Az Oltáriszentség ünnepének, az Úrnapnak nincs külön prefációja a régi rítusban, ekkor a karácsonyi prefációt mondják a misében. A karácsonyi prefáció azért ad hálát az Atyának mert:

“az Ige megtestesülésének titka által dicsőséged új ragyogása árasztotta el lelki szemünket, hogy amikor látható módon ismerjük fel az Istent, általa a láthatatlan világ szeretetére ragadtassunk.

Isten transzcendenciájáról, a teremtett világot végtelenül meghaladó létezéséről tanúskodik a filozófiai istentan. Az értelem fel tudja ismerni Isten létezésének szükségességét és Isten néhány tulajdonságáról is tud valamit mondani. Ez a tudás azonban a teremtett világra támaszkodó tudás és a transzcendens és kimeríthetetlen Isten igazi létéről csak keveset mondhat. A szentháromságtan az Isten belső életét a teremtett világból vett, de a teremtettségtől megtisztított fogalmakkal próbálja megközelíteni. Ezáltal körül tudja írni, hogy mi a helyes és mi a téves, valamilyen homályos, de helyes ismeretünk is lehet a Szentháromságról. A Szentháromságról azonban semmit sem tudnánk, ha az Ige, az Atya Fia nem jött volna közénk. Az a tény azonban, hogy az Ige közénk jött, lehetőséget ad arra, hogy a Szentháromság egyik személyét, mint 2000 évvel ezelőtt Izrael földjén élő embert ismerhessük meg. Jézus azonban mennybemenetele után sem szűnt meg ember lenni: az a közöttünk lét, amely fogantatásakor elkezdődött, majd születése által Mária titkából mindenki által felismerhető emberi létként folytatódott egészen a keresztfáig és a feltámadásig, ma is valóság. Ez a valóság tartja fenn Jézus Krisztus Egyházát, ezt a valóságot ünnepli a liturgia, amikor az Örök Főpappal, Jézus Krisztussal közösségben imádja és dicséri Istent, könyörög az Atyához.

A mise átváltoztatásának szavai által az Ige új jelenléte kezdődik a mi világunk terében és idejében. Ezt a jelenlétet a fogantatás és az első Karácsony születése teszik lehetővé. Az eucharisztikus jelenlét hasonlít arra jelenlétre, amely azzal kezdődött, hogy a Szentlélek által Mária testéből új ember formálódott. Itt azonban nem új emberélet kezdődik, hanem Mária feltámadt és megdicsőült fiának egy új jelenléte. A kenyér és bor szubsztanciája, ami az alapja és hordozója a kenyér és bor járulékainak, átalakul Jézus testévé és vérévé. Ezért Jézus úgy van jelen a színek alatt, ahogyan mi vagyunk jelen testünkben, azzal a különbséggel, hogy míg jelenlétünket testünk járulékai, tulajdonságai jelzik, addig az Oltáriszentségben ezt a kenyér és bor szubsztancia nélkül ottmaradt járulékai, színei teszik. Ahogy az első Karácsonykor született gyermek útja az értünk vállalt halálon keresztül vezet a feltámadásig, úgy a szentmise misztériuma is dióhéjban utal Jézus teljes életére. A szentmise a keresztáldozatban való részesedése alapján vértelen, de valóságos áldozat Isten dicsőségére és bűneink bocsánatára. Jézus szentáldozásban magunkhoz vett teste pedig a feltámadt test, az új teremtésből való test, amely a szentségi színek alatt jelenvalóvá lesz a mi, végső céljához még el nem jutott világunkban is.

A régi rítus talán erre az összefüggésre utal azzal, hogy Úrnapján a karácsonyi prefációt mondatja. Amikor még nem volt paphiány, és egy papnak csak naponta egy misét lehetett mondani, karácsonykor akkor is meg volt engedve három mise mondása, így utalva az Ige megtestesülésének misztériuma és szentmise misztériuma közti összefüggésre. A megtestesülés következtében ismerhetjük fel látható módon Istent. Az Oltáriszentségben közvetlenül csak a színeket látjuk, de mégis felismerjük az ezek alatt jelenlévő Jézust, az Igét.