Jézus Krisztus szenvedése és halála által megváltotta az emberiséget, de ez a megváltás nem válik hatékonnyá azonnal minden emberben. Az egyes embereknek tagként kell kapcsolódniuk ahhoz a Főhöz, akiből a megváltás hatása, kegyelme árad a tagokra. Ez a kapcsolódás a hit és a szentségek által történik meg ¹. A hit és a szentségek szorosan összefüggenek egymással, a hit állapota a szentségek nélkül a megváltás után tulajdonképpen rendkívüli állapot (végső soron ez a vágyban való keresztség állapota).

Az üdvösség nem korlátozódik csak azokra, akik az Egyház szentségeiben részesülnek. A hit és a hit szerinti cselekedetek nélkül azonban lehetetlen az üdvösség ². A hit igazságok elfogadása, ahol az elfogadás indítéka maga az Isten, aki az Első Igazság. Az igazságokat általában érzékszervi tapasztalatunk alapján (például esik az eső) vagy értelmünk belátása alapján fogadjuk el. Ilyenkor értelmünk meghajol az igazság előtt, nincs szükségünk valamilyen akarati döntésre az igazság elfogadása érdekében. Persze ilyen esetekben is dönthet úgy az akarat, hogy az értelmi belátás ellenére sem fogad el valamilyen igazságot. Ezt mutatják azok a szkeptikus álláspontok, amelyek olyan igazságokat tagadnak, amelyek nélkül tulajdonképpen a mindennapi élet, a természettudományok gyakorlása sem lenne lehetséges. A hit igazságai azonban sem a tapasztalat, sem a gondolkodás számára nem beláthatók (jóllehet valamilyen ésszerűségről ezek esetében is beszélhetünk), ezért ezek elfogadása nem nélkülözheti az akarat döntését.

Zsidókhoz írt levél hitről szóló, 11. fejezete így fogalmazza meg a hit nélkülözhetetlenségét: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket” (Zsid 11, 6). Ez a megfogalmazás megadja azt a „minimumot” is, ami nélkül nincs üdvösség: hinni kell abban, hogy Isten létezik és azt is, hogy Isten az ember hozzáállása, viselkedése alapján jutalmaz (és büntet). Jézus Krisztus eljötte előtt a nemesen élő pogányok ezen hit alapján üdvözültek. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete így kezdődik: „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk.” (Zdid 1, 1). Meg kell jegyeznünk, hogy ez a hit nem természetes értelem által fölismert (filozófiai) igazság elfogadása, ez sohasem vezethet a természetfölötti üdvösségre. Ez a hit Isten valamilyen módon történő (akár csak egy személynek szóló) kinyilatkoztatásán alapuló hit. A Krisztus előtt élő pogány számára ez az üdvösségnek valamilyen „rendes” módja. Az üdvösségnek ez a módja megmarad Jézus Krisztus eljövetele után is akkor, ha valakihez nem jut el az Egyház tanítása, de itt már hiányosságról van szó, hiszen Jézus Krisztus eljövetele után a hitnek már kifejezetten a benne lévő hitnek kellene lennie. De az üdvösségből még sincsenek teljesen kizárva azok, akikhez önhibájukon kívül nem jut el az evangélium. Fontos megjegyeznünk azt, hogy minden üdvösséghez vezető hit Jézus Krisztus megváltásának a gyümölcse, még akkor is, ha a hit tartalmában ez kifejezetten nem is jelenik meg. A másik megjegyzés az, hogy a hit önmagában soha nem elég a megigazuláshoz és az üdvösséghez, ennek együtt kell járnia mindenek előtt a szeretettel, az ennek megfelelő élettel, cselekedetekkel.

A hitnek ez az implicit formája azonban törékeny. A maga anyagi valóságában megvalósuló, a bukott természet állapotában lezajló emberi életben nehezen alakul ki a hitnek az a stabilitása, amely a hit megtartásához, a hitnek megfelelő életben való kitartáshoz szükséges. Az Ószövetségben az ember értelmében elhomályosult természetes erkölcsi törvényekre a Tízparancsolat hívta fel a figyelmet, a hitet pedig szertartások támogatták. Aquinói Szent Tamás ezeket a szertartásokat is szentségeknek (sacramenta) nevezi (ST III q. 61. a. 3), mert ezek ószövetségi előképei voltak az újszövetségi szentségeknek. Ezek a szentségek a hit jelei voltak, de nem tartalmazták, eredményezték a hit megtartásához, a hit szerint élethez a kegyelmet. Az újszövetségi szentségei azonban a tökéletes értelemben vett szentségek, mert ezek tartalmazzák és okozzák a hithez, a hit megtartásához, a hit szerinti élethez szükséges kegyelmeket. Ezért a megigazuláshoz, az ebben való megmaradáshoz szükségesek az Egyház szentségei.  A megigazultság állapotának (első) elnyeréséhez szükséges a keresztség szentsége, hiszen Jézus Krisztus megparancsolta, mintegy törvényként kihirdette az apostoloknak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt 25, 19-20). Ez a törvény azokat kötelezi, akiknek kihirdették ezt: kötelezi az apostolokat, utódaikat és az őket hallgatókat. Ha valakit még a keresztség előtt ér a vértanúhalál, akkor mintegy saját kiontott vére által keresztelődik meg. Ha pedig a keresztséget valamilyen más módon akadályozza meg a váratlan halál, az üdvösség akkor is nyitva áll, az ilyen rendkívüli esetben a keresztség vágya helyettesítheti a tényleges keresztséget. Minthogy a törvény azokra érvényes, akik számára ezt kihirdetik, akikhez nem jutott el ez a kihirdetés, az evangélium hirdetése, azoknak nem jelenti a keresztség hiánya a biztos kárhozatot. Míg ugyanis az üdvösséghez Isten kifejezett, ingyenes kiválasztása szükséges, addig a kárhozatot önhibáján kívül senki sem vonja magára. Az pedig nem tekinthető valaki hibájának, hogy hozzá rajta kívül lévő okok miatt nem jutott el az evangélium.

A fentiekben említett implicit hit, az ennek megfelelő élet a hagyományos teológia szerint implicit vágyat (votum implicitum) is jelent a keresztség iránt (olyan életet él, hogy ha eljutna hozzá az Egyház, akkor örömmel venné föl a keresztséget). Az implicit hit kifejezés azonban pontosításra szorul. Az itt használt értelemben ez az implicit hit az egész emberiségnek szóló új kinyilatkoztatás, az Újszövetség megismerése által válhat explicitté, kifejezetté. Az Ószövetség hitében már ott volt az Istennel kötött szövetségben való hit, de ez még mindig nem tartalmazta kifejezetten a Szentháromságban, Jézus Krisztus megtestesülésében és megváltásában való hitet. A kinyilatkoztatás teljességében, az Újszövetségben már a hit teljes tartalma megjelent, úgy, hogy ezután már nem lesz új, egész emberiségnek szóló kinyilatkoztatás. Az „implicit” jelzőt mégis használhatjuk kétféle, de az előzőtől eltérő értelemben: (1) a dogmák kifejezetté, explicitté tesznek a Szentírásban és a Szent Hagyományban bennfoglaltan, implicite meglévő igazságokat; (2) a katolikus hívő hitének nem kell kifejezetten tartalmaznia az összes dogmát, a hit tartalma az, „amit az Egyház nekünk hinni előad” (Katolikus Egyház Katekizmusa 1814), de ez nem jelenti mindennek a tételes ismeretét.

Mint említettük, a hit önmagában, szentségek nélkül nem biztosítja azt a stabilitást, amely a hit mindvégig való megtartásához, a hit szerinti élethez szükséges. Az ember a testinek és a lelkinek az összetétele (a halhatatlan lélek a test lényegadó formája), ezért az ember életében kétféle vonzó erőről van szó: lelke szerint törekszik Isten felé, testével azonban az anyagvilághoz kapcsolódik. Az áteredő bűn következtében a lélek és a test közötti összhang meggyengült, az épségnek az az ajándéka, amelyet az első emberpár a megszentelő kegyelem kíséretében, az ember természetét meghaladó ajándékként kapott, elveszett. A megváltás hatásaként, a keresztségben az egyes emberben az áteredő bűn eltörlődik, de az eredeti épség ajándékát nem kapja vissza az ember. A szentségekben azonban az anyagi világból való jelek eszközként Isten akaratából, Jézus Krisztus rendeléséből lelki hatások hordozói lesznek, így mintegy új híd képződik az anyagi világ és az üdvösségre irányuló lelki hatások, az ember megszentelődése között. A szentségi jelek eszközi hatása által a lélekben a szentségi kegyelem működik. A régi teológia a szentségekkel kapcsolatban három dolgot különböztetett meg: sacramentum, res et sacramentum, res. A sacramentum szó a szentségi jelre, a res et sacramentum kifejezés a szentség olyan hatására utal, amely nem kegyelem, hanem a lélekbe nyomott, eltörölhetetlen szentségi jegy vagy pedig a legkiválóbb szentségben, az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére a kenyér és bor színe alatt. A res szó a szentség, által adott kegyelemre utal. (A kegyelmet mindig Isten adja, a szentségek Isten Jézus Krisztus által alapított eszközei ebben.)

Míg a hit, a remény és a szeretet aktusai az ember értelmének és akaratának pszichológiailag tapasztalható aktusai, addig a szentségek működése, hatása a lélekben közvetlenül, pszichológiailag nem mutatkozik meg. A szentség gyümölcsöző vételéhez azonban pszichológiai ártelemben vett felkészültség szükséges. Mindenekelőtt szükséges ehhez a hit, amely magában foglalja a szentségekben való hitet is. A gyermekkeresztség esetében is ott van ez a hit a szülök, a keresztszülők, végső soron pedig az Egyház hitében. A nem katolikusok áldozásában azonban hiányzik ez a hit. Maguk a szentségi jelek pedig nem olyan egyezményes jelek, amint például a fordított háromszög jelzi az elsőbbségadás kötelezettségét, hanem itt szimbolikus jelekről, szimbólumokról van szó, amelyek anyagukban és formájukban is utalnak arra történésre, amely a szentség hatására létrejön. De ezek a szimbólumok mégsem csak úgy jelzik ezeket a történéseket, ahogyan általában a zászló, a címer utal valamire, hanem ezek hatékony jelek, eszközi okként okozzák is azt, amit jeleznek. A szentségi életből fakadnak az értelem és akarat természetfölötti célra irányuló cselekedetei, a hit, a remény és a szeretet cselekedetei.