítóhivatal. ‘
Van ‘hivatalos’ istenérv?
Igen, ez az ontológiai istenérvek problémája. A fogalmi síkról áttérnek a valós létezésre és ez az áttérés nem látszik eléggé indokoltnak. Egyébként nincs hivatalos istenérv. Az ontologizmus nem azonos az ontológiai érvek bizonyító erejének elfogadásával. Az ontologizmus szerint Istent közvetlenül is megragadhatjuk értelmünkkel valamilyen intuitív ismeret által. Az ontológiai érvek ezt nem feltételenül tételezik fel, mert ezekben csak arról van szó, hogy csak fogalmakból, logikai úton akarják bizonyítani Isten léte.
Matthaios: “A fogalomból tényleg következik az, hogy a fogalom által jelzettnek léteznie kell.”
A pontosítás és tévedés elkerülése érdekében ennek az általános állításnak ellent kell mondanom. Pl. manó, tündér, szögletes kör fogalma.
“A fogalomból az állítás mozzanata hiányzik, azért a fogalomról csak akkor mondjuk, hogy igaz vagy téves, ha rejtett állítást tartalmaz, t.i. ha összeférő vagy össze nem férő jegyeket foglal össze. A fogalom igaz, ha hű értelmi hasonmása a tárgyi valónak. A fogalom tárgya lehet létező vagy lehetséges vagy pusztán elgondolásbeli valóság is.
A fogalmak lehetnek tiszták és homályosak, pontosak és elmosódottak; elvontak, konkrétak; pozitívak, tagadók; egyetemesek és egyediek, saját fogalmak és analógok.” …. (Katolikus Lexikon, II.köt., Bp. 1931)
A “következés” szót két fajta értelemben használhatjuk. Az első értelemben azt jelenti, hogy logikailag (formálisan) valamiből valami levezethető. Ebben az értelemben a következés nem vonja maga után automatikusan azt is, hogy a levezetett állítás igaz. Ez csak akkor van, ha a kiindulás igaz és a következtetés is helyes. Téves állításból azonban még helyes következtetéssel sem jutunk el feltétlenül igaz állításhoz. De ez még csak azt sem jelenti, hogy a következmény feltétlenül téves. Lehet még akár igaz is, de ez nem a következtetés miatt van így. Ha Isten meghatározása az, hogy az a valaki, aki szükségszerűen létezik, akkor tényleg ellentmond a meghatározásnak az, ha azt mondjuk: nem létezik. Az ontológiai érvek valószínűleg logikailag nem cáfolhatók. A valóságos létezés igazolásához viszont nem elégségesek.
A “következik” szónak azonban van egy másik értelme is. Ekkor egy valóságból kiinduló gondolatmenet eredményeként állítunk valamit. Amikor az ontológiai érvek elégtelenségéről beszéltem, akkor a “következik” szót az első értelemben használtam.
“Az ontológiai érvek valószínűleg logikailag nem cáfolhatók. A valóságos létezés igazolásához viszont nem elégségesek.”
Egy érdekes kérdés: van olyan szöveghely Szent Tamás írásaiban, amiből világos, hogy ő maga az anzelmi érvet hibásnak tartotta?
A transzcendentális tomizmus bizonyos irányzata szerint (amely Tamás egy Descartes-tól megzavart filozófiai közegben hangsúlyozandó helyes értelmezését állítja magáról) ő akár egyet is érthetett Anzelm gondolatmenetével.
Szent Tamás a Summa első részében, a második kérdésben, a második ellenvetés cáfolatában ír erről (saját fordításom):
A kérdésre adott válaszban (respondeo dicendum) Szent Tamás utal arra, hogy mi a probléma ontológiai érvekkel: vannak dolgok, amelyek maguktól értődnek (per se notum). Azonban itt külöbséget kell tenni, hogy ki számára magától érthető a dolog. Isten léte Isten és az üdvözültek számára magától értődik, mert ők közveltenül látják Istent. Nekünk azonban még nem.
Más oldalról megközelítve a témát: az euklideszi geometriában világos, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok. A gond az, hogy nem tudjuk, hogy fizikai világukban érvényes-e az euklideszi geometria, így azt sem tudjuk, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok-e.