Az Istenről való beszéd. A hármas út

Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az Istenről való ismeret analóg jellegű. Ez azt jelenti, hogy a teremtett világ leírására alkalmas fogalmaink, szavaink nem alkalmazhatóak ugyanolyan (univok) értelemben Istenre mint a teremtett világra, ennek ellenére bizonyos szavak analóg értelemben mégis valóságos, igaz dolgokat állítanak Istenről. Ez azért van így, mert a teremtés valamilyen módon hasonlít a Teremtőjére. (Ez a hasonlóság azonban nem csökkenti azt a végtelen távolságot, ami Teremtő és teremtmény között van.)

Az analóg istenismeret „módszertanát” az úgynevezett hármas út (triplex via) írja le. A hármas út nagyon régi teológiai hagyomány, de alkalmazása ma sem nélkülözhető az Istenről való beszédben, az Istenről való beszéd helyes megértésében. Az első út a tagadás útja (via negationis). Ez azt fejezi ki, hogy egyértelműen, univok módon nem állíthatjuk ugyanazt Istenről és a teremtményről. Ha jónak csak a teremtményekben megvalósuló, korlátozott jót tekintjük, akkor Isten nem jó. A tagadás útja Aquinói Szent Tamás azzal a kijelentésével van összhangban, amely szerint inkább azt tudjuk Istenről, hogy mi nem, mint azt, hogy mi. Ez az út a negatív (apofatikus) teológia útja, amelynek nagy hagyományai vannak. A misztikusok is beszélnek a sötétségről, az éjszakáról, amellyel a megközelíthetetlen és elérhetetlen Isten felé vezető úton találkoznak.

A tagadás útja gyakorlásának eredményeként jutunk olyan állítmányokhoz, amelyek tagadnak Istenről teremtettségből fakadó dolgokat. Isten egyszerűsége például azt jelenti, hogy nincs benne semmilyen összetettség (erről majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó). Isten változatlan, nincs benne a teremtményekre jellemző változás. Isten örökkévalósága azt állítja, hogy rá nem érvényes az idő kategóriája, számára nincs múlt, jelen, jövő, nincs előbb és utóbb. A sort még lehetne folytatni.

Az univok istenismeretről való lemondásnak érdekes következménye az, hogy Istennel kapcsolatban látszólag egymásnak ellentmondó kijelentések állíthatók egyszerre (pl. immanencia és transzcendencia). Ezért mondják Nicolaus Cusanus (1401-1464) nyomán, hogy Isten az ellentétek összeesése (concidentia oppositorum). Valójában itt nem arról van szó, hogy nem érvényesek a logika törvényei, hanem arról, hogy azok a fogalmak, amelyek a teremtett világból származnak, nem alkalmazhatók Istenre egy az egyben.

Ha a tagadás útja lenne az istenismeret kizárólagos útja, akkor Istenről igazában csak hallgatni lehetne. A második út azonban az állítás útja (via affirmationis). Ezen az úton járva mindazt állítjuk Istenről, ami a teremtésben tökéletes, hiszen ezeknek a tökéletességeknek ő a szerzője. Ha egy szó olyan fogalmat jelöl, amelyben a fogalom maga nem utal tökéletlenségre, hanem csak arról van szó, hogy ezek a tökéletességek a teremtett világban korlátozott formában valósulnak meg, akkor ez közvetlenül állítható Istenről. Így például Isten jó, igaz, mindenható, igazságos, irgalmas, maga a szeretet, maga a szépség. Ha azonban a tökéletesség fogalma már tartalmaz teremtettségre, tökéletlenségre utaló mozzanatot is, akkor ezt csak olyan értelemben lehet Istenre alkalmazni, amely szerint Isten a szerzője, oka annak a tökéletességnek, ami a dologban van. Így például nem lehet azt mondani, hogy Isten a tavasz, hanem csak azt, hogy Isten az oka minden tökéletességnek, ami a tavaszban van.

A harmadik út a kiválóság útja (via eminentiae). Ezen az úton járva, minden tökéletességet, amit Istenről állítunk, elszakítjuk a teremtettség korlátaitól, és Istenről korlátlanul, végtelen mértékben állítjuk. Így például azt mondhatjuk, hogy Isten a végtelen jóság.

A hármas út nem három külön utat jelent, hanem a három út együttes alkalmazásáról van szó. Ezt a megközelítést kell figyelembe vennünk akkor is, amikor Isten tetteiről, az üdvtörténet és üdvösség misztériumairól van szó. Ezt szem előtt tartva megsejthetjük, hogy földi világunkban egymással nem teljesen összeférhető dolgok – mint például irgalmasság és igazságosság – Istenre viszonyítva már harmonikusan összeférnek egymással.

Az eddigiekben tulajdonképpen nem volt szó a kinyilatkoztatásról. Az Istenről való analóg beszéd érvényes a természetes úton megszerzett istenismeretre is. A természetes út azt jelent, hogy felismerjük Isten létét mint a teremtett dolgok okának, alkotóját létét. A felismerés alapján következtethetünk Isten bizonyos tulajdonságaira, ezeket értelmezhetjük a hármas út alapján. Ez az ismeret közvetett, elvont, Istent csak mint a közvetlen megismerhető dolgok közvetlenül nem megismerhető okát mutatja be. A kinyilatkoztatásban Isten közvetlenül megszólította az embert. Azonban Isten szavát is az emberi beszéd hordozza, ezért az analógia továbbra is tulajdonsága az Istenről való beszédnek. Erről részletesebben egy következő bejegyzésben lesz szó.

A két pápa

Kétségtelen, hogy az Egyházban ritka (de nem teljesen egyedülálló) helyzet állt elő: két élő pápánk van. A mindkét pápát törvényesen választották meg, az egyik a törvényeknek megfelelően lemondott, a másikat a lemondás után megválasztották. A két pápa pályája, személyisége nagyon különböző. XVI. Benedek pápa bajor középosztálybeli családból származik, pályáját meghatározta a teológia tudományának művelése. Személyiségére bizonyos visszafogottság jellemző. Beszédei, megnyilatkozásai a tudós alaposságát tükrözik. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt határozott üzenete. Így az Egyház belső életével kapcsolatban fontosnak tartotta liturgiát, és világosan látta, hogy a liturgia nem teljesen jó irányban fejlődött a 2.Vatikáni Zsinat után.

Ferenc pápa bevándorló olasz munkáscsaládból származik. A család életét az ő esetében is áthatotta a mély katolikus hit. Vegyipari technikusként dolgozott rövid ideig, szeminarista volt, majd belépett a jezsuita rendbe. A rendbe való belépésének indítékát így jelölte meg egyik, jezsuita iskolák tanulóival folytatott beszélgetésében:  ”…engem nagyon megérintett a rend missziós jellege”. Bergoglio atya is volt teológia tanár, sőt ösztöndíjas is Németországban, de a tudományos értelemben vett teológiai munkásság nem volt jelentős életében. A rend argentin tartományának provinciálisa volt. Ezekkel az évekkel kapcsolatban – egyes rendtársai részéről is – a juntával való együttműködéssel vádolták. Úgy tűnik, teljesen alaptalanul. A lelkipásztorként dolgozó jezsuitát Boldog II. János Pál pápa nevezte ki segédpüspökké, majd később érsekké, biborossá.

Ferenc pápa személyiségét áthatja a jezsuita missziós lelkületet. Ő az a pásztor, aki a nyáj között él, aki a nyáj nélkül nem tud élni. Tanulságos ebből a szempontból a fentebb idézet beszélgetésben egy kérdésre adott válasza. A kérdés arra irányult, hogy miért mondott le a gazdagságról, a luxus lakosztályról. Részlet a válaszból: „Nem hinném, hogy mindez csak a gazdagság kérdése lenne! A személyemhez kapcsolódik, szükségem van, hogy emberek között éljek! Egy professzor is megkérdezte tőlem: De miért lakik ott? Azt válaszoltam neki: „Hallja csak, pszichiátriai okokból!” Mert ilyen a személyiségem! A lakásom, ha nem is fényűző, de nyugodt. Érted, én nem tudok egyedül élni!” A válasz eloszlatja azokat a feltételezéseket is, amelyek szerint a pápa gesztusai mögött populizmus van, vagy pedig az elődjétől való „elhatárolódás”. Az idő múltával szerintem világossá lett, hogy a gesztusok a pápa személyiségéből fakadnak, ő nem is tudna más lenni.

Ferenc pápával kapcsolatban felmerültek olyan várakozások, hogy ő majd megszünteti elődje néhány intézkedését (így például szentmise rendkívüli rítusával kapcsolatos intézkedéseket). A pápa azonban nem váltotta be ezeket a „reményeket”. Amikor az Egyházat arra buzdítja, hogy változzon, ez a változás azt jelenti, hogy eredeti természetfölötti küldetésének megfelelően működjön: ne legyen elvilágiasodott, ne úgy működjön mint egy multinacionális vállalat vagy egy nemzetközi segélyszervezet, ne a karrierizmus jellemezze az elöljárókat, és még lehetne folytatni. A beszédeit figyelőnek feltűnhet, hogy az Egyház missziós küldetésének ismételt és erőteljes hangsúlyozását általában követi annak a megjelőlése, hogy ez mire irányul. A végső cél: Isten országa, amelyaz Úrral való teljes közösség lesz, amikor mint Isten családja belépünk magába az isteni életbe, ahol a mérték nélküli szeretet örömét éljük” (Magyar Kurír).

Az utóbbi napok, hetek néhány eseménye rávilágít a pápa helyzetére és talán arra is, hogy XVI. Benedek miért érezte úgy, hogy a korral járó gyengeség miatt már nem tud megbirkózni a problémákkal. Az történt, hogy Ferenc pápa június 6-án szűkkörű megbeszélést folytatott a latin-amerikai szerzetes elöljárók konferenciájának vezetőivel. A megbeszélésről (a megbeszélés után) készült emlékeztető valamilyen módon a sajtóhoz került. A vatikáni szóvivő, P. Lombardi azt mondta, nincs megjegyezése az „üggyel” kapcsolatban. A megbeszélésen a pápa említést tett a Vatikán reformjáról, a vatikáni homo-lobbiról, korrupcióról, de azokról is, akik „szentek” a Vatikánban. A másik – szerintem különösen említésre méltó – dolog az volt, hogy megnevezett két irányzatot, amelyeket nem tart helyesnek. Az egyik irányzathoz a restaurációra törekvő csoportok tartoznak. Ezeket a pelágiánus 1  beállítottság jellemzi, a pápa példaként az elvégzett rózsafüzérek számára való hivatkozást említi. (Joseph Ratzinger is említést tett 1986-ban a pelágiánus jellegű „jámborságról.) A másik irányzatra a gnosztikus panteizmus a jellemző. Ez az irányzat a megtestesülést tagadva, az imádságot homályos, kereszténységtől távol álló „meditációkra” akarja lecserélni.

Önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, vajon az első csoportba tartozom-e. Ha a „pelágiánus” jelzőre gondolok, akkor semmiképpen sem. Az Aquinói Szent Tamást követő kegyelemtani irányzat (tomizmus) különösen is kiemeli a természetfölötti és természetes közötti különbséget, a kegyelem és üdvözülés ingyenességét. A restaurációra való törekvés helyett pedig szerintem inkább egy olyan állapothoz való visszatérésről van szó, amely ellensúlyozni próbálja az elmúlt ötven év fejlődésének árnyoldalait, és amely azt a hagyományt képviseli, amelyet a pápa szerint „nagy becsben kell tartani”. A restaurációra törekvő csoportokkal szemben inkább a fejlődés igen fontos korrekciójáról van szó.

Jegyzetek:

  1. Pelagius Szent Ágoston ellenfele volt, azt állítva, hogy az ember saját cselekedetei által, Isten kegyelme nélkül is képes üdvözülni

Az Istenről való beszéd. Az analógia

Az előző bejegyzésben szó volt az Egyház élő hagyományáról. Az élő hagyomány fogalmának értelmezése felveti annak kérdését, hogyan lehet körülírni azt, hogy mi a hagyomány és mi benne az élő. A hagyomány eleve feltételez valami változatlanságot, hiszen a hagyomány, tradíció szó olyannak az átadását jelenti, ami adott, ami változatlan. A körülöttünk lévő világban lévő élet viszont feltételezi a változást, a mozgást, a fejlődést. Miben hasonlít/különbözik az élő hagyomány által feltételezett “fejlődés” például egy tudományág  –mondjuk a fizika – fejlődéséhez/fejlődésétől? Ez nehéz kérdés, a teljes és kimerítő válasz helyett csak néhány szempontról lesz szó.

A hagyományban lévő hititkok Istenre vonatkoznak, közvetlenül vagy közvetve Istenről állítanak valamit. Így érkezünk meg az Istenről való emberi beszéd problémájához. A probléma az, hogy Isten kívül áll a teremtett világon, a mi fogalmaink szavaink, megismerőképességünk viszont a teremtett világhoz igazodik. Ezért merül fel a kérdés, hogy mondhatunk-e Istenről egyáltalán valamit, és ha igen milyen értelemben. Formálisan nézve a hittitkok is kijelentések. A kijelentések, a kijelentésekben használt szavak utalnak valamilyen  jelentésre. Először a kijelentések, szavak és jelentésük közti viszonyt tekintjük át.

Bizonyos szavak, fogalmak ugyanolyan értelemben állíthatók több dologról, tényállásról. Tipikus példa erre az “ember” szó, amely ugyanolyan értelemben vonatkozik minden emberre. Az ilyen szavakat (fogalmakat) egyértelmű, univok szavaknak nevezzük. Az univocitás “bajnoka” a matematika, ahol pontos meghatározásokkal próbálják elérni, hogy mindenki ugyanolyan értelemben használja a szavakat (fogalmakat). Ennek használatnak az ellentéte az úgynevezett ekvivok szóhasználat. Itt arról van szó, hogy teljesen különböző jelentésű szavaknak a hangalakja megegyezik. Erre jó példa az “ár” szó, amelyet lehet használni a vízáradattal kapcsolatban, lehet használni a paprika árával kapcsolatban is, de még a cipésznek is van “ár” nevű szerszáma.  Az “érték” szó nem sorolható egyik kategóriába sem. A szót igen sok értelemben használhatjuk, ezek a jelentések különböznek egymástól, de mégis hordoznak valami belső összefüggést, hasonlóságot. Így például mondhatjuk: “idén a nemzetgazdaság több értéket termelt”, “a műszer alacsony értéket mutat”,  a “csapat a mérkőzésen értékes pontot veszített”, “értékorientált nevelésre van szükség”, “a legföbb érték az ember”,  ”örök értékeket keressünk” stb.

A fenti példák mutatják, hogy az “érték”, “értékes” stb. szavaknak különböző jelentései lehetnek, de ezek a különböző  jelentések hordoznak valami benső összefüggést, hasonlóságot. Azt mondjuk, hogy a szó analóg értelemben használatos. Az analógia, a létanalógia (analogia entis)  a  (skolasztikus) metafizika központi fogalma, de az Istenről való beszéd (a teológia)  lehetőségét is a szavak analóg használata adja meg.

Még arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az analóg értelemben használt szavak jelentései között a külsődleges hasonlóságnál erősebb belső összefüggés is lehet. Ezt egy matematikai példával világítanám meg, ahol a hasonlóság inkább külsödleges, könnyen kiemelhető, a beszéd könnyen univokká tehető. A matematikában külöböző objektumokon végzett műveletek között hasonlóság lehet. A számokon végzett algebrai műveletek és a geometriában végzett transzformációk közti hasonlóság (és még sok egyéb hasonlóság) arra indította a matematikusokat, hogy olyan struktúrákat határozzanak meg, amely struktúrák lehetővé teszi, hogy a különböző területeken tapasztalható hasonlóságok egy absztrakt struktúra keretein belül   legyenek tanulmányozhatók. Így jött létre például az absztrakt algebra. Tehát itt arról van szó, hogy absztrakció segítségével a hasonló dolgokból kiemeltük azt, ami hasonló, és így lehetővé tettük a továbbiakban az egyértelmű, univok szóhasználatot. Könnyű a matematikának, mert ő észbeli létezőkkel (ens rationis) foglalkozik, ezért könnyen konstruál újabb tanulmányozható objektumokat. (Hogy mi a matematika, és hogyan viszonyul az érzékelhető valósághoz, érdekes kérdés, de ez most messze vezetne). Azt hiszem, világosan látszik, hogy az “érték” szó esetében a fenti eljárás nem látszik könnyen megvalósíthatónak. A különféle jelentések közötti belső rokonság sokkal mélyebben van annál, hogy a rokonság egyszerű feltárása által eljussunk az “érték” szó univok használatának modelljéhez.

Ne foglalkozzunk tovább az “érték” szó különböző jelentései közti rokonság elemzésével, inkább térjünk vissza eredeti kérdésünkre: hogyan beszélhetünk az abszolút transzcendens Istenről emberi nyelven. Nyilván nem tehetjük ezt a szavak univok használatával, mert ezzel  besorolnánk Istent a teremtett dolgok közé. Néha teológusok is beleeshetnek az univok vagy univokhoz közeli szóhasználat csapdájába. Így például Isten irgalmasságát és igazságosságát “földi módon” szemlélve, arra a megalapozatlan következtetésre jutnak, hogy a kárhozat lehetetlen. Nem kell azonban a nominalista állásponthoz sem csatlakoznunk, amely hajlik arra a véleményre, hogy az Istenről való beszéd közel van a szavak ekvivok, azaz teljesen eltérő értelemben való használatához, mert szavainknak alig van jelentése Istennel kapcsolatban. Valójában a teremtett dolgok a korláttalan isteni létből való részesedés alapján léteznek Istentől különböző, korlátozott létezőkként. Végtelen különbség van ugyan a korlátlan, végtelen létezés és a véges, korlátolt létezés között, de mégis van valami hasonlóság a Teremtő és a teremtett között. Ez a hasonlóság teszi azt lehetővé, hogy emberi szavakat, emberi fogalmakat, emberi nyelvet analóg módon használva, Istenről analóg értelmű, de mégis igaz kijelentéseket tegyünk. A következő bejegyzések egyike az Istenről való analóg beszéd évezrednél is régebbi módszertanával foglalkozik.

Miben áll a “specificum catholicum”?

A címben szereplő kifejezés mintáját Karl Josef Wallner cisztercita teológus könyvéből 1 vettem. A szerző azt vizsgálja, hogy létezik-e “specificum christianum”, azaz egy olyan szempont, amely határozottan megkülönbözteti a kereszténységet a világ többi vallásától.

Ez a bejegyzés a “specificum catholicum”-mal foglalkozik,  tehát azzal, hogy milyen szempontok alapján lehetne a katolikum helyét kijelőlni a keresztény felekezetek között. Melyek azok a jegyek, amelyek határozottan megkülönböztetik a Katolikus Egyházat. Leo Scheffczyk biboros azt az útat követte, amely nem a kereszténységből, hanem magából a katolikumból indul ki. Ahogyan könyvének 2 szerkesztője írja, Scheffczyk a “katolikum konkrét valóságából indul ki, és ezen keresztül fejti ki a kereszténység lényegét”. (Könyvével később szeretnénk foglalkozni.)

Az alábbiakban kiemeltünk egy szempontot, és ez alapján próbálunk a címben felvetett kérdésre válaszolni. Természetesen egy ilyen szűkítés következtében a lehetséges válaszok gazdagsága szegényedik, de a blogbejegyzés szerényebb “műfaja” ezt meg is kívánhatja. A továbbiakban azt nézzük meg, hogy a keresztények hogyan értelmezik Jézus igéretét: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). A Katolikus Egyház a csak spirituális értelem mellett hangsúlyozza ennek a jelenlétnek „objektív” mozzanatait. Ez nem a spirituális értelmezéssel szemben történik, hanem éppen ellenkezőleg, ennek ad alapot. Hiszen Jézus mennybemenete és a Szentlélek eljövetele nem változtatta meg az emberi természet lényegét: a teremtésben adott emberi természet emelődik fel a természetfölötti szintjére. Az ember pedig természete szerint az anyagi világban és a társadalomban él, tehát Jézus jelenlétének ezeken keresztül is meg kell mutatkoznia. Ez a szempont kijelöl a keresztények közül egy csoportot, amelyhez a Katolikus Egyház és a keleti egyházak tartoznak. Erre a csoportra jellemző az erős liturgikus élet és az apostoli folytonosságra épülő hierarchia. Ezek az egyházak liturgiájukat az Örök Főpap mennyei szolgálatára vonatkoztatják, a láthatóan megnyilvánuló szentségek a kegyelem okozói, növelői. Az Eucharisztiában Jézus jelenléte a tér és idő adott tartományában, konkrét formában valósul meg. A hierarchia pedig képviseli a Jézus tanítványaitól napjainkig tartó folytonosságot.

A kérdés az, hogy hol helyezkedik el a katolikus Egyház ezen csoporton belül. Van-e valami, ami kiemeli őt a csoportból? Két dolgot említenék. Az első Péter utódának a hivatala, a pápaság. Itt arról van szó, hogy Jézus Péternek adott ígérete vonatkozik Péter utódaira, a római püspökökre. A péteri hivatal dogmatikai tartalmát az 1.Vatikáni Zsinat fogalmazta meg, amikor kijelentette a pápa bizonyos esetekben való tévedhetetlenségét és közvetlen joghatóságát az egész Egyház fölött.

A másik dolog, amit említenék, a hagyomány dinamikája, élő volta. A katolikusok szerint a hagyomány nem merev hagyomány. Szerintem a hagyomány dinamikájának feltétele a pápaság, a péteri hivatal. Ez a biztosítéka annak, hogy a hagyomány élő és dinamikus volta nem vezet a hagyomány feloldódásához, felszámolásához. Azt hiszem, az élő hagyomány fogalmának pontosabb kidolgozásával még adós a teológia, nem találták még meg azokat a fogalmakat, amelyek segítségével ez a misztérium (mert ez is misztérium) jobban megközelíthető. Az élő hagyomány működésére jó példa a nyugati szerzetesség története. A monasztikus hagyomány mellett a kolduló rendek (ferencesek, domonkosok), az ellenreformáció szerzetesrendjei (jezsuiták, piaristák stb.) az újabb alapításokkal együtt valósítják meg a nyugati szerzetesi eszményt. De a hagyomány élő voltára utal az is, hogy az Egyház a hitletétemény tartalmát a történelem folyamán (legutóbb a huszadik században) dogmákban fogalmazza meg. A dinamikus, élő hagyomány kibontakozásának a legnagyobb ellensége az a „forradalmi” magatartás, amellyel a 2.Vatikáni Zsinat után találkozhattunk, például a liturgia és a teológia területén. Az élet feltételezi a folytonosságot. A forradalom ellentétes az élő hagyománnyal, mert először rombol és a romokon akar építkezni. Így az előnyből látszólag hátrány lett. Irigykedve nézzük a keleti egyházak megőrzött liturgikus gazdagságát. Erőfeszítéseket kell tenni, hogy a nyugati liturgia gazdagsága ismét megmutatkozzon. Valójában azonban az élő hagyomány a Katolikus Egyház olyan vonása, amely biztosítja, hogy az Egyház az „üdvösség szentsége” legyen a világ számára az idők végezetéig.

Jegyzetek:

  1. Karl Josef Wallner: Wie ist Gott? 2010  193.o.
  2. Leo Scheffczyk: A katolikus hit világa. Igazság és alak 2012

Az eucharisztikus jelenlét

A keresztények nagy többsége szerint Jézus valamilyen módon jelen van az Eucharisztiában/Úrvacsorán. Sokan ezt a jelenlétet átvitt értelemben vett jelenlétnek gondolják, így például erő, hatás szerinti jelenlétnek. A katolikus értelmezés szerint Jézus eucharisztikus jelenléte valóságos jelenlét: az átváltoztatás következtében a kenyér Jézus megdicsőült testévé, a bor Jézus vérévé változik, de a kenyér és bor fizikai, kémiai, geometriai stb. tulajdonságai megmaradnak.

Az Eucharisztia a hit misztériuma. Az értelem megpróbálja megközelíteni a misztériumot, tudva, hogy ez az igyekezet teljes mértékben soha sem lesz sikeres. Erre azért is szükség volt, mert a valóságos jelenlétet kétségbevonó nézeteket el kellett különíteni a helyes felfogástól. Az Egyház tanítóhivatala (például a trienti zsinat) a szubsztancia fogalmát használta a hittitok leírására. A szubsztancia a skolasztikus filozófia által használt, arisztotelészi eredetű fogalom. A szubsztancia (magánvaló) szembeállítható az akcidensekkel (járulékokkal, tulajdonságokkal). A mondatokban bizonyos szavak inkább alanyként használhatók, más szavak viszont inkább állítmányként. Az alany az állítmányokkal kifejezett tulajdonságok (járulékok) hordozójára utal. Amikor a tulajdonságokat hordozó alanyt erősebb állandóság, önállóság, egység jellemzi, akkor beszélhetünk szubsztanciáról. A szubsztanciának valamilyen mértékben önmagában van léte, a tulajdonságok, járulékok viszont önmagukban nem léteznek, ezek csak egy adott szubsztanciában léteznek, egy szubsztanciának a járulékai. A szubsztancia metafizikai realitás, a természetben járulékok nélkül, tisztán nem fordul elő. Mégis a szubsztancia valóságosan különbözik a járulékoktól, hiszen nem vagyok azonos a szemem színével, magasságommal, testsúlyommal stb. A térrel, idővel, alakkal, mennyiséggel stb. összefüggő tulajdonságok, járulékok utalnak a szubsztancia jelenlétére. Így valaki érzékszervei által meggyőződhet arról, hogy jelen vagyok-e egy adott helyen (például szobában). A jelenlét azonban nem tulajdonságaimra, járulékaimra vonatkozik, hanem rám. Ezek csak lehetővé teszik, feltárják, közlik, megmutatják a jelenlétemet.

Az átváltoztató szavak hatására a kenyér és bor szubsztanciája átváltozik Jézus testévé és vérévé. A kenyér és bor tulajdonságai, a színek azonban megmaradnak. A színek korábbi, kenyér és bor jelenlétét körülíró szerepe eltűnik, ehelyett már Jézus testének és vérének jelenlétét írják körül. Ez az átalakulás Isten különleges műve, ehhez hasonló dolog nem történik a természetben. Itt olyan jelenlétről van szó, amelyről nem a jelenlévőnek érzékszervek által is tapasztalható mennyiségi, alaki, térrel és idővel kapcsolatos tulajdonságai tanúskodnak. Erről a jelenlétről a hit tanúskodik. A kenyér és bor tulajdonságai, a színek nem válnak Jézus megdicsőült teste tulajdonságaivá, hiszen például nem állítható az, hogy Jézus megdicsőült teste kerek mint az ostya. A kenyér és bor színei – a természetben nem megtalálható módon – hordozó alany nélkül léteznek, az isteni mindenhatóság tartja őket létben. A színek ugyan nem válnak a megdicsőült test tulajdonságaivá, mégis szoros vonatkozásba kerülnek a jelenlévő testtel és vérrel, ez az az eszköz, amely által léteznek.

Az átváltoztató szavak hatására a kenyér Jézus testévé, a bor Jézus vérévé válik. Minthogy azonban a megdicsőült, élő Jézus teste és vére elválaszthatatlan, ezért mindkét szín alatt jelen van a test és a vér is. Az élő Krisztus teste már nem válik el lelkétől, személyétől, ezért Jézus, mint ember, mint személy ugyanolyan valóságosan van jelen a színek alatt, ahogyan én jelen vagyok most a számítógép előtt. Minthogy azonban a jelenlévő Jézus ugyanaz, mint a második isteni személy, az Ige, az eucharisztikus színek alatt olyan valaki van jelen, aki Isten, ezért az Eucharisztiában is imádás illeti meg.