Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma Krisztus színeváltozásáról szól. Az alábbiak a Summa Theologiae harmadik része 45. kérdésének fordítását tartalmazzák.

45. KÉRDÉS

[Krisztus színeváltozása]

Most Krisztus színeváltozásáról lesz szó. Ezzel kapcsolatban négy problémával foglalkozunk:

1. Megfelelő volt-e, hogy Krisztus színében elváltozott?
2. A színeváltozás fényessége a dicsőség fénye volt-e?
3. A színeváltozás tanúiról.
4. Az Atya szavának tanúságtételéről.

1. SZAKASZ  [Megfelelő volt-e, hogy Krisztus színében elváltozott?]

1.  Úgy látszik, nem volt megfelelő, hogy Krisztus színében elváltozott. A valódi testhez ugyanis nem tartozik hozzá, hogy ez különböző alakokat vegyen fel ¹, ez a képzeletbeli test tulajdonsága. Krisztus teste azonban valódi test volt, amint erről az előzőekben szó volt. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő az, hogy Krisztus színében elváltozzon.

2.  Ezenkívül, az alak a mínőség negyedik fajtájába, a fényesség pedig a harmadik fajtájába tartozik. Így a fényesség Krisztus általi felvétele nem nevezhető új alak felvételének.

3.  Ezenkívül, a dicsőséges test négy adománnyal rendelkezik, tudniillik a romlatlansággal, az erővel, a finomsággal és a fényességgel. Tehát nem jobban illik a fényesség felvétele, mint a másik három adományé.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma (Mt 17, 2) mond, hogy Jézus három tanítványa előtt színében elváltozott.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az Úr, miután előre jelezte szenvedését, rá akarta venni tanítványait, hogy kövessék a szenvedésben. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egyenesen haladjon az úton, szükséges, hogy a célt valamilyen módon előre ismerje, amint nem helyes az, ha az íjjász úgy lövi ki a nyílvesszőt, hogy előzőleg nem látta az eltalálandó célt. Ezért mondja Tamás apostol János evangéliuma szerint (Jn 14, 5), hogy Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat? Ez különösen akkor szükséges, amikor az út nehéz és viszontagságos, amikor az út fáradtságos, a cél pedig örvendetes. Krisztus azonban a szenvedés által a dicsőségre jut el, amely dicsőség nemcsak a lélek dicsősége, hiszen ezzel már fogantatásától kezdve rendelkezett, hanem a test dicsősége is, amint ezt Lukács evangéliuma mondja (Lk 24, 2): hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe? Erre akarja rávezetni azokat, akik az ő nyomát követik a szenvedésben, amint az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk (ApCsel 14, 22), hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. Ezért megfelelő volt az, hogy megmutassa fényességének azt a dicsőségét (ami a színeváltozás) övéinek, amely szerint át fogja alakítani őket, amint ezt a Filippieknek írt levél mondja (Fil 3, 21): átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez. Ezért mondja Béda Márk evangéliumát magyarázva, hogy kegyes előrelátással történt, hogy a mindig megmaradó boldogság rövid időre történő szemlélete által erős lélekkel elviselték a megpróbáltatásokat.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Jeromos mond Máté evangéliumát magyarázva, hogy senki ne gondolja, hogy az „elváltozott” szó azt mondja, hogy az eredeti formáját és arcát levetette vagy testének valódiságát elvesztette és lelki vagy mennyei testet vett föl. Ezzel szemben az evangelista rámutat arra, hogy hogyan alakult át, amikor azt mondja, hogy arca fényessé vált, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a hó. Ahol az arc fényessége mutatkozik meg és a ruházat ragyogását írják le, nem szűnik meg a szubsztancia, hanem ez dicsőségessé válik.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, az alak a test határaival van összefüggésben, ezt ugyanis a határ vagy határok által ragadjuk meg. Ezért mindaz, ami a test határaival van összefüggésben valamilyen módon vonatkozik az alakra. Amint a test színét, úgy a fényességét is a nem átlátszó test felületén figyeljük meg. Ezért a fényesség is az alak átalakulásának mondható.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a fent említett négy adomány közül egyedül a fényesség az, amely magának a személynek a minősége, a másik három ugyanis cselekedettel, mozgással vagy hatás befogadásával ² van kapcsolatban. Krisztus erre a háromra is utalt jelekkel, például az erőre, amikor a tenger hullámain járt; a finomságra, amikor a szűzi méhből született; a romolhatatlanságra, amikor az őt elfogni vagy megkövezni akaró zsidók közül sértetlenül kijutott. Ezek miatt azonban nem mondjuk, hogy színében elváltozott, a színeváltozás csak arra vonatkozik, amikor személyének megjelenése változott meg.

2. SZAKASZ  [A színeváltozás fényessége a dicsősége fénye volt-e?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy ez a fényesség nem a dicsőség fénye ³ volt. Beda egyik glosszája ugyanis Máté evangéliumát (Mt 17, 2) magyarázva megjegyzi, hogy színében, testében elváltozott előttük, mondja, megmutatta nekik, nem a halhatatlanságot, hanem az eljövendő halhatatlansághoz hasonló fényességet. A dicsőség fénye azonban a halhatatlanság fényessége. Tehát az a fényesség, amelyben Krisztus megmutatkozott tanítványainak, nem a dicsőség fénye volt.

2.  Ezenkívül, Lukács evangéliumának azon részletével kapcsolatban, amely szerint (Lk, 9, 27) ⁴nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják Isten országát, Béda Glosszája azt mondja, azaz a test megdicsőülését az eljövendő boldogság képszerű megjelenítésében. Valaminek a képe azonban nem maga a dolog. Tehát ez a fényesség nem a boldogság fénye volt.

3. Ezenkívül, a dicsőség fénye csak az emberi testben lehet. A színeváltozás fényessége azonban nemcsak Krisztus testére vonatkozott, hanem a ruhájára és arra a fényes felhőre is, amely beárnyékolta tanítványait. Úgy látszik tehát, hogy ez a fényesség nem a dicsőség fénye volt.

Ezzel szemben áll az, amit Máté evangéliumának azon részletével kapcsolatban (Mt 17, 2), amely szerint színében elváltozott előttük, Jeromos mond: megmutatkozott az apostoloknak, hogy milyen lesz az ítéletkor. Máté evangéliumának azon versével (Mt 16, 28) kapcsolatban, amely szerint amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országában, mondja Krizosztomosz, hogy meg akarva mutatni nekik, hogy milyen lesz az a dicsőség, amelyben később majd eljön, felfedte ezt előttük, amennyire ők ezt a földi életben képesek voltak megismerni, hogy ne bánkódjanak majd az Úr halálakor. 

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az a fényesség, amely Krisztust színeváltozásában beragyogta, lényegét tekintve a dicsőség fénye volt, létezési módját tekintve azonban nem. A megdicsőült test fénye ugyanis, amint ezt Ágoston Dioscurus-hoz írt levelében (Ep ad Diosc. cxviii) mondja, a lélek fényességéből származik. Hasonlóan Krisztus testének fényessége a színeváltozásban istenségéből és lelkének dicsőségéből származik, amint Damaszkuszi János mondja (Orat. de Transfig.). Hogy Krisztus fogantatásától kezdve a lélek dicsősége nem áradt ki testére, bizonyos isteni rendelkezés eredménye, azért, hogy véghezvigye a romlandó testben megváltásunk titkát, amint ezt föntebb mondottuk. Ez által azonban nem vevődött el Krisztusnak az a hatalma, hogy lelkének dicsősége kiáradjon testére. Ez okozta a színeváltozás fényességét, de másként, mint a megdicsőült testben. A megdicsőült testre ugyanis ez a fényesség mint bizonyos állandóan megmaradó, testet érintő minőség áramlik ki. Így a megdicsőült testben a test ragyogása nem számít csodának. A színeváltozásban azonban a Krisztus testére a fényesség istenségéből és lelkéből nem állandóan megmaradó és testet érintő minőségként áradt ki, hanem inkább mint átmenő hatás befogadásaként, mint amikor a levegőt beragyogja a nap fénye. Így a Krisztus testében megjelenő ragyogás akkor olyan csoda volt, mint amikor a tenger vízén járt. Ezért mondja Dénes (Ep. ad Cai iv): ember felett álló módon használja Krisztus az emberieket, ezt mutatja a természetfölötti módon történő szűzi foganás és az, hogy a folyékony víz megtartja a földi anyagból való lábak súlyát. Tehát nem helyes az amit Szentviktori Hugó mond, hogy tudniillik Krisztus magára vette a fényesség adományát a színeváltozásban, az erő adományát, amikor a tengeren járt, a finomság adományát, amikor a szűzi méhből született, mert ezek az adományok a dicsőséges testben megmaradó minőségeket jelentenek. Ezzel szemben csodaként voltak meg benne ezek az adományok. A lélekkel kapcsolatban ehhez hasonló az a látomás, amelyben az elragadtatott Pál látta Istent, amint erről a második részben szó volt.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ezekből a szavakból nem következik, hogy Krisztus fényessége nem a dicsőség fénye volt, hanem csak az, hogy ez nem volt a dicsőséges test fénye, mert Krisztus teste még nem volt halhatatlan. Amint rendelkezés alapján volt az, hogy Krisztusban a lélek dicsősége nem áradt ki a testre, ugyanúgy rendelkezés alapján történhetett meg, hogy a fényesség adománya kiáradt a testre, ellentétben a romolhatatlanság adományával.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ezt a fényességet nem azért mondják képszerűnek, mert ez nem volt a dicsőség valódi fénye, hanem azért, mert ez képszerűen képviselte annak a dicsőségnek a teljességét, amelyben majd a test megdicsőül.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Krisztus testének fényessége a színeváltozásban megjelenítette testének eljövendő fényességét, úgy ruháinak ragyogása a szentek jövendő ragyogására utalt, amely ragyogást azonban meghaladja Krisztus fényessége, amint a hó ragyogását meghaladja a nap fénye. Ezért mondja Gergely pápa (Moral xxxii), hogy Krisztus ruhái fénylővé váltak, mert minden, igazság fényében ragyogó szent a mennyei fényesség magaslatán hozzá csatlakozik. A ruhák tehát azokat az igazakat jelölik, akiket Krisztus magához köt, Izaiás szavai szerint (Is 49, 18): valamennyit díszként öltöd fel. 

A fényes felhő pedig a Szentlélek dicsőségét vagy az Atya erejét jelenti, amelynek árnyékában lesznek a szentek a jövendő dicsőségben, amint Origenész mondja (Tract iii in Math.). Jóllehet ez megfelelően értelmezhető úgy is, hogy ez annak a megújult világnak a ragyogását jelzi, amelyben a szentek lakni fognak. Ezért, amikor Péter házat akart építeni, a tanítványokat fényes felhő árnyékolta be.

3. SZAKASZ  [A színeváltozás tanúiról.]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy nem megfelelően lettek kiválasztva a színeváltozás tanúi. Valaki legmegfelelőbben arról tud tanúskodni, amit ismer. Krisztus színeváltozásakor azonban egyetlen embernek sem volt tapasztalata arról, hogy milyen lesz az eljövendő dicsőség, kivéve egyedül az angyalokat. Tehát a színeváltozás tanúinak inkább angyaloknak kellet volna lenniük, mint embereknek.

2.  Ezenkívül, az igazság tanúihoz nem illik az, hogy ők csak valamilyen képzeletben jelenlévők legyenek, hanem az, hogy ők valóságosan legyenek jelen. Mózes és Illés azonban nem valóságosan, hanem csak a képzeletben voltak jelen, így magyarázza ugyanis valamelyik Glossza Lukács evangéliumának azt a versét (Lk 9, 30), amely szerint ott volt pedig Mózes és Illés stb.: tudnunk kell, mondja, nem jelent meg ott Mózes és IIlés teste vagy lelke, hanem  csak teremtett dolgokban formálódott meg testük. Azt is lehet mondani, hogy ez az angyalok szolgálata által valósult meg úgy, hogy az angyalok az ő személyüket felvették. Úgy látszik tehát, hogy ők nem megfelelő módon voltak tanúk.

3. Ezenkívül az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 10, 43) mondja, hogy Krisztusról tesz tanúságot az összes próféta. Tehát nem csak Mózesnek és Illésnek kellet volna jelen lenniük mint tanúknak, hanem az összes prófétának is.

4.  Ezenkívül, a dicsőség minden kereszténynek meg van ígérve, akikben Krisztus színeváltozása által fől akarta ébreszteni az ezen dicsőség utáni vágyat. Ezért Krisztusnak nemcsak Pétert, Jakabot és Jánost kellett volna színeváltozása tanúiként magával vinnie, hanem az összes tanítványát.

Ezzel szembenáll a evangéliumi írások tekintélye.

Válaszul azt kell mondanunk, Krisztus azért akart színében elváltozni, hogy dicsőségét az embereknek megmutassa és az ez utáni vágyódást az emberekben felkeltse. Erre a dicsőségre azonban nemcsak azok az emberek jutnak el, akik utána élnek, hanem azok is, akik őt megelőzték, ezért, amikor közeledett szenvedése, mind az őt követő, mind pedig az őt megelőző tömeg kiáltotta a hozsannát, amint mondja Máté evangéliuma (Mt 21, 9), mintegy üdvösséget kérve tőle. Ezért megfelelő volt, hogy az őt megelőzőkből jelen legyenek tanúk, tudniillik Mózes és Illés; és az őt követőkből is, tudniillik Péter, Jakab és János; hogy két vagy három tanú igazolja ezeket az igéket.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus színeváltozása által kinyilvánította tanítványainak testének dicsőségét, ami kizárólag az emberekre tartozik. Ezért volt megfelelő az, hogy nem angyalok, hanem emberek tanúskodjanak erről.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy erről a Glosszáról azt mondják, hogy ez abból a könyvből való, amely címe szerint a Szentírás csodáiról szól. Ez nem autentikus könyv, tévesen tulajdonítják ezt Ágostonnak, ezért nem kell hozzá ragaszkodnunk. Jeromos azonban Máté evangéliumát magyarázva mondja: azt kell látnunk, hogy az égi jelet kérő írástudóknak és farizeusoknak Krisztus megtagadta ezt, itt viszont, hogy növelje az apostolok hitét, jelet adott nekik az égből, ezért Illés leszállt onnan, ahová fölment, Mózes pedig feltámadt az alvilágból. Ezt azonban nem úgy kell értenünk, hogy Mózes lelke fölvette volna testét, hanem hogy lelke valamely testet fölvéve jelent meg, ahogyan az angyalok megjelennek. Illés azonban saját testében jelent meg, de nem a legmagasabb égből jött el, hanem valamely kiváló helyről, ahová került azután, hogy tüzes szekéren elragadtatott ⁵.

A 3.ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Kriszosztomosz mond Máté evangéliumát magyarázva: Mózes és Illés több szempont alapján kerültek az előtérbe. (1) Sokan mondták Krisztusról, hogy ő Illés vagy Jeremiás vagy pedig egy a próféták közül, ezért ő magával hozta a legfőbb prófétákat, hogy legalább itt kiderüljön, hogy mi a különbség a szolgák és az Úr között. (2) Mózes törvényt adott, Illés pedig az Úr dicsőségének harcosa volt. Azáltal, hogy ők Krisztussal együtt megjelentek, megcáfolódott a zsidók rágalma, amely szerint Krisztus megszegte a törvényt és káromlóként magának tulajdonította Isten dicsőségét. (3) Megmutatta azáltal, hogy a már meghalt Mózest és a még élő Illést magával hozta, hogy hatalma van az élet és halál fölött, és ő az élők és holtak bírája. (4) Amint Lukács evangéliuma mondja (Lk 9, 31): beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. Ezért, hogy ezzel kapcsolatban megerősítse tanítványai lelkét, elhozta közéjük azokat, akik az Úrért kitették magukat a halálnak: Mózes, a halál veszélyében forogva szembeszállt a fáraóval, Illés pedig Ákáb királlyal. (5) Krisztus azt akarta, hogy tanítványai példát vegyenek Mózes szelídségéről és Illés buzgóságáról. (6) Megmutatta a törvényt adó Mózes és a legfőbb próféta megjelenése által, hogy a törvény és a próféták róla szólnak. (Ez a szempont Hiláriusztól származik.)

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a fenséges titkokat nem kell azonnal mindenki számára kifejteni, hanem ezekhez a többiek a kiválóbbak által jutnak el a megfelelő időben. Ezért, amint Krizosztomosz mondja, három kiválóbbat vitt magával. Péter ugyanis kiváló volt Krisztus iránt tanúsított szeretetében és a neki adott hatalom miatt; János kiváló volt, mert őt Krisztus szüzessége miatt különösen szerette, és mert ő az evangéliumán keresztül történő tanítás kiváltságával rendelkezett; Jakab pedig kiváló volt a vértanúság kiváltsága miatt. Krisztus azonban nem akarta, hogy ők a többieknek föltámadása előtt elmondják, amit láttak, nehogy, amint Jeromos mondja, hihetetlen legyen ez a dolog a nagysága miatt; nehogy az ekkora dicsőséget követő kereszt megbotránkoztassa őket; vagy nehogy ezt a nép teljesen megakadályozza; és hogy majd amikor betelnek a Szentlélekkel, akkor legyenek a lelki történések tanúi.

4. SZAKASZ  [Az Atya szavának tanúságtételéről.]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy a színeváltozáshoz nem megfelelően adódott hozzá az Atya szavának tanúságtétele: ez az én szeretett Fiam. Ugyanis, amint Jób könyve írja (Job 33, 14): egyszer szól Isten, és nem hozza elő ugyanazt másodszor. De a keresztségkor már ez az atyai szó tanúságot tett. Tehát nem volt megfelelő, hogy az Atya szava a színeváltozáskor ismét tanúskodjon.

2.  Ezenkívül, a keresztségkor az Atya szava mellett ott volt a Szentlélek is galamb képében. Ez azonban nem történt meg a színeváltozáskor. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő a színeváltozáskor az Atya tanúságtétele.

3.  Ezenkívül, Krisztus a keresztsége után kezdett el tanítani. A keresztségkor azonban az Atya hangja nem parancsolta meg az embereknek, hogy Krisztust hallgassák. Ezt tehát nem kellett volna a színeváltozáskor sem megtenni.

4.  Ezenkívül, nem szabad senkinek sem olyanokat mondani, amilyeneket nem tud elviselni, amint János evangéliuma mondja (Jn 16, 12), hogy még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. De a tanítványok nem tudták az Atya hangját elviselni, Máté evangéliuma ugyanis azt mondja (Mt 17, 6), hogy ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Tehát nem kellett volna az Atyának hozzájuk szólani.

Ezzel szemben áll, a Szentírás evangéliumának tekintélye.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy Isten fogadott fiaivá válása a természetes Fiú képéhez való bizonyos hasonlóság által valósul meg. Ez pedig kétféle módon történik, először az úton járás kegyelme alapján, amely még tökéletlen hasonlóság; másodszor  pedig a dicsőség által, amely már tökéletes hasonlóság, amint ezt János első levele mondja (1Jn 3, 2): most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Minthogy tehát a kegyelmet a keresztségben kapjuk, a színeváltozásban pedig előre megmutatkozik az eljövendő dicsőség fényessége, ezért mind a keresztségkor, mind a színeváltozáskor megfelelő  volt az, hogy Krisztus természetes fiúságát az Atya szavának tanúsága nyilatkoztassa ki, mert ő az egyedüli, aki teljesen tudatában van ennek a tökéletes nemzésnek, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ezek a szavak Istennek arra az örök kijelentésére vonatkoznak, amelyben az Atyaisten kimondja a vele együtt örökkévaló, egyetlen Igét. És bár lehet azt mondani, hogy Isten kétszer mondja ki testi hanggal ugyanazt, de ezt nem ugyanazért teszi, hanem azért, hogy rámutasson annak különböző módjára, ahogyan az ember részesül az örök fiúsághoz való hasonlóságban.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ahogyan a keresztségkor, amikor az első újjászületés titka ki lett nyilatkoztatva, a teljes Szentháromság működése megmutatkozott azáltal, hogy ott volt a megtestesült Fiú, megjelent a Szentlélek galamb képében és ott volt az Atya hangja által; úgy a színeváltozáskor, amely a második újjászületés titka, a teljes Szentháromság megjelent, az Atya a szóban, a Fiú mint ember, a Szentlélek pedig a fényes felhőben; mert amint a keresztség ártatlanságot ad, amelyet a galamb egyszerűsége jelenít meg, úgy a feltámadás a választottaknak a dicsőség fényét és a minden rossztól mentes nyugalmat adja meg, amelyet a fényes felhő jelez.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, Krisztus azért jött, hogy a kegyelmet ténylegesen megadja, a dicsőséget azonban csak szavaiban ígérte meg. Ezért megfelelő volt, hogy a színeváltozáskor az embereket fölszólították, hogy őt hallgassák, de ez nem történt meg a keresztségben.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy megfelelő volt, hogy az Atya szavától a tanítványok megrettentek és földre borultak, minthogy annak a dicsőségnek a kiválósága, amely ott megnyilvánult, meghaladja a halandók minden érzékelését és képességét, amint azt a Kivonulás könyve mondja (Kiv 33, 20): nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ez az, amit Jeromos mond Máté evangéliumát magyarázva: az emberi törékenység nem képes az ekkora dicsőség látását elviselni. Az embereknek ezt a törékenységét orvosolja Krisztus, aki elvezeti őket a dicsőségre. Ezt jelzik azok a szavak, amelyeket a tanítványoknak mond: keljetek föl, ne féljetek.

Nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma Krisztus megkísértéséről szól. Az alábbiak a Summa Theologiae harmadik részéből a 41. kérdés 1. és 4. szakaszának a fordítását tartalmazzák.

41. KÉRDÉS

[Krisztus megkísértése]

A továbbiakban Krisztus megkísértéséről lesz szó. Ezzel kapcsolatban négy problémával foglalkozunk:

1. Megfelelő volt-e, hogy Krisztus kísértést szenvedett?
2. [Ennek idejéről.]
3. [Ennek helyéről.]
4. A kísértés módjáról és sorrendjéről.

1. SZAKASZ  [Megfelelő volt-e, hogy Krisztus kísértést szenvedett?]

Az első problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, nem volt megfelelő, hogy Krisztus kísértést szenvedett. A kísértés ugyanis azt jelenti, hogy elkezdődik egy kísérlet. A kísérlet azonban csak a nem ismerttel kapcsolatban értelmes. De Krisztus erejét ismerték az ördögök is, azt mondja ugyanis Lukács evangéliuma (Lk 4, 41), hogy nem hagyta őket beszélni, mert tudták, hogy ő a Krisztus. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztus kísértést szenvedett.

2.  Ezenkívül, Krisztus azért jött el, hogy megsemmisítse a Sátán műveit, amint ezt János első levele mondja (1Jn 3, 8): azért jelent meg az Isten Fia, hogy a Sátán műveit lerontsa. De valakinek a műveit lerontani nem azonos azzal, hogy ezeket elszenvedik. Ezért úgy látszik, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztust megkísértse a Sátán.

3.  Ezenkívül három forrása van a kísértésnek: a test, a világ és a Sátán. De Krisztus nem szenvedett kísértést sem a testtől, sem a világtól. Ezért úgy látszik, hogy nem volt megfelelő, hogy őt a Sátán megkísértse.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma mond (Mt 4, 1): a Lélek kivezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy Krisztus azt akarta, hogy kísértést szenvedjen. Először azért, hogy nekünk a kísértések ellen segítséget nyújtson. Ezért mondja Gergely pápa homiliájában (xvi in Evang.), hogy Megváltónk számára nem volt méltatlan, hogy azt akarta, kísértést szenvedjen. Ő azért jött el, hogy megöljék, hogy így kísértéseinket az ő kísértésével győzze le, amint halálával legyőzte a mi halálunkat. Másodszor azért, hogy figyelmeztessen, bármennyire is szent valaki, ne vélje azt, hogy meg van óvva és mentes a kísértésektől. Ezért akarta, hogy keresztsége után legyen megkísértve. Hiláriusz mondja Máté evangéliumát magyarázva (Super Matth., cap. iii): a Sátán a kísértésekben különösen a szentekre feni a fogát, mível inkább ezeket kívánja legyőzni.  Ezért mondja Jézus, Sírák fiának könyve (Sir 4, 12): fiam ha Isten szolgálatába állsz, légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben, és készítsd fel lelkedet a kísértésre. Harmadszor, hogy példát adjon arra, hogyan győzhetjük le a Sátán kísértéseit. Ezért mondja Ágoston a Szentháromságról szóló műve negyedik könyvében, hogy Krisztus átengedte magát a Sátán kísértéseinek, hogy közvetítőnk legyen a Sátán kísértéseinek legyőzésében nemcsak segítsége, hanem valódi példája által is. Negyedszer, hogy megajándékozzon bennünket az irgalmasságában való bizakodással. Ezért mondja a Zsidóknak írt levél (Zsid 4, 15), hogy nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, bűn nélkül.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond az Isten városáról szóló műve kilencedik könyvében: Krisztus csak annyiban tette ismertté magát az ördögöknek, amennyire ő ezt akarta. Nem úgy tette magát ismertté, hogy ő az örökkévaló élet, hanem csak hatalmának bizonyos ideig való hatásai által, amelyek alapján valamilyen sejtelmük lehetett arról, hogy Krisztus az Isten Fia. Minthogy azonban benne az emberi gyengeség egyes jeleit is látták, nem voltak biztosak abban, hogy ő Isten Fia, és ezért akarta őt megkísérteni ¹. Erre utal Máté evangéliuma (Mt 4, 2-3), amikor azt mondja, hogy miután megéhezett, odajött hozzá a kísértő, mert amint Hiláriusz mondja (Super Matth., cap. iii): a Sátán nem merte volna őt megkísérteni, ha nem ismert volna fel benne olyasmit az éhezés gyöngesége által, ami az emberhez tartozik. Ez világos magából a kísértés módjából is, amikor azt mondja, ha Isten Fia vagy. Ezt magyarázva mondja Gergely pápa: mit akart volna ezekkel a szavakkal jelezni, hacsak nem azt, hogy tudta, hogy az Isten Fia el fog jönni, de nem gondolta, hogy ez a test gyöngeségében történik meg?

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus nem azért jött, hogy hatalom által semmisítse meg a Sátán műveit, hanem inkább azáltal, hogy szenvedett a Sátántól és a hozzája tartozóktól, hogy így a Sátán ne a hatalom, hanem az igazság által legyen legyőzve. Ágoston mondja a Szentháromságról szóló műve 13. könyvében: a Sátán fölött nem Isten hatalma, hanem igazságossága győzött. Ezért Krisztus megkísértésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ez az ő akaratából történt és ezt a Sátántól szenvedte el. Az, hogy a kísértőnek felajánlotta megát, az ő akaratából történt. Ezért mondja Máté evangéliuma (Mt 4, 1), hogy a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Gergely pápa szerint ezt úgy kell érteni, hogy itt a Szentlélekről van szó, hogy tudniillik a saját Lelke vezette őt oda, hogy őt ott a gonosz lélek megtalálja. De a Sátántól szenvedi el, hogy a templomépület párkányára vagy egy igen magas hegyre vitetik. Nem kell tehát azon csodálkoznunk, amint Gergely pápa mondja, hogy az a Krisztus megengedte, hogy a Sátán őt egy magas hegyre fölvigye, aki megengedte, hogy a Sátánhoz tartozók őt keresztre feszítsék. Nem úgy kell tehát érteni, hogy a Sátán őt kényszerítve fölvitte, hanem amint Origenész mondja Lukács evangéliumát magyarázva: követte őt a kísértésbe, amint a küzdő atléta akarata szerint előrehalad.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit az Apostol mond (Zsid 4, 15), hogy Krisztus mindenben kísértést akart szenvedni, bűn nélkül. Az ellenségtől való kísértés lehet bűn nélkül, mert ez csak a külső sugallat által van. A testből kiinduló kísértés azonban nem lehet bűn nélkül, mert ez gyönyör és vágy által történik, és amint Ágoston mondja (De Civ Dei xix): némely bűn akkor történik meg, amikor a test a lélekkel szemben vágyakozik. Ezért Krisztus azt akarta, hogy őt az ellenség megkísértse, de azt nem, hogy testi kísértést szenvedjen.

4. SZAKASZ [A kísértés módjáról és sorrendjéről]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy nem volt megfelelő a kísértés módja és sorrendje. A Sátán kísértése ugyanis a bűnre vesz rá. De ha Krisztus a kövek kenyérré változtatása által segített volna a testi éhségen, nem vétkezett volna, ahogyan nem vétkezett a kenyérszaporítással sem, mert az nem volt kisebb csoda, hogy az éhező tömegnek segített. Tehát úgy látszik, itt nem volt kísértés.

2.  Nem megfelelő az, ha rábeszélő az ellenkezőt tanácsolja annak, amire a szándéka irányul. De a Sátán Krisztust a templomépület párkányára állítva a gőggel és a kevélységgel akarta megkísérteni. Tehát nem volt megfelelő, hogy azt tanácsolja neki, hogy vesse le magát, ami ellentétes a gőggel és a kevélységgel, amelyek mindig fölfelé igyekeznek.

3.  Az a megfelelő, ha egy kísértésből egy bűn származik. A hegyen való megkísértés azonban két bűnre irányult, tudniillik a kapzsiságra és a bálványimádásra. Nem látszik tehát megfelelőnek a kísértés módja.

4.  A kísértések a bűnre irányulnak. De hét főbűn van, amint erről a második részben szó volt. Itt azonban csak három főbűnről van szó, tudniillik a falánkságról, a kevélységről és a kapzsiságról. Tehát úgy látszik, a kísértés nem volt elégséges.

5. Az összes rossz hajlam legyőzése után az emberben még megmarad a gőgre és a kevélységre való kísértés, mert a gőg még a jócselekedetekben is lesben áll, amint Ágoston mondja (Ep. ccxi). Máté tehát nem megfelelő módon helyezi a kapzsiságra való kísértést az utolsó helyre, a hegyre, a kevélységre való kísértést pedig a sorrendben középre, a templomba, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Lukács fordítva jár el.

6.  Jeromos mondja Máté evangéliumát magyarázva, hogy Krisztus szándéka az volt, hogy a Sátánt alázatossággal és ne hatalommal győzze le. Tehát nem fölényes helyreutasítással kellet volna őt elűzni, takarodj Sátán.

7. Úgy tűnik az evangélium elbeszélése tévedést tartalmaz. Nem látszik ugyanis lehetségesnek, hogy a Sátán Krisztust a templomépület párkányára állította volna anélkül, hogy mások látták volna őt. Olyan magas hegy sincs, ahonnan az egész világot látni lehetne, hogy így Krisztusnak meg lehetett volna mutatni a világ összes országát. Úgy látszik tehát, hogy Krisztus megkísértését nem megfelelően írták le.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ellenségtől jövő kísértés sugallat útján történik, amint Gergely pápa mondja. A Sátán azonban valamit nem ugyanolyan módon sugall mindenkinek, hanem kinek-kinek az állapotát figyelembe véve történik ez. Ezért a lelki embert nem mindjárt a súlyos bűnökre kísérti, hanem lassanként az enyhébbekkel kezdi, hogy később a súlyosabbra vegye rát őt. Ezért Gergely pápa magyarázva Jób könyvének a következő részletét (Job 39, 25, Moralia) ²: messziről szimatolja a harcot, a vezérek buzdító szavát, a sereg kiáltását, mondja, hogy helyesen említik a vezérek buzdító szavát és a sereg kiáltását, mert az első bűnök a rászedett lélek számára mint bizonyos előnyök mutatkoznak meg, de ezeket majd számtalan bűn követi, amíg a lelket a teljes őrületbe nem taszítják, állati kiabálással össze nem zavarják. Ezt az eljárást követte a Sátán, amikor az első embereket megkísértette. Először ugyanis a tiltott fa gyümölcsének evésére csábított, mondva, hogy (Ter 3, 1) miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek? Másodszor már a kevélységre csábított, amikor azt mondta, hogy megnyílnak a szemeitek. Harmadszor már a gőg szélsőséges fokára kísértett, amikor azt mondta, hogy olyanok lesztek, mint az istenek, ismerni fogjátok a jót és a rosszat. 

A kísértésnek ezt a sorrendjét tartotta be a Sátán Krisztus esetében is. Először ugyanis arra kísértett, amit megkívánnak az emberek, bármennyire is lelki emberek legyenek, tudniillik a testi természet étel általi fönntartását. Másodszor arra tért át, ami a lelki emberekben néha hiányzik, hogy tudniillik valamit kérkedésből tesznek, ez pedig kevélység. Harmadszor pedig arra kísértett, ami már nem a lelki, hanem a testi emberek kísértése, tudniillik a gazdagságnak és a világ dicsőségének kívánása egészen az Isten megvetéséig. Ezért mondta a két első kísértéssel kapcsolatban, hogy „ha Isten Fia vagy”. A harmadik kísértés esetén ez elmaradt, mert ez nem azoknak a lelki embereknek a kísértése, akik Isten fogadott fiai, ellentétben az első két kísértéssel.

Ezeknek a kísértéseknek azonban Krisztus nem az erő hatalmával, hanem a törvény bizonyságával állt ellen, hogy ezáltal  több tiszteletet adjon az embernek és jobban büntesse az ellenséget, minthogy az emberi nem ellensége nem mint Isten által, hanem mint ember által lett legyőzve, amint ezt Leó pápa mondja (Serm. 1, De Quadrag. 3).

Az 1. ellenvetésre azt kell válaszolnunk, hogy az élet fenntartására a szükségesek használata nem a falánkság bűne, de ha az ember ennek vágyából rendezetlenül cselekszik, ez a falánkság bűnéhez tartozhat. Rendezetlenül cselekszik valaki, ha akkor, amikor emberi segítség áll rendelkezésére, csak testének fenntartása érdekében csodás módon akar ételhez jutni. Így az Úr Izrael fiainak csodálatosan adott mannát a pusztában, ahol máshonnan nem szerezhettek ételt. Hasonlóan, Krisztus a pusztában csodálatos módon táplálta a tömeget, ahol másként nem juthattak volna ételhez. De Krisztus az éhség csillapítása érdekében másként is tudott volna gondoskodni magáról, amint ezt Keresztelő János tette Máté evangéliuma szerint (Mt 3, 4) vagy egy közeli helyre siethetett volna. Ezért gondolta a Sátán, hogy Krisztus, ha csak ember lenne, vétkezne azzal, ha megpróbálna csodát tenni az éhség csillapítása érdekében.

A 2. ellenvetésre azt kell válaszolnunk, hogy valaki gyakran külső megalázás által keresi azt a dicsőséget, amely által a lelki javakkal kapcsolatos emelkedettséghez jut. Ezért mondja Ágoston az Úr hegyi beszédével kapcsolatban (De Serm. Dom. in Monte ii, 12), hogy ügyelni kell arra, hogy nemcsak a testi dolgok ragyogásában és pompájában, hanem magában a sárban és szennyben is lehet dicsekvés. Erre utalva tanácsolta a Sátán Krisztusnak, hogy a lelki dicsőség keresésée érdekében vesse le magát a mélységbe.

A 3. ellenvetésre azt kell válaszolnunk, hogy a gazdagság és a világ tisztelete utáni vágy bűn, amikor ilyen dolgokat rendezetlenül kívánnak. Ez főleg akkor mutatkozik meg, amikor ilyesmi megszerzése érdekében az ember valami tisztességtelent tesz. Ezért a Sátánnak nem volt elég az, hogy rávegyen a gazdagság és tisztelet utáni vágyakozásra, hanem arra csábította Krisztust, hogy ezen dolgok elnyeréséért őt imádja, ami a legnagyobb bűn, ez Isten ellen van. Nemcsak azt mondta, hogy ha imádsz engem, hanem hozzátette azt is, hogy leborulva, mert amint Ambrus mondja, a dicsvágyban megvan az a belső veszély, hogy a másokon való uralkodás érdekében először szolgál; hódolattal meghajol, hogy tiszteletet kapjon; miközben magasabbra tör, szelídebb lesz. Ehhez hasonlóan a Sátán az előző kísértésekben is az egy bűn utáni vágyból kiindulva törekedett arra, hogy más bűnre is csábítson, amint az étel iránti vágyból a szükség nélküli csodatétel hiúságára, továbbá a dicsvágy miatti, magasból való levetés által Isten megkísértésére igyekezett rávenni.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ambrus mond Lukács evangéliumát (Lk 4, 13) magyarázva, nem mondaná a Szentírás, hogy miután mindezek a kísértések véget értek, az ördög elhagyta őt, ha nem lett volna meg ezekben minden bűn anyaga. Ugyanis a kísértések okai a vágyak okai, ezek a vágyak pedig a testi gyönyör, a dicsőség reménye és a hatalom utáni sóvárgás. 

Az 5. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond az evangéliumok összhangjáról szóló könyvében (De Consensu Evang. ii): Bizonytalan az, hogy melyik történt előbb, vajon először a föld országait mutatták meg neki, majd ezután állították őt a templomépület párkányára vagy pedig ez fordítva történt. Ez azonban nem lényegi kérdés, mert nyilvánvaló, hogy mindezek megtörténtek. Úgy látszik, hogy az evangelisták különböző sorrendet tartanak, mert egyszer a kevélység után jön a vágy, máskor pedig ez fordítva van. 

A 6. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus, amikor eltűrte a kísértés sérelmét, azt hogy neki a Sátán azt mondta, hogy ha Isten Fia vagy vesd le magad, nem jött zavarba és nem feddte meg a Sátánt. Amikor azonban a Sátán azt a tiszteletet sajátította ki magának, amely Istennek jár, mondva, ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem, haragra gerjedt és elzavarta őt mondván, takarodj Sátán. Így arra tanít a példája, hogy a bennünket ért sérelmeket nagylelkűen elviseljük, de Isten megsértésének már a hallomását se tűrjük el.

A 7. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Krizosztomosz mond (Hom.v in Matth.): a Sátán úgy vitte Krisztust  (a templomépület párkányára), hogy őt mindenki lássa, ő azonban a Sátán tudtán kívül úgy cselekedett, hogy senki se láthassa. Amikor pedig a Szentírás azt mondja, hogy megmutatta neki a világ minden országát és ezek dicsőségét, ezt nem úgy kell érteni, hogy látta az összes országot vagy várost vagy népet vagy aranyat vagy ezüstöt, hanem úgy, hogy a Sátán rámutatott, hogy az országok és városok hol helyezkednek el és ezek dicsőségét és állapotát szavakkal magyarázta el. Vagy pedig Origenész szerint (Hom xxx in Luc.) megmutatta hogy ő hogyan uralkodik a világon a különböző bűnök által.

Jóllehet a liturgiában már a Vízkereszt utáni időben (illetve az évközi időben) vagyunk, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe valamilyen módon a karácsonyi ünnepkör teljes lezárásának számít. Ez az ünnep a negyven nappal ezelőtt született gyermekről és anyjáról szól. A Summa Theologiae harmadik része 37. kérdése elsősorban azt emeli ki, hogy a gyermek és anyja alávetették magukat az ószövetségi törvénynek. Jézus körülmetélésének ünnepe a régi rítus szerint január elseje, Jézus nevének ünnepe pedig ezt követi. A kérdés a körülmetélés és a névadás tárgyalását követően Jézus bemutatásával és Mária tisztulásával foglalkozik.

37. KÉRDÉS

[A gyermek Jézus és az ószövetségi törvény]

A következőkben Krisztus körülmetéléséről lesz szó. Minthogy a körülmetélés a törvény kötelezettségének bizonyos megvallása a Galatáknak írt levél szerint (Gal 5, 3): tanúságot teszek minden ember előtt, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani, egyúttal szó lesz a törvény gyermek Krisztussal kapcsolatban megtartott egyéb kötelezettségeiről is. Ezért négy problémával foglalkozunk:

1. Körülmetélésével.
2. Névadásával.
3. Bemutatásával.
4. Anyjának tisztulásával.

1. SZAKASZ [Krisztus körülmetélése]

Az első problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy Krisztust nem kellett körülmetélni. A valóság megérkeztével ugyanis megszűnnek az előképek. A körülmetélés azonban Ábrahámnak szóló parancs volt annak a szövetségnek jeléül, amely az ő leszármazottjában fog megvalósulni, amint ez kitűnik a Teremtés könyvéből (Ter 17). Ez a szövetség azonban Krisztus születésével beteljesedett. Tehát a körülmetélésnek azonnal meg kellett szűnnie.

2. Ezenkívül, Krisztus minden tette nekünk szóló utasítás, amint ezt János evangéliuma mondja (Jn 13, 15): példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Nekünk azonban nem kell körülmetélkednünk, mert ezt mondja a Galatáknak írt levél (Gal 5, 2): ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Tehát, úgy látszik, Krisztusnak nem kellett körümetélkednie.

3. Ezenkívül, a körülmetélés az áteredő bűn ellenszeréül lett rendelve. Krisztus azonban nem volt az áteredő bűnnek alávetve. Tehát Krisztusnak nem kellett körülmetélkednie..

 Ezzel szemben áll amit Lukács evangéliuma mond (Lk 2, 21): amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy Krisztust körül kellet metélni több ok alapján. Először, hogy megmutatkozzon Krisztus emberi testének valódisága a manicheusokkal szemben, akik azt mondták, hogy neki képzeletbeli teste volt; továbbá Apollinarisszal szemben, aki azt mondta, hogy Krisztus teste egylényegű az istenséggel; továbbá Valentinusszal szemben, aki azt mondta, hogy Krisztus testét az égből kapta. Másodszor, hogy Krisztus jóváhagyja a körülmetélést, amelyet egykor Isten alapított. Harmadszor, hogy igazolja, hogy Ábrahámnak törzséből származik, aki a körülmetélés parancsát azon hit jeléül kapta, amely a benne való hit volt. Negyedszer, hogy ne adjon ürügyet a zsidóknak, hogy mint körülmetéletlent elutasítsák. Ötödször, hogy az engedelmesség erényét saját példájával ajánlja. Ezért a nyolcadik nap elteltével, körülmetélték, amint ezt a törvény parancsolja. Hatodszor, hogy az, aki a bűnös test hasonlóságában jött el, ne vesse meg azt a gyógyszert, ami egykoron ezen test tisztulására volt. Hetedszer, hogy magára véve a törvény terhét, a többieket ez alól mentesítse a Galatáknak írt levél szerint (Gal 4, 4): Isten elküldte Fiát, aki … a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a körülmetélés, amely eltávolítja a nemző szerv bőrének darabkáját, a régi származás eltávolítását jelenti. Ettől azonban Krisztus szenvedése által szabadulunk meg. Ezért ennek az előképnek a beteljesülése Krisztus születése által még teljesen nem valósult meg, ez csak szenvedése által valósul meg teljesen. Ez előtt a körülmetélés megtartotta erejét és helyzetét. Így megfelelő volt, hogy Krisztus mint Ábrahám fia szenvedése előtt körül legyen metélve.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus akkor lett körülmetélve, amikor még a parancs alatt állt. Így tettét abban kell követnünk, hogy megtartsuk azt, ami a mi időnkben parancs. Mert minden dolog számára van idő és alkalom, amint mondja a Prédikátor könyve (Préd 8, 6).

Továbbá, amint Origenész mondja (Hom xiv in Luc.), amint meghaltunk Krisztus halálával és feltámadtunk az ő feltámadásával, úgy vagyunk Krisztus által lelki körülmetéléssel körülmetélve. Ezért nem szorulunk a testi körülmetélésre. Azt mondja az Apostol is a Kolosszeieknek írt levelében (Kol 2, 11), hogy, tudniillik Krisztusban, nem kézzel végrehajtott módon vagytok körülmetélve, hanem az érzéki test levetésével, a Mi Urunk Jézus Krisztus szerinti körülmetéléssel.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint a  bűntől mentes Krisztus saját akaratából magára vette a bűn hatását, halálunkat, hogy bennünket a haláltól megszabadítson és lelkileg a bűn számára meghalttá tegyen, úgy, anélkül, hogy benne meg lett volna az áteredő bűn, magára vette ennek ellenszerét, a körülmetélést, hogy bennünket a törvény igájától megszabadítson és nekünk lelki körülmetélést hozzon; hogy tudniillik magára véve az előképet, beteljesítse az igazit.

2. SZAKASZ [Krisztus neve]

A második problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy nem megfelelően adtak nevet Krisztusnak. Az evangéliumi igazságnak ugyanis meg kell felelnie a próféták előrejelzésének. A próféták azonban Krisztus számára más nevet jeleztek előre. Ezt mondja ugyanis Izajás (Iz 7, 14): íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogják hívni. Továbbá (Iz 8, 3): add neki ezt a nevet: siess, zsákmányolj és ragadj el. Továbbá (Iz 9, 6): így fogják hívni nevét: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme. Zakariás próféta is azt mondja (Zak 6, 12), hogy íme, egy férfi, a Felkelő a neve. Tehát nem megfelelően nevezték el őt Jézusnak.

2. Ezenkívül, azt mondja Izajás (Iz 62, 2), hogy új néven hívnak majd téged, melyet az Úr szája határoz meg. A „Jézus” név azonban nem volt új név, az Ószövetségben többen kapták ezt a nevet, amint ez magából, Krisztus nemzetségtáblájából is kiderül (Lk 3). Tehát, úgy látszik, hogy nem megfelelően  adták neki a „Jézus” nevet.

3. Ezenkívül, a „Jézus” név jelentése üdvösség, amint ez kiderül abból, amit Máté evangéliuma mond (Mt 1, 21): fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Az üdvösség azonban Krisztus által nemcsak a körülmetélésben, hanem a körülmetéletlenségben is megvalósult, amint ez kiderül az Apostol Rómaiaknak írt leveléből (Rom 4, 11-12). Nem volt tehát megfelelő, hogy Krisztusnak ezt a nevet adták a körülmetéléskor.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye. Lukácsa evangéliuma ugyanis azt mondja (Lk 2, 21), hogy amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a neveknek meg kell felelniük a dolgok sajátosságainak. Ez nyilvánvaló a nemek és fajok neveivel kapcsolatban. Amint erről szó van a Metafizika IV. könyvében, az a szempont, amelyet a név jelöl, a meghatározás, amely a dolog saját természetét határozza meg.

Az egyes emberek azonban mindig valamilyen sajátosságuknak megfelelően kapják nevüket. Vagy időbeli sajátosságnak megfelelően, amint azok, akik valamely szent ünnepén születnek, a szent nevét kapják. Vagy a rokonság alapján, amikor a fiú az atyja nevét kapja, amint Lukács evangéliuma szerint (Lk 1, 59-61) rokonai Keresztelő Jánost atyja neve után Zakariásnak akarták nevezni János helyett, mivel senki sem volt a rokonságban, akit így hívtak volna. Vagy valamilyen történés alapján, amint József az elsőszülöttet Manasszénak nevezte, mondván: »Elfeledtette velem Isten minden gyötrelmemet« (Ter 41, 51). Vagy a nevet fölvevő valamilyen tulajdonsága alapján, amint a Teremtés könyve mondja (Ter 25, 25): az, aki elsőként született meg, vöröses volt és egészen szőrös, mint az állat prémje; elnevezték tehát Ézsaunak, ami vöröset jelent.

Azok a nevek azonban, amelyeket Istentől kap valaki, valamilyen tőle ingyen kapott ajándékra utalnak, amint a Teremtés könyvében van írva (Ter 17, 5) Ábrahámról: Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek. Máté evangéliuma írja Péterről (Mt 16, 18): te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat. Minthogy pedig az ember Krisztusnak a kegyelem azon ajándéka adatott meg, hogy mindenki ő általa üdvözüljön, méltán kapta a „Jézus”, azaz „Üdvözítő” nevet. Az angyal nemcsak anyjának, hanem Józsefnek is, előre bejelentette ezt a nevet, mert József lett a gyámja.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az összes ilyen névben valamilyen módon a „Jézus” név van jelezve, amely az üdvösséget jelenti. Tehát, amikor őt Emmanuelnek nevezik, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten, jelezve van üdvösségünk oka, ami az isteni és emberi  természet egysége Isten Fia személyében. Ez által valósul meg, hogy velünk az Isten.

Amikor pedig arról van szó, hogy add neki ezt a nevet: siess, zsákmányolj és ragadj el, ez jelzi, hogy Krisztus mitől szabadított meg bennünket, a Sátántól, akitől elragadta zsákmányát a Kolosszeieknek írt levél szerint (Kol 2, 15): lefegyverezve a fejedelemségeket és hatalmasságokat, bátran megszégyenítette őket. Amikor pedig arról van szó, hogy az ő neve Csodálatos stb, akkor ez üdvösségünk útját és végcélját jelzi, amennyiben tudniillik az istenség csodálatos tanácsa és ereje által az eljövendő századok örökségéhez jutunk, amelyben tökéletes lesz Isten fiainak békessége, magának az Istennek fejedelemsége alatt.

Amikor pedig arról van szó, hogy íme, egy férfi, a Felkelő a neve, akkor arra az elsődlegesre, tudniillik a megtestesülés titkára történik utalás, amelyben világosság támadt a szívükben igazaknak. 

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy azok számára, akik Krisztus előtt voltak, a „Jézus” név valamilyen más szempont szerint volt megfelelő név, például mert valamilyen részleges és ideiglenes szabadulást hoztak. Az üdvösség lelki és egyetemes szempontja szerint azonban ez a név egyedül Krisztust illeti meg, és ezért tekinthető ez újnak.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint a Teremtés könyvében olvassuk (17. fejezet), Ábrahám egyszerre kapta meg új nevét és a körülmetélés parancsát. Ezért volt a zsidóknál az  a szokás, hogy a gyermekek nevüket magának a körülmetésnek a napján kapták meg, mintegy ezelőtt még nem „tökéletesen” létezve; amint a gyermekek ma is a keresztségben kapják meg nevüket. Ezért mondja a Példabeszédek könyve (Péld 4, 3), hogy hisz én is atyám gyermeke voltam, gyengéd és egyetlen anyám előtt. Ehhez még hozzáteszi a Glossza: miért mondaná magát Salamon anyja előtt egyszülöttnek, hiszen a Szentírás tanúskodik arról, hogy neki  ugyanattól az anyától volt idősebb testvére, hacsak nem azért, mert ez nemsokkal születése után, név nélkül meghalt ¹. Ezért Krisztus a körülmetéléssel együtt kapta meg nevét. 

3. SZAKASZ [Krisztus bemutatása a templomban]

A harmadik témát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, nem volt megfelelő, hogy Krisztust a templomban bemutassák ². A Kivonulás könyve ugyanis azt mondja (Kiv 13, 2), nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely méhet nyit Izrael fiainál. Krisztus azonban a szűz zárt méhéből született, ezért nem nyitotta meg anyja méhét. Tehát ezen törvény alapján nem kellett Krisztust a templomban fölajánlani.

2. Ezenkívül, azt, aki valaki számára állandóan jelen van, nem lehet bemutatni. Krisztus embersége azonban a legteljesebb módon jelen van Isten előtt, mintegy a személy egységében állandóan vele egyesülve. Tehát nem volt szükséges, hogy az Úr elé álljon.

3. Ezenkívül, Krisztus az elsődleges áldozat, amelyhez az ószövetségi áldozatok mint előkép a valósághoz viszonyulnak. De az áldozatért nem kell más áldozatot bemutatni. Tehát nem volt megfelelő, hogy Krisztusért más áldozatot ajánljanak föl.

4.  Ezenkívül, az összes áldozat közül kiemelkedik a bárány, amely folyamatosan áldozat volt, amint ez a Számok könyvében áll (Szám 28, 6). Ezért nevezi János evangéliuma Krisztust báránynak (Jn 1 29): íme az Isten Báránya. Megfelelőbb lett volna tehát, ha Krisztusért bárányt ajánlottak volna föl az egy pár gerle vagy galambfióka helyett.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye, Lukács evangéliumának 2. fejezete a megtörténtekről tanúskodik.

Válaszul  azt kell mondanunk, hogy amint erről már szó volt, Krisztus a törvény alattvalója akart lenni, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és hogy a törvény megigazulását tagjaiban lelkileg beteljesítse. A megszületett gyermekkel kapcsolatban azonban a törvény két parancsot tartalmaz. Az első, egyetemes, mindenkire vonatkozó parancs, hogy tudniillik az anya megtisztulásához szükséges idő eltelte után áldozatot ajánljanak föl mind a fiúkért, mind a lányokért, amint ez a Leviták könyve 12. fejezetében van. Ez az áldozat pedig egyrészt azon bűn kiengesztelésére szolgált, amelyben a gyermek fogant és született, másrészt pedig magának a gyermeknek bizonyos megszentelését szolgálta, minthogy őt első alkalommal mutatták be a templomban. Ez az áldozat részben égő áldozat, részben pedig bűnért való áldozat volt.

A másik, különleges parancs mind az emberek, mind a háziállatok elsőszülötteire vonatkozott, mert az Úr magának tartott fönn minden elsőszülöttet Izraelben, amiatt, hogy lesújtott Egyiptom minden elsőszülöttjére az emberektől kezdve a háziállatokig, kivéve az izraeliták elsőszülöttjeit.  Ez a parancs a Kivonulás könyvének 13. fejezetében van leírva. Itt annak a Krisztus az előképéről is szó van, aki elsőszülött a testvérek között, amint mondja a Rómaiaknak írt levél (Rom 8, 29).

Minthogy Krisztus asszonytól születve elsőszülött volt és a törvényt magára vette, Lukács evangélista bemutatja, hogy mindkét dolgot megtartották. Először azt, ami az elsőszülöttekre vonatkozik, mikor pedig elteltek tisztulásuk napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van: »Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve«. Másodszor azt, ami mindenkire vonatkozik, amint mondja az evangélium: és hogy áldozatot mutassanak be, amint az Úr törvénye mondja: »Egy pár gerlét vagy két galambfiókát«.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Nisszai Gergely mond (De occursu Dom.): úgy látszik, hogy kizárólag a megtestesült Istenre vonatkozóan különleges a törvénynek ez a parancsa, amely másokra ettől különböző módon teljesült. Ő az egyedüli, aki kimondhatatlan módon fogant és felfoghatatlanul született, megnyitotta a szűzi méhet, amely ez előtt a nemi egyesülés számára zárva volt, sértetlenül megőrizve a szülés után is a tisztaság pecsétjét. Ezért a méh megnyitása azt jelenti, hogy ezelőtt semmi oda be nem jutott és semmi ezt el nem hagyta. Ebben az esetben a férfi nemre való utalás is különleges módon történik, mivel ő a nő bűnétől semmiben sem volt érintve. A szentség is különleges módon értelmezhető, mert ő a földi romlástól a szeplőtelen születés újdonsága által nem fertőződött meg [Ambrus Lukács evangéliumáról (Lk 2, 22)].

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint az Isten Fia nem magáért lett ember, és körülmetélt a testben, hanem hogy bennünket a kegyelem által istenekké tegyen és hogy lelkileg körülmetélődjünk, úgy miértünk állt az Úr előtt, hogy megtanuljuk magunkat bemutatni az Istennek. És ez a körülmetélése után történt, hogy megmutassa, senki anélkül, hogy körülmetélkedne a bűntől, nem méltó arra, hogy Isten előtt legyen.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az igazi áldozat azért akarta, hogy érte a törvény szerinti áldozatot fölajánlják, hogy az igazság által legyen az előkép jóváhagyva azokkal szemben, akik tagadják, hogy Krisztus a törvény Istenét hirdette az evangéliumban. Nem gondolhatjuk ugyanis azt, amint Origenész mondja (Hom. xiv in Luc.), hogy a jó Isten Fiát az ellenség nem ő általa adott törvénye alá vetette.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a Leviták könyvében (Lev 12, 6,8) úgy szól a parancs, hogy akik megtehetik, fiukért vagy lányukért egy bárányt és ezzel együtt egy gerlét vagy egy galambot ajánljanak föl. Akik viszont ezt nem tehetik, két gerlét vagy két galambfiókát ajánljanak föl. Az Úr tehát, aki, minthogy gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy az ő szegénysége által gazdaggá legyünk, amint mondja a Korintusiaknak írt második levél (2Kor 8, 9), magáért a szegények áldozatát akarta fölajánlani, amint születésekor is rongyokba takarták és a jászolban nyugodott. Ennek ellenére ezeket a madarakat jelképnek is tekinthetjük ³. A gerle mint beszédes madár a prédikációt és a hit megvallását jelzi; mint tiszta állat a tisztaságot jelzi, mint pedig magányos állat a szemlélődést jelzi. A galamb pedig mint szelíd és egyszerű állat a szelídséget és az egyszerűséget, mint pedig közösségben élő állat a tevékeny életet jelzi. Így ez az áldozat Krisztusnak és tagjainak a tökéletességére vonatkozik. Mindkét állat sóhajtozó hangja a szentek jelenvaló szomorúságát jeleníti meg, a magányos gerle a könnyek imádságára, a társaságban élő galamb pedig az Egyház közös imádságára utal. Mindkét állatból kettőt ajánlanak föl, megmutatva, hogy a szentségnek nemcsak a lélekben, hanem a testben is jelen kell lennie.

4. SZAKASZ  [Az Isten Anyjának tisztulásáról]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy, látszik, hogy nem volt megfelelő, hogy az Isten Anyja a tisztulás miatt a templomba menjen.  A tisztulás ugyanis csak a tisztátalanság esetén lehetséges. De a Boldogságos Szűzben nem volt tisztátalanság, amint ez az előzőekből nyilvánvaló. Tehát nem kellett neki a tisztulás miatt a templomba mennie.

2.  Ezenkívül, a Leviták könyve (Lev 12, 2-4) írja, hogy ha egy asszony magzatot fogan és fiút szül, hét napig tisztátalan legyen, és ezért előírják, hogy ne lépjen be a szentélybe amíg tisztulásának napjai le nem telnek. De a Boldogságos Szűz fiút szült férfi magja nélkül. Ezért nem kellet neki a templomba mennie a tisztulás miatt.

3.  Ezenkívül,  a tisztátalanságtól való tisztulás csak a kegyelem által lehetséges. Az Ószövetség szentségei azonban nem közöltek kegyelmet, de ezzel szemben a Boldogságos Szűzzel együtt a kegyelem szerzője volt. Ezért nem volt megfelelő, hogy ő a tisztulás miatt a templomba menjen.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye, Lukács evangéliuma (Lk 2, 22) írja, hogy Mózes törvénye szerint beteltek Mária tisztulásának napjai.

Válaszul azt kell mondanunk, a kegyelem teljessége Krisztustól árad Máriára, ezért úgy illet, hogy az anya az alázatosságban hasonló legyen a fiúhoz, Isten ugyanis az alázatosaknak ad kegyelmet, amint Jakab levele (Jak 4, 6) mondja. Ezért Krisztus, jóllehet nem volt alávetve a törvénynek, mégis magára akarta venni a körülmetélést és a törvény egyéb terheit, hogy példát adjon alázatosságból és engedelmességből, továbbá hogy igazolja a törvényt és ne adjon alkalmat a zsidók rágalmaira. Ugyanezen okok miatt akarta azt is, hogy anyja is beteljesítse a törvény előírásait, jóllehet ezeknek nem volt alávetve.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy jóllehet a Boldogságos Szűzben nem volt semmilyen tisztátalanság, mégis meg akarta tartani a tisztulás törvényét, nem azért mert erre szüksége volt, hanem mert ez a törvény parancsa. Ezért az evangélista kifejezetten mondja, hogy a törvény szerint teltek be tisztulásának napjai, neki ugyanis maga számára semmilyen tisztulásra nem volt szüksége.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, úgy látszik, Mózes kifejezetten mondja, hogy az Isten Anyjára nem vonatkozik a tisztátalanság, mert ő nem férfi magjából szült. Ezért nyilvánvaló, hogy számára nem volt kötelező ennek a parancsnak a megtartása, hanem ezt önként tartotta meg, amint mondtuk.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a törvény szentségei nem tisztítottak meg a bűn tisztátalanságától, ami a kegyelem által történik, de ezt a megtisztulást előre jelezték, ugyanis ezek bizonyos testi tisztulással megtisztítottak valamilyen rendellenességtől, amint ezt a második részben mondottuk. A Boldogságos Szűz azonban semmilyen tisztátalanságot nem vont magára, ezért ő nem szorult tisztulásra.