Megjegyzések a „koinonia” fogalmához

Szerző: matthaios Kategória: Egyház,teológia 3 hozzászólás

Ez az írás tulajdonképpen egy megjegyzés a jezsuita blog „Koinonia – közösség: egy katolikus alapszó régi és mai jelentéséről” című írásához. Az írás tartalmát röviden a következőkben foglalhatjuk össze: először szó van a Trienti Zsinat utáni egyháztan negatív jelenségéről, Bellarmin Szent Róbert egyháztagságot leíró szempontjairól. Bellarmin Szent Róbert szerint a teljes egyháztagsághoz az egység hármas köteléke szükséges: egység a szentségekben, a tanításban és egység a hierarchiával. A szerző szerint az egyháztagság ilyen meghatározása szükséges, de mára már meghaladottá vált: ”A kezdeményezés méltánylandó, ám ma – a karteziánus filozófiát ért megsemmisítő (posztmodern, fenomenológiai, hermeneutikai stb.) kritikát figyelembe véve – már aligha gondolkodhatunk ugyanígy.”

A továbbiakban, a szakadás hermeneutikájának megfelelően ezzel szembe van állítva a napjainkban elterjedt kommunió-egyháztan központi fogalma, a „koinonia”, a kommunió, a közösség fogalma. Az eszmefuttatást mintegy keretbe foglalja a kommunióról tudomást nem vévő, Ferenc pápa ellen lázadó integristákra való hivatkozás (első bekezdés) és lényegében ennek megismétlése az utolsó bekezdésben, ezúttal azonban a „fundamentalista” megnevezést használva. Nyilvánvaló, hogy a pápa elleni lázadást a kommunió megsértésének kell tartanunk, de a pápa tanításával, ennek problematikus értelmezéseivel kapcsolatos kérdések föltevése nem tekinthető lázadásnak, különösen akkor nem, ha ezek nincsenek összhangban elődeinek tanításával. A szerző adós marad ezzel a megkülönböztetéssel. Erre a bejegyzés végén még visszatérünk. Folytatás →

A hitletétemény és a fejlődés

Szerző: matthaios Kategória: egyéb,teológia,teológiai ismeret Hozzászólás

A jezsuita blogon, a blog megjegyzéseiben több alkalomból fölmerült az a kérdés, hogy az Egyház régebi és újabb tanításai szembekerülhetnek-e egymással. Lehet-e az új tanítás a régebbi kifejezett tagadása? Megjelenhet-e valami olyan új a tanításban, amelynek nincs semmi előzménye?

A fenti kérdéseket tovább pontosítva, ezeket a hitletéteményre (depositum fidei) kell elsősorban vonatkoztatnunk. Tehát van-e olyan fejlődés a hitletéteményben, amely az ebben lévő valamely, korábbi állítás tagadását eredményezi? Bővülhet-e úgy a hitletétemény, hogy bővülésének semmi előzménye nincs: a történelem folyamán az emberiség fejlődése kiegészítheti-e a hitleltéteményt?

A hitletétemény szorosan kapcsolódik a kinyilatkoztatáshoz, ez a kinyilatkoztatásnak az idők folyamán az Egyházban továbbadott tartalma. A kinyilatkoztatásban Isten közvetlenül, nem a teremtésen keresztül szól az emberhez. Ilyen kinyilatkoztatást kaptak az őszűlök, ilyenről van szó például Noé történetében. Majd Isten Ábrahámot szólította meg, és ettől kezdve a kinyilatkoztatásban bizonyos folyamatosságról beszélhetünk. A kinyilatkoztatás az ősatyák korától kezdve kíséri Izrael történelmét Mózesen, a prófétákon, az ószövetségi szentírókon keresztül addig, amíg Isten „a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1, 2). Benne le is záródik a kinyilatkoztatás, hiszen Isten a saját Fiában mindent elmondott az emberiségnek, amit közölni akart. Ezért az apostoli kor végével az egész emberiségre vonatkozó, az egész emberiségre nézve kötelező kinyilatkoztatás lezárult. A lényeget tekintve az apostoli Egyház már tartalmazza mindazt a tökéletességet, ami Jézus Krisztus Egyházára jellemző. A 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója ezt írja (4): „A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13)”. A Katolikus Egyház Katekizmusa megismétli ezt, majd így folytatja (66): „Mindazonáltal, jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát”. Tehát az Egyház már nem kap új kinyilatkoztatást, nem lehet ennek történetében gyökeresen új korszakról, például a Szentlélek koráról beszélni, ahogyan ezt Joachim a Fiore tette, aki új korszakként az igazságosság és törvény uralmát felváltó szabadság uralmáról, tökéletes társadalomról beszélt. Ezért az Egyházon belül minden „forradalmi retorika” szembenáll az Egyház lényegével. Folytatás →

Az emberi természet fölvétele különösen illik az Igéhez (SCG. IV. c. 42)

Szerző: matthaios Kategória: fordítások,teológia Hozzászólás

A teremtés, a megtestesülés és a megváltás tényei nem vezethetőek le abból, amit Istenről tudunk. A Szentháromság titka sem vezethető le abból, amit Istenről értelmünk természetes ereje által tudunk, de a hívő értelem tudja, hogy az isteni létezés olyan értelemben elválaszthatatlan a Szentháromságtól, hogy Isten nem lehet Isten csak a Szentháromságban. Isten kifelé irányuló tettei szempontjából azonban nincs ilyen szükségszerűség. Isten lehet Isten teremtés, megtestesülés és megváltás nélkül is. Az 1. Vatikáni Zsinat dogmaként (DH 3025) mondja ki, hogy Isten a világot és a benne való dolgokat „kényszertől mentesen, szabad akaratból” teremtette. 

Az értelem számára a dolgok azonban elsősorban szükségszerű okaik által érthetőek meg, azaz olyan okok által, amelyek szükségszerűen okozzák a dolgot. A szabad cselekvés, éppen szabadsága miatt az értelem számára nem teljesen megindokolható. Így például a teremtésből szükségszerűen el tudunk jutni a teremtő Istenhez, de Istenből kiindulva nem tudunk teljes értelmi magyarázatot, levezetést adni  arra, hogy Isten világot teremtett. Hasonló a helyzet a kinyilatkoztatás, a megtestesülés és a megváltás misztériumaival is. Ezért ilyenkor a teológiai gondolkozás, érvelés, amikor a „miértre” keresi a választ, az úgynevezett konveniencia-érvekhez fordul: nem ad levezetést, de bemutatja, hogy ami mellett „érvelünk”, igen mély összhangban van azzal, amit Istenről, más hittitkokról tudunk. Magát a convenio ígét magyarra az „illő”, „illik”, „megfelel” szavakkal lehet lefordítani. Folytatás →

Aquinói Szent Tamás Krisztus Atyának való alávetettségéről (ST III. q. 20)

Szerző: matthaios Kategória: egyéb,fordítások,teológia Hozzászólás

A nagy krisztológiai zsinatok tanítása szerint Jézus Krisztusnak, a megtestesült Igének az egységében nincs külön emberi személy, hiszen ez az egység hüposztatikus egység, személyben megvalósuló egység. Ez az egység az örök Ige isteni személyében áll fenn.. A fölvetett kérdés Jézus Krisztusnak, illetve emberségének az Atyához és Istenhez (így saját magához, mint Istenhez) való viszonyával foglalkozik. Hasonló témával foglalkozik a következő (21.) kérdés is, amely Jézus Krisztus imádságával foglalkozik. 

Aquinói Szent Tamás, miközben állítja, hogy Jézus Krisztus alá van vetve az Atyának, Istennek, rámutat arra, hogy ez az alávetettség embersége miatt van. Erre az egyetemes zsinatokra támaszkodó, következetes gondolkodásmódra napjaink teológiai gondolkodásában is szükség lenne. Lépten-nyomon találkozunk olyan kísérletekkel, amelyek nem összeegyeztethetőek a kalcedóni zsinat dogmájával, azzal, hogy az egység az Ige személyében áll fenn, nem pedig a természetek valamilyen összekeveredésében. Napjainkban nem ritkán találkozunk azzal, hogy Jézus Krisztus kifejezetten emberi tulajdonságait valamilyen módon isteni tulajdonságként vagy a szentháromsági személyek belső tulajdonságaként akarják bemutatni. Így például arról beszélnek, hogy maga az Isten, az Atya szenved. Az ilyen gondolkodás gyökerében a kalcedóni zsinat valamilyen értelemben vett elutasítása áll. Folytatás →

A szexuáletika tomista megalapozása (3)

Szerző: matthaios Kategória: erkölcstan,teológia Hozzászólás

Az egyik régebbi bejegyzésben arról volt szó, hogy a tomista filozófia szerint az erkölcsi jó a metafizikai jóra, a jóra, mint a létezés jóságára alapul. Minden létező dolog természeténél fogva van célokra irányítva és a létező számára ezeknek a céloknak a megvalósítása a jó. Az ember alatti világban ez a célra törekvés nem tudatos, az ember viszont értelmével felismeri a célját, amely számára megvalósítandó jóként jelenik meg, az akarat pedig szabadon dönt valamilyen megvalósítandó jó mellett. Ha az ember cselekvése összhangban van természetében adott céljaival, akkor ez erkölcsi értelemben véve jó cselekedet, ellenkező esetben pedig ez rossz cselekedet, bűn.

Az előző bejegyzésben az ember szexualitásának mint képességnek a célját vizsgáltuk. Megállapítottuk, hogy ennek (a bejegyzésben bevezetett kifejezéseket használva) prokreatív és unitív célja van. A prokreatív cél abból adódik, hogy az embernek mint biológiai létezőnek célja az emberi nem fennmaradásáról, utódokról való gondoskodás. Az unitív cél azt jelenti, hogy a férfi és a nő mint személyek a szexualitás képességének használatában szeretetben egyesülnek. Az ember természetében lévő szexuális képességnek tehát kettős célja van: a prokreatív és az unitív cél. Ez a két cél olyan értelemben ad egységet, hogy ezek együttesen adják meg a szexualitás értelmét, bármelyik is hiányzik a kettő közül, a szexualitás az emberi természetben értelmetlen lenne. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a kettősség nem az ember szándékából adódik, hanem az ember természetéből, ez akkor is megvan, ha ez nincs a cselekvő ember szándékában. Folytatás →