Az “anima separata”. 2.rész

Az előző bejegyzésekben azzal foglalkoztunk, hogy mi történik az emberrel a halál és a feltámadás között. A katolikus dogma szerint ezt az időszakot nem az álomszerű létezés jellemzi. A halál után közvetlenül, a különitéletben meghatározódik az ember végső, örök sorsa és a lélek élete ennek megfelelően folytatódik. A halál és a feltámadás közti létezés a testtől elvált lélek, az anima separata létezése. Az anima separata létezése tiszta szellemi létezés, ebben az állapotban a lélek nélkülözi az érzékszerveket és általában azokat az anyagi folyamatokat, amelyek a földi életben nélkülözhetetlenek voltak a lélek működéséhez. Ebben az állapotban az “anyaghoz szokott” lélek valamilyen értelemben az angyalokhoz hasonlóan működik. Ez a bejegyzés ezzel a működéssel foglalkozik. Megjegyezzük, hogy a kinyilatkoztatás nem tartalmaz közvetlen információkat témánkkal kapcsolatban, az alábbiak elsősorban a teológiai gondolkodás eredményei. Tehát arról van szó, hogy a hívő értelem a filozófiából, antropológiából kiindulva megpróbál választ adni a kinyilatkoztatás értelmi megragadása folyamán felmerülő, kinyilatkoztatás által közvetlenül meg nem válaszolt kérdésekre. Erre néha a helytelen, kinyilatkoztatásnak ellentmondó válaszok kiszűrése érdekében is szükség lehet.

A téma további tárgyalása előtt különbséget kell tenni az anima separata természetes élete és Isten azon színről-színre látása között, amelynek az üdvözültek részesei. Ebben a közvetlen látásban az üdvözültek a teremtményeket is Istenben, mint teremtőjükben látják, ilyen módon jutnak róluk való ismeretekhez. A továbbiakban elsősorban nem ezzel a természetfölötti élettel, hanem az anima separata természetes életével, ismereteivel foglalkozunk. A “természetes” jelző helyett tulajdonképpen a “természeten kívüli” kifejezést kellene használnunk, mert az ember természetéhez tartozó, “természetes” működés a test és lélek egyégében történő működés. Az anima separata természeten kívüli működésével kapcsolatban jogosan merülnek fel kérdések, mert a kárhozottak, a tisztítótüzben szenvedők nélkülözik Isten boldogító látását. Egyébként is, az isteni életben való természetfölötti részesedés, Isten színről-színre látása nem szünteti meg az anima separata természeten kívüli életét.

Amint azt az előző bejegyzésben is tettük, most is az egész teremtés rendjében kell vizsgálnunk az anima separata életét. Erre azért van szükség, mert az ember természete szerint összeköti a létezés két tartományát, a szellemi és anyagi létezés tartományait. Amint erről szó volt, a szellemi létezésnek három fokozata van. A legfelsőbb fokozat Isten létezése, aki maga az egyszerű, teljes létezés, akinek létezése nem részesedett létezés, hanem maga a létezés. A második csoportba azok a tisztán szellemi létezők tartoznak, amelyek mentesek minden anyagisággal kapcsolatos összetételtől (de nem mentesek a lényeg és létezés összetettségétől). A Szentírás és a hit kifejezésével ezeket a létezőket angyaloknak nevezzük. A szellemi létezés legalsó fokozata az emberi létezés. Ez a létezés természete szerint anyagban való létezés.

A megismerés legteljesebb, teremtmények által elérhetetlen formája Istenben valósul meg. Isten megismerésének a tárgya saját maga, benne nincs meg a megismerő alany és a megismert tárgy kettőssége. Benne ezek teljes egységet alkotnak, Isten nem különbözik a saját magát megismerő isteni értelemtől. Istenben a megismerő, a megismerés és a megismert ugyanaz, ezek azonosak magával az Istennel. (Megemlítjük, hogy a kinyilatkoztatás sejtetni engedi, hogy Isten élete a szentháromsági személyek élete. Szent Ágoston nyomán a latin teológia a Fiú Atyától való eredését az ismeret értelemben való születésével hasonlítja össze. A Szentlélek Atyától és Fiútól való eredését pedig a szeretetnek az akaratban való ébredéséhez hasonlítják. A teológia analógiák segítségével próbálja megközelíteni Isten teremtett értelem számára rejtett belső életét, a szentháromsági személyek életét.) A megismerő, a megismerés és a megismert azonossága még akkor sem törik meg, amikor Istennek a teremtésről való ismeretéről van szó. Isten saját magáról való ismerete magában foglalja annak ismeretét is, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy a végtelen isteni tökéletesség valamilyen véges, Istentől különböző létezőben tükröződjék. Ugyancsak ismeri Isten akaratának azt a szabad döntését is, amely által egy ezek közül kiválasztódik a teremtésben. Így a teremtésről való teljes és tökéletes ismeret nem különbözik Isten belső (és egyetlen) ismeretétől. Egyetlen teremtmény sem képes a teremtett dolgok ilyen ismeretére eljutni.

A teremtett szellemi létezők megismerésében már jelen van a megismerő és a megismert, az alany és a tárgy kettőssége. Ez a kettősség még az önismeretben sem tűnik el teljesen. Magával a teremtéssel kapcsolatban kétféle létezésről beszélhetünk. Az egyik fajta létezés a teremtett dolgok Istentől és a teremtett szellemi létezőktől, mint megismerő alanyoktól különböző létezése. A másik létezés a teremtés ismeretének létezése az értelemben. Isten esetében ez az ismeret nem különbözik az isteni értelemtől, magától Istentől. A szellemi létezők esetében ez az ismeret annak következménye, hogy ezek Isten létezésében való (analóg értelemben vett) részesedése magában foglalja az isteni értelemben, ismeretben való részesedést is. Az ő esetükben azonban ez az ismeret már nem a teremtő ismerete a teremtésről, hanem a teremtmény ismerete saját magáról és más teremtményekről. Az angyaloknál ez a részesedés azt jelenti, hogy az angyal természetéből következően, létezésének első pillanatától kezdve ismer mindent, amit Isten tervei szerint ő ismerhet. Ezek az ismeretek létezésének első pillanatától kezdve jelen vannak, nem fejlődnek. Ebben az ismeretben megvan a saját magáról való ismeret, a többi szellemi létezőről való ismeret és a teremtett anyagi világról, ennek létezőiről való ismeret. Az ismeretre általában érvényes Aquinói Szent Tamás kijelentése (ST I q.12 a.4): “cognitum est in cognoscente secundum modum cognoscentis”, azaz az ismeret a megismerő alanyban a megismerő alany módja szerint van jelen. Az angyal esetében ez azt jelenti, hogy az ismeret tisztán szellemi, intuitív ismeret. Az ismeret tökéletessége összhangban van az angyal angyali hierarchiában elfoglalt helyével. Ez az ismeret azonban, hasonlóan minden értelmes teremtmény természetes ismeretéhez, nem foglalja magába Isten közvetlen ismeretét, látását. Isten csak mint a teremtmények teremtője van jelen ebben az ismeretben. A véges természet ugyanis nem képes a végtelen Isten közvetlen megismerésére Isten különleges, természetet magához fölemelő segítsége nélkül. Ebben a vonatkozásban az angyali ismeretre ugyanaz jellemző, mint az emberire.

Az értelmi létezés legalsóbb fokán az ember áll, akinek az isteni értelemben való részesedése a leggyengébb. Az ember – ellentétben Platón és Descartes véleményével – nem rendelkezik vele született ismeretekkel (ideae innatae). Az ember csak az ismeretek megszerzésének képességével, készségeivel rendelkezik. Az ismeretek megszerzésének az útja az érzékszervek adatainak feldolgozásával kezdődik, amely feldolgozásnak az eredménye a szellemi ismeret. Az emberi ismeretre jellemző a fejlődés, az ismételt visszatérés az érzékszervek adataihoz. Maga az ismeret azonban már szellemi ismeret, amely az anyagi létezés bizonyos szintű megértését eredményezi. Ez a megértés azonban lehetetlen az anyagvilág létesítő oka, Isten nélkül, ezért az emberi ismeret kiterjed Isten létezésének felismerésére is.

Az anyagvilágtól való, halált követő elszakadással azonban megszűnik az a kapcsolat, amely az emberi megismerés feltétele volt. Ezért a halált követően az emberi megismerésnek olyan új módja kezdődik el, amely anyagi feltételek nélküli, szellemi megismerés, hasonlatos az angyalok megismeréséhez. Az anima separata megismerési módjának kérdésével Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae első részének 89. kérdésében foglalkozik. A továbbiakban építünk az itt található megállapításokra. A halált követően a lélek nem teremtődik újjá, de benne Isten közvetlen tevékenysége nyomán egy olyan változás történik, amelynek következtében a megismerés az isteni értelemben való, angyalokhoz hasonló részesedés útján történik, anyagi feltételek nélkül. A halálban a lélek anyagvilágon keresztüli megismerésre irányuló képességeinek, készségeinek a működése megszűnik, viszont a lélek olyan új ismereteket nyer, amelyek tisztán szellemi, intuitív jellegű ismeretek. Mégsem lehet azonban azt mondani, hogy ezek az ismeretek a platonista elképzelés szerint az emberi léleknek leginkább megfelelő ismeretek lennének. A már idézett alapelv szerint, az ismeret a megismerő alanyban ennek létezési módja szerint van jelen. Az ember lényegénél fogva test és lélek egysége, ezért neki leginkább az érzékeléssel kezdődő, anyagi működést is feltételező megismerés a legmegfelelőbb, ezért az ideiglenes, “angyali” megismerési mód által kapott ismeretek homályosak, a részletek gyengébb ismerete miatt túl általánosak. Az anima separata saját magára vonatkozó ismeretére azonban ez nem jellemző. Míg a földi életben az ember saját magára való reflexiója a külső világ megismerésének a kísérője volt, most ez önálló, teljesebb ismeretként van jelen. A lélek saját magának ismeretében megismeri Istent is, mint teremtőjét. Általában mondhatjuk, hogy az anima separata megismerésének legsajátosabb tárgya maga és a többi testtől elvált lélek, a nálánál magasabbrendű angyalokról csak homályosabb ismeretekkel rendelkezik. A lélek a halálban az anyagi világtól elszakad, így ennek eseményeire vonatkozóan már nem rendelkezik ismeretekkel. Az Istent színről-színre látó üdvözültek azonban a teremtő szemléletében ismerhetik meg a teremtett világot, az ebben a világban létezőket, ennek a világnak történéseit. Aquinói Szent Tamás szerint a földi életben megszerzett szellemi ismeretek nem tűnnek el a halálban. Ezek az ismeretek az “új környezethez” alkalmazkodva, ebbe beépülve tovább léteznek.

Az eddigiekben az anima separata értelmi tevékenységével, megismerésével foglalkoztunk. A lélek másik képességével, az akarattal kapcsolatban azt lehet mondani, hogy az akarati döntések ideje a halállal lezáródik. Az anima separata akarata már nem képes új döntésekre, a próbatétel ideje a földi élettel együtt befejeződik. A földi élet utolsó tudatos, Isten melletti vagy elleni döntése örökre rögződik. Természetesen ez a döntés nem független az egész élettől, de Isten kegyelme megadhatja az utolsó pillanatokban is a megtérés kegyelmét, amint ez a jobb lator esetében történt. Az azonban az elbizakodottság jele lenne, ha valaki a megtérést az élete végéig halogatná. Az Üdvözlégy szavaival kérjük Máriát, Isten Anyját hogy imádkozzon értünk most és halálunk óráján.

11 bejegyzés (“Az “anima separata”. 2.rész”)

  1. Régóta nagy élvezettel olvasom a blogot, nagy örömöre szolgál (bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden részét felfogtam).
    A témával kapcsolatban van egy kérdés, ami régóta foglalkoztat. Lehet, hogy nincs rá válasz, de hátha.
    Az ember halálával felbomlik a test és lélek egysége és a lélek tovább él. Mi az ami a testhez tartozik és mi az ami a lélekhez? A földi életben megszerzett ismereteink az idegrendszer által kerülnek ‘feldolgozásra’ és ‘tárolásra’. A halállal ez az idegrendszer is megszűnik. Vagy a másik oldalról akiknek a teste sérül (vagy eleve sérülten született), azok kevesebb ismerettel vágnak neki az örök életnek. Vagy talán a földi életben megszerzett tudásunk is megsemmisül a testünkkel és csak a léleknek valamilyen szeretetre való képessége marad meg, ami már nagyrészt független a földi életben szerzett tudástól? Van a teológiának/filozófiának válasza ezekre a kérdésekre?

    • Köszönöm elismerő szavait.

      Az Ön által felvetett kérdéssel Aquinói Szent Tamás is foglalkozik. Szent Tamás állítja, hogy a földi életben megszerzett tudás nem semmisül meg a halálban. Ugyanis ez a tudás a megszerzés módjától függetlenül szellemi tudás, a szellemi lélekben lévő minőség, amelynek szellemi jellegét nem veszi el az, hogy ennek megszerzése a földi életben lehetetlen volt az anyagi feltételek (idegrendszer, érzékszervek…) nélkül. A földi életben még valamilyen ismeret figyelem fókuszába állításához is szükségesek az anyagi föltételek (pl. az idegrendszerre támaszkodó memória). Amikor azonban ezek az anyagi feltételek megszűnnek, ezzel együtt nem veszti el a lélek ezeket a minőségeit (formáit). Ami elveszik, az az embernek az a képessége, hogy érzékszerveit, idegrendszerét használva szellemi ismeretre tegyen szert, de maga az ismeret megmarad.

      Az ismeretek, mint a lélek minőségei a földi életben olyan szoros kapcsolatban vannak az anyagi feltételekkel, hogy semmilyen biofizikai, biokémiai módszerrel nem lehet őket szétválasztani. Így nehéz a fentiek illusztrálására megfelelő hasonlatot találni, de talán egy elmélet kialakulásában némileg szemléltethető az, hogy egy ismeret tulajdonképpen elszakadhat azoktól a lépésektől, amelyek megszerzésének a lépései voltak, az ismeret mintegy önálló valamivé válhat. Az elmélet felé vezető megfigyelések, kísérletek, tapasztalatok alapján valami olyan ismeret keletkezik, amely tulajdonképpen már független ezektől, az elméletben már nincs ezekről szó. Newton törvényeiben és gravitációs egyenletében már nincs szó a csillagászati megfigyelésekről, a tapasztalatokról. Persze ez a hasonlat is több szempontból tökéletlen, mert például a fizikai elméletnek alapvető tulajdonsága az, hogy a kísérletek eredményei nem mondhatnak ellent az elméletnek.

      Szent Tamás azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy különböző emberek különböző tudással rendelkeznek és így anima separata-ként különböző földi életben szerzett tudással élik életüket. Így például egy meghalt csecsemő tulajdonképpen alig rendelkezik valamilyen földi életben szerzett ismerettel. Szent Tamás szerint azonban ezt a “hátrányt” ellensúlyozza az az “új” ismeret, amely már az anima separata sajátos megismerési módja szerinti (intuitív, közvetlenül Isten által belénk töltött) ismeret. Az üdvözültek számára pedig a legfontosabb ismeretforrás Isten közvetlen látása, amely a teremtésre is kiterjed Istenen keresztül.

    • Köszönöm a válaszát!

      Ha lenne még ideje rám, akkor szívesen meghallgatnék még egy-két részletet erről a kérdésről.
      Érdekes probléma például az amnézis esete. Nem vagyok a orvosi/biolőgiai területen (sem) járatos kellőképpen, de ismereteim szerint arról van szó, hogy egy ember számára valamilyen megszerzett tudás elvész (első ránézésre ellentétben azzal, hogy “Szent Tamás állítja, hogy a földi életben megszerzett tudás nem semmisül meg a halálban”). Ez elvész a lélek számára is, vagy a ‘lélek’-ben van valami olyan tartomány, amihez a test nem fér hozzá, és ott az ismeretek tárolódnak. Az valószínűleg nem tartható hogy a lélek csak éppen a halál pillanatában elérhető ismeretekkel rendelkezik, hiszen akkor (pl.) az időskori elbutulásban szenvedők kb. 0 ismerettel vágnak neki az örök létnek. Persze lehet az is, hogy ezt az elvesztett ismeretet az Úristen ‘intuitív’ ismeretként visszaadja. De ez valahogy egy kitekert magyarázat, bár nyilván képes lenne rá az Úristen.
      Írta, hogy “Szent Tamás állítja, hogy a földi életben megszerzett tudás nem semmisül meg a halálban”.
      Ez csak Szent Tamás filózófiájában van benne, vagy van tanítóhivatali megnyilatkozás is ezzel kapcsolatban?

      Nem kötözködni akarok, tényleg érdekel ez a kérdés. Természetesen elfogadom azt is, ha nincs válasz erre a kérdésre, az Úristen kell bíznunk magunkat, és halálunk után kiderül (vagy ott sem, hiszen véges emberi természetünk akkor sem fog mindent tudni befogadni).

      Köszönettel!

  2. Kilépek a blogmotor beágyazási struktúrájából, mert a szövegek már nagyon rövid sorokban jelennek meg, zavarva az olvasást.

    Az anima separat megismerési módjáról, továbbá arról, hogy a földi életben megörzött tudás nem veszik el a halál után, nincsenek tanítóhivatali megnyilatkozások. Az ezzel kapcsolatos “levezetések” antropológiai alapokból kiinduló gondolatmenetek.

    Azok az ismeretek, amelyek a halál után is megörződhetnek, olyan szellemi ismeretek, amelyek a szellemi, halhatatlan lélek minőségei. Az ismereteket a skolasztikus ismeretelmélet a lélekben lévő formáknak, lenyomatoknak tekinti. A “lenyomat” szó itt nem valamilyen anyagi értelemben vett lenyomatot jelent. Inkább a lélek valamilyen szerzett tulajdonságáról, minőségéről van szó, amelynek a megszerzése a földi életben történt. Ez a megszerzés tulajdonképpen nem a lélek kizárólagos tevékenysége volt, hanem a testből és lélekből álló emberé. Ezért az ismeret szellemi volta mellett ennek a földi életben vannak anyagi megfelelői is, amelyek lehetnek az agyban, idegrendszerben végbe menő változások, agyi, idegrenszeri folyamatok eredményei. A szellemi és anyagi összetevők egységét ebben az esetben is az anyag-forma fogalompárral írhatjuk le, de itt a forma a szellemi ismeret, a megformált anyag pedig az ismeretnek megfelelő agyi, idegrenszeri struktúrák, folyamatok. A szellemi ismeret, mint forma azonban végső soron a szellemi lélekhez tapad, ennek járuléka, akcidense, ahogyan a skolasztikus nyelvhasználat mondja. Ezért a forma által megformált agyi idegrendszeri struktúrák leépülése esetén maga az ismeret megmarad, mert ez a halhatatlan lélekhez tartozik. A megmaradó, szellemi ismerettartalmak “helye” tehát a halhatatlan lélek, amely metafizikailag különbözik az általa megformált testtől, de fizikai, kémiai, biológiai értelemben nem megragadható “hely”. A kóma, demencia stb. esetekben sem a szellemi ismeret sérül, tűnik el, hanem az ismeret által megformált agyi, idegrendszeri struktúra szűnik meg működni, épül le. Minthogy azonban az ismeret szellemi tartalma a halhatatlan, elpusztíthatatlan lélek járuléka, ez megmarad, de nem lesz elérhető a földi életben. A halál után a lélek létezési módja megváltozik, már nem a testtel egységben él tovább, funkciói már nem a testi funkciókkal egységben működnek. Ezt igazából nehéz most itt elképzelni, mert a lélek testtől elvált létezési módjára nézve semmilyen tapasztalattal nem rendelkezünk. Az új ismereteket pedig úgy kapjuk, hogy Isten létrehozza a léleknek azokat a járulékait, minőségeit, amelyek a megismerés számára az új ismereteket jelentik. Erre nézve egy nagyon távoli analógia lehet az, amikor Isten a lélekben létrehozza azt az új járulékot, mínőséget, amely a megszentelő kegyelem. Ez utóbbi azonban teljesen természetfölötti, előzmény nélküli, közvetlenül nem megtapasztalható, míg az előbbi esetben előzmény a szellemi lélek megismerőképessége és az új ismeretek elérhető, “megtapasztalható” ismeretek.

    A fentiek nem is elsősorban teológiai, hanem inkább antropológiai elméletnek tekinthetők, amelynek tapasztalati igazolása itt a földön nem lehetséges.

  3. Az emberi lélekkel kapcsolatos két állításra szeretnék reagálni, amelyek ebben a blogban jelentek meg:
    1)”Az ember… ismeretszerzésében érzékszerveire van utalva, az agy működése nélkül szellemi tevékenységet nem tud végezni.” (Az ember test és lélek. 1.rész, 2013-07-04).
    2)”Az anima separata akarata már nem képes új döntésekre” (Az “anima separata”. 2.rész, 2014-12-09)
    Az 1990-es években Dr. Raymond Moody és mások tudományos kutatómunkája nyomán nagyszabású klinikai vizsgálatok indultak főként az USA-ban és Nyugat-Európában, melyek célja az un. halálközeli élményeket átélt betegek retrospektív és prospektív klinikai vizsgálata volt. Mivel ezek esetszáma napjainkra már elérte a több tízezres nagyságrendet, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kapott eredmények statisztikai elemzésre alkalmas, jól megalapozott tudományos eredmények (és nem elméletek). Ezek alapján kijelenthetjük, hogy az “anima separata”, azaz a test halálát követően különvált emberi lélek igenis képes új ismeretek megszerzésére, azaz szellemi tevékenységre, ráadásul sokkal hatékonyabban és gyorsabban, mint a testben. Ezen kívül cáfolom azt is, hogy halálunk után ne tudnánk új döntéseket hozni, mivel a halálközeli élménybeszámolók igen gyakori visszatérő eleme, hogy válaszút (döntés) elé kerül az illető lélek ,hogy vissza térjen-e a testbe vagy sem. Nem lehet kétségünk a felől, hogy a vizsgált személyek tényleg meghaltak a kontrollált klinikai körülmények között, úgyhogy esetükben a “halálközeli” kifejezés nem is pontos. Ők valóban meghaltak, hamarosan a szívmegállást követően. Különösen ajánlom e témában Dr. Pim van Lommel holland kardiológus tudományos cikkeit, aki bevezette a “nem lokális tudat” fogalmát, ld. pl:(https://pdfs.semanticscholar.org/b585/3ba5533fe9115c56b9bb0762bded9558cdff.pdf)

    • Távol áll tőlem, hogy eleve elutasítsam a halálközeli élmények lehetőségét, létezését. Mégis úgy gondolom, hogy itt tényleg csak a halál közeli élményekről van szó, azaz ekkor még nem történt meg az, amit a filozófia és a teológia úgy jellemez, hogy a test elveszíti lényegadó formáját, a szellemi lelket. Ebből az állapotból ugyanis csak a föltámadáskor lehet eljutni ismét ahhoz az állapothoz, amikor a megdicsőült testet ismét a szellemi lélek fogja lényegadó formaként megformálni.

      Bizonyos élettani funkciók megszűnésével tehát még nem feltétlenül kell a filozófiai-tológiai értelemben vett halálnak beállani. A halálközeli élmények lehetségesek, mert lehetnek olyan „alrendszerek”, amelyek működése megáll, ezek helyét esetleg eddig ismeretlen alrendszerek vehetik át, de a lélek még mindig lényegadó formaként viszonyul a testhez, ezért lehetséges az, hogy ezen alrendszerek működése ismét visszaálljon.

    • Én nem vagyok teológus és filozófus sem, csak egy egyszerű római katolikus hívő, aki viszont rendelkezik alapvető biológiai és hittani ismeretekkel. Tehát itt nem szakértőként szólok a kérdéshez. Viszont alaposan utánanéztem a halálközeli élmények jelenségének és azt találtam, hogy számos ponton jelentős hasonlóság fedezhető fel az egyházunk által tanított, un. különítélet folyamata, a Szűzanya elismert jelenései, az elismert misztikusok és szentek által közvetített, feltámadt Krisztusra és Mennyországra/pokolra vonatkozó leírások (magánkinyilatkoztatások) és számos, a klinikai halál állapotából visszatért személy beszámolói között. Ez, megítélésem szerint, nem lehet a véletlen műve. Egyszer Barsi Balázs atyának is feltettem ugyanezt a kérdést és hasonló választ kaptam, ami eléggé elvágólagos volt, hogy ti. aki meghalt az nem tér vissza, aki visszatér az nem halt meg -teológiai értelemben. Véleményem szerint itt kihagyunk egy Isten kegyelméből adatott lehetőséget, mégpedig azt, hogy nem figyelünk azokra, akiknek Isten megengedte, hogy visszatérjenek és akik több esetben konkrét feladattal térnek vissza, mint pl. Gloria Polo kolumbiai fogorvosnő: “Visszamész a Földre. De ezt az élményedet nemcsak 1000-szer, hanem 1000-szer 1000-szer el fogod mondani. Lesznek emberek, akik nem fognak megváltozni, hiába hallották a történetedet. Az ilyen személyeket aztán még szigorúbban ítélik meg. Ahogy nálad is, a következő érkezésedkor szigorúbb lesz az ítélet. A felkentek, az Úr Isten felszentelt papjai és szerzetesek is szigorúbb ítéletre számíthatnak. És mindenki azok közül, aki az Úr által a világon véghezvitt csodákról tudomást szerzett, és ezért tudott róla, szigorúbb mércével mérik majd. Mert nincs rosszabb süketnéma, mint az, aki egyszerűen nem akar hallani. És nincs bosszantóbb vakság, mint azé a személyé, aki egyszerűen nem akar látni.” (https://gloria.tv/video/Q3kLS3gNzokN1XCoirX6BYPQN) Természetesen problémát jelent az is, hogy a halál orvosi és teológiai definiciója között jelentős különbségek vannak. A test és lélek kapcsolata összetett. Az bizonyos, hogy az “anima separata” hordozza a fizikai test olyan nyomait, amelyek alapján “odaát” is felismerhető az illető személy (a beszámolók szerint az elhunyt családtagok és ismerősök nemcsak felismerik, de fogadják is az oda érkezőket). Abban az értelemben ez valóban nem végleges állapot, hogy a visszatérő lelkek odaát nem léphetnek át egy bizonyos határt. Az állampolgársághoz tudnám ezt hasonlítani. Azaz a halálközeli élményt átélők közül egyes kiválasztottak vendég- vagy látogatói vízumot kapnak (ugyanúgy, mint pl. a fatimai látnok gyermekek), de nem válnak a Mennyország állampolgáraivá. Én nem gondolkoznék olyan biológiai alrendszerekben, amelyek még működőképesek maradnak, ugyanis az ismert esetekben az orvosilag igazolt halál állapota néhány perctől akár 1-2 napig is terjedhet és ez már eléri azt a nagyságrendet, ami Lázár esetében volt. Mivel azonban az eltávozott lelkek az időből az időtlenségbe lépnek, sokszor előfordul, hogy több órányi, illetve napnyi élményanyaggal térnek vissza, miközben testük csak percekig volt halott… A földi érzékszervek és a fizikai test központi idegrendszerének korlátaitól megszabadult lélek érzékelése és tudása megdöbbentő: gömbszerű látás a tér minden irányába, gondolatok közvetlen érzékelése beszéd helyett, helyváltoztatás a gondolat sebességével, közvetlen hozzáférés emberfeletti mértékű tudáshoz, stb.) -ez csak egy összesítés, ui. sokan csak szeretetet árasztó fényt látnak, néhányan viszont gazdag élménykkel és misszióval térnek vissza. Érdemszerzésre valóban nincs ebben a köztes állapotban lehetőség, hacsak azt nem tekintjük érdemnek, hogy az illető a más lelkek javát szolgáló visszatérése mellet dönt, mintegy áldozatot vállalva. A különítélet és az un. életút áttekintés (“life review”) közötti hasonlóság szembeötlő. Próbáltam az eddigi ismereteimet előadások formájában is összegezni ld. pl.: https://gloria.tv/video/rEJHfNFfaG4s3eiUmCZtVYxHM

    • Még két megjegyzésem lenne:
      1) A Mennyországgal és a feltámadt Krisztussal való közvetlen kapcsolathoz nem kell feltétlenül meghalni, mint ahogy ezt egyes misztikus szentek életében/tanúságtételeiben is láthatjuk. Orvosi oldalról nézve létezik pl. az un. “deathbed visions” jelensége, melynek során a haldokló, de még élő beteg is részesülhet olyan látomásokban, amelyek már “odaátról” származnak (pl. előzőleg elhunyt rokonok lelkei jelenlétének érzékelése, stb.). Ennek van egy speciális esete, az un. “terminal lucidity”, azaz egy értelmileg világos periódus közvetlenül a halál előtt, olyan végstádiumú betegeknél, akiknek a központi idegrendszere pl. valamely súlyos neurodegeneratív betegségben (pl. Alzheimer kór)tönkrement (ld. pl. http://www.jamda.com/article/S0167-4943(11)00186-5/pdf). Nyilvánvaló, hogy ez a végső luciditás nem a hirtelen gyógyulás eredménye…
      2) Sajnos sokan vannak, akik a halálközeli élmény beszámolókat pogány vallási tanokkal (pl. lélekvándorlás), vagy a “new age” egyes területeiről származó, ártó és lejárató magyarázatokkal látják el, így az értékes üzenet torzul, használhatatlanná válik. Ezért igen nagy szükség lenne napjaink tisztességes, poszt-materialista szemléletű kutatóinak és egyházunk teológusainak együttműködésére. Röviden a baj, amit érzékelek: értékes üzenet és pocsék interpretáció.

    • Még talán annyit tennék hozzá, hogy a testtől elvált lélek nem kerül valamilyen hibernált állapotba, tehát képes a megismerésre, de ez a megismerés már inkább az angyali megismeréshez hasonlít csak tökéletlenebb formában. Az akarat működése sem áll le, csak nem lesznek már döntések. Még az is elképzelhető, hogy ahogyan közeledik a tényleges elválás, a halál pillanata, az egyes alrendszerek kiesésével olyan új alrendszerek jelennek meg, amelyek már valamilyen értelemben véve „szellemibb” megismerésre adnak lehetőséget. De ez még mindig nem a halál. A halállal lezárul az érdemszerzés időszaka és megtörténik a különítélet, azaz meghatározódik az ember végső sorsa, ami vagy az üdvösség (valószínűleg a tisztítótűzön keresztül) vagy pedig a kárhozat.

    • Az üdvözültek színről-színre látják Istent, azaz ez az ismeret minden közvetítés nélküli ismeret. Ez az emberi természetet meghaladó látás, de nem lehetetlen, mert Isten fölemeli a természetet erre a szintre. Ez a megismerés az üdvözültek megismerése. A szentek, vagy akár az Ószövetség prófétáinak látomásai még nem azonosak a színről-színre látással, tehát ezekben is van valamilyen közvetítés. Itt Isten által a lélekbe öntött ismeretekről van szó, amelyek támaszkodhatnak a képzeletre.

      Az emberben, és tulajdonképpen már az állatvilág legfelső szintjén is a külső érzékeléstől megkülönböztetjük a belső érzékelést, amelyben megtörténik a külső érzékelés összefogása, képzetekben (phantasmata) való eltárolása, sőt ezek kiértékelése, ami az állat szintjén csak az ösztönökben történik. Az ember szintjén azonban ezt a régeget már átjárják a szellemi funkciók. Az értelem a képzetekből absztrahálja az általános, tért és időt meghaladó ismereteit. De említhetnénk a művészetet, amely erősen támaszkodik erre a „rétegre”.

      A testtől már elvált léleknek a megismerésére már nem áll rendelkezésére érzékszerv, magasabb idegrendszer. Ezért ennek a természetes megismerése hasonló az angyalok természetes (tehát nem természetfölötti) megismeréséhez. Itt az isteni megismerésben való olyan részesedésről van szó, amely eredményeként érzékszervek nélkül kerül a lélekbe az ismeret. Ez azonban még mindig közvetített ismeret. Ettől különbözik az üdvözültek (angyalok és emberek) színről-színre látása, amelyben semmilyen közvetítés nincs.

      A lélek és a test szétválását közvetlenül megelőző időben, amikor az ember elszakad a külső érzékeléstől, fokozott szerepe lehet ennek a belső érzékelésnek és (talán) már az új állapotot megelőzően szó lehet valamilyen lélekbe öntött ismeretről, amely még a teljes szétválás előtt fölkészít a különítéletre. Az azonban biztos, hogy, amint ez a szentek és próféták látomásaiban van, ez még nem a színről-színre látás.

  4. Nagyon köszönöm a részletes válaszokat! Elfogadom, hogy ez még nem színről-színre látás, hanem “valamilyen lélekbe öntött ismeret”. A nagy kérdés viszont szerintem az, hogy mit kezdjünk az így létrejött és nyilvánosságra került ismeretekkel (?).

Hozzászólás a(z) István bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>