A természetes istenismeret. 1.rész

Az 1. Vatikáni zsinat Dei Filius dokumentuma (DH 3004) a természetes istenismeretről (ezzel a témával már több régebbi bejegyzés is foglalkozott) ezt írja:

[Az] Anyaszentegyház hiszi és tanítja, hogy Isten, aki minden dolog kezdete és vége, a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető, mert „ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható” (Róm 1,20)…

A megfogalmazásban lehetőségről van szó, de a lehetőség megvalósulásairól nem történik említés. A szöveget olvasva két kérdés merülhet fel. Az első kérdés az, hogy miért volt fontos 1870-ben egy ismeretelméleti lehetőséget dogma formájában megfogalmazni. Ennek a kérdésnek a megválaszolására később, egy másik bejegyzésben még visszatérünk. A fontosságra utal, hogy a fentiek úgynevezett kánon formájában is megfogalmazódtak. A kánon határozottan állítja, hogy aki nem fogadja el ezt, az nincs a Katolikus Egyházzal közösségben. A második kérdés szerteágazó kérdés, amely már túlmutat a dogma tartalmán, ez a dogmaként megfogalmazott lehetőség konkrét megvalósulásaival kapcsolatos kérdés.

A fent idézett szöveg közvetlen folytatásában a kinyilatkoztatásról van szó. A zsinat a természetes istenismeretet nem egyetlen, mindenki számára kötelezően bejárandó útként említi:

 Eme isteni kinyilatkoztatásnak tulajdonítható…, hogy ami az emberi ész számára önmagában nem felfoghatatlan, azt az emberi nem jelenlegi helyzetében is mindenki könnyen, erős biztonsággal és minden tévelytől mentesen megismerheti.

Az emberi nem jelenlegi helyzetére hivatkozás az ősbűn utáni helyzetre való hivatkozás. Ezt az állapotot az emberi természet, az ember alapvető képességeinek, az értelemnek és akaratnak a sebzettsége jellemzi. Értelmünk nehézkessé válása, ismereteink egyoldalúsága, az összefüggések nem észrevétele, személyes állapotunk, a korszellem sokszor negatív hatása és még sok más tényező nehézzé tehetik azt az elmélyedést és következetességet, amely szükséges lenne az Isten felé vezető úton. Ezért az „emberi ész természetes világosságának” elhomályosulását az isteni kinyilatkoztatás fényessége ellensúlyozza. A zsinati szöveg utal azokra a titkokra is, amelyek megismerésére már a természetes értelem képtelen, amelyeket már csak hitünk érhet el.

Mindezek ellenére a zsinat fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a természetes értelem képes felismerni Isten létezését és bizonyos tulajdonságait. Valójában itt legtágabb értelemben véve a teremtés és a kinyilatkoztatás viszonyáról van szó. Értelmezhető-e a teremtés, a teremtett világ önmagában is vagy ez csak a kinyilatkoztatás keretében lehetséges? Ez a kérdés máig aktuális teológiai kérdés. Azt is lehetne ugyan mondani, hogy a történelem már eldöntötte a kérdést, hiszen volt tudomány a kinyilatkoztatás előtti időben is, és ma az egyetemeken tanított tudományok (természetesen a teológia kivételével) nem tekintik forrásnak a kinyilatkoztatást. A kérdést ezért leszűkítve kell feltenni: a világ kinyilatkoztatástól független értelmezése egyáltalán magában foglalhatja-e vagy szükségszerűen magában foglalja-e a világ teremtőjére vonatkozó ismereteket. Egyetlen konkrét istenérv tulajdonképpen válasz a kérdésre, mert a régi megállapítás szerint ab esse ad posse valet consequentia, azaz a tényből következik a tény lehetősége is. Az Isten létét kimutató gondolatmeneteket sokszor vádolják azzal, hogy következtetéseik eredményét már eleve, a priori feltételezik. Thomas Joseph White domonkos teológus Wisdom in the face of modernity (Bölcsesség a modernitás korában) című könyvének éppen az a célja, hogy kimutassa, hogy az arisztotelészi alapokra építő, Aquinói Szent Tamást követő iskola megközelítése és módszere helyesen értelmezve a priori feltételezések nélkül jut el Isten létezésének a tényéhez és Isten bizonyos tulajdonságainak az állításához. Erre a könyvre még későbbi bejegyzéseinkben visszatérünk.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy tulajdonképpen miért olyan fontos Isten természetes ésszel való felismerhetőségének az állítása. Első válaszként hivatkozhatunk magára a kinyilatkoztatásra, amely tartalmazza azt, hogy Istenről a kinyilatkoztatáson kívül is szerezhetünk ismereteket. A Szentírás és a hagyomány alapján jelentette ki az 1. Vatikáni zsinat a dogmát. De az ember teljessége és integritása is megköveteli azt, hogy amire az ember ember voltából (természetéből) fakadó képességei irányulnak, azt ezek a képességek el is érhessék. Később lesz szó arról, hogy tapasztalatunk szerint az ember értelme és vágya a végtelenre irányul, de ez az irányultság nem talál ebben a világban neki megfelelő tárgyakat. Ha tehát nem tudna az ember a tapasztalati világból kiindulva eljutni Istenig, ezeknek a törekvéseknek méltó tárgyáig, akkor teremtéséből kifolyólag csonka, torzó, befejezetlen lenne. Az első reformátorok szerint az emberi természet annyira megromlott, hogy Istenhez csak a kinyilatkoztatás, a kereszt titka által tud eljutni. A katolikus álláspontot szerint az áteredő bűn nem pusztította le az emberi természetet, inkább az összhang felborulása általi sebzettségről beszélhetünk. Az ember természetes integritásának szükségességét támasztja alá a természetfeletti rend ingyenessége is. A kinyilatkoztatás, a megtestesülés, a megváltás és ennek következtében Istenben való életünk, Isten eljövendő színről-színre való látása ingyenes adomány, amely messze meghaladja természetes képességeinket. Istenről, Isten létezéséről viszont beszélnek a kinyilatkoztatás körén kívül is. Ennek a beszédnek a feltétele Isten valamilyen természetes megismerése lehet. Ezzel teremtődik meg az a széles közösség, amelybe minden ember beletartozik, még akkor is, ha hozzá még a kinyilatkoztatás örömhíre nem jutott el. Így válik lehetővé, hogy beszélhessünk arról, amit a klasszikus teológia hitelőzményeknek (praeambula fidei) nevez.

Láttuk az előzőekben, hogy a természetes istenismerettel párhuzamosan, ezt akár helyettesítve is ott van a kinyilatkoztatásból származó ismeret. Fel lehet tenni a kérdést, hogy így vajon a természetes istenismeret csak a filozófusok, metafizikusok szakterülete-e vagy pedig ez ennél általánosabb. A válasz az, hogy ez minden ember lehetősége, anélkül, hogy különösebben járatos lenne a filozófiában, metafizikában. A különbség az, hogy a filozófiai, metafizikai típusú érvek tudományos érvek. Ezeknek egyik tulajdonsága az is, hogy minden érven kívüli, ezekhez képest a priori istenismeretet szisztematikusan ki kell zárniuk. Ellenkező esetben jogosan vádolják őket azzal, hogy feltételezik azt, aminek az igazolására törekednek. A nem filozófiai gondolkodásban egyszerre lehet jelen a kinyilatkoztatott és természetes ismeret, de nem egymástól elkülönülten, hanem egymással összefonódva. A kinyilatkoztató Isten, Ábrahám, Izsák, Jákob és Jézus Krisztus Istene (Pascal) egy felülről lefelé vezető irány felöl érhető el, míg a világ, saját magunk megtapasztalásából kiindulva alulról fölfelé haladunk. A két irány szigorú szétválasztása csak a filozófiai, metafizikai reflexió keretében lehetséges. Egy geometriai analógiát használva, a nem kifejezetten ilyen beállítódású hívő számára ebben a reflexióban valami olyasmi történik, mint a geometriában, amikor egy egyébként egyszerű szerkesztési feladat az által válik nehézzé, hogy a megoldásban vagy csak körzőt vagy csak vonalzót szabad használni. A filozófus számára azonban arról van szó, hogy saját tudományának elveit használva, saját tudományán belül jut el Isten létezésének belátásáig.

Fontos azt is megjegyeznünk, hogy az általánosabb körű megismerésben nem valamilyen velünk született, természetünknél fogva bennünk lévő istenismeretről van szó. Ami velünk született, ami természetünknél fogva adott, az képességeinknek, értelmünknek, akaratunknak a végtelenre irányítottsága. A körülöttünk lévő világ megértése folyamán sohasem jutunk el egy olyan állapothoz, amely állapotban megértésünkkel, ismereteinkkel teljesen elégedettek vagyunk. Valaminek az okok megismerése folytán elért megértése például kihívás az okok okainak a megértésére és így tovább. Akaratunk törekvése valamilyen világunkban található jó elérésével soha nem nyugszik meg teljesen, mert ezeket a javakat nem látja minden szempontból teljes jóságnak. Abszurd és értelmetlen lenne, ha az embernek ez a saját magáról való tapasztalata nem lenne egy olyan valami létezésével megalapozva, amely már teljesen kielégítő tárgya lehet az értelem és akarat végtelenre irányuló törekvéseinek. Az erre a dinamikára alapozott istenérvek 1komolyabb filozófiai háttér nélkül is érthetőek, viszont Isten létezésére nem utalnak azzal a szükségszerűséggel, amely a klasszikusabb érvek jellemzője. Egyébként a tudományos reflexiónak nem alávetett, „ösztönös” istenismeret nem csak az ember végtelenre irányultságból indulhat ki, hanem a körülöttünk lévő világból szerzett egyéb tapasztalatokból is (például valamilyen rend megtapasztalása, a keletkezés és elmúlás esetlegességének a megtapasztalása).

Jegyzetek:

  1. W.Norris Clarke SJ: The One and the Many, 14. fejezet

2 bejegyzés (“A természetes istenismeret. 1.rész”)

  1. “Felmerülhet az a kérdés is, hogy tulajdonképpen miért olyan fontos Isten természetes ésszel való felismerhetőségének az állítása.”

    Én igazából Isten természetes ismeretének “szükségességéről” beszélnék, mint a természetfeletti istenismeret szükséges előfeltételéről (conditio sine qua non).

    A thomizmus, s azzal ilyetén összhangban a zsinati meghatározások elvont értelemben (“in abstracto”) beszélnek “természetről”, mivel ún. “tiszta emberi természet” (natura humana pura)a valóságban nem létezik. Ténylegesen (“in concrete”) csak a “helyreállítandó emberi természet” (natura humana reparanda) és a “helyreállított emberi természet” (natura humana reparata) létezik jelen világunkban.

    A (metafizikai bizonyosságú) természetes istenismeret alapja a pőre emberi értelem, aminek engedelmességi képességére (potentia oboedientialis) épül járulékként (accidens) a hit teremtett kegyelméből táplálkozó természetfeletti hitbizonyosság (certitudo fidei). Járulék viszont nem áll fenn állag nélkül.

    Gratia divina supponit naturam humanam.

    • A kérdés az, hogy vajon a hit bizonyossága, amely egy természetfölötti járulék, milyen értelemben tekinthető egy másik járulékra, a természetes istenismeretre épülő járuléknak. Egyik járulék épülhet egy másik járulékra. Erre példa a természetes rendben az anyagi minőség járuléka, amelynek elengedhetetlen alapja a mennyiség járuléka. A tudományos, metafizikai értelemben vett istenismeret azonban nem lehet elengedhetetlen alap a jelen üdvrendben, mert ez hiányozhat. Szent Tamás szerint ennek a hiánynak az okai a következők lehetnek (ST II-II q.2 a.4): (1) A természetes istenismeret hosszú vizsgálódásnak a végén van, sok egyéb “tudományt” feltételezve. (2) Sokan a tudományos vizsgálatban nem képesek megfelelően előrehaladni az értelem tompasága vagy egyéb elfoglaltságok vagy a tanulásra való kevésbé alkalmasság miatt. Az üdvösséghez szükséges hitből azonban senki sem záródik ki. A járulék létezésének végső föltétele valamilyen szubsztancia létezése, amelynek ő a járuléka (eltekintve most az Oltáriszentségben lévő színektől). A természetfölötti járulékok létezésének a gyökere a megszentelő kegyelemben van, amely meghatározása szerint a lélek természetfölötti járuléka (minősége), de amelyet szoktak hasonlatként második természetnek is nevezni, mint természetfölötti életünknek az elvét.

      Azt hiszem, hogy a nem tudományos, szoros érteleben véve nem metafizikai, de valóságos természetes istenismeret kérdése teológiailag nincs kidolgozva, de lehet, hogy tévedek. El lehet-e jutni a metafizikai bizonyossághoz szoros értelemben vett metafizika nélkül?

      A natura pura időben soha nem létező állapotában a természetes istenismeret útjában feltehetően nem lettek volna meg a jelen üdvrendben fennálló akadályok vagy legalábbis nem ilyen mértékben.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>