Egység és különbözőség a Szentháromságban

Az előző bejegyzésekben a szentháromsági eredésekből és vonatkozásokból kiindulva eljutottunk egy olyan fogalomhoz, amelyet a szentháromsági személyek személyességének analóg leírására használtunk. Ez a fogalom a hordozó alany nélkül fennálló vonatkozás, a relatio subsistens fogalma. Teremtett világunkban a személyek létezésükben egymástól elhatárolt, szellemi lélekkel rendelkező szubsztanciák. A különbözőség, közölhetetlenség esetükben annak a következménye, hogy korlátolt létezést birtokolva, az egyikük létezése különbözik a másik létezésétől: különböző szubsztanciákról van szó. Istenben, a korlátlan és egyszerű létezésben azonban nem lehet olyan különbözőség, amely a létezés korlátozottságából adódik. A hármasság nem az isteni lényeg valamilyen megosztottságából fakad, hanem ez ezen lényeg létezési módja. Az isteni személyek azonosak az isteni lényeggel, mégsem visznek ebbe valamilyen hármasságot, mert a személyek csak egymással szembeállítva különböznek. A teológia azt mondja, hogy a szentháromsági személyek relatív személyek. Ez azt jelenti, hogy ezek individualitásukat, közölhetetlenségüket nem annak köszönhetik, hogy különálló szubsztanciákban létező személyek, hanem csak annak, hogy önmagukban fennálló vonatkozások, relációk. A relatív személyesség azonban nem jelenti azt, hogy a szentháromsági személyek kevésbé lennének személyek, mint teremtett világunk személyei. Ellenkezőleg, ők sokkal valóságosabban, teljesebben személyek, mert személyességük alapja nem a létezésben való elkülönültség, hanem a tiszta vonatkozás, amelyet nem hordoz semmilyen szubsztancia sem.

A metafizika a világban való egység és sokaság magyarázatának keresése közben eljut addig, hogy az egységet abban a létezésben találja meg, amelyben minden létező dolog részesedik, a különbséget pedig abban, hogy ezek a létező dolgok csak korlátozottan birtokolják a létezést. Ez a korlátozottság a magyarázata a létezők sokaságának. A metafizika csúcspontját annak a létezőnek a vizsgálata jelenti, amely elegendő magyarázatául szolgál a teremtett világban tapasztalható létezésnek. Ilyen létező csak egy van és ebben semmilyen valós különbség, megosztottság nem lehet, ez a teljesen egyszerű létezés. Ennek a létezőnek a személyességet a legtökéletesebb formájában kell birtokolnia, hiszen a teremtett világban található személyesség tőle ered. Ezen a ponton azonban a metafizika reménytelenül megakad, semmi esélye a továbblépésre. A sokaság az egységgel szemben kissé negatív minősítést kap, mert a sokaság a teljesség hiányára utal.

A metafizika által elejtett fonalat a szentháromságtan veszi fel, de nem egyszerű folytatásról van szó, mert a kinyilatkoztatás és a hit fénye világítja meg a metafizika számára szükségszerűen homályban maradt területet. Itt a létezés teljességének olyan vonásáról van szó, amelynek megközelítésére kinyilatkoztatás nélkül semmi esély nincs: a létezés teljessége a szentháromsági személyek hármasságában áll fenn. Ez a hármasság olyan hármasság, amely nem a létezésnek valamilyen hiányából ered, hiszen a személyek azonosak a hiánytalan, teljes létezéssel. A hármasság mögött önmagukban fennálló vonatkozások, relációk vannak: a személyek csak az egymásra való vonatkozásban, csak az egymásra irányultság miatt  különböznek egymástól. Az Atya csak azért Atya, mert tőle születik a Fiút és lehelődik a Szentlélek, a Fiú csak azért Fiú, mert az Atyától születik és leheli a Szentlelket, a Szentlélek csak azért Szentlélek, mert az Atya és a Fiú leheli. Itt tehát olyan különbözőséggel találkozunk, amely a teremtett világban teljesen ismeretlen. A különbözőség nem a létezés valamely hiányának, megosztottságának a következménye, hanem éppen a létezés teljességétől elválaszthatatlan különbözőség, magának a létezésnek a teljessége.

Ha erről a magaslatról visszanézünk a teremtett személyek felé, meg kell állapítanunk, hogy a teremtett világban található személyesség csak részesedés a végtelenül tökéletesebb, Szentháromságban található személyességben. Az angyalok és emberek személyek, de a személyek különbözőségének a magyarázata az angyalok esetében eltérő természetük, az emberek esetében pedig az, hogy az emberi természet mint forma a térben elkülönülő, kiterjedt anyagnak a formája. Ezért például a szeretet által megvalósuló, a szerető és a szeretett közti vonatkozás csak ráépül erre a szubsztanciális különbözőségre. Bármennyire is mondják, hogy egy a szív, egy a gondolat, valójában két szubsztanciáról, ezekre épülő tevékenységekről és vonatkozásokról van szó. A szeretetnek végső soron határt szab a szubsztanciális különbözőség. A szentháromsági személyek azonban szubsztanciálisan ugyanazok, a szeretetnek köztük semmilyen határa nincs, létezésük kizárólagosan a csak a többi személyért való létezés, vonatkozásos, relációs létezés. Így még az a szeretet sem, amellyel egymást szeretik, nem az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön szeretete. Istenben csak egy szeretet van és ez maga az Isten, Isten a szeretet. Ez a szeretet azonban “relációs” szeretet, az Atya atyaként szereti a Fiút és a Szentlelket, a Fiú fiúként szereti az Atyát és a Szentlelket, a Szentlélek szentlélekként szereti az Atyát és a Fiút. Ezt teljesen felfogni nem tudjuk, véges értelmünk csak messziről képes megközelíteni a Szentháromság felfoghatatlan titkát.

A Szentháromság titkának, az egység és háromság titkának megvilágítására szolgál a szentháromsági személyek egymásban való létezésének teológiai fogalma is. A személyek egymásban való létezésének, a perichorészisz-nek hangsúlyozása különösen a görög teológiában fontos. A nyugati teológiában ez nyilvánvalóbb, ha figyelembe vesszük a személyek azonosságát az isteni lényeggel. A görög teológia az Atya személyében, szubszisztenciájában látja azt, amit a nyugati teológia a személyeket alkotó, önmagukban fennálló vonatkozásokban. John Meyendorff ezt írja 1:

A görög teológia, szemben az Ágoston utáni Nyugat és skolasztika felfogásával, a személyes fennállás eredetét az Atya hüposztasziszának, és nem a közös lényegnek tulajdonítja. Az Atya a Fiúban és Szentlélekben is meglévő isteni természet “oka” (aitia) és  elve (arkhé).

A fenti idézet nem pontosan tükrözi a nyugati álláspontot. Szerinte a nyugati álláspont a személyes fennállás eredetét a közös lényegben találja meg. Valójában a személyes fennállást a skolasztikus teológia hordozó alany nélkül fennálló vonatkozásként írja le. A nyugati teológia egyébként tartózkodik a könnyen félreérthető “ok” szó használatától, csak az “elv”, “princípium” szavakat használják.

A perichorészisz fogalma azonban nem csak arra világít rá, hogy a szentháromsági személyek az egylényegűség miatt léteznek egymásban, hanem arra is, hogy az egymásban való létezés a vonatkozásokkal is összefüggésben van. A vonatkozások ugyanis a vonatkozó mellett feltételezik azt is, amire a vonatkozás irányul. Enélkül nincs értelme vonatkozásról beszélni. Az egymásban létező szentháromsági személyek tehát a hozzájuk tartozó vonatkozásnak megfelelően vannak jelen a másik személyben, akire a vonatkozás irányul. Így például a Fiú fiúként van jelen az Atyában, míg az Atya jelenléte a Fiúban atyai jelenlét.

Az Istennel kapcsolatos kijelentések közül egyesek az isteni lényegre vonatkozó, esszenciális kijelentések. Ilyen kijelentések például: Isten mindenható, Isten a szeretet, Isten a teremtő. Más kijelentések az egyes személyekre vonatkoznak. Ilyenek például: az Atya szüli a Fiút, a Fiú születik az Atyától, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Előfordul azonban az is, hogy az esszenciális kijelentéseket is az egyes személyekre vonatkoztatjuk, mert a személy sajátosságai és a kijelentés között különleges megfelelés van, jóllehet  az ilyen kijelentések is  közösen vonatkoznak a személyekre. Így például a hitvallások a teremtést az Atyának tulajdonítják. Ezekkel a szentháromsági “tulajdonításokkal” (appropriationes) majd későbbi bejegyzések foglalkoznak. A következő bejegyzések témái azonban az egyes szentháromsági személyek sajátosságai (proprietates) lesznek.

Jegyzetek:

  1. John Meyendorff: A bizánci teológia, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2006 276. oldal

A karácsony és az Oltáriszentség

Az Oltáriszentség ünnepének, az Úrnapnak nincs külön prefációja a régi rítusban, ekkor a karácsonyi prefációt mondják a misében. A karácsonyi prefáció azért ad hálát az Atyának mert:

“az Ige megtestesülésének titka által dicsőséged új ragyogása árasztotta el lelki szemünket, hogy amikor látható módon ismerjük fel az Istent, általa a láthatatlan világ szeretetére ragadtassunk.

Isten transzcendenciájáról, a teremtett világot végtelenül meghaladó létezéséről tanúskodik a filozófiai istentan. Az értelem fel tudja ismerni Isten létezésének szükségességét és Isten néhány tulajdonságáról is tud valamit mondani. Ez a tudás azonban a teremtett világra támaszkodó tudás és a transzcendens és kimeríthetetlen Isten igazi létéről csak keveset mondhat. A szentháromságtan az Isten belső életét a teremtett világból vett, de a teremtettségtől megtisztított fogalmakkal próbálja megközelíteni. Ezáltal körül tudja írni, hogy mi a helyes és mi a téves, valamilyen homályos, de helyes ismeretünk is lehet a Szentháromságról. A Szentháromságról azonban semmit sem tudnánk, ha az Ige, az Atya Fia nem jött volna közénk. Az a tény azonban, hogy az Ige közénk jött, lehetőséget ad arra, hogy a Szentháromság egyik személyét, mint 2000 évvel ezelőtt Izrael földjén élő embert ismerhessük meg. Jézus azonban mennybemenetele után sem szűnt meg ember lenni: az a közöttünk lét, amely fogantatásakor elkezdődött, majd születése által Mária titkából mindenki által felismerhető emberi létként folytatódott egészen a keresztfáig és a feltámadásig, ma is valóság. Ez a valóság tartja fenn Jézus Krisztus Egyházát, ezt a valóságot ünnepli a liturgia, amikor az Örök Főpappal, Jézus Krisztussal közösségben imádja és dicséri Istent, könyörög az Atyához.

A mise átváltoztatásának szavai által az Ige új jelenléte kezdődik a mi világunk terében és idejében. Ezt a jelenlétet a fogantatás és az első Karácsony születése teszik lehetővé. Az eucharisztikus jelenlét hasonlít arra jelenlétre, amely azzal kezdődött, hogy a Szentlélek által Mária testéből új ember formálódott. Itt azonban nem új emberélet kezdődik, hanem Mária feltámadt és megdicsőült fiának egy új jelenléte. A kenyér és bor szubsztanciája, ami az alapja és hordozója a kenyér és bor járulékainak, átalakul Jézus testévé és vérévé. Ezért Jézus úgy van jelen a színek alatt, ahogyan mi vagyunk jelen testünkben, azzal a különbséggel, hogy míg jelenlétünket testünk járulékai, tulajdonságai jelzik, addig az Oltáriszentségben ezt a kenyér és bor szubsztancia nélkül ottmaradt járulékai, színei teszik. Ahogy az első Karácsonykor született gyermek útja az értünk vállalt halálon keresztül vezet a feltámadásig, úgy a szentmise misztériuma is dióhéjban utal Jézus teljes életére. A szentmise a keresztáldozatban való részesedése alapján vértelen, de valóságos áldozat Isten dicsőségére és bűneink bocsánatára. Jézus szentáldozásban magunkhoz vett teste pedig a feltámadt test, az új teremtésből való test, amely a szentségi színek alatt jelenvalóvá lesz a mi, végső céljához még el nem jutott világunkban is.

A régi rítus talán erre az összefüggésre utal azzal, hogy Úrnapján a karácsonyi prefációt mondatja. Amikor még nem volt paphiány, és egy papnak csak naponta egy misét lehetett mondani, karácsonykor akkor is meg volt engedve három mise mondása, így utalva az Ige megtestesülésének misztériuma és szentmise misztériuma közti összefüggésre. A megtestesülés következtében ismerhetjük fel látható módon Istent. Az Oltáriszentségben közvetlenül csak a színeket látjuk, de mégis felismerjük az ezek alatt jelenlévő Jézust, az Igét.

A szentháromsági vonatkozások

Az előző bejegyzésben láttuk, hogy az egy és abszolút egyszerű Istenben van két immanens tevékenység, eredés: a Fiúnak az Atyától való születése és a Szentlélek Atyától és Fiútól való származása. Ezek a tevékenységek – ellentétben a teremtéssel – eredményüket tekintve is teljesen Istenben maradnak. Az eredések kiindulópontja és végpontja nem lehet az isteni lényegtől különböző valami, mert ez megosztaná az egyszerű isteni lényeget. Így az eredések kezdőpontja és végpontja is azonos az isteni lényeggel, ugyanakkor az eredések különbséget tesznek közöttük, hiszen a kezdőpontok és végpontok nem esnek egybe. A két eredés mögött valójában négy vonatkozás, viszony, reláció van: az atyaság (paternitas), a fiúság (filiatio), a lehelés, a (spiratio activa) és leheltetés (spiratio passiva vagy egyszerűen származás, processio) vonatkozásai. Ezek a vonatkozások az eredések egyik pontjának a másik ponthoz való viszonyát fejezik ki. Ha ezeket páronként megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az atyaság és fiúság viszonyai kizárják egymást. Hasonlót állíthatunk az atyasággal és a leheltetéssel (spiratio passiva), a fiúsággal és a leheltetéssel kapcsolatban. Ha tehát az atyaság, fiúság és a leheltetés viszonyai közül bármelyik kettőt kiválasztjuk, ezek szemben állnak egymással, nem állíthatók ugyanarról. Ezeket szembenálló vonatkozásoknak (relationes oppositae) nevezzük. Ugyanakkor az atyaság és a lehelés, a fiúság és a lehelés nem állnak szemben egymással. Amint később látni fogjuk, a szembenálló relációk adják a három isteni személyt: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket.

A vonatkozás, a reláció a teremtett világban egy olyan járulék, amely valamilyen szubsztanciában létezik, ezt valamely szubsztancia hordozza. Egyik előző bejegyzésben volt szó a teremtett létezőkben lévő szubsztancia-járulék összetettségről. Istenben azonban az egyszerűség miatt nem lehet semmilyen összetettség. Ha Istenről valamilyen teremtett dologban meglévő tulajdonságot állítunk – például azt mondjuk, hogy Isten bölcs – akkor ezt csak olyan értelemben tehetjük, hogy az állításban lévő tökéletességet magára az isteni lényegre, természetre vonatkoztatjuk, Isten esetében a bölcsesség nem az isteni természet valamilyen tulajdonsága, hanem ez azonos az isteni természettel: Isten maga a bölcsesség. A teremtett szubsztanciák járulékai esetében két mozzanatot említhetünk meg: a járulék létezésének módját, és azt, hogy miben is áll ez a járulék. A járulékok létezési módja nem az önálló lét, hanem a valamiben való lét, valami által hordozott lét. Míg a járulékok általában a hordozó szubsztanciához hozzáadnak valamit, valamilyen összetettséget jelenítenek meg, a vonatkozás mint járulék a szubsztancia egy másik szubsztanciával való összefüggését fejezi ki, ezért ez “felületesebben” érinti a hordozó szubsztanciát. Ezért a skolasztikusok szerint a vonatkozás a “létezésben a leggyengébb” a járulékok között, jóllehet a teremtett világban valóságos vonatkozások vannak. A vonatkozások sokszor mennyiségi vonatkozások: például ez a fa fele olyan magas, mint a másik. Máskor valamilyen tevékenység eredményei, ilyen például a szülő vonatkozása a gyermekéhez vagy a gyermek vonatkozása a szülőhöz. A vonatkozásban tehát két mozzanatról beszélhetünk: beszélhetünk egyrészt arról. hogy miben létezik a vonatkozás, másrészt pedig az összefüggésről, amely egy dolog és egy másik dolog között van.

A fentiekben láttuk, hogy Istenben négy vonatkozás van: az atyaság, a fiúság, a lehelés és a leheltetés vonatkozásai. Ezek összefüggéseket fejeznek ki, ugyanakkor viszont nem lehetnek járulékai az egyszerű isteni lényegnek, létezésük módja nem lehet valami által hordozott lét. Ha ezek valóságos vonatkozások Istenben, akkor nem különbözhetnek az isteni lényegtől, természettől, azonosak ezzel, ugyanakkor az egymással szembenálló relációk (atyaság, fiúság, leheltetés) valóságosan különböznek egymástól. Minthogy ezeket a vonatkozásokat, relációkat nem valamely szubsztancia hordozza, ezért ezek nem járulékok, hanem magán-álló vonatkozások (relationes subsistentes). A vonatkozások léte azonos az isteni léttel, az isteni lét olyan, hogy a fenti relációktól elválaszthatatlan: Isten így létezik. A vonatkozások egyszerre utalnak összetartozásra és különbségre. A tanár és a tanítvány annyiban összetartoznak, amennyiben a tanár tanítja a tanítványt. Ugyanakkor a vonatkozások utalnak a különbségre is: a tanár tanít, a tanítvány tanul. A teremtett világban azonban ennek a relációs összetartozásnak határai vannak: a szerető és a szeretett bármennyire is összetartoznak, mégis két különböző létezőről van szó, különböző gondolati és érzelmi világgal. A teremtett világ vonatkozásai nem egyedüli magyarázatai a különbségeknek sem: a tanár és a tanítvány nem egyedül a köztük lévő relációk miatt különböznek egymástól. Amint azt az egyik bejegyzésben láttuk, az individuáció magyarázata az anyagi világban az, hogy az emberi természetet, mint formát a mennyiséggel, a kiterjedés lehetőségével megjelölt anyag fogadja be, tehát ez a különbségek elsődleges magyarázata. A teremtett szubsztancia tehát bizonyos értelemben korlátozza a reláció teljes “kibontakozását”. Az Istenben lévő relációknak azonban nincs hordozó alanyuk, ezek szubzisztens relációk, ezért ezek korlátok nélkül magukban foglalják az összetartozást: nincsenek különálló szubsztanciák. Ugyanakkor teljes mértékben tartalmazzák a különbségeket is, amelyeknek csak egyetlen magyarázata van: maguk a relációk. Az Isten létezése tehát összetettség nélküli, egyszerű lét, ugyanakkor azonban ettől a léttől elválaszthatatlan az atyaság, a fiúság, a lehelés és a leheltetés vonatkozása, amelyek nem az isteni természettől, hanem csak egymástól különböznek.

A szentháromsági személyekre a személy teremtett világban lévő fogalmát analóg értelemben alkalmazhatjuk. Szent Tamás Boethius (480-524) meghatározásából indul ki: a személy értelmes természettel rendelkező individuális szubsztancia (naturae rationalis individua substantia). A fogalom Istenre való alkalmazásánál azonban ügyelni kell arra, hogy a szentháromsági személyek  nem a teremtett világ szubsztanciáihoz hasonlóan individuumok, nem különálló szubsztanciák biztosítják a személyek egyedüliségét és közölhetetlenségét, mert így a triteizmushoz jutnánk. Szent Tamás a szentháromsági személyeket a három egymással szembenálló vonatkozással azonosítja: az Atya azonos az atyasággal, a Fiú a fiúsággal, a Szentlélekkel a leheltetéssel (spiratio passiva). A boethius-i meghatározásban szereplő értelmes természet az az isteni természet, amellyel a személyek azonosak, az individualitást, a közölhetetlenséget azonban a vonatkozások egymással való szembenállása adja. Így a szentháromsági személyek számára minden közös, amiben különböznek csak az, hogy az Atya atyaként viszonyul a Fiúhoz, a Fiú fiúként viszonyul az Atyához, az Atya és a Fiú lehelőként viszonyul a Szentlélekhez, a Szentlélek leheltként viszonyul az Atyához és a Fiúhoz. A teremtett világban két személy bármilyen közel is áll egymáshoz, gondolataik, érzelmeik nem lehetnek közösek, még a legbensőségesebb kapcsolatukban is elválasztja őket az, hogy megmaradnak két különálló szubsztanciának. Létük egymás nélkül is lehetséges, ez kapcsolatuktól független lét. A Szentháromságban azonban a személyeket szubsztanciák különbsége nem tudja elválasztani egymástól, az egyetlen amiben különböznek, az egymáshoz való viszony.

Amint láttuk, a szentháromságtanban vonatkozásokról, személyekről állítjuk, hogy megegyeznek az isteni lényeggel. Vajon ez az egyezőség nem zárja-e ki azt, hogy például a személyek egymástól különbözzenek? Hiszen például a matematikában, ha a=d és b=d és c=d, akkor a=b=c. A kérdésre adott válaszban azt kell figyelembe venni, hogy az isteni személyek isteni lényeggel való megegyezése azt jelenti, hogy a személyekben nincs semmilyen különbség, amely az isteni lényegben valamit is egy személyhez kötne. Ez azonban nem zárja ki azokat a különbségeket, amelyek a személyek egymásközti vonatkozásából adódnak.

A spekulatív teológia eddig képes eljutni, így tudja megsejtetni a Szentháromság életének titokzatos mélységét, teljességét és bensőségességét.  Istenben nincs összetettség, nincs megosztottság, mégis van olyan különbség, amely nem összetettség, megosztottság eredménye. Ez a különbség a szentháromsági személyek közti különbség, amely csak a személyek kizárólagos egymás felé irányulása miatt van. Ezeknek a különbségeknek csak a személyek egymásra utaltságában van értelme. A következő bejegyzésekben Szent Tamás nyomán folytatjuk a Szentháromság témáját.

A szentháromsági eredések

Az előző bejegyzésben Isten egyszerűségével foglalkoztunk. Láttuk, hogy a világban tapasztalható korlátozott és összetett létezés egy korlátlan, egyszerű létezőre utal. Az értelem erőfeszítései keveset tudnak felderíteni Isten titkaiból, Isten azonban arra méltatta az embert, hogy a természetes ismereteket messze meghaladó módon tárja fel neki belső életét, hogy meghívja őt az ebben az életben való részvételre. Az ember az ősbűn elkövetésével visszautasította ezt a meghívást, kizárta magát ebből az életből. Isten azonban saját Fiát küldte el, hogy megmentse az embert a kárhozattól, hogy újból lehetővé tegye azt, hogy az ember részesedjen az isteni életben. A kinyilatkoztatás, amely csúcspontját Jézus Krisztusban érte el, megsejteti velünk azt az isteni életet, amelynek csíraszerűen már itt a földön részesei lehetünk, de amelyet közvetlenül csak az üdvözültek látnak a dicsőség fényében (lumen gloriae). Ez az élet a szentháromsági személyek élete. A Szentírás sok utalást tartalmaz a Szentháromságra. Jézus minden teremtményt meghaladó módon részese ennek az életnek, Ő és az Atya egy. A Szentírásban szó van a Vigasztalóról, a Szentlélekről, akit az Atya és a Fiú elküld a tanítványokhoz, az Őt követőkhöz.

A kereszténység kezdettől fogva a zsidó monoteizmus talaján áll, ezért az isteni életben résztvevő személyek léte és ezzel együtt az egy Istenbe való hit szükségessé tette az értelmezést. Azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy Istennek az az egyszerűsége, minden összetettségtől való mentessége, amellyel az előző bejegyzés is foglalkozott, hogyan értelmezhető akkor, amikor arról beszélünk, hogy az isteni élet három személy közös élete. A téves értelmezések két véglet körül csoportosultak. Az egyik véglet szerint a Fiú és a Szentlélek valójában teremtmények. Az arianizmus azt állította, hogy az Ige Isten legkiválóbb teremtménye, akinek a közvetítésével Isten a világot teremtette. A makedonianizmus a Szentlélek istenségét tagadta. A másik szélsőséges vélemény, a szabellianizmus viszont a személyek valóságát és különbözőségét tagadta, szerinte ezek csak az Isten és a világ közti viszonyban megkülönböztethetők. Így Isten a teremtéstől a megtestesülésig atyaként viszonyult a világhoz, a megtestesüléstől a mennybemenetelig fiúként volt közöttünk, majd szentlélekként szentel meg bennünket.

A szentháromságtani eretnekségekben tehát Isten egysége és az isteni személyek hármassága közti feszültség feloldására rossz megközelítések születtek. Az egyik rossz irány úgy biztosította az egységet, hogy a személyek istenségét tagadta. A másik rossz megoldás viszont az egység biztosításának érdekében a személyek valóságát tagadja. A Szentháromságban való helyes katolikus hitet a niceai (325) és az első konstantinápolyi  (381) zsinatoknak az a hitvallása fogalmazza meg, amely ünnepélyesebb alkalmakkor (például vasárnaponként) elhangzik a miséken. Egy másik, egykor a liturgiában gyakran használt hitvallás Szent Atanáz Hitvallása.

A felfoghatatlan Szentháromság titkában való elmélyedést egyrészt az eretnekségek elleni küzdelem tette szükségessé. Másrészt a titok teológiai feldolgozása megmutatja azt, hogy a Szentháromság ugyan titok, de ellentmondást nem tartalmaz. A Szentháromság teológiája sejtetni engedi, hogy milyen is az az isteni élet, amelynek a megszentelő kegyelem által már részesei vagyunk és amelyet reményünk szerint az üdvösségben közvetlenül megtapasztalunk. A továbbiakban a szentháromságtanról Aquinói Szent Tamást követve lesz szó, használva Gilles Emery OP könyvét 1, továbbá Reginald Garrigou-Lagrange OP összefoglalóját 2. Szent Tamás a szentháromsági eredések vizsgálata után jut el a szentháromsági vonatkozások (relációk) vizsgálatához, amelyek  elvezetnek a szentháromsági személyekhez.

A Niceai-konstantinápolyi Hitvallás két eredésről, származásról, tevékenységről beszél, amelyek Istenen belül vannak: a Fiú Atyától való születéséről és a Szentlélek Atyától és Fiútól való származásáról. Utal a hitvallás egy olyan tevékenységre is, amelynek eredménye már kívül van Istenen: ez a világ teremtése. Az arianizmus és a szabellianizmus eretneksége az első két tevékenységet is a harmadik módjára képzelte el: szerintük ezek is átmenő, tranziens tevékenységek, amelyek eredményei kívül vannak a cselekvőn. Az arianizmus szerint a Fiú és a Szentlélek Atyától különböző teremtmény, a szabellianizmus szerint ezek csak az Isten külső világhoz való, külsődleges vonatkozásait jelentik. A Fiú születése, a Szentlélek származása azonban immanens tevékenységek, eredményeik nem külső dolgok. A teremtés, a világ fenntartása és kormányzása ezzel szemben olyan isteni tevékenységek, amelyeknek Istentől különböző eredményei vannak. A két belső tevékenységnek, folyamatnak a közös neve eredés, származás, processio. Az eredéseknek van kiindulópontjuk és van végpontjuk, terminusuk. A kiinduló pont nevezhető valamilyen princípiumnak, elvnek is, de az “elv” szó használatánál ügyelni kell arra, hogy itt nem valamilyen “elvi” dologról van szó, amely szembeállítható a gyakorlattal. Az eredés kezdőpontja és végpontja, eredménye nem lehet valamilyen isteni lényegtől különböző, ehhez hozzáadódó valami, mert Istenben semmilyen összetettség nincs. Így tehát az eredések kiinduló pontjai és végpontjai azonosak az isteni lényeggel, mégis különböznek egymástól, hiszen az eredésekben kezdőpontként és végpontként állnak szemben egymással. Az eredések tehát nem visznek összetettséget az isteni természetbe, ezekben az isteni természet különböző továbbadásáról, közléséről van szó. Az eredések arra utalnak, hogy ez a természet hogyan közlődik az isteni személyek felé. Az Atya felé senki sem közli ezt, a Fiú felé az Atya, a Szentlélek felé pedig az Atya és a Fiú. Az öröktől fogva történő közlés, kommunikáció utal arra, hogy az eredésekben nem oksági, időbeli kapcsolatokról van szó.

A második isteni személyt a negyedik evangélium bevezetője Logosznak, Igének nevezi. Szent Ágoston zseniális hozzájárulása a szentháromságtanhoz ebből az elnevezésből indul ki: a Fiú származására analógiaként az ismeret és ennek jele, a szó értelemben való keletkezését alkalmazza. Az ismeret és az ezt megjelenítő “belső” szó keletkezése az értelem immanens tevékenysége, ennek eredménye az értelmen belül marad. Mennél tökéletesebb az értelmi megismerés, annál belsőbb rokonságban van a keletkező ismeret azzal, amire vonatkozik. Már többször volt szó arról, hogy a tomista ismeretelmélet szerint a megismerésben a megismerő értelem valamiképpen a megismertté válik: a megismert dolog formája az ismeretben az értelmet formálja meg. A végtelen tökéletességű isteni értelemben az Isten saját magáról való ismerete, a Logosz teljesen azonos az isteni természettel, ugyanakkor a második isteni személy eredésének a princípiuma, az elve az Atya, aki öröktől fogva kimondja a Logoszt, az Igét.

Az Ige származására analóg módon alkalmazható a nemzés/szülés/születés fogalma. A nemzésben, születésben a természet átadásáról van szó. A születő a szülőktől ugyanazt a természetet kapja, de ez a születéstől kezdve egy új egyedben létezik. A Logosz örök születése az isteni természet közlését jelenti, de itt nem új egyedről van szó, a szülőtől való különbség nem új egyed megjelenése által valósul meg, hanem az által, hogy az Atya közöltetés nélkül birtokolja az isteni természetet, az Ige felé viszont az Atya közli ezt.

A Szentlélek származására nem található olyan kifejezett analógia, mint az Ige esetében a születés. Míg az Ige születése értelmi jellegű tevékenységként jelölhető meg, a Szentlélek Atyától és Fiútól való eredése akarati jellegű. Az értelmi megismerésben fontos momentum az ismeret és a megismerendő hasonulása, az akarat, a szeretet azonban a már megismert felé irányul, az ebben lévő jó felé törekszik, ezt megszerezve örül ennek. Így itt születésről nem lehet beszélni. Ennek az eredésnek a végpontjában, a Szentlélekben a szeretet mozgása, dinamikája mutatkozik meg. A lélek (spiritus) szó a szélre, a mozgásra, a dinamikára utal. Ezért ezt az eredést lehelésnek, spiratio-nak nevezik. Minthogy az akarat, a szeretet a már megismert felé irányul, ezért ennek az eredésnek az Atya és az Ige mindketten kiindulópontjai.

A két eredést, az Ige születését és a Szentlélek leheltetését nem lehet az alapján megkülönböztetni, hogy az egyik értelmi, a másik pedig akarati jellegű tevékenység. Isten egyszerűsége miatt ugyanis az isteni értelem és akarat azonos az isteni lényeggel. A két eredés különbségének az az oka, hogy az Ige születésében a kiinduló  elv csak az Atya, a Szentlélek lehelésének viszont két kiinduló elve van: az Atya és a Fiú. A Szentlélek eredését meg kell, hogy előzze a Fiú születése. Ez a megelőzés azonban nem időbeli, de még csak nem is oksági, csak arról van szó, hogy az Atya princípiuma a Fiú születésének, az Atya és a Fiú princípiumai a Szentlélek leheltetésének. A különbség oka tehát a személyek egymáshoz való vonatkozása az eredéseken belül. Az eredések témája így átvezet a szentháromsági vonatkozások témájába, amely alapján analóg fogalmak segítségével a személyeknek valamilyen leírását lehet adni. A következő bejegyzés ezzel a témával foglalkozik.

Jegyzetek:

  1. Gilles Emery: The Trinitarian Theology of St Thomas Aquinas, Oxford University Press 2010
  2. Reginald Garrigou-Lagrange: Reality

Isten egyszerűsége

Metafizikai összefoglalónkban láttuk, hogy a létezőkben van egy alapvető összetettség: a lényegükből (essentia) és a létezésükből (existentia) való összetettség. A dolog lényege, azaz a “mi ez” kérdésre adott válasz, nem tartalmazza azt is, hogy a dolognak szükségszerűen léteznie kell, létezésük egy olyan tény, amely lényegükből nem következik. Láttuk azt is, hogy a létezés fogalma önmagában nem tartalmaz semmilyen korlátot, ez mindenre vonatkozik, ami létezik. A létezők végességének, korlátolt létének az a lényeg az oka, amely a dolog létét éppen arra szűkíti, ami a lényege, ami a dolog. A létezés tehát a dolgokban a maga teljességében nem valósul meg, a lényeg mint befogadó korlátozza a lét aktusát. Azt is mondtuk, hogy a létezők léte részesedett lét, egy olyan valamiben való részesedés, amelyet a létező sajátjaként, a maga teljességében nem birtokol (hiszen ekkor nem lennének korlátai). A létezők létének ez a korlátozottsága, a dolgok összetettsége azonban magyarázatot igényel. A korlátlan lét, az összetételtől mentes, egyszerű lét nem igényel magyarázatot, mert itt nem kell annak okát keresni, hogy a lét miért csak erre a valamire korlátozódik; továbbá miért vannak együtt az összetételt alkotó komponensek. Tehát a dolgok világa, a maga összetettségével, csak részesedésként megvalósuló létével önmagában nem teljesen értelmes. Az értelem felismeri az összetettséget, korlátozottságot, de ezeket további indokolást nem kívánó tényként nem tudja elfogadni. Vagy lemondunk a létezés értelmességéről vagy  fel kell tételeznünk egy olyan létezőt, amelynek létezése már nem lényeg által korlátozott létezés, amelynek létezése a lényegéhez tartozik, amelynek léte nem részesedett lét, amelyben nincs semmilyen összetettség. Ebben a létezőben tehát a lényeg és lét egymástól elválaszthatatlan, egymástól megkülönböztethetetlen. Ezzel a létezővel kapcsolatban a lényegre, a “mi ez” kérdésre adott válasz: ez maga a lét, ipsum esse subsistens. Mózes az égő csipkebokornál ezt a választ kapta, amikor küldője nevéről, lényegéről érdeklődött: “Én vagyok az, ‘Aki vagyok’” (Kiv. 3,14). Ez a létező, Isten már nem szorul további magyarázatra, viszont a véges létezők létének magyarázata, ezek részesedett léte tőle származik.

Fel lehet azonban tenni a kérdést, hogy hogyan lehet Isten végtelen, korláttalan létező, hiszem ő sem minden, például nem a Duna folyó. Így létének sok korlátja van: minden egyes teremtett létező valamilyen értelemben korlát, hiszen Isten különbözik ezektől. A véges léttel rendelkező létezők egymásközti különbsége valóban korlátot jelent, mert ez arra utal, hogy az egyik létezése nem foglal magában valamit, amelyet a másiké viszont magában foglal. Egy konkrét emberi személy módjára létezem és ez nem ugyanaz, mint a Duna folyó módjára létezni. Isten és a teremtett létezők közti különbség azonban nem két létben részesedő közti különbség. Ez a különbség a magában fennálló létezés (ipsum esse subsistens) és a létben csak részesedett létezők közti különbség. A Duna módjára létezés korlátozottság eredménye, Istenben pedig nem a korlátozott létezés, hanem a teljes létezés van meg.

Az összetettség tagadása Isten esetében állítás formájában úgy fogalmazható meg, hogy Isten teljesen egyszerű. Az előző bejegyzésekben láttuk hogy a teremtett létezőket jellemzi a lényegből és létezésükből (essentia, existentia), lehetőségből és megvalósultságból (potentia, actus), szubsztanciából és járulékokból (substantia, accidentia) való összetettség. Anyagi létezők esetében ezekhez még hozzájárul az anyagból és formából való összetettség.

A lehetőség-megvalósultság összetettség hiánya Istennél azt jelenti, hogy Isten nem változik. A teremtés, a világ kormányzásnak és fönntartásának a műve, az üdvösségtörténet műve, a megtestesülés és a megváltás műve mind Isten művei, ezek Isten cselekedetének az eredményei, de eközben Istenben semmi sem változik. Így Isten számára nincs idő, mert az idő gyökere a változásban van. Ennek állítás formájában való megfogalmazása az, hogy Isten örökkévaló. A változás hiánya azt is jelenti, hogy Isten a teljes, tiszta aktualitás, actus purus. Ezzel függ össze az, hogy nincs olyan tökéletesség, amely Istenben nem lenne meg, Isten a végtelen tökéletesség.  A részesedett létet birtokló létezőkben ezek a tökéletességek csak részben, végtelenül kisebb mértékben valósulnak meg. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Isten egy statikus valóság. Istenben végtelen dinamika, élet van, de ez a dinamika, élet változás nélküli.

Véges, anyagi világunk dolgaihoz szokott értelmünket próbára teszi annak megértése, hogy az a dinamikus cselekvés, amelynek eredményei a világ teremtése, a másodlagos okok működése az időbeli, változó világban, miképpen lehetségesek a cselekvő változása nélkül. A világ teremtése, és az ami a világban van, semmit sem ad hozzá Istenhez, semmit sem vesz el Istentől. Valójában ez egy misztérium, amelyet most teljesen megérteni nem tudunk. Arról van szó, hogy az ok és az okozat két, végtelenül különböző létrendben vannak. Az isteni ok az ipsum esse subsistens, mint ok. Az okozat viszont a létet csak részesedésként birtokló, teremtett létezők rendjében van. Valamilyen (de nem tökéletes) hasonlatot erre úgy találhatunk, ha olyan okságokat keresünk, amelyekben az ok és az okozat külön létrendekben vannak. Aquinói Szent Tamás klasszikus hasonlata a megismert tárgy és az erről keletkezett ismeret viszonyára hivatkozik. A megismert tárgy (például egy fa) létrendje az anyagi dolgok világa. A fa ismerete azonban már a szellemi létrendbe tartozik. A fában semmilyen változást nem okoz az, ha valaki megismeri ezt, a megismerő alanyban viszont változás történik: új ismeret keletkezik, amelynek valamilyen értelemben a megismert tárgy az oka. De vehetünk más példát is, ahol az ok szellemi természetű. Beethoven szimfóniája semmilyen változáson nem esik keresztül, miközben a karmester és a zenekar tevékenysége olyan változások sorozata, amelyeknek valamilyen értelemben a szimfónia az oka. A hasonlatok azonban nem tükrözik a teremtésben és a világ mozgatásában megmutatkozó igazi okságot. Ez Isten szellemi tevékenysége (hiszen Isten szellem), az okozat azonban anyagi világunkban létező dolog, változás. Istennek a gondolata teremtő gondolat, a gondolat erejéből, ettől különböző okok közreműködése nélkül, anyagi valóság keletkezik.

A szubsztancia-járulékok kettősség ugyancsak nem található meg Istenben. Tehát amikor például Istenről azt állítjuk, hogy bölcs, ez nem egy olyan tulajdonság, amelyet az isteni szubsztancia hordoz. Ez azt jelenti, hogy Isten maga a bölcsesség. Isten nem különbözik úgy cselekedeteitől, tulajdonságaitól, ahogyan például mi különbözünk ezektől, hiszem nem vagyunk azonosak például gondolatainkkal. Így az isteni irgalom és igazságosság ugyanaz, ezek megegyeznek az isteni lényeggel, ami Isten létezése. A teremtett világban ezek a tulajdonságok egymástól különböző tulajdonságokként jelennek meg, néha szinte egymást kizárni látszanak.

A fentiek is mutatják Aquinói Szent Tamás klasszikusnak számító kijelentésének igazságát, amely szerint inkább azt tudjuk Istenről, hogy Ő mi nem, mint azt, hogy Ő mi. Egyik bejegyzésben szó volt arról, hogy Istenre vonatkozó kijelentéseink analóg kijelentések. Egy másik bejegyzés Isten megismerésének hármas útját tárgyalta. Valójában arról van szó, hogy a teljesen más létrendhez tartozó Istenről a teremtett létezők körében használt fogalmakkal azért beszélhetünk, mert az analóg fogalomhasználat biztosítja azt, hogy ezek a fogalmak Istenről is valódi ismereteket adnak. Ugyanakkor annál a hasonlóságnál, amelyre a fogalmak utalnak, végtelenül nagyobbak a különbségek. A természetes ész tehát eljut Istenig, a teremtett világ fogalmaival megpróbálja körülírni Isten tulajdonságait, de azt is felismeri, hogy ez a törekvése csak csekély mértékben vezethet sikerhez. A természetes rend lehetőségei itt véget érnek. Isten azonban az embernek természetfeletti hivatást adott: az ember meghívást kapott arra, hogy Istenhez ne csak a teremtett dolgok közvetítése által jusson el, hanem az üdvösségben közvetlenül láthassa Őt. Amikor az ember ezt a meghívást elutasította, maga a második isteni személy, az Ige jött közénk és szerezte vissza számunkra az üdvösséget. Így jutunk el Isten olyan ismeretéhez, amely messze meghaladja a természetes rend lehetőségeit. Isten föltárta előttünk az isteni lét legbelsőbb titkát, a Szentháromságot is, amely több következő bejegyzés témája lesz.