Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy az ember szellemi megismerése az érzékszervek adataiból indul ki. Az anyagot megformáló, érthető formát az értelem kiemeli az anyagi környezetből és ez a forma mintegy külön (de nem független) életet él az emberi értelemben. Így értelmezendő az a tomista “szállóige”, amely szerint az értelem szinte minden lehet, mert ez befogadhatja azokat a formákat, amelyek az anyagi világban kizárólagosan formálják meg az anyagot. Egyszerre valami nem lehet ember is, meg fa is, kék is meg nem kék is. Az értelemben azonban az anyagi világban ugyanakkor, ugyanazon a helyen egymást kizáró formák egymás mellett, de egymással összefüggésben léteznek.

A tapasztalati világban létező formák világában felfedezhető bizonyos hierarchia. (Erről egy régebbi bejegyzésben is volt szó.) A hierarchia tetején a lényegadó formák (forma substantialis) vannak. Ezek a formák biztosítják a létezőnek az önálló létezésben megvalósuló egységét. Más formák viszont nem önálló létezést jelölő formák, hanem járulékos (akcidentális formák). Ezek a formák csak a másban való létezés formái. Így a kékség mint forma mindig valamilyen dolog kékségének a formája. Az önálló létező különböző részei ugyancsak a létező lényegadó formájától különböző formáknak tekinthetők. Így például a szív, a tüdő, a csontok formái nem azonosak az ember formájával, de ezek még sem önálló formaként léteznek, hanem beépülő formák. Az ember testét alkotó molekulák formája is a testbe való beépüléskor elveszíti önállóságát, lényegadó formaságát. Ez nem jelenti azt, hogy a molekulaságból következő tulajdonságok formái megszűnnének, ezek jelen vannak, de nem mint egy önálló molekula járulékos formái, hanem mint az emberi test egy részének formái. A tomista álláspont szerint ugyanazon létezőnek csak egyetlen lényegadó formája lehet, mert a létező egysége csak így biztosítható. A természettudományok vizsgálják az egyes formák és az ezek alatt lévő formák közti összefüggéseket. Jogos törekvése ezeknek a tudományoknak megvilágítani azt, hogy az alacsonyabb szint formáit, mint lehetőségeket, hogyan formálja meg a magasabb szintű forma. Így az orvostudomány vizsgálja azt, hogy az ember élete hogyan függ a szervek, a sejtek, az ezeket alkotó molekulák stb. sajátosságaitól. A természettudományoknak azonban nagy kísértése az úgynevezett redukcionizmus, amely a magasabb szintű formák teljes megértését az egyre alacsonyabb szintű formákra való visszavezetéstől reméli, jóllehet a magasabb szintű formák soha nem oldhatóak fel teljesen az alacsonyabb szintű formákra való visszavezetés által. Így a hierarchia tetején lévő lényegadó forma sem egyenlő az alacsonyabb szintű formákból adódó lehetőségek megformálásával, hanem ez közvetlenül formálja meg a formákat teljesen nélkülöző elsődleges anyagot (materia prima), amely önmagában, forma nélkül csak lehetőségként létezik. Az anyaggal a tényleges létezésben mindig csak valamilyen forma által megformálva találkozunk. Az elsődleges anyag valóságos része annak a metafizikai összetételnek, amelyben ez a lényegadó formával együtt adja meg  egy dolog lényegét, azt ami a dolgot azzá teszi, ami. A lényegadó forma sem létezik önállóan, ez csak anyagot megformáló formaként létezik. A tomisták az anyagot tulajdonítják az egyediség elvének (principium individuationis). Az elsődleges anyagból és a lényegadó formából való összetettségben a forma utal arra, ami például minden emberben közös. Ezért ez nem lehet az ember térben és időben való konkrétságának, egyediségének az elve. Az egyediség annak az anyagnak köszönhető, amelynek bármilyen megformáltsága esetén, a megformált létező rendelkezik a mennyiség (quantitas) tulajdonságával. Ennek következtében a megformált anyag mennyiséggel megjelölt anyag (materia quantitate signata) lesz. A mennyiség, a kiterjedés adja meg a lehetőséget arra, hogy az anyagban olyan részek, darabok legyenek, amelyek nem egyeznek meg egymással és így a megformáltság az anyagnak egy konkrét darabjára vonatkozzék. A mennyiséget nem úgy kell elképzelnünk, hogy ez az anyagnak egy olyan önálló formája lenne, amely alapjául szolgálna a lényegadó formával való megformáltságnak. Mindössze csak arról van szó, hogy az anyagnak nincs olyan megformáltsága, amelyben a megformált anyag nem rendelkezik a mennyiség, kiterjedés tulajdonságával. Ezzel tulajdonképpen meg is érkeztünk a tapasztalható dolgok nélkülözhetetlen tulajdonságához, a mennyiséghez, amely jelenthet számosságot, de jelentheti a különböző mértékek által meghatározott alakzatokat is.  A matematika tárgyainak valóságbeli alapja a tapasztalható világ dolgainak ez a nélkülözhetetlen, alapvető tulajdonsága. A mennyiség annyira nélkülözhetetlen tulajdonság, hogy minden más tulajdonság feltételezi ezt. Így például, ha színről van szó, mindig egy mennyiségekkel leírható felület színéről beszélünk. Az az absztrakció, amellyel a matematika elsődleges objektumaihoz jutunk, a tomista ismeretelmélet háromféle absztrakciójának az egyike. Egy régebbi bejegyzés már röviden foglalkozott ezekkel az absztrakciókkal.

Amint arról az előző bejegyzésben szó volt, az absztrakció tulajdonképpen a megismerésnek az a folyamata, amelyben értelmünk kiemeli az anyagi valóságot megformáló formákat és ezáltal ezek ismeretként értelmünk formái lesznek. Az emberi megismerés érzékszervekhez kötöttsége miatt az ember nem képes az összes formát egyetlen megismerési aktussal felfogni. Az érzékszervek konkréthoz, egyedihez kötöttsége miatt csak a sokaságot érzékeljük. A formák által megvalósított egység felismeréséhez arra van szükség, hogy “kiszabaduljunk” az érzékelés konkrétságából. Ezt a “kiszabadulást” megvilágíthatja az a mód, ahogyan egy képet, fényképet, festményt nézünk. Ha erős nagyításban, közel a képhez csak a részleteket nézzük, akkor a kép igazi “formája” nem lesz felismerhető számunkra. A részletektől el kell vonatkoztatnunk, a képtől bizonyos távolságra kell kerülnünk ahhoz, hogy az egész “formát” felfogjuk. A távolság következtében már nem látjuk azokat a részleteket, amelyek elvonnák figyelmünket az egész kép “formájától”. Az absztrakcióban is valami hasonló történik, ebben is megfelelő “távolságra” kell kerülnünk a konkrét érzékeléstől. Ezt a “távolságot” azonban nem térbeli eltávolodás által nyerjük, hanem az által, hogy értelmünk elhagyja az érzékelés konkrétságát, egyediségét annak érdekében, hogy felismerje, megértse az érzéki adatokban lévő, egységet megjelenítő formát. Ezután a lépés után már vissza lehet térni az egyedihez, de ez a visszatérés az egyedit már nem csak érzékszervi adatok összességének tekinti, hanem a megértett forma hordozójának, például embernek. Az első absztrakciós fokozatban elvonatkoztatunk az anyagi dolgokban jelenségekben tapasztalható egyediségtől, de nem vonatkoztatunk el attól, hogy ezek a dolgok, jelenségek anyagiak. Így jutunk el az ismeretek, a tudomány azon területéhez, amelyet a Physica szóval jelölhetünk. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, megemlítjük, hogy ez a terület mintegy legfelsőbb szinten a természetfilozófiát, a philosophia naturalis-t foglalja magában és ennek csupán egy része, a mai értelemben vett fizika. Ezen terület ismereteire jellemző, hogy az anyagi világból erednek, és az anyagiság nem zárható ki ezen ismeretekből. Így az ember fogalma értelmetlen, hibás az anyagiság feltételezése nélkül, hiszen ember anyag nélkül nem létezhet (itt a földön).

Témánk szempontjából az absztrakció második fokozata az érdekes. Ebben a fokozatban jutunk el a matematikai mennyiségek és alakzatok fogalmaihoz. Ezek a fogalmak is az anyagi valóságból származnak, de a matematikai fogalmak érthetőségének már nem feltétele az, hogy ezek az anyagiság valamilyen jegyét is hordozzák. Egy háromszög, egy prímszám elképzeléséhez, “megértéséhez” már nincs szükség semmilyen anyagra. A következő bejegyzésben tovább vizsgáljuk ezt az absztrakciót, de a teljesség kedvéért megemlítjük még az absztrakció harmadik fokozatát, a metafizikai absztrakciót is. Az absztrakciónak ebben a fokozatában ismereteink a létezőre irányulnak. A létezés vizsgálatához nem szükséges anyagi jegyeket feltételezni, de azt sem kell feltételezni, hogy a létezés csak anyagi eredetű lehet.