Aquinói Szent Tamás és az AL 8. fejezete (1). A belénk öntött és a szerzett erények

Az Amoris Laetitia apostoli buzdítás 8. fejezete a „bajbajutott” házasságokról és a szentségi házasságon kívüli párkapcsolatokról szól. (Ezzel az apostoli buzdítással már egy régebbi bejegyzés is foglalkozott.) A dokumentum több helyen is hivatkozik Aquinói Szent Tamásra, az említett fejezetben két hivatkozás van. Az alábbiakban az első ilyen hivatkozással foglalkozunk.

A hivatkozások végső soron azt igyekeznek igazolni, hogy azok állapota, akik szentségi házasságuk ellenére új kapcsolatban élnek, ugyan nem teljesen tökéletes, de valamilyen értelemben mégis elfogadható, annyira, hogy akár (bizonyos esetekben) áldozhatnak is. Az áldozás a dokumentumban kifejezetten ugyan csak egy lábjegyzetben van említve, de a dokumentumot hivatalosan ismertető Schönborn bíboros egyik interjújában megerősítette, hogy erről szó van (lásd régebbi bejegyzést). Amint látni fogjuk Aquinói Szent Tamás idézett szövegei egyáltalán nem támogatják ezt az álláspontot.

A Szent Tamásra való hivatkozásoknak tulajdonképpen azt kellene igazolniuk, amit a fejezet „kulcsszövege” így fogalmaz meg: „…már nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy mindenki, aki „szabálytalan” állapotban él, meg van fosztva a megszentelő kegyelemtől és a halálos bűn állapotában van” (232. oldal, az angolból való fordítások az én fordításaim). Ez nyitná meg ugyanis az utat a Kasper-féle javaslat, az elvált „újraházasodottak” áldozása felé.

Az első Szent Tamásra hivatkozó szöveg a fejezetben (232 o.):

Aquinói Szent Tamás maga elismeri, hogy valaki a kegyelem és szeretet állapotában van, jóllehet nem képes egyetlen erényt sem helyesen gyakorolni. Más szavakkal, jóllehet valakiben meg lehet az összes belénk öntött erény, mégsem képes ennek egyetlen jelét sem mutatni, mert az illető erény külső gyakorlása nehéznek bizonyul:  „Egyes szentekről azt mondják, hogy bizonyos erényekkel nem rendelkeztek, amennyiben nehézségeik voltak ezen erények gyakorlásával kapcsolatban, jóllehet megvolt bennük az összes erény készsége” (ST I/II q. 65 a. 3 ad 3).

A Szent Tamástól való idézetnek feltehetően azt kellene igazolnia, hogy a házasságtörő kapcsolatban valaki megmaradhat a megszentelő kegyelem, a szeretet állapotában, hiszen az ilyen ember esetében az erények gyakorlása nyilván nehézséget, hiányt szenved, de Szent Tamás ezt a hiányt nem tekinti feltétlenül a kegyelem, a szeretet hiányának. Ez a következtetés azonban csak akkor lenne helyes, ha az erények gyakorlásával kapcsolatos nehézségek minden esetben a halálos bűn állapotára utalnának. Az alábbiakból azonban világosan kiderül, hogy nem erről van szó. Egyébként Szent Tamás ugyanezen artikulus törzsében (respondeo dicendum…) határozottan megállapítja, hogy „az, aki a halálos bűn által elveszíti a szeretetet, elveszíti az összes belé öntött erkölcsi erényt is”, márpedig a házasságtörés nemét tekintve (ex genere suo) halálos bűn.

Aquinói Szent Tamás szövegének teljes megértése nem lehetséges a szerzett erények (virtutes acquisitae) és a belénköntött erények (virtutes infusae) közti különbség megvilágítása nélkül. A kérdés (ST I/II q. 65), amelyből az idézet van, az erények összefüggéséről, kapcsolatáról szól, a középpontban az erényeknek a szeretethez való viszonya van.

A megigazulás következtében a megszentelő kegyelemmel együtt a hit, a remény és a szeretet teológiai erényei is a lélekbe öntődnek. Maga a megszentelő kegyelem a léleknek természetfölötti tulajdonsága, amely a lelket felemeli arra a szintre, hogy képes legyen természetfölötti céljának, Isten színről-színre látásának elérésére. A megszentelő kegyelem nem helyettesíti a természetet, ennek ez csak olyan tulajdonsága, amelyet Isten közvetlen tevékenysége hoz létre. (Ez a közvetlenség azt jelenti, hogy míg a természetes történések, működések mögött két valóságos ok van: Isten mint elsődleges ok és valamilyen teremtett, másodlagos ok, addig itt nincs másodlagos ok.) A megszentelő kegyelem tehát nem helyettesíti, hanem módosítja a természetet. Analóg értelemben mégis lehet ezt új természetnek nevezni, mert ahogyan a természetből fakadnak természetes tevékenységeink, ehhez hasonlóan a megszentelő kegyelemből fakadnak a természetfölötti rend cselekedetei. Azt mondhatjuk, hogy a természet a cselekedetek távolabbi elve, a közelebbi elvek a természet (vele nem azonos) képességei. Az embernek mint szellemi létezőnek a két képessége az értelem és az akarat, de mint anyagi létezőnek vannak egyéb képességei is (ilyen például az érzékelés). A megszentelő kegyelmet kisérő teológiai erények, a hit, a remény és a szeretet az értelmet és az akaratot tökéletesítik úgy, hogy ezek a képességek Istenre, mint a természetfölötti rend szerzőjére és céljára irányuljanak. Jóllehet a teológiai erények nem azonosak azokkal a képességekkel, amelyeket tökéletesítenek, tehát a hit nem azonos az értelemmel, a szeretet és a remény nem azonos az akarattal, mégis analóg értelemben azt lehet mondani, hogy ezek a természetfölötti élet képességei. Ahogyan a természet az alapja a természetes képességeknek, úgy a megszentelő kegyelem az alapja a teológiai erényeknek, amelyek azonban különböznek tőle. A szeretetet (charitas) mégis valamilyen értelemben a megszentelő kegyelem szinonimájaként lehet használni. Ennek egyrészt az az oka, hogy a teológiai erények között a szeretet a legnagyobb (1 Kor 13, 13), a szeretet az, amely soha nem szűnik meg (1 Kor 13, 8). A másik ok az, hogy a szeretet és a megszentelő kegyelem szorosabban vannak egymáshoz kötve, mint a hit és a remény. A halálos bűn a szeretet megszűnését jelenti, hiszen a halálos bűn által valamilyen teremtett dologhoz való ragaszkodás megelőzi annak az Istennek a szeretetét, akit mindennél jobban kell szeretni. A halálos bűnnel megszűnik a szeretet, a megszentelő kegyelem, de a hit és a remény még nem tűnnek el. A halálos bűn állapotában a hitet és a reményt azonban már nem a szeretet élteti, már nem igazán élő hitről és reményről van szó, de a szeretet általi föléledés lehetősége nincs kizárva.

A dokumentum által idézett artikulus azzal foglalkozik, hogy lehetséges-e a szeretet erkölcsi erények nélkül. Szent Tamás álláspontja szerint ez nem lehetséges, ugyanakkor az a tapasztalat, hogy a megkereszteléssel, a szentgyónással az ember nem kerül az erények teljességének, teljes tökéletességének a birtokába. Itt azonban nincs ellentmondás, mert Szent Tamás határozott különbséget tesz az úgynevezett belénk öntött erkölcsi erények (virtutes morales infusae) és a gyakorlással szerzett erkölcsi erények (virtutes morales aquisitae) között. A természetes rend erkölcsi erényei a szerzett erények. Ezek azonban Szent Tamás szerint nem elegendőek a természetfölötti cél, a természetfölötti élet számára. A megszentelő kegyelemmel és a teológiai erényekkel együtt lelkünkbe öntődnek a természetfölötti erkölcsi erények is, amelyek képesítenek arra, hogy az erénynek megfelelő cselekedetek a természetfölötti élet Istenre irányuló cselekedetei legyenek. Szent Tamás arra a kérdésre válaszolva, hogy általában az erények számunkra természetünktől fogva adottak-e, tagadólag válaszol, de megemlíti, hogy azért vannak természetünkben olyan elvek, amelyek a szerzett erények természetes alapjának tekinthetők (ST I/II q. 63 a. 1). Így vannak az értelmi megismerésnek és az erkölcsi életnek olyan elvei, amelyek természetünkkel adottak, hasonlóan természetünkkel adott az akarat jó felé való törekvése is, ezek pedig az erények természetes alapjának tekinthetők. A természetes alapok azonban nem elegendők arra, hogy a természetfölötti életben is megfelelő alapok legyenek. Szent Tamás szerint ezen természetes alapok helyét a természetfölötti életben a teológiai erények veszik át. A természetes, szerzett erények azonban nem épülhetnek természetfölötti alapokra, ezért szükséges, hogy a természetfölötti rendben is meg legyenek azok az Isten által lelkünkbe öntött készségek, amelyek úgy viszonylanak a teológiai erényekhez, mint a természetes erények természetes alapjaikhoz. Ezek a készségek a belénk öntött erkölcsi erények (ST I/II q. 63 a. 3) 1. A belénk öntött erkölcsi erények azonban nem adják meg a szerzett erények készségeit, nem teszik fölöslegessé a szerzett erényeket. Szent Tamás az Amoris Laetitia által idézett szöveget közvetlenül megelőzően ezt így világítja meg (ST I/II q. 65 a. 3 ad 2, fordítás tőlem):

Néha megtörténik, hogy a készséggel rendelkező mégis nehézséggel találkozik a készségnek megfelelő cselekvéssel kapcsolatban és így ebben nem talál élvezetet és tetszést valamilyen kívülről jövő akadály miatt. Így például akiben megvan a tudomány készsége, nehézséget szenvedhet a megértésben az aluszékonyság vagy valamilyen más gyengeség miatt. Hasonlóan a belénk öntött erkölcsi erények gyakorlása nehéz lehet az előző cselekedetekből fakadó, erénnyel ellentétes beállítódás miatt. Ez a nehézség azonban ilyen módon nem érinti a szerzett erkölcsi erényeket, mivel a szerzett erény megszerzéséhez szükséges cselekedetek gyakorlása által eltűnnek az ellentétes beállítódások.

A fentiek kijelölik azt is, hogy milyen értelemben lehet a dokumentumban sokat emlegetett fokozatosságról beszélni. Addig lehet szó fokozatosságról, fejlődésről, amíg a szerzett erények fejlődése mellet jelen van a megfelelő belénk öntött erkölcsi erény. Ha azonban a halálos bűn miatt nincs már jelen a szeretet, a belénk öntött erkölcsi erények is eltűnnek, és ezután már nem lehet fejlődésről, fokozatosságról beszélni. A szeretet, a megszentelő kegyelem megszűnése után a természetfölötti erényekből csak a nem élő állapotba kerülő hit és remény marad meg. A szerzett erények azonban ideig-óráig megmaradhatnak, ezeknek ugyanis nem elengedhetetlen feltétele a természetfölötti szeretet. Ez magyarázza azt, hogy a házasságtörő állapotban lévő kapcsolatokban is lehetséges valamilyen hűség és a gyermekek felnevelésének kötelezettségét is lehet valamennyire teljesíteni. Ezek a csak szerzett erények azonban a természetfölötti élet szempontjából hiányosak a belénk öntött erkölcsi erények nélkül, amelyek a megtéréssel, a bűnbánattal a gyónás szentségében szerezhetők vissza.

A fejezet Szent Tamásra való második hivatkozásával egyik következő bejegyzés foglalkozik majd.

 

Jegyzetek:

  1. Megjegyezzük, hogy például a Boldog Duns Scotus János  álláspontját követő skotista iskolának véleménye szerint nincsenek belénk öntött erkölcsi erények. Az Amoris Laetitia apostoli buzdítás azonban nyilván Szent Tamás álláspontjára helyezkedve idézi őt.

Haladók és ultrakonzervatívok az Egyházban

Az utóbbi időben ez a blog ritkábban foglalkozott egyházpolitikai kérdésekkel. Inkább az Egyház folytonosságában fejlődő, előzményeit nem megtagadó, Aquinói Szent Tamás nyomában járó filozófia, teológia témáival foglalkoztunk. Most azonban megint egyházpolitikai témára kerül sor a Vatikáni Rádió honlapján megjelent egyik írással kapcsolatban. Az írás használja a haladó és (ultra)konzervatív kategóriákat. Már most meg szeretném jegyezni, hogy a cikk fenti, ideológiai szinezetű kategorizálását nem érzem helyénvalónak. Sajnos egyre inkább, ahogyan az idő halad, a heterodox-ortodox kategorizálás tűnik a helyesnek. A lappangó heterodoxia a tanítóhivatal által elítélt vélemények szintjéről egyre inkább a hivatalos, Vatikáni Rádió által is képviselt állásponttá válik. Azt hiszem, látható az a törekvés, hogy  Ferenc pápa környezetének, Ferenc pápa körül meghúzódó csoportoknak az elmúlt évtizedekben sokszor a tanítóhivatal által problematikusnak nyilvánított véleményével nem egyező véleményeket kiszorítsák az Egyházból, ezeket Egyházon kívüli véleményeknek nyilvánítsák.

Ez a tendencia jól tettenérhető az írás következő mondatában is: „Ez az ultrakonzervatív irány, már a II. vatikáni zsinattal is szembeforduló Lefebvre érsek és szakadár követői, a X. Pius Testvériség makacs ellenállását követi”. A szerző nem veszi tudomásul azt, hogy akikről szó van, éppen hogy nem Lefebvre érsek követői. Az igaz, hogy az ember néha irigykedve gondol a Szent X. Piusz Papi Testvérületre (ez a hivatalos név, a szerző még a „szent” jelzőt is kihagyja), akiknek a maguk körében nem kell szembenézni azzal a zavarral, amivel napjaink egyházában találkozunk. Bizonyos szempontból könnyű lenne kijelenteni, hogy felejtsük el ezt és tekintsük a Szent X. Piusz Papi Testvérületet a mi közösségünknek. Ez azonban éppen a megbélyegzett „ultrakonzervatívok” számára lehetetlen, akik ragaszkodnak a hitletétemény sértetlenségéhez, az 1. Vatikáni Zsinat dogmáihoz és így nem szakadhatnak ki Ferenc pápa joghatósága alól. Inkább vállalniuk kell a nehéz helyzetet és azt a nem könnyű feladatot hogy hűségesek maradjanak az Egyház örök tanításához és engedelmesen megmaradjanak az Egyház hierarchiájának egységében. Valamilyen szakadást ugyanis bizonyos értelemben véve már valóságnak lehet tekinteni. Az álláspontokban, a (például gyóntatási) gyakorlatban olyan ellentétek tapasztalhatóak, amelyek már összeférhetetlenek az Egyház tanításának egységével. Különben is, Ferenc pápa sűrűn idézett mondása szerint az idő fontosabb a térnél. Ezt alkalmazva, az egységet az időben is kell nézni, ez az egység nem csak egy adott pillanat térbeli egysége, hanem az a folytonosság, amely Jézus Krisztustól vezet a ma egyházáig.

Hogy ez a belső szakadás egyszer valóságos egyházszakadássá válik-e, nem tudjuk. Ennek van valószínűsége, de ez nem az „ultrakonzervatívok” miatt van így, hanem talán ez éppen akkor fog bekövetkezni, amikor Ferenc pápa egyik utóda a hitletétemény sértetlenségének szükségességét felismerve fog eljárni, ezt viszont azok, akik szinte hivatásszerűen a hitletétemény, a dogmák határán „partizánkodnak”, ezek súlyának csökkentésére törekednek, már nem fogják elfogadni. A jövőt azonban csak az isteni mindentudás látja.

Egy pár mondatban még visszatérünk a Szent X. Piusz Papi Testvérülethez. Ők Ferenc pápa szerint katolikusok. Lefebvre érsek jogtalan püspökszentelése nem lehet követendő út. Azt persze nem tudjuk még pontosan, mi történt azokban az időkben, amikor Joseph Ratzinger bíboros szinte az utolsó pillanatig közvetíteni próbált a pápa és Lefebvre érsek között. XVI. Benedek pápa felmentette a jogtalanul felszentelt püspököket a kiközösítés terhe alól, ami persze nem jelenti a helyzet végleges rendezését. Ennek ellenére néha úgy látszik, hogy ők mégis inkább az Egyház tanításának az egységében vannak, mint azok az egyházi hierarchia magas fokán állók, akik kétértelmű (sőt néha már nem is annyira kétértelmű) megnyilatkozásaik által rombolják az Egyház hitét. A Szent X. Piusz Papi Testvérület papjainak száma egyébként ebben az évben elérte a hatszázat, míg Európa bizonyos részein a papság kihalása egyre inkább realitás.

Maga az írás közvetlenül az Amoris Laetita buzdítás visszhangjával foglalkozik és ezzel kapcsolatban Szabó Ferenc jezsuita atya, akitől az írás származik, hivatkozik a témáról írt könyvére és Török Csaba atya erről írt „szakszerű ismertetésére”. Török Csaba atya szakszerűségével kapcsolatban egy idézet az egyik vele készített, szinódusról szóló interjúból:

Az nem merül fel, hogy szentségi házasságon kívüli párkapcsolatban élők áldozhassanak. Erről a kérdésről, a második szentségi házasság lehetőségéről, vagyis a házassági állapot egyházi rendezéséről szól a bíborosok vitája. Kasper szerint igen, Müller és Pell szerint nem lehetséges.

Látszik, hogy itt a bíborosok vitájának teljes félreértésről van szó. Sajnos éppen Kasper bíboros részéről merült fel a házasságon kívüli párkapcsolatokban lévők áldozáshoz engedése bizonyos feltételek között. Azt ugyanis senki sem vonta kétségbe, hogy a szentségi házasságban élők áldozhatnak. Maga Szabó Ferenc atya is megállapítja egy másik írásában, hogy nem erről van szó:

Történt itt egy kis előrelépés a Familiaris consortióhoz viszonyítva az elvált és újraházasodottak egyházi integrálását, bonyolult helyzetük megkülönböztetését, illetve egyedi estekben – különböző feltételekkel, penitenciatartás után – szentségekhez járulását illetően.

A fenti, az álláspontok zavarosságát, logikátlanságát illusztráló kis kitérő után térjünk vissza ismét az eredeti íráshoz, amelyben Szabó Ferenc atya így idézi a könyvét méltató Török Csaba atyát:

[a könyv] Bevezet minket a viták, a kételyek és kérdések birodalmába, egészen azokig a problematikus pontokig, amelyek a mai napig diszkussziókat gerjesztenek: ilyen a Humanae vitae kezdetű enciklika, vagy II. János Pál morális tanítóhivatalának értékelése, megítélése.

Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy ha a tanítóhivatal Ferenc pápát megelőző megnyilatkozásaival kapcsolatban helye van a „problematikus pontok” (Humanae Vitae és a meg nem nevezett Veritatis Splendor enciklikák) diszkussziójának, akkor miért nézik ezt rossz szemmel Ferenc pápa megnyilatkozásai esetében. Ha valaki az „utolsó parancs érvényes” katonai álláspontjára helyezkedik, annak azt is kellene tudnia, hogy az éppen most utolsó parancs abszolút értelemben nem az utolsó. Valójában ez az elv a tanítóhivatal súlytalanná válásához, relativizálásához vezet. Az Egyházat egy olyan emberi közösségnek tekinti, amely csak azt képes felismerni, hogy mit diktál egy adott helyzet. Így az Egyházra persze már nincs igazán szükség, vannak egyéb, emberi alapokon álló nemzetközi szervezetek.

Befejezésül még egy részlet az írásból. Szabó Ferenc atya írásában egy francia nyelvű folyóiratból, a Documentation Catholique-ből idéz:

Az erkölcsi normák nem változnak, de igenis változik a mi viszonyunk a normákhoz /amelyeket konkrét helyzetekben követünk/. És semmit sem lehet véglegesnek tekinteni a keresztény életen és a szentségeken kívül. Ebben a keretben, a morális (erkölcs) nem arról szól, hogy tudjuk: mi szabad vagy megengedett, hanem hogy miként tudunk jobban megfelelni annak, amit Isten elvár tőlünk. 

Ez az idézet sok mindent elárul. (Azt persze megmagyarázhatná, hogy miért tesz kivételt a szentségekkel kapcsolatban.) Világos az idézetből, hogy például nincsenek dogmák, amelyek hitigazságokra vonatkozó végleges kijelentések. Csak azt kell figyelni, „amit Isten elvár tőlünk”. Arra a kérdésre azonban nem kapunk választ, hogy honnan tudjuk, hogy Isten mit vár el tőlünk.

Másik érdekes kijelentés az, hogy „az erkölcsi normák nem változnak, de igenis változik a mi viszonyunk a normákhoz”. Ez mintegy „cseppben tengerként” tükrözi azt a terjedőben lévő álláspontot, hogy vannak ugyan erkölcsi normák, törvények, egyházi tanítás, de ezek mintegy fölöttünk lebegnek, elszakadva a pasztorális gyakorlattól, a mindennapi élettől, tehát nyugodtan lehet ezek figyelembevétele nélkül vagy ezeket eltorzítva eljárni. Ha pedig ezt az eljárást mégis valamilyen értelemben igazolni akarjuk, akkor a szöveg szerint a „megkülönböztetés” szót kell használni, vagy azt kell hangsúlyozni, hogy az idő fontosabb a térnél, vagy új dinamikáról kell beszélni, vagy azt kell mondani, hogy Ferenc pápa így reformálja meg az Egyházat. A lényeg tehát az, hogy vannak ugyan isteni, erkölcsi és egyházi törvények stb, de ezek „gumiból vannak”, nyugodtan feszíthetjük őket akár az ellentmondásig.

Boldog IX. Piusz pápa, Szent X. Piusz pápa, könyörögjetek érettünk!

Aquinói Szent Tamás a püspöki rendről és a pápaságról (SCG/IV 76.)

Az egyházi rendről szóló előző fordítások befejezéseként az alábbi fordítás a püspöki rendről és a pápaságról (Summa Contra Gentiles, 4. könyv, 76. fejezet) szól. 

76. FEJEZET

A PÜSPÖKI HATALOMRÓL ÉS ARRÓL, AMI EZEN BELÜL EGY ÉS A LEGFŐBB

Minthogy – amint mondottuk – az egyházi rend összes fokozatai egy bizonyos szentség által közöltetnek 1, és az Egyház szentségeit erre rendeltek szolgálják ki, szükségszerű, hogy az Egyházban jelen legyen annak a magasabb szolgálatnak a hatalma, amely által az egyházi rend szentségét kiszolgáltatják. Ez a hatalom a püspöki hatalom. Jóllehet ez Krisztus testének szentségét illetően nem haladja meg a papi hatalmat, meghaladja azonban ezt a hívőket illetően, mert maga a papi hatalom is a püspöki hatalomtól származik. A hívő néppel kapcsolatos kiemelkedő cselekmények végzése a püspöknek van fenntartva, a papok ilyen cselekményeket akkor végezhetnek, ha erre a püspök meghatalmazást ad. Ezért a papok által végzett cselekményekben olyan tárgyakat használnak, amelyeket a püspök szentelt meg. Így az Eucharisztia végzése folyamán püspök által megszentelt kelyhet, kehelyfedőt 2 használnak, az oltárt is a püspök szenteli föl. Ezért nyilvánvaló, hogy a hívő nép legfőbb kormányzása a püspöki méltóságra tartozik.

Jóllehet a népek különböző megyékben és országokban élnek, de amint egy az Egyház, szükséges az is, hogy csak egyetlen keresztény nép legyen. Így, amint az egyes helyen lakókhoz az egyetlen Egyház egy püspöke van rendelve, aki az ott lakók feje, úgy szükséges az is, hogy az egész keresztény népnek egyetlen feje legyen.

Továbbá, az Egyház egységéhez az is hozzátartozik, hogy az összes hívő a hitben egy legyen. A hitet illető dolgokkal kapcsolatban azonban kérdések merülhetnek föl. Az álláspontok sokfélesége megoszthatná az Egyházat, ha nem lenne meg az az egyetlen olyan álláspont, amelynek egységében megőrződik az Egyház. Az Egyház fennmaradásához tehát szükséges, hogy egyetlen ember álljon az egész Egyház élén. Nyilvánvaló azonban, hogy Krisztus nem engedi meg, hogy szeretett Egyházából a szükséges dolgok hiányozzanak, hiszen vérét adta érte, és már a zsidó nép közösségéről is ez van írva az Úr által: mit kellett volna még tennem szőlőmért és nem tettem meg  (Iz 5, 4). Nincs tehát okunk abban kételkedni, hogy Krisztus rendelése szerint egyetlen ember áll az egész Egyház élén.

Továbbá, aziránt sem lehet kétség, hogy az Egyház kormányzásának módja a legjobb, lévén ez annak rendelése szerinti kormányzás, aki által a királyok uralkodnak, a törvényhozók pedig igazságos törvényeket hoznak. A közösség kormányzása szempontjából pedig a legjobb, ha egyetlen ember kormányoz 3, amint ez nyilvánvaló, ha a kormányzás célját nézzük. A kormányzás célja pedig a béke, a béke és a kormányzottak egysége ugyanis a kormányzó célja. Az egységnek azonban jobban megfelel az, ha ennek oka egy és nem a sokaság. Nyilvánvaló tehát, hogy az Egyház kormányzásának módja isteni rendelés szerint az, hogy egy ember áll az egész Egyház élén.

Továbbá, a küzdő Egyház a megdicsőült Egyház mintája szerint létezik. Ezért mondja János a Jelenések könyvében, hogy látta Jeruzsálemet leereszkedni az égből, Mózesnek pedig megmondatott, hogy mindent a hegyen bemutatott minta szerint tegyen. A megdicsőült Egyház élén azonban ugyanaz az egyetlen van, aki az egész mindenség fölött uralkodik, tudniillik az Isten. Azt olvashatjuk a Jelenések könyvében (Jel 21, 3), hogy ők az Ő népe lesznek, maga az Istenük lesz velük. Tehát a küzdő Egyházban is egyetlen áll mindenek élén.

Ezért olvashatjuk Ozeás próféta könyvében (Oz 1, 11): majd összegyűlnek Júda lányai és Izrael fiai és egyetlen fejedelmet választanak, az Úr pedig ezt mondja (Jn 10,16): egyetlen akol lesz és egyetlen pásztor.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy az egyetlen fej és egyetlen pásztor maga Krisztus, aki az egyetlen Egyház egyetlen vőlegénye, válasza nem teljes körű válasz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Egyház összes szentsége Krisztus műve, ő ugyanis, aki keresztel, aki a bűnöket megbocsátja, ő az igazi pap, aki feláldozta magát a kereszt oltárán, az ő erejéből ajánlják fel testét naponta az oltáron. Minthogy azonban testileg nem lehetett jelen minden idők hívői számára, szolgákat bízott meg azzal, hogy a fentiekben említetteket a hívők számára kiosszák, amint erről az előzőekben szó volt. Ugyanezen ok miatt, mivel testi jelenlétét az Egyházban megszüntetni készült, szükséges volt, hogy valakit megbízzon azzal, hogy helyetteseként az Egyház gondját viselje. Ezért mondta Péternek mennybemenetele előtt: legeltesd bárányaimat (Jn 21, 17 és a következők). Szenvedése előtt pedig ezt mondta (Lk 22, 32): egykor majd megtérve, erősítsd meg testvéreidet. Krisztus egyedül csak neki ígérte meg, hogy neked adom a mennyek országa kulcsait, hogy megmutassa, hogy a kulcsok hatalma általa száll át másokra az Egyház egysége megőrzésének érdekében.

Az a vélemény is helytelen, amely szerint jóllehet Péternek megadta ezt a méltóságot, ez azonban nem száll át másokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Krisztus Egyházát úgy alapította, hogy ez az idők végezetéig fennálljon. Izaiás próféta szerint (Iz 9, 7): Dávid trónján és királysága felett fog uralkodni, hogy megerősítse és megszilárdítsa azt igazságban és igazságosságban, mostantól mindörökké. Nyilvánvaló tehát, hogy azokat, akik akkor éltek, úgy állította szolgálatába, hogy hatalmuk átszálljon az utánuk jövőkre, az Egyház hasznára az idők végezetéig. Ő maga mondta nekik: íme, én veletek vagyok a világ végezetéig (Mt 28, 20).

Ezáltal azonban kizárhatjuk azoknak a (vélelmezett) tévedését, akik vonakodnak engedelmesen alávetni magukat Péternek, nem ismerve el, hogy a római pápa az ő utóda és az egyetemes Egyház pásztora.

Jegyzetek:

  1. Amint ezt már az előző bejegyzésben említettük, a 13. századi teológia általában nem választotta el határozottan a szentségi rendeket a nem szentségi rendektől.
  2. A latin neve ennek palla.  Ez a jelenlegi használatban a kelyhet lefedő, vászonnal bevont karton.
  3. Ebből is látszik, hogy Szent Tamás nem a demokráciát tekinti a legtökéletesebb államformának.

Aquinói Szent Tamás az egyházi rend fokozatairól (SCG /IV 75.)

Az előző bejegyzésben közzétett fordítást folytatva, az alábbiak a Summa Contra Gentiles (4. könyv) egyházi rend fokozatairól szóló fejezetének (75. fejezet) fordítását tartalmazzák. A 13. századi skolasztika még nem foglalkozott azzal, hogy a diakonátus alatti rendek nem szentség, hanem csak szentelmény által közlődnek. Az egyházi rend fokozatai a fejezetben természetesen az ősi rend szerinti fokozatok. Ezeket a 2. Vatikáni Zsinat után eltörölték a három legfelső, szentségi fokozat, a diakónusi, papi és püspöki rend kivételével. A régi rítushoz tartozó papi közösségekben most is élnek régi fokozatok. (A felolvasói és a szubdiakónusi fokozat a bizánci rítusban is megvan.) Szent Tamás szövege azonban ma is alkalmas arra, hogy fölhívja a figyelmet az oltár szolgálatának méltóságára. 

75. FEJEZET

AZ EGYHÁZI REND FOKOZATAIRÓL

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az a képesség, amely valamely fő eredmény elérésére irányul, természeténél fogva rendelkezik nálánál alacsonyabb rendű, neki szolgáló képességekkel. Ez nyilvánvaló a mesterségek esetében. A mesterségéhez tartozó formát létrehozó mesterségnek szolgálnak az anyagot előkészítő mesterségek, a formát létrehozó pedig annak szolgál, ami a létrehozott mű céljára vonatkozik. A közelebbi célokhoz rendelt pedig a mű végső céljára vonatkozónak szolgál. Így például a favágás mestersége szolgálja a hajóépítést, ez pedig a hajó kormányzását, ez pedig a kereskedelmet vagy a haditengerészetet, annak megfelelően, hogy a hajózás különböző célokhoz rendelődhet.

Minthogy az egyházi rendben kapott hatalom a Krisztus testének felajánlására és a test hívőknek való kiosztására, továbbá a hívők bűntől való megtisztítására irányul, szükséges, hogy legyen valamilyen fő fokozata a rendnek, amelynek hatalma ezekre elsődlegesen terjed ki. Ez a fő fokozat pedig a papi fokozat, mások pedig ennek szolgálnak valamilyen módon az anyagok előkészítése által. Ezek a szolgálatok rendjei. Amint mondottuk, a papi hatalom két dologra terjed ki: a Krisztus testének felajánlására és arra, hogy a hívők a bűnök megbocsátása által alkalmassá váljanak az Eucharisztia vételére, ezért az alsóbb rendek szolgálatai ezek közül mindkettőre vagy csak az egyikre vonatkoznak. Az is nyilvánvaló, hogy az alsóbb rendek között az a magasabb rend, amely több vagy valamely nemesebb dologban szolgálja a papi rendet.

A legalsó rendek csak a nép előkészítése által szolgálnak. Az ajtónállók [ostiarii] nem engedik be a hitetleneket a hívők gyülekezetébe, a felolvasók [lectores] pedig a hit elemeire oktatják a katekúmeneket, ezért nekik az Ószövetséget tartalmazó könyvet adják át felolvasásra. Az ördögűzők [exorcistae] megtisztítják azokat, akik már oktatásban részesültek, de valamilyen módon a Sátán akadályozza őket a szentségek vételében.

A magasabb rendek a papi rendet szolgálják mind a nép fölkészítésében, mind pedig a szentség megvalósításában. Az akolitusok szolgálata azokra a nem szent edényekre terjed ki, amelyekben a szentség anyagát előkészítik, ezért szentelésükkor átadják nekik ezeket az edényeket (kancsókat). A szubdiakónusok szolgálatának tárgya a szent edények és a még nem konszekrált anyagok előkészítése. A diakónusok szolgálata ezen felül kiterjed a már konszekrált anyagokra, és ennek megfelelően ők Krisztus vérét adják a hívőknek 1.  Ezért ezt a három rendet, tudniillik a papok, a diakónusok és szubdiakónusok rendjét szent rendeknek nevezik, mert ezekben valami szenttel kapcsolatban teljesítenek szolgálatot. A magasabb rendek szolgálata magába foglalja a hívő nép felkészítését is. Ezért a diakónusokra rábízzák az evangéliumi tanítás előadását a nép számára, a szubdiakónusok pedig ilyen megbízást kapnak az apostoli tanítással kapcsolatban. Az akolitusok feladata, hogy gyertyák tartásával és ehhez hasonló szolgálatokkal járuljanak hozzá mindkét tanítás ünnepélyességéhez.

 

Jegyzetek:

  1. A hívők csak egy szín alatti áldozása a nyugati egyházban a 12-13. századtól kezdve terjedt el. Szent Tamás is rámutat arra, hogy az egy szín alatti áldozás nem helytelen gyakorlat (ST III q. 80. a. 12) gyakorlat. Ez egyébként a trienti zsinat kánonja alapján dogma (DH 1733)

Aquinói Szent Tamás a papságról (SCG/IV 74.)

Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae írását a gyónás szentségének tárgyalásánál abbahagyta. Rendtársai kérését, hogy az írást folytassa, visszautasította. Azt mondta, hogy nem képes már többet írni, mert ahhoz képest, amit tapasztalt, amit eddig írt, csak „szalma”.  Így a Summa szentségtani és eszkatológiai részét rendtársai írták meg az ő gondolatai alapján. Az alábbiakban a papság szentségéről szóló fejezetet (74. fejezet) a Summa Theologiae-t megelőző nagy teológiai összefoglaló művéből, a Summa Contra Gentiles (4. könyv) latin szövegéből fordítva adjuk közre.

74. FEJEZET

AZ EGYHÁZI RENDRŐL

Az előzőekből nyilvánvaló, hogy az összes, eddig tárgyalt szentségek esetében a lelki kegyelmet látható szentségi jelek közvetítik. Minden cselekedetnek azonban arányban kell állnia a cselekvővel. Szükséges tehát, hogy az előzőekben említett szentségeket olyan látható emberek szolgáltassák ki, akik lelki hatalommal rendelkeznek. Ugyanis a szentségek kiszolgáltatása nem az angyalok, hanem testben élő, látható emberek feladata. Ezért mondja az Apostol a zsidóknak írt levelében (Zsid 5, 1): minden főpapot az emberek közül az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban.

A fentiek indokolását máshonnan [is] vehetjük. A szentségek alapítása és ereje Krisztustól származik: róla mondja ugyanis az Apostol az efezusiaknak írt levele 5. fejezetében [Ef 5, 25-26]: Krisztus úgy szerette az Egyházat, hogy saját magát adta érte, hogy megtisztítva őt a víz fürdőjében, az élet igéjében megszentelje. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Krisztus a vacsorán testének és vérének szentségét adta tanítványainak, és meghagyta nekik, hogy ezt ismételjék meg: ez a szentségek eredete. Minthogy Krisztus Egyházban való testi jelenlétének megszűnésére készült, szükséges volt, hogy annak érdekében, hogy a szentségeket a híveknek kiszolgáltassák, maga helyett más megbízott szolgákat rendeljen, amint az Apostol mondja a korintusiaknak írt első levelében (1 Kor 4, 1): úgy tekintsenek ránk az emberek, mint Krisztus megbízott szolgáira és Isten titkainak az intézőire. Így tanítványaira bízta testének és vérének szentségét a konszekráció által e szavakkal: ezt tegyétek az én emlékezetemre. János evangéliuma szerint (Jn 20, 23) a tanítványoknak ugyancsak hatalmat adott a bűnök bocsánatára: akiknek megbocsátjátok bűneit, azok bocsánatot nyernek. A tanítványok arra is megbízást kaptak Máté evangéliuma szerint [Mt 28, 19], hogy elmenve tanítsanak minden népet, megkeresztelve őket. A megbízott szolga azonban úgy viszonylik úrához, mint az eszköz a fő cselekvőhöz. Amint a cselekvő az eszközt arra használja, hogy valami hatást érjen el, úgy a megbízott szolgát ura parancsa mozdítja valami végrehajtására. Szükséges azonban, hogy az eszköz arányban legyen a cselekvővel, ezért Krisztus megbízott szolgáinak hasonlítaniuk kell rá. Krisztus azonban mint úr, szerzőként és saját erejével szerezte meg üdvösségünket. Mivel Isten és ember volt, mint ember szenvedett megváltásunkért, istensége által pedig szenvedése üdvösséget hozott nekünk. Szükséges tehát, hogy Krisztus megbízott szolgái emberek 1 legyenek, és hogy valamennyire részesüljenek istenségében a lelki hatalom szerint, mert az eszköz valamennyire részesedik a fő cselekvő erejéből. Erről a hatalomról mondja az Apostol a korintusiaknak írt második levelében [2 Kor 13, 10]: az Úr hatalmat adott neki az építésre, és nem a rombolásra.

Helytelen lenne azonban az a vélekedés, hogy a tanítványok az ilyen módon Krisztustól kapott hatalmat nem adhatták volna tovább, ez a hatalom ugyanis nekik az Egyház építésére adatott, amint az  Apostol mondja. Mindaddig folytatódnia kell tehát a hatalom átadásának, amíg az Egyház építése tart, azaz a tanítványok halála után az idők végezetéig. Így tehát azért kapták a tanítványok Krisztustól a lelki hatalmat, hogy általuk ez másokhoz is eljusson. Az Úr a tanítványokon keresztül másokat is megszólított, amint ez kitűnik Márk evangéliumából (Mk 13, 37): amit nektek mondok, mindenkinek mondom. Máté evangéliumában pedig ezt olvashatjuk [Mt 28, 20]: íme, én veletek vagyok a világ végezetéig.

Minthogy a Krisztustól származó lelki hatalom az Egyház szolgáira átszáll, és a Krisztustól származó lelki hatások bizonyos látható jelek által érvényesülnek, szükséges hogy ez a lelki hatalom is bizonyos látható jelek által adódjon át az embereknek. Ilyen jelek a szavak formái és a meghatározott cselekedetek, mint a kéz föltétele, az olajjal való megkenés vagy a könyv, a kehely vagy egyéb, a hatalom gyakorlására vonatkozó tárgyak átadása. Amikor azonban valamilyen lelki dolog anyagi jelek által adódik át, akkor szentségről van szó. Nyilvánvaló tehát, hogy a lelki hatalom átadása valamilyen szentség hatása által történik. Ezt a szentséget az egyházi rend szentségének nevezik.

Az isteni nagylelkűséghez azonban az is hozzátartozik, hogy amikor valaki hatalmat kap valamire, akkor ezzel együtt azokat a dolgokat is megkapja, amelyek nélkül a hatalmat megfelelően gyakorolni nem tudná. A szentségek kiszolgáltatása azonban, amire a lelki hatalom irányul, megfelelő módon nem lehetséges az isteni kegyelem segítsége nélkül, így ebben a szentségben kegyelem közvetítődik, mint a többi szentségben.

Minthogy az egyházi rendben kapott hatalom a szentségek kiszolgáltatására irányul, a szentségek közül pedig a legnemesebb és a többi szentség beteljesedése az Eucharisztia szentsége (amint ez az előzőekből nyilvánvaló), szükséges, hogy az egyházi rendben kapott hatalomról elsősorban ehhez a szentséghez való vonatkozásában beszéljünk, mert a dolgok a céljuk szerint osztályozódnak.

Egy hatást kifejtő erő egyrészt erő valamely tökéletesség közlésére, másrészt erő az ezt befogadó felkészítésére is. A tűznek is ereje van arra, hogy saját formáját valami másra átvigye, de arra is, hogy a másikat erre előkészítse 2. Minthogy az egyházi rend hatalma kiterjed Krisztus teste szentségének elkészítésére és a hívőknek való szétosztására, ennek arra is ki kell terjednie, ami hívőket alkalmassá teszi a szentség megfelelő vételére. A hívő azonban akkor alkalmas ennek a szentségnek a megfelelő vételére, ha mentes a bűntől, nem lehet ugyanis másként azzal a Krisztussal lelkileg egyesülni, akivel az áldozás szentségileg egybeköt. Szükséges tehát, hogy az egyházi rend hatalma kiterjedjen a bűnök megbocsátására is azon szentségek kiszolgáltatása által, amelyek a bűnök bocsánatára vannak rendelve. Ilyen szentségek a keresztség és a gyónás, amint ez az előzőekből világos. Ezért, amint meg van írva, az Úr tanítványainak, akikre rábízta testének szentségét a konszekráció által, hatalmat adott a bűnök megbocsátására is. Ez a hatalom a kulcsok hatalma, amelyről az Úr beszél Péternek Máté evangéliuma (Mt 16, 19) szerint: neked adom a mennyek országa kulcsait. A menny ugyanis aszerint nyílik meg vagy zárul be valaki számára, hogy a bűnnek alá van vetve vagy mentes a bűntől. Ezért ezeknek a kulcsoknak a használata a megkötés és a feloldozás, tudniillik a bűnöktől, amint erről az előzőekben volt szó.

 

Jegyzetek:

  1. Nem pedig angyalok.
  2. Itt lehet például arra gondolni, hogy a tűz hője valamit kiszárít, mielőtt még az lángra lobbanna.