Az előző bejegyzésben azokról a fogalmakról volt szó, amelyeket a világban tapasztalható változásokon alapuló érv használ. Az érv logikája lényegében az oksági viszonyokat használó érv logikáját követi: épít arra, hogy a változó és változtató közötti viszony hasonlít az okozat és az ok közötti viszonyhoz. Ezek a viszonyok viszont emlékeztetnek a számok közötti kisebb-nagyobb viszonyhoz. Ha az A szám kisebb mint a B szám, a B szám pedig kisebb mint a C szám, akkor az A szám is kisebb mint a C szám, azaz A<B és B<C esetén A<C is igaz. A matematikában ezt a tulajdonságát tranzitivitásnak nevezik. Az oksági érv ezt a tranzitivitást használja, amikor abból, hogy A okozata B-nek és B okozata C-nek, következik, hogy A (közvetve) okozata C-nek is. Az oksági viszony esetében ez a reláció nyilvánvalónak tűnik, ez tulajdonképpen az elégséges ok, magyarázat fogalmából következik. Aquinói Szent Tamás okságról szóló érvében mégis röviden indokolta ezt: valami azért nem lehet saját magának, mint okozatnak az oka, mert az ok (nem feltétlenül az időben) előrébb van mint az ok. 

Szent Tamás változás tényéből kiinduló érve bővebben foglalkozik a változó és a változtató közti viszonnyal. Tulajdonképpen ez is oksági viszony. Abból indulunk ki, hogy a változás azt jelenti, hogy egy lehetőség átmegy a megvalósultságba, az aktualitásba. Ez önmagától nem történik meg, ez így értelmetlen lenne. Szükséges tehát egy olyan hatás, amely a változást létrehozza. A hatások megvalósultsághoz, aktualitáshoz kötödnek. Lehetőség nem tud hatást kifejteni. Tehát a változáshoz szükséges egy olyan aktualitás, amely forrása a változást előidéző hatásnak. Ez az aktualitás nem lehet meg a változóban, mert ebben a változás előtti állapot csak lehetőség. Fontos megjegyezni, hogy nem minden esetben szükséges az, hogy a változó és változtató két teljesen különálló létező legyen. A változó és a változtató egy egység különböző részei is lehetnek. Az érv szempontjából az a lényeges, hogy a változó és a változtató ne legyenek teljesen azonosak, megkülönböztethetetlenek.

A változás fenti fogalma metafizikai fogalom. A metafizika a mindennapi tapasztalatokból indul ki, ezek legáltalánosabb feltételeit, magyarázatait igyekszik megtalálni. A természettudományok, (így a fizika) is ezekből a tapasztalatokból indulnak ki, azonban elsősorban ezek mérhető, mennyiségi vonatkozásait vizsgálják. A mennyiség, a kiterjedtség a tárgyak alapvető tulajdonságai, sok más minőség is ezeken alapul, de ezek mégsem azonosak magukkal a tárgyakkal, ezek csak tulajdonságai a tárgyaknak. Ezért a fizikai fogalmak, törvények, az ezekre épülő elméletek, modellek kevesebbek mint a teljes tapasztalható valóság leírása. A törvények és fogalmak által feltárt változások és oksági háló nem merítik ki a valóságban lévő összes viszonyt. Ez nem jelenti azt, hogy az univerzumnak van egy olyan arculata is, amely a fizikán kívül lenne. A metafizikai értelemben vett változások nem a fizika változásain kívül vannak, hanem ezek mögött, vagy   inkább alattuk. A fizika a világunkban tapasztalható egyetlen mozgást sem ismer olyan mélységig, hogy ennek összes ható okát le tudná írni. Newton első törvénye így értelmezhető: ha előállna az a megvalósíthatatlan helyzet, hogy van egy egyenesvonalú, egyenletes mozgást végző test, amelyet semmilyen fizikai hatás nem ér, akkor a helyváltozás sebessége nem változna. A törvény által leírt helyzet ideális, de ebből nem következik az, hogy a törvény semmit sem mond a valóságról. A törvény egy olyan átvitt értelemben vett “szingularitást” ír le, amely  fáradtságos kísérletekkel megközelíthető, de soha el nem érhető. Egyébként a tömeg és a sebesség szorzata, a mozgásmennyiség (a lendület) az anyagnak az a tulajdonsága, állapota, amely az erőktől való mentesség esetén a helyváltoztatást okozza. Tehát itt is egy, a helyváltoztatás lehetőségétől különböző aktualitás, állapot okozza a folyamatos helyváltoztatást. Newton második törvénye szerint azonban ennek az állapotnak a megváltozásához már külső erő szükséges.

A fizikai törvények absztrakció, elvonatkoztatás eredményei. Mint ilyenek, a konkrét valóság olyan rétegeit törekednek leírni, amelyekből az általuk leírt hatások alapján ugyan teljesen nem vezethető le az éppen most tapasztalható világ, mégis ezek a törvények a valóságot írják le. Nem következik ugyan belőlük a teljes valóság, mégis a törvényekből valóságos dolgok következnek.

A fentiek szerint a változó és változtató közti relációra is jellemző az oksági viszonyokban tapasztalt tranzitivitás. Tehát ahhoz, hogy egy változás megtörténjen, hogy egy lehetőség aktualitássá váljon, szükséges egy változótól különböző változtató, aki aktualitásként kifejti a változást előidéző hatást. Ha a változtató aktualitás is változás eredménye, akkor ehhez a változáshoz is szükséges egy változtató aktualitás és így tovább. Ha azonban a láncban hiányzik  egy aktualitás, akkor változás sincs.

Maga a változásra alapuló érv a következő lépésekből áll:

1. A világban változásokat tapasztalunk.
2. Ha van változás, akkor léteznie kell egy változatlan változtatónak (azaz olyan aktualitásnak, amely nem változás eredménye).
3. Tehát létezik változatlan változtató.

Bővebben a 2. lépés szorul magyarázatra. Megmutatjuk, hogy ha feltesszük azt, hogy nincs változatlan változtató, de van változás, akkor ellentmondáshoz jutunk. Ha nem lenne változatlan változó, akkor minden, ami változtat maga is változik. A változók és változtatók nem alkothatnak zárt láncot (kört), mert ez a helyzet lényegében hasonló lenne ahhoz, amikor a változó létrehozná saját változását, előbb azonban láttuk, hogy ez lehetetlen. Ha véges sok olyan változtató van, amely maga is változik, akkor közülük kell lennie legalább egynek, amelyhez már nincs tőle különböző változtató. Ez azonban ellentmondás. Marad tehát a változtatók végtelen láncainak az esete. Ennek a láncnak bármely véges szeletét vesszük, az előbbiek miatt ellentmondáshoz jutunk. Az viszont, hogy a lánc bármely elemét megelőzi még egy elem, nem szolgáltatja azt az aktualitást, amely a láncban lévő változásokhoz szükséges. Ez így értelmetlen lenne. Tehát az a feltételezés, hogy nincs változatlan változtató, de van változás, ellentmondáshoz vezetett. Meg kell jegyeznünk, hogy az érvelés nem azt mutatta ki, hogy nem lehet végtelen sok változtató. Csak arról van szó, hogy ilyenkor is szükséges változatlan változtató.

Felmerül a kérdés, milyen tulajdonságai vannak egy változatlan változtatónak. Amikor eldobok egy követ, akkor olyan aktualitásban vagyok, amely okozója a kő repülésének. Ez az aktualitás azonban lehetőség további változásokra is, hiszem a következő pillanatban kezemet már másra is használhatom. Azonkívül nemcsak ez az egyetlen aktualitás van bennem, hiszen közben gondolkodom, beszélek stb. Az is nyilvánvaló, hogy nem vagyok azonos egyik aktualitásommal sem, ezeket birtokolom. Vajon hasonló “szerkezettel” rendelkezik-e a változatlan változtató, a mozdulatlan mozgató. Egyáltalán, hány ilyen van? Azonosítható-e ez a keresztények Istenével?

A theologia naturalis ezekkel a kérdésekkel már a szoros értelemben vett érveken kívül foglalkozik, használva az érvek eredményeit. Most csak röviden utalunk arra, hogy a változatlan változó változásokat előidéző működésének nem lehet sem kezdete, sem vége, mert ez már változást feltételezne. Valójában ez a működés kívül van az időn. Nehéz lenne elképzelni, hogy egy aktualitás működése kívül van az időn, ugyanakkor ennek a hordozója, az alanya más szempontokból  viszont az időben lenne. Ezért fel lehet tennünk, hogy változatlan változó teljes egészében változatlan, az időn kívül van, teljes megvalósultság lehetőségek nélkül, tiszta aktualitás, actus purus.  Ez arra is utal, hogy benne nincs összetettség, nem lehetnek benne valóságosan különböző részek. Ekkor ugyanis tartalmaznia kell egy lehetőséget, amelyet valamilyen külső oknak kellene aktualizálni. A különböző részek együttes léte ugyanis valamilyen külső közreműködőt tételez fel, aki ezeket összehozza, együtt tartja. Így az Actus Purus esetében külön hordozó alanyról sem beszélhetünk, amely hordozza a tulajdonságait. Az alany és egy tulajdonsága, az összes tulajdonságai ugyanazok, nem különböznek egymástól. A különbség csak a mi értelmünk számára létezik, értelmünk korlátai miatt. Az összetettségtől mentességet az “egyszerű” szó fejezi ki, így az Actus Purus egyszerű.