A biológia és a hülémorfizmus. 1. rész

Az előző bejegyzésben említettük, hogy a helyes természettudományos ismeretek, elméletek értelmünk olyan meghatározottságainak, megformázottságainak tekinthetők, amelyeknek alapja a dolgok lényegadó formája. Ez a forma ugyan az érzékeléshez kötött emberi megismerés számára közvetlenül elérhetetlen, mégis az érzéki tapasztalatok feldolgozása által, szellemi ismeretként a lényegadó formában lévő részesedésnek tekinthetők. A részesedés, participatio tomista filozófiában gyakran használt fogalma arra utal, hogy valami részesedőként befogad valami olyat, amit a maga teljességében nem ő, hanem más birtokol. A következőkben közelebbről megvizsgáljuk ennek a részesedésnek a lényegadó forma által megformált szubsztanciában lévő alapját, elsősorban a biológia szempontjából.

Amint arról már többször is volt szó, az elsődleges anyag (materia prima) lényegadó forma (forma substantialis) általi megformáltsága nem jelent olyan homogenitást, amilyennel első látásra például a (nem lényegadó) forma által megformált szobor esetében találkozunk. (Az alaposabb vizsgálat persze ezen mesterséges megformáltság esetén is kimutatja, hogy egyáltalán nincs szó például a márvány, bronz homogenitásáról.) Különösen az élőlények esetében látszik ez, ahol a lényegadó forma és az elsődleges anyag között sokféle forma helyezkedik el, amelyek közül egyes formák beépülnek más formákba és ezáltal egy hierarchia jön létre. Ehhez járul még a különféle formájú dolgok együttműködése, amellyel kapcsolatban vezérlésről, programszerű működésről beszélhetünk. A lényegadó forma az elsődleges anyagot formálja meg, de amikor az új szubsztancia keletkezik, akkor ez a már valamilyen módon előzőleg is megformázott anyagból jön létre. A keletkezéskor a már meglévő formák beépülhetnek az új szubsztanciába, ennek részeivé válhatnak. Az új szubsztancia létrejöttekor tehát nem az történik, hogy az elsődleges anyag a jelenlevő összes forma megsemmisülése után fogadja be az új formát. Egyes meglévő formák az új szubsztanciában is jelenlévő formává válhatnak, de ezek csak beépülő részek, összetevők formái lehetnek.

A fentiek megértését segítheti egy analógia, amely megvilágítja a mesterséges formák és a lényegadó formák közti fontos különbséget. Amikor az autógyárban egy autó készül, ez különböző részek különböző módon történő összeillesztése, összeszerelése által történik meg. Az összeszerelés után is megmarad azonban a részek önállósága és az autó működése által megvalósuló egység nem jár azzal, hogy az autó ontológiailag is egy egységgé válik. Amikor azonban a természetben keletkezik egy új szubsztancia – például két hidrogén- és egy oxigénmolekula egyesüléséből egy vízmolekula – akkor megszűnik a beépülő részek önállósága és egy új ontológiai egység jön létre. Az önállóság elvesztése azonban nem jár együtt a teljes forma megszűnésével, ez ugyanis megmarad a beépülő rész formájaként. A beépülő dolgok ugyanazon fajhoz tartozó szubsztanciák esetében is bizonyos tulajdonságaikban különbözhetnek egymástól, ennek következtében az előálló új szubsztancia olyan jegyeket is viselhet, amelyek különbözhetnek más, ugyanabba a fajba tartozó szubsztancia ilyen jegyeitől. Ezért az emberek nemcsak abban különböznek egymástól, hogy a térben különböző helyen vannak, hanem külső megjelenésükben (például a bőrük színe), de még belső tulajdonságaikban (különféle jellemvonások, karakterológiai típusok, különböző kiemelkedő tehetségek) is különböznek egymástól. (Az egypetéjű ikrek esetében a kezdeti beépülő formák nagymértékű hasonlósága okozza az ikrek nagymértékű hasonlóságát.) Ez, a lényeges jegyek azonossága mellett meglévő különbség különösen a sok beépülő formát tartalmazó szubsztanciák esetében tapasztalható. Az elektronnak nincsenek „személyes” tulajdonságai, de még az ugyanazon fajtába tartozó kutyák is különböznek egymástól külső (és belső) tulajdonságaikban.

A fentiekben láttuk, hogy a mesterségese egységek, gépek esetében az egységes működés külsődlegesen, valamilyen mechanizmus által valósul meg, anélkül, hogy a részek elveszítenék ebben, a nem ontológiai egységben önálló létüket. A szubsztanciába beépülő formák azonban nem önálló formák, hanem a beépült részek formái. A beépülő formák önállóságának elvesztése nem természettudományosan felismerhető tény, ez a (tomista) filozófia elemzésének a megállapítása, amely szerint, ha ezek megtartanák szubsztanciális önállóságukat, akkor ez által a befogadó szubsztancia egysége lenne veszélyeztetve. A természettudományok azonban eltekinhetnek ettől a ténytől. Ezt még úgy is megtehetik, hogy ezt nem tagadják, hanem csak elvonatkoztatnak ettől és így vizsgálják például az élő szervezet működését. Így válik a természettudományok tárgyává azoknak a mechanizmusoknak a vizsgálata, amelyek az élőlény, a faj egységének a megvalósulására irányulnak anélkül, hogy ezen egység filozófiában fölfedezett formai okáról, a lényegadó formáról szó lenne. Ezek a vizsgálatok felderítik ezeket a mechanizmusokat, illetve olyan elméleteket eredményezhetnek, amelyek ennek az egységnek természettudományos szintű magyarázatát adják. Az így adott magyarázat arra ad választ, hogy a szervezet különböző alkotóelemeinek elhelyezkedése, szerkezete, a köztük lévő oksági viszonyok hogyan valósítják meg azt az egységet, amelynek, mint elvnek a létezését a filozófia ismeri föl.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez a felfogás nem jelenti-e a valóság indokolatlan megkettőződését, nincs-e külön egy filozófiai valóság és egy természettudományos valóság. A filozófia válasza erre a kérdésre nyilvánvaló: nincs két külön valóság, hanem csak két megismerési mód. A filozófiai elemzés csak a dolgok általános szerkezetét, összetettségét deríti fel, ennek az összetettségnek a leírására használja (többek között) az anyag-forma fogalompárt. Magának a formának a részletes tartalmi megismerésérére, a működésére nézve azonban a metafizikai absztrakció nem adat elegendő támpontot. Az emberi megismerés sajátos jellegének megfelelően erre a természettudományos módszerek alkalmasak.

A redukcionizmus, amely elveti az anyag-forma összetettséget és amely nem természettudományos, hanem inkább egy „filozófiai” álláspont, nem tud elszámolni az általunk megtapasztalható egység tényével. Ez az egység legteljesebben saját személyes tapasztalatunkban jelenik meg, olyan egységnek tapasztaljuk magunkat, amely nem magyarázható azzal, hogy mi végső soron elemi részecskék speciálisan elhelyezkedő és az elhelyezkedésnek megfelelően működő aggregátuma vagyunk. A redukcionizmus sem tagadhat valamilyen egységet, de ez az egység érthetetlen, értelmetlen egység. Az ókori atomizmus az egységet az oszthatatlan, változatlan atomokban találta meg, de nem tudta megmagyarázni ezek létezését, ezek oszthatatlanságát. Hasonló a helyzet a mai természettudományokban (fizikában) is, amelyekben az egyre elemibb összetevőknek a felderítése folyik. Ha azonban ezeket csak a természettudományok szempontjából nézzük, egységük továbbra is érthetetlen marad, hiszen a tudomány haladását éppen az jelenti, hogy összetételüket kutatjuk. Vagy megelégszünk azzal, hogy a megválaszolásra váró kérdések nyitottak maradnak (és ez a természettudományokon belül egy működő álláspont), vagy pedig elfogadjuk a filozófia elemzés eredményét, amely ugyan nem egyértelműen, hanem csak analógiaként kijelöli az egység és különbözőség két elvét, amely elvek minden szubsztanciában megvannak úgy, hogy ezek egymástól fizikailag nem választhatóak el, de amelyek egymást feltételező, mégis egymástól valóságosan (metafizikailag) különböző elvek. Ezek az elvek jelölik ki azokat a fő irányokat, amelyek felé a természettudományos kutatások haladnak, jóllehet ezek maguk a kutatók jelentős része számára idegen elvek.

A természettudományok és a hülémorfizmus. 3.rész

A természettudományoknak az a feladata, hogy az anyagi világunkban tapasztalható jelenségeket, eseményeket, összefoglalva változásokat megértse. A megértésre való törekvés keresi a változások alapját, magyarázatát. A filozófia a változások lehetőségének végső feltételét a képesség és ténylegesség általi összetettségben találja meg. Azt azonban, hogy az egyes dolgokban lényegüknél fogva milyen képességek vannak, a dolgok lényegadó formája határozza meg. Fölülről, a filozófia oldaláról nézve tehát a természettudományok a dolgok lényegét (amelynek formai összetevője a lényegadó forma, anyagi összetevője pedig az elsődleges anyag) igyekeznek megismerni. A probléma az, hogy nekünk embereknek nincs közvetlenül a lényeget látó, a lényeget megismerő képességünk. Nekünk a lényeghez az érzékelhető jelenségek megismerése által kell eljutnunk, ezáltal tudjuk megragadni a lényeget, először homályosan, majd a megismerés, a tudomány haladása következtében egyre pontosabban, részletesebben, átfogóbban. A tisztán szellemi megismerésben (például az angyalok megismerésében) nincs szükség fokozatosan előrehaladó tudományra, kísérletekre elméletekre, mert ők „intuitívan” látják a dolgok mivoltát.

A természettudományok tehát az elsősorban a filozófia által fölismert lényegadó forma megismerésére törekednek, de ők ezt általában nem tudják, a tudományos tevékenység folyamán ettől eltekinthetnek. A jelenségek összefüggései, szabályszerűségei anélkül is kutathatóak, hogy tudnák, hogy ezek mögött végső soron a lényegadó forma áll. Ez tette lehetővé a filozófia és természettudományok újkorban bekövetkezett szétválását. Ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a természettudományok és a filozófia két teljesen idegen, összefüggéstelen világgal foglalkoznak. A két tudomány közti viszony leírására alkalmazhatnánk a mostanában sokszor használt „meta” szócskát is.  A természettudományok foglalkoznak a természetben lévő változatosságban lévő egységgel, szabályszerűséggel, anélkül hogy feltennék a kérdést, hogy ez az egység, szabályszerűség egyáltalán miért van. Ezekkel a kérdésekkel a filozófia természettudományokhoz képest „meta” rendszere foglalkozik. A mai filozófia megközelítése sokszor ilyen alulról felfelé (bottom up) történő megközelítés.

A világunkban tapasztalható dolgok részekből állnak, ezek a részek ismét részekből állnak és így tovább. Ez a részekből álló összetettség azonban alapvetően különbözik a filozófia, metafizika által fölfedezett összetettségtől (szubsztancia-járulékokképesség-ténylegesség, lényeg-létaktus, anyag-forma). A filozófiai összetettséghez az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáinak az elemzése folyamán jutottunk el. Ezekben az összetettségekben az összetevők ugyan valóságosan különböznek egymástól, de semmilyen fizikai, kémiai, természettudományos elemzés nem tudja őket megkülönböztetni. Még sem lehet azt mondani, hogy a két összetettség független egymástól.

A természettudományos összetettséget legkiterjedtebben az élőlények „szerkezetén” lehet bemutatni. Az élő szervezetek szervekből, szerveket alkotó szövetekből, sejtekből, a sejteket alkotó molekulákból, a molekulákat alkotó atomokból, az ezeket alkotó elemi részekből állnak. Ennek a hierarchiának a tetején a szervezet áll, az alján pedig az elemi részek. Ezt a hierarchiát fogja közre a filozófia lényegadó formája és elsődleges anyaga. Minden önálló anyagi létezőben a formák hierarchiájának tetején a lényegadó forma van, a hierarchia legalján pedig formátlan anyag. A természettudományok számára azonban ennek a hierarchiának csúcsa és legmélyebb rétege közvetlenül nem elérhető, ezeket csak a filozófiai elemzés fedezi fel. A lényegadó forma és az elsődleges anyag azonban nemcsak egyszerűen közrefogja a természettudomány által megtapasztalható formákat, hanem ez egyben a teljes hierarchiát átjárja. Így például az élő szervezetet alkotó elemi részek sem vonhatják ki magukat a lényegadó forma általi megformáltságból olyan módon, mintha ezeknek csak az őket közvetlenül magába foglaló atomi szinthez lenne közük. A tomista filozófia szerint a szubsztanciákban csak egyetlen lényegadó forma van, amely közvetlenül megformálja a formátlan elsődleges anyagot. Ez az elv azonban nem jelent olyan homogenitást, ami tagadná a természettudományos összetettség tapasztalatát. Így például az élő szervezetbe beépülő dolgok (többek között a testünk háromnegyed részét alkotó víz molekulák) formái megszűnnek az elsődleges anyagot közvetlenül megformáló formák lenni, de ezzel együtt nem veszítik el a korábbi lényegadó formájuk alapján meglévő tulajdonságaikat, amennyiben ezek összeegyeztethetőek az élő szervezet egységével.

Amint láttuk az anyag-forma viszonyban a lényegadó forma képviseli azt a teljes meghatározottságot, ami által a teljesen meghatározatlan elsődleges anyag annak az anyaga lesz, ami a dolog. Azt is említettük, hogy ennek a viszonynak, meghatározottságnak a teljes tartalmát emberi értelmünk nem képes közvetlenül megismerni. Mégis ez a forma tükröződik az általunk megismert természeti törvényekben, emiatt lehet ezeket a törvényeket valamilyen értelemben általános törvényeknek tekinteni. Természeti törvények a valóságban, külön létezésként nincsenek. A természeti törvények létezési helye az emberi értelem, mégis a természet ezek szerint működik. Az általunk közvetlenül nem megismerhető lényegadó formából a természeti törvények megismerése által értelmünk valamilyen megformáltsága keletkezik. Ha helyesen ismertük fel a természeti törvényt, akkor értelmünk ezen formája részesedésként viszonyul a dolgot, dolgokat megformáló lényegadó formákhoz.

A fentiek megértésében segít ha az emberi megismerést tágabb környezetben nézzük. Isten számára a dolgok formája olyan, mint a tervező számára a megvalósult terv meghatározottsága, formája. Isten nem a megvalósulás alapján ismeri a dolgok formáját, hanem az Ő teremtő eszméiben. Ezért neki teljes ismerete van a dolgokról és egyedül csak neki van teljes ismerete. Az angyali ismeret is tisztán szellemi eredetű ismeret, jóllehet az ő esetükben nem beszélhetünk tervezőről és ezért a teljes megértésről sem. Az emberi megismerés azonban az érzékeléssel kezdődik, ebből kiindulva emelkedik fel a dolgok lényegének valamilyen szintű megismeréséig. A megismerendő forma ismeretkénti befogadása a megismerő képességeihez alkalmazkodva történik. „Quidquid recipitur per modum recipientis recipitur” – mondják a skolasztikusok, azaz a befogadás mindig a befogadó (létezésének) módja szerint történik.

A fentieket jól szemlélteti az is, hogy a tudományos megismerés útja az elméletek felállítása, majd ezen elméletek tökéletesítése, új elméletekkel való helyettesítése. Az elméletek a tapasztalatok összefoglalására, egységes magyarázatára törekednek. Minthogy azonban az egység közvetlen forrása, a lényegadó forma tartalma számunkra közvetlenül nem elérhető, a helyes elmélet is csak valamilyen részesedés révén forma, a teljesség nélkül. Ezért elméleteink nélkülözik a teljes véglegességet, az emberi megismerés a folyamatos haladás által történik.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a hülémorfizmus, az anyagból és formából való összetettség a filozófia felfedezése. Ez a felfedezés is az érzékszervek tapasztalatából elinduló megismerés eredménye, amely azonban nem vezethet ezen formák „közvetlen látására”. A filozófia teljesítménye elsősorban arra vonatkozik, hogy ez az összetétel létezik, de a formák tartalmának felfedezése már főleg természettudományos módszereket igényel. A természettudományok végső soron ezeket a formákat kutatják, de nem feltétele az eredményes természettudományos kutatásnak az, hogy ezt tudomásul is vegyék. Ennek ellenére a természettudós számára is hasznos és termékeny lehet egy olyan szemlélet, amely figyelembe veszi a formák hierarchiájának természettudományok által közvetlenül nem elérhető filozófiai csúcsát és alsó határát. A kutatás ugyanis ezek felé halad, anélkül hogy a természettudományok ezeket elérnék. A biológiában a genetikai információ és program (DNS, RNS) felfedezése értelmezhető az élő szervezet lényegadó formájára való utalásként. Ezeken a (teljesen fel nem derített) mechanizmusokon keresztül valósul meg az élőlény formájából adódó egység és fejlődés dinamikája. Az elemi részek fizika általi kutatása viszont éppen a másik irányba halad. A minden anyagi dologba való beépülés lehetősége, az ennek megfelelő sajátosságok az elsődleges anyag felé mutatnak.

A természettudomány és a hülémorfizmus. 2. rész

Amint arra az előző bejegyzésben utaltunk, a világban megtalálható anyag-forma kettősség felfedezése nem a természettudományok eredménye. Hogy a hülémorfizmus és  a természettudományok viszonyát megérthessük, foglalkoznunk kell azzal, hogy a filozófia és a természettudományok miben is különböznek egymástól. Az arisztotelészi-tomista filozófia azáltal világítja meg a tudományok egymáshoz való viszonyát, hogy megmutatja, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció mely szintjei felelnek meg az egyes tudományoknak. Ezzel a kérdéssel már foglalkozott egy régebbi bejegyzés is, de most ismét visszatérünk ehhez a témához.

Szellemi megismerésünk kiindulása a térben és időben lévő, egyedi érzékelés. Értelmünk azonban ebből a térhez és időhöz kötött, konkrét érzékelés adataiból kivonja (absztrahálja) a szellemi értelem tárgyát, az érthetőt (intelligibile). Az érthető az anyagban van, az anyagban létezik, ennek nincs anyagon kívüli, „platóni” létezése. Anyagon kívüli létezést ez csak mint értelmünk ismerete nyer. Az elvonásnak három fokozatát különböztethetjük meg. Ezeket a fokozatokat azáltal jellemezhetjük, hogy megmondjuk, mi az anyag szerepe az egyes fokozatokban. Az első fokozat csak az érzékelés helyhez és időhöz, konkrét valamihez kötöttségétől vonatkoztat el. Így jutunk el az általános fogalmakhoz, mint amilyen például az ember, a víz vagy az elektron fogalma. Ezeknek a fogalmaknak a megértéséhez szükséges annak figyelembevétele, hogy ezek anyagi létezőkre vonatkoznak. Az elvonás első fokában tehát eltekintünk a konkrétságtól, de nem tekinthetünk el attól, hogy az így kapott általános fogalmak anyagi létezők fogalmai. Azt mondhatjuk, hogy az elvonás ezen fokozata által jutunk el a természetfilozófia és a természettudományok tárgyaihoz.

A második fokozat a matematikához vezet. Az anyagi létezők legalapvetőbb tulajdonságai a mennyiségi tulajdonságok. Minden egyéb tulajdonság a mennyiségre épül, ezek a tulajdonságok nem érthetőek meg a mennyiség nélkül. Maga a mennyiség azonban olyan értelemben lehet egy tudomány tárgya, hogy ez elveszíti anyagi vonatkozásait, a matematika tárgyaként ez mindenféle anyagi vonatkozás nélkül érthető tárggyá válik. Ugyanakkor azonban a mennyiségnek nincsen anyagtól (és értelmünktől) független léte, jóllehet több matematikus, fizikus gondolja azt, hogy a mennyiségek platóni világa az anyagtól és tőlünk függetlenül létezik.

Az elvonás első fokozatában eltekintettünk az egyediségtől, de nem tekinthettünk el az anyagi létezéstől. A matematikában az érthetőség szempontjából eltekintettünk az anyagi létezéstől, de ez nem jelentette egyúttal azt is, hogy a matematikai tárgyai nem anyagi eredetűek lennének. Az elvonás harmadik fokában azonban a metafizika olyan „tárgyaihoz” jutunk, amelyek már sem létezésükben, sem megértésükben nem kötődnek az anyaghoz. A metafizika magával a létezéssel foglalkozik, témája meghatározásában nem jelennek meg anyagi vonatkozások. Jóllehet a létezéssel anyagi világunkon keresztül találkozunk, itt fedezzük fel az egység és sokaság, az állandóság és változás problémáját, de a létezők probléma megoldása által felfedezett szerkezete semmilyen anyagi vonatkozást nem tartalmaz, ez a szerkezet nemcsak anyagi létező szerkezeteként jöhet szóba. Az egység és sokaság, az állandóság és változás a véges, korlátozott létezéshez kötődik, anélkül, hogy ezt leszűkítenénk az anyagi létezésre. A szubsztancia-járulékok, a képesség-ténylegesség, a lényeg-létaktus fogalompárok érthetőek anyagi vonatkozások nélkül, és jóllehet a körülöttünk lévő anyagi világ tapasztalatainak az elemzése által jutottunk el ezekhez, maguk a fogalmak már a létezés szálán sem kötődnek az anyagvilághoz. Ez az „anyagtól mentesség” azonban önmagában még nem jelenti azt is, hogy anyagtól mentesen léteznek ténylegesen korlátozott, véges létezők. Az anyagtól mentes korlátlan és végtelen létezéshez csak az istenérvek oksági elemzése vezet el, a tisztán szellemi, korlátos létezésről pedig elsősorban a kinyilatkoztatásból tudunk (angyalok).

Az anyag-forma kettősséget általában a metafizika keretében tárgyalják, jóllehet ezeknek a fogalmaknak megértése nyilván lehetetlen anyagi vonatkozások nélkül. Ennek oka az, hogy ez a fogalompár olyan egység és sokaság, állandóság és változás megértésére irányul, amely csak anyagi világunkban található meg. Itt az egység az egy fajhoz tartozó egyedekben a fajhoz tartozás által megnyilvánuló egység, a sokaság pedig az által adódik, hogy fajokat nem egyetlen egyed, hanem egyedek sokasága képviseli. Az anyag-forma fogalompár teszi megragadhatóvá azt is, hogy mi az, ami új szubsztanciák (például ember, valamilyen állat, valamilyen molekula) létrejötte és pusztulása folyamán állandó marad. Az állandóságnak ez az elve az (elsődleges) anyag. A skolasztikus filozófiát általában nem jellemzi az egyes szakterületek merev elhatárolása, az anyag-forma fogalompár a természetfilozófia alapvető kiindulópontja is. Megemlítjük még, hogy míg az anyagi valóságban csak megformázott anyaggal találkozunk, a formátlan (elsődleges) anyag önállóan nem létezik, hanem csak a formával egységben, addig a forma, mint meghatározottság nem szükségszerűen tételezi föl a befogadó anyagot. Így beszélhetünk a szellemi létezők formájáról is, ami nem befogadott, hanem önállóan létező forma (forma subsistens).

A régiek az elvonás első fokozatára alapozódó tudományokat nevezték fizikának. A régiek fizikája és a természetfilozófia nem alkottak külön tudományokat. A természettudományok természetfilozófiából való kiválása az újkorban kezdődött és mára ezek minden filozófiai kötödést nélkülöző, autonóm tudományágakká váltak. A továbbiakban most nem vizsgáljuk a természetfilozófia és a természettudományok közti pontosabb viszonyt, csak a filozófiai anyag-forma fogalompár és a természettudományok viszonyával foglalkozunk. Az anyag-forma fogalompár a teljes anyagi létezést átható (transzcendens) fogalompár. Az anyag és forma analóg fogalmak. Az anyag és forma közti vonatkozás hasonlósága jellemzi az anyagi létezést.  A filozófia első lépésben csak ehhez az általános hasonlósághoz jut el, de nem adhat részletes tartalmi útbaigazást arra nézve, hogy az anyagi létezés különböző tartományaiban milyen sajátságok jellemzik a lényegadó formákat. A szaktudományok feladata annak részletes kibontása, hogy a lényegadó forma mint az egység és a működés elve, mint információ az adott tartományra nézve milyen működést (egységet) valósít meg. Így a filozófia közvetlenül nem lehet kiinduló pont a természettudományok számára. Amikor azonban a természettudományok eredményeit nagyobb, ezeket a tudományokat meghaladó összefüggésekben vizsgáljuk, a filozófiai értelmezés elkerülhetetlenné válik. Az is előfordulhat, hogy a filozófiai háttér befolyásolja egyes kutatók esetében a természettudományos kutatás irányát (de nem a helyesen felfogott eredményeit).

Van azonban egy olyan tudomány, amely ugyancsak transzcendenciára tart igényt, ráadásul ebben az esetben nem is analóg, hanem egyértelmű fogalomhasználatról van szó. Láttuk, hogy az anyag bármilyen megformázottsága esetén jelen van a mennyiség tulajdonsága. Ez minden anyagi létező tulajdonsága. A matematika tárgyaként a mennyiség minden anyagi vonatkozástól mentes, ezért tud a mennyiségről olyan ismereteket szerezni, amelyek az anyagi létezés sajátos módjait meghaladják. Ez azonban lehetővé teszi a matematika általános alkalmazhatóságát az anyagi létezés minden mennyiségi vonatkozására. Ezért a matematika az újkor kezdetétől valamilyen értelemben átvette a filozófia szerepét a természettudományok, elsősorban a fizika esetében. Olyan univerzális eszköz, azt is mondhatnánk nyelv lett ezen  tudományok számára, amely a filozófia soha sem lehet. A matematika természettudományos alkalmazása igazi sikertörténet, átformálta a természettudományokat, mindennapi életünket. Fontos megjegyzés azonban az, hogy a matematika sikerének oka a mennyiségi vonatkozások általánossága, de ezek a vonatkozások nem merítik ki a teljes anyagi létezést.

A természettudományok általában nem érik el közvetlenül a dolog lényegét, ennek formai összetevőjét, a lényegadó formát. Ezek a jelenségek világával foglalkoznak, amely jelenségek a dolog lényegéből, természetéből, lényegadó formájából fakadnak, de mégsem teszik ezt közvetlenül elérhetővé, megtapasztalhatóvá. A lényegadó forma formai okként van jelen a természettudományokban, úgy, hogy ezt az okságot maguk a természettudományok közvetlenül nem tudják megtapasztalni. Ez a formai okság rejtve marad a természettudományok elől éppen módszerük miatt. Ez csak akkor válik felfedezhetővé, ha a természettudományokat a filozófia oldaláról közelítjük meg, ez azonban magukon a természettudományokon kívüli szempontot jelent. A következő bejegyzésben erről lesz szó.

A természettudomány és a hülémorfizmus. 1. rész

Ezzel a témával már több bejegyzésben foglalkoztunk (itt, itt és itt). Most ismét visszatérünk erre a témára. Az Arisztotelészre támaszkodó filozófia alapvető fogalompárja az anyag-forma fogalompár. Az „anyag” és „forma” szavak a fogalompárt szemléltető hasonlatból származnak. Egy szoborral kapcsolatban két olyan összetevőt említhetünk, amelyek elválaszthatatlanok egymástól és együttesen alkotják a szobrot. Egy lovast ábrázoló márványszobor esetében beszélhetünk a márványról, mint a szobor anyagáról és arról a formáról, a lovas formájáról, amelyet ez az anyag fölvesz. Maga a márvány képes sokféle formát fölvenni, a szobor elkészülte előtt például ez a forma lehetett egy szabálytalan márványdarab formája is. Az anyag-forma fogalompár szoros kapcsolatban van a képesség-ténylegesség fogalompárral. Az anyag úgy viszonylik a formához, mint a képesség a ténylegességhez. A sokféle formát befogadni képes anyag a forma által válik meghatározottá, azzá a valamivé, ami maga a szobor.

A szobor mesterséges alkotás, a formák gazdagságával azonban elsősorban a természet világában találkozunk. A filozófiai értelemben vett forma többet jelent mint az egyszerű, geometriai értelemben vett alak. Ez olyan meghatározottság, amely valami meghatározatlant meghatározottá tesz. A meghatározatlant önmagában megismerni, megérteni sem tudjuk, mert az ismeret éppen valamilyen meghatározottságot jelent. A meghatározatlanról csak úgy lehet ismeretünk, amennyiben ezt valamilyen meghatározottság hordozására való képességnek tekintjük. A változásokat úgy is értelmezhetjük, hogy a változásban a képességiségben lévő anyag új meghatározottságot, új formát kap. A tűzhelyre tett hideg víz régi meghatározottsága helyett új meghatározottságot, formát kap, magasabb hőmérsékletű, meleg vízzé válik. A formákat két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba tartoznak azok a formák, amelyek a már meglévő önálló létezőnek, szubsztanciának adnak valamilyen új formát. Ilyen például a víz negyven fokos hőmérséklete, amely formát a víz a melegítés hatására veheti fel. Ezeket a formákat járulékos, akcidentális formáknak nevezzük. Magának a víznek, mint víznek a meghatározottságát, formáját lényegadó, szubsztanciális formának nevezzük. Ez a meghatározottság akkor kezdődik, amikor két hidrogén atomból és egy oxigén atomból egy víz molekula képződik, és ez addig tart, amíg ez a molekuláris egység létezik. A lényegadó forma közvetlenül az elsődleges anyagot formázza meg. Az elsődleges anyag a forma nélküli anyag, ez csak a formák befogadásának a képessége. A lényegadó forma és az elsődleges anyag önmagukban nem fordulnak elő világunkban, ezek együttesen (metafizikai) összetevői a világukban lévő szubsztanciáknak. A világban található egység és sokaság, állandóság és változás filozófiai elemzése vezetett a lényegadó forma, elsődleges anyag kettősség felismeréséhez. A szubsztancia egysége mellet még találkozunk az egy fajba tartozó egyedek egységével is. Ennek az egységnek a formai oka a lényegadó forma, amely azáltal, hogy a faj különböző egyedeit formálja meg, formai oka (az arisztotelészi négyes okságról egyik előző bejegyzésben is szó volt) az ugyanabba a fajba tartozó egyedek azonos tulajdonságainak, azonos cselekvési módjának. A sokaság elve az az anyag, amely megformálva mindig mennyiséggel megjelölt anyag (materia quantitate signata). A mennyiséggel megjelölt anyag biztosítja azt, hogy a forma befogadásával létrejövő szubsztanciák térbelileg eltérő helyzetet foglaljanak el, lehetővé téve így ugyanazon forma több egyedben történő befogadását. Az anyag ugyanakkor annak az állandóságnak is az elve, amely a szubsztanciák pusztulása és keletkezése során is megmarad. Erre az állandóságra a fizika megmaradási törvényei (tömeg-energia) is utalnak.

A lényegadó forma formai oka a szubsztanciák egységének és állandóságának. A szubsztancia egysége biztosítja a dolog egységes működését. A lényegadó forma biztosítja azt is, hogy a dolog a fajának megfelelően működik, azaz például az elektron elektronként, az elefánt elefántként működik. Az előző bejegyzésben utaltunk a lényegadó forma és az információ kapcsolatára is. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az anyag-forma kettősség nem a természettudományos kutatás eredménye, ezek metafizikai-természetfilozófiai elvek. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy ez a formai okság mit is jelenthet a természettudományok számára, hogyan viszonyulnak ehhez a természettudományok.

A fenti filozófiai fogalmak minden anyagi szubsztanciára vonatkoznak. A világban azonban különböző dolgok hierarchiáját tapasztaljuk. Ezt a hierarchiát több oldalról közelíthetjük meg. Egyik megközelítés a dolgokban természetüknél fogva jelenlévő képességeken alapszik. A „természet” szó tulajdonképpen a lényegadó formára vonatkozik, ennek dinamikus oldalát hangsúlyozza. Egyes dolgok más dolgokkal összevetve kevesebb képességgel rendelkeznek. Az élettelen dolgok világában lévő képességek olyan képességek, amelyeket elsősorban a fizika és a kémia kutat. A fizika jelen állása szerint ezeket az alapvető képességeket tulajdonképpen a négy erőhöz kapcsolhatjuk. Ezek az erők: az elektromágneses erők, a gravitációs erő, a gyenge kölcsönhatás (radioaktív bomlás) és az erős kölcsönhatás (az atommagot összetartó erő) erői. A növényi létezésben ezekhez az alapvető képességekhez hozzáadódik az anyagcsere, a növekedés, a környezethez való alkalmazkodás és szaporodás képessége. Az állatvilág esetében ehhez ismét hozzáadódik az érzékelés, az érzéki ismeret és erre adott válaszként az ösztönök alapján megvalósuló mozgás képessége. A hierarchia csúcspontján álló ember a fentieken kívül rendelkezik a szellemi természetű értelem és akarat képességeivel. Az elmondottakat jól szemlélteti William Augustine Wallace domonkos atya (1918-2015) interneten is elérhető természetfilozófiai bevezetőjének egyik (állatokra vonatkozó) ábrája. Ez a hierarchia már Arisztotelész számára is ismerős volt, jóllehet ő például a fizikai-kémiai képességek mögött nem a mai fizika négy erőjét látta, hanem a klasszikus négy elemet, a földet, vizet, tűzet és levegőt kiegészitve az égbolt mozgásával összefüggésbe hozható „ötödik esszenciával”, az éterrel.

Az, hogy ennek a hierarchiának a megfelelőjét az egyes szubsztanciákban, élőlényekben más módon is megtaláljuk, nagyrészt a modern tudomány felfedezése. Az egyes szubsztanciák náluknál egyszerűbb részekből hierarchikusan épülhetnek föl. Az atomok elemi részekből, a molekulák atomokból, az élőlények molekulákból, sejtekből, szövetekből, szervekből épülnek föl. Ezek a részek önálló szubsztanciaként is megjelennek a természetben. Például az emberi testet nagy részben alkotó víz a természetben is megtalálható, a tenger vízmolekulák (és egyéb molekulák) halmaza. Számunkra szokatlan fizikai állapotok között az elemi részecskék is önálló szubsztanciaként jelennek meg. Az élő szervezet sejtjeinek is megfelelnek egysejtű élőlények. A biológiai rendszerek működésének megértése szempontjából különleges jelentősége van a biokémiának, a szervezetet alkotó bonyolult molekulák tanulmányozásának.

A hierarchiát még egy harmadik szempontból is lehet vizsgálni. A fejlődéselméletek annak megértésére törekednek, hogy az elemibb élőlényekből hogyan fejlődtek ki a bonyolultabb növényi és állati szervezetek. A biológiai fejlődéselmélet megfelelői a kozmológiában is megjelentek. A kozmológia annak megértésére törekszik, hogy az elemi részek magas hőmérsékletű elegyéből hogyan alakultak ki világmindenségünk ma felfedezhető struktúrái, a csillagrendszerek, naprendszerek, bolygók stb.

A következő bejegyzésben a fentiek figyelembevételével azzal foglalkozunk, hogy a lényegadó forma formai oksága mit jelent és mit nem jelent a természettudományok számára.