Aquinói Szent Tamás Krisztus alászállásáról a poklokra (ST III q. 52)

Napjaink protestáns és katolikus teológiájában az Aposotoli Hitvallás szavainak, „alászállt a poklokra”  jelentős átértelmezése folyik. Ennek az átértelmezésnek a legkiemelkedőbb katolikus képviselője Hans Urs von Balthasar (A három nap teológiája, Osiris Kiadó, 2000). Ezek az átértelmezések néha aggályosak a katolikus hit szempontjából. Most Aquinói Szent Tamás Summa-jából az ezzel foglalkozó kérdés fordítását adjuk közre.

A Szent Tamás által használt „inferi” (eredetileg melléknév) többesszámú szó (használja az „infernum” szót, illetve ennek többesszámát is) nemcsak a poklot mint a kárhozottak helyét jelöli, hanem általában az alvilágot, ahol a halottak lelkei tartózkodnak. Ebből következik, hogy olyan értelemben nem lehet helyekről beszélni, mint a világunkban lévő testek esetében, ahol a testek helyüket dimenziók szerint kitöltik. Helyről tehát csak a szó átvitt, analóg értelmében beszélhetünk. (Helyről, mint testek tartózkodásának helyéről csak Krisztus és Szűz Mária esetében van szó.) Krisztus megváltása után már a pokol nem jelenti azt a helyet, ahol az üdvözült lelkek vannak. A fordításában megmaradtunk a „pokol” illetve a „poklok” szónál, de ez nemcsak a kárhozottak helyére vonatkozik. Amikor a szó egyes helyekre és állapotokra vonatkozik, akkor ez a szöveg alapján világos. Folytatás

Aquinói Szent Tamás Krisztus színeváltozásáról (ST III q. 45)

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma Krisztus színeváltozásáról szól. Az alábbiak a Summa Theologiae harmadik része 45. kérdésének fordítását tartalmazzák.

45. KÉRDÉS

[Krisztus színeváltozása]

Most Krisztus színeváltozásáról lesz szó. Ezzel kapcsolatban négy problémával foglalkozunk:

  1. Megfelelő volt-e, hogy Krisztus színében elváltozott?
  2. A színeváltozás fényessége a dicsőség fénye volt-e?
  3. A színeváltozás tanúiról.
  4. Az Atya szavának tanúságtételéről.

1. SZAKASZ  [Megfelelő volt-e, hogy Krisztus színében elváltozott?]

1.  Úgy látszik, nem volt megfelelő, hogy Krisztus színében elváltozott. A valódi testhez ugyanis nem tartozik hozzá, hogy ez különböző alakokat vegyen fel 1, ez a képzeletbeli test tulajdonsága. Krisztus teste azonban valódi test volt, amint erről az előzőekben szó volt. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő az, hogy Krisztus színében elváltozzon.

2.  Ezenkívül, az alak a mínőség negyedik fajtájába, a fényesség pedig a harmadik fajtájába tartozik. Így a fényesség Krisztus általi felvétele nem nevezhető új alak felvételének.

3.  Ezenkívül, a dicsőséges test négy adománnyal rendelkezik, tudniillik a romlatlansággal, az erővel, a finomsággal és a fényességgel. Tehát nem jobban illik a fényesség felvétele, mint a másik három adományé.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma (Mt 17, 2) mond, hogy Jézus három tanítványa előtt színében elváltozott.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az Úr, miután előre jelezte szenvedését, rá akarta venni tanítványait, hogy kövessék a szenvedésben. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egyenesen haladjon az úton, szükséges, hogy a célt valamilyen módon előre ismerje, amint nem helyes az, ha az íjjász úgy lövi ki a nyílvesszőt, hogy előzőleg nem látta az eltalálandó célt. Ezért mondja Tamás apostol János evangéliuma szerint (Jn 14, 5), hogy Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat? Ez különösen akkor szükséges, amikor az út nehéz és viszontagságos, amikor az út fáradtságos, a cél pedig örvendetes. Krisztus azonban a szenvedés által a dicsőségre jut el, amely dicsőség nemcsak a lélek dicsősége, hiszen ezzel már fogantatásától kezdve rendelkezett, hanem a test dicsősége is, amint ezt Lukács evangéliuma mondja (Lk 24, 2): hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe? Erre akarja rávezetni azokat, akik az ő nyomát követik a szenvedésben, amint az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk (ApCsel 14, 22), hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. Ezért megfelelő volt az, hogy megmutassa fényességének azt a dicsőségét (ami a színeváltozás) övéinek, amely szerint át fogja alakítani őket, amint ezt a Filippieknek írt levél mondja (Fil 3, 21): átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez. Ezért mondja Béda Márk evangéliumát magyarázva, hogy kegyes előrelátással történt, hogy a mindig megmaradó boldogság rövid időre történő szemlélete által erős lélekkel elviselték a megpróbáltatásokat.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Jeromos mond Máté evangéliumát magyarázva, hogy senki ne gondolja, hogy az „elváltozott” szó azt mondja, hogy az eredeti formáját és arcát levetette vagy testének valódiságát elvesztette és lelki vagy mennyei testet vett föl. Ezzel szemben az evangelista rámutat arra, hogy hogyan alakult át, amikor azt mondja, hogy arca fényessé vált, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a hó. Ahol az arc fényessége mutatkozik meg és a ruházat ragyogását írják le, nem szűnik meg a szubsztancia, hanem ez dicsőségessé válik.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, az alak a test határaival van összefüggésben, ezt ugyanis a határ vagy határok által ragadjuk meg. Ezért mindaz, ami a test határaival van összefüggésben valamilyen módon vonatkozik az alakra. Amint a test színét, úgy a fényességét is a nem átlátszó test felületén figyeljük meg. Ezért a fényesség is az alak átalakulásának mondható.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a fent említett négy adomány közül egyedül a fényesség az, amely magának a személynek a minősége, a másik három ugyanis cselekedettel, mozgással vagy hatás befogadásával 2 van kapcsolatban. Krisztus erre a háromra is utalt jelekkel, például az erőre, amikor a tenger hullámain járt; a finomságra, amikor a szűzi méhből született; a romolhatatlanságra, amikor az őt elfogni vagy megkövezni akaró zsidók közül sértetlenül kijutott. Ezek miatt azonban nem mondjuk, hogy színében elváltozott, a színeváltozás csak arra vonatkozik, amikor személyének megjelenése változott meg.

2. SZAKASZ  [A színeváltozás fényessége a dicsősége fénye volt-e?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy ez a fényesség nem a dicsőség fénye 3 volt. Beda egyik glosszája ugyanis Máté evangéliumát (Mt 17, 2) magyarázva megjegyzi, hogy színében, testében elváltozott előttük, mondja, megmutatta nekik, nem a halhatatlanságot, hanem az eljövendő halhatatlansághoz hasonló fényességet. A dicsőség fénye azonban a halhatatlanság fényessége. Tehát az a fényesség, amelyben Krisztus megmutatkozott tanítványainak, nem a dicsőség fénye volt.

2.  Ezenkívül, Lukács evangéliumának azon részletével kapcsolatban, amely szerint (Lk, 9, 27) 4nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják Isten országát, Béda Glosszája azt mondja, azaz a test megdicsőülését az eljövendő boldogság képszerű megjelenítésében. Valaminek a képe azonban nem maga a dolog. Tehát ez a fényesség nem a boldogság fénye volt.

3. Ezenkívül, a dicsőség fénye csak az emberi testben lehet. A színeváltozás fényessége azonban nemcsak Krisztus testére vonatkozott, hanem a ruhájára és arra a fényes felhőre is, amely beárnyékolta tanítványait. Úgy látszik tehát, hogy ez a fényesség nem a dicsőség fénye volt.

Ezzel szemben áll az, amit Máté evangéliumának azon részletével kapcsolatban (Mt 17, 2), amely szerint színében elváltozott előttük, Jeromos mond: megmutatkozott az apostoloknak, hogy milyen lesz az ítéletkor. Máté evangéliumának azon versével (Mt 16, 28) kapcsolatban, amely szerint amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országában, mondja Krizosztomosz, hogy meg akarva mutatni nekik, hogy milyen lesz az a dicsőség, amelyben később majd eljön, felfedte ezt előttük, amennyire ők ezt a földi életben képesek voltak megismerni, hogy ne bánkódjanak majd az Úr halálakor. 

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az a fényesség, amely Krisztust színeváltozásában beragyogta, lényegét tekintve a dicsőség fénye volt, létezési módját tekintve azonban nem. A megdicsőült test fénye ugyanis, amint ezt Ágoston Dioscurus-hoz írt levelében (Ep ad Diosc. cxviii) mondja, a lélek fényességéből származik. Hasonlóan Krisztus testének fényessége a színeváltozásban istenségéből és lelkének dicsőségéből származik, amint Damaszkuszi János mondja (Orat. de Transfig.). Hogy Krisztus fogantatásától kezdve a lélek dicsősége nem áradt ki testére, bizonyos isteni rendelkezés eredménye, azért, hogy véghezvigye a romlandó testben megváltásunk titkát, amint ezt föntebb mondottuk. Ez által azonban nem vevődött el Krisztusnak az a hatalma, hogy lelkének dicsősége kiáradjon testére. Ez okozta a színeváltozás fényességét, de másként, mint a megdicsőült testben. A megdicsőült testre ugyanis ez a fényesség mint bizonyos állandóan megmaradó, testet érintő minőség áramlik ki. Így a megdicsőült testben a test ragyogása nem számít csodának. A színeváltozásban azonban a Krisztus testére a fényesség istenségéből és lelkéből nem állandóan megmaradó és testet érintő minőségként áradt ki, hanem inkább mint átmenő hatás befogadásaként, mint amikor a levegőt beragyogja a nap fénye. Így a Krisztus testében megjelenő ragyogás akkor olyan csoda volt, mint amikor a tenger vízén járt. Ezért mondja Dénes (Ep. ad Cai iv): ember felett álló módon használja Krisztus az emberieket, ezt mutatja a természetfölötti módon történő szűzi foganás és az, hogy a folyékony víz megtartja a földi anyagból való lábak súlyát. Tehát nem helyes az amit Szentviktori Hugó mond, hogy tudniillik Krisztus magára vette a fényesség adományát a színeváltozásban, az erő adományát, amikor a tengeren járt, a finomság adományát, amikor a szűzi méhből született, mert ezek az adományok a dicsőséges testben megmaradó minőségeket jelentenek. Ezzel szemben csodaként voltak meg benne ezek az adományok. A lélekkel kapcsolatban ehhez hasonló az a látomás, amelyben az elragadtatott Pál látta Istent, amint erről a második részben szó volt.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ezekből a szavakból nem következik, hogy Krisztus fényessége nem a dicsőség fénye volt, hanem csak az, hogy ez nem volt a dicsőséges test fénye, mert Krisztus teste még nem volt halhatatlan. Amint rendelkezés alapján volt az, hogy Krisztusban a lélek dicsősége nem áradt ki a testre, ugyanúgy rendelkezés alapján történhetett meg, hogy a fényesség adománya kiáradt a testre, ellentétben a romolhatatlanság adományával.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ezt a fényességet nem azért mondják képszerűnek, mert ez nem volt a dicsőség valódi fénye, hanem azért, mert ez képszerűen képviselte annak a dicsőségnek a teljességét, amelyben majd a test megdicsőül.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Krisztus testének fényessége a színeváltozásban megjelenítette testének eljövendő fényességét, úgy ruháinak ragyogása a szentek jövendő ragyogására utalt, amely ragyogást azonban meghaladja Krisztus fényessége, amint a hó ragyogását meghaladja a nap fénye. Ezért mondja Gergely pápa (Moral xxxii), hogy Krisztus ruhái fénylővé váltak, mert minden, igazság fényében ragyogó szent a mennyei fényesség magaslatán hozzá csatlakozik. A ruhák tehát azokat az igazakat jelölik, akiket Krisztus magához köt, Izaiás szavai szerint (Is 49, 18): valamennyit díszként öltöd fel. 

A fényes felhő pedig a Szentlélek dicsőségét vagy az Atya erejét jelenti, amelynek árnyékában lesznek a szentek a jövendő dicsőségben, amint Origenész mondja (Tract iii in Math.). Jóllehet ez megfelelően értelmezhető úgy is, hogy ez annak a megújult világnak a ragyogását jelzi, amelyben a szentek lakni fognak. Ezért, amikor Péter házat akart építeni, a tanítványokat fényes felhő árnyékolta be.

3. SZAKASZ  [A színeváltozás tanúiról.]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy nem megfelelően lettek kiválasztva a színeváltozás tanúi. Valaki legmegfelelőbben arról tud tanúskodni, amit ismer. Krisztus színeváltozásakor azonban egyetlen embernek sem volt tapasztalata arról, hogy milyen lesz az eljövendő dicsőség, kivéve egyedül az angyalokat. Tehát a színeváltozás tanúinak inkább angyaloknak kellet volna lenniük, mint embereknek.

2.  Ezenkívül, az igazság tanúihoz nem illik az, hogy ők csak valamilyen képzeletben jelenlévők legyenek, hanem az, hogy ők valóságosan legyenek jelen. Mózes és Illés azonban nem valóságosan, hanem csak a képzeletben voltak jelen, így magyarázza ugyanis valamelyik Glossza Lukács evangéliumának azt a versét (Lk 9, 30), amely szerint ott volt pedig Mózes és Illés stb.: tudnunk kell, mondja, nem jelent meg ott Mózes és IIlés teste vagy lelke, hanem  csak teremtett dolgokban formálódott meg testük. Azt is lehet mondani, hogy ez az angyalok szolgálata által valósult meg úgy, hogy az angyalok az ő személyüket felvették. Úgy látszik tehát, hogy ők nem megfelelő módon voltak tanúk.

3. Ezenkívül az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 10, 43) mondja, hogy Krisztusról tesz tanúságot az összes próféta. Tehát nem csak Mózesnek és Illésnek kellet volna jelen lenniük mint tanúknak, hanem az összes prófétának is.

4.  Ezenkívül, a dicsőség minden kereszténynek meg van ígérve, akikben Krisztus színeváltozása által fől akarta ébreszteni az ezen dicsőség utáni vágyat. Ezért Krisztusnak nemcsak Pétert, Jakabot és Jánost kellett volna színeváltozása tanúiként magával vinnie, hanem az összes tanítványát.

Ezzel szembenáll a evangéliumi írások tekintélye.

Válaszul azt kell mondanunk, Krisztus azért akart színében elváltozni, hogy dicsőségét az embereknek megmutassa és az ez utáni vágyódást az emberekben felkeltse. Erre a dicsőségre azonban nemcsak azok az emberek jutnak el, akik utána élnek, hanem azok is, akik őt megelőzték, ezért, amikor közeledett szenvedése, mind az őt követő, mind pedig az őt megelőző tömeg kiáltotta a hozsannát, amint mondja Máté evangéliuma (Mt 21, 9), mintegy üdvösséget kérve tőle. Ezért megfelelő volt, hogy az őt megelőzőkből jelen legyenek tanúk, tudniillik Mózes és Illés; és az őt követőkből is, tudniillik Péter, Jakab és János; hogy két vagy három tanú igazolja ezeket az igéket.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus színeváltozása által kinyilvánította tanítványainak testének dicsőségét, ami kizárólag az emberekre tartozik. Ezért volt megfelelő az, hogy nem angyalok, hanem emberek tanúskodjanak erről.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy erről a Glosszáról azt mondják, hogy ez abból a könyvből való, amely címe szerint a Szentírás csodáiról szól. Ez nem autentikus könyv, tévesen tulajdonítják ezt Ágostonnak, ezért nem kell hozzá ragaszkodnunk. Jeromos azonban Máté evangéliumát magyarázva mondja: azt kell látnunk, hogy az égi jelet kérő írástudóknak és farizeusoknak Krisztus megtagadta ezt, itt viszont, hogy növelje az apostolok hitét, jelet adott nekik az égből, ezért Illés leszállt onnan, ahová fölment, Mózes pedig feltámadt az alvilágból. Ezt azonban nem úgy kell értenünk, hogy Mózes lelke fölvette volna testét, hanem hogy lelke valamely testet fölvéve jelent meg, ahogyan az angyalok megjelennek. Illés azonban saját testében jelent meg, de nem a legmagasabb égből jött el, hanem valamely kiváló helyről, ahová került azután, hogy tüzes szekéren elragadtatott 5.

A 3.ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Kriszosztomosz mond Máté evangéliumát magyarázva: Mózes és Illés több szempont alapján kerültek az előtérbe. (1) Sokan mondták Krisztusról, hogy ő Illés vagy Jeremiás vagy pedig egy a próféták közül, ezért ő magával hozta a legfőbb prófétákat, hogy legalább itt kiderüljön, hogy mi a különbség a szolgák és az Úr között. (2) Mózes törvényt adott, Illés pedig az Úr dicsőségének harcosa volt. Azáltal, hogy ők Krisztussal együtt megjelentek, megcáfolódott a zsidók rágalma, amely szerint Krisztus megszegte a törvényt és káromlóként magának tulajdonította Isten dicsőségét. (3) Megmutatta azáltal, hogy a már meghalt Mózest és a még élő Illést magával hozta, hogy hatalma van az élet és halál fölött, és ő az élők és holtak bírája. (4) Amint Lukács evangéliuma mondja (Lk 9, 31): beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. Ezért, hogy ezzel kapcsolatban megerősítse tanítványai lelkét, elhozta közéjük azokat, akik az Úrért kitették magukat a halálnak: Mózes, a halál veszélyében forogva szembeszállt a fáraóval, Illés pedig Ákáb királlyal. (5) Krisztus azt akarta, hogy tanítványai példát vegyenek Mózes szelídségéről és Illés buzgóságáról. (6) Megmutatta a törvényt adó Mózes és a legfőbb próféta megjelenése által, hogy a törvény és a próféták róla szólnak. (Ez a szempont Hiláriusztól származik.)

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a fenséges titkokat nem kell azonnal mindenki számára kifejteni, hanem ezekhez a többiek a kiválóbbak által jutnak el a megfelelő időben. Ezért, amint Krizosztomosz mondja, három kiválóbbat vitt magával. Péter ugyanis kiváló volt Krisztus iránt tanúsított szeretetében és a neki adott hatalom miatt; János kiváló volt, mert őt Krisztus szüzessége miatt különösen szerette, és mert ő az evangéliumán keresztül történő tanítás kiváltságával rendelkezett; Jakab pedig kiváló volt a vértanúság kiváltsága miatt. Krisztus azonban nem akarta, hogy ők a többieknek föltámadása előtt elmondják, amit láttak, nehogy, amint Jeromos mondja, hihetetlen legyen ez a dolog a nagysága miatt; nehogy az ekkora dicsőséget követő kereszt megbotránkoztassa őket; vagy nehogy ezt a nép teljesen megakadályozza; és hogy majd amikor betelnek a Szentlélekkel, akkor legyenek a lelki történések tanúi.

4. SZAKASZ  [Az Atya szavának tanúságtételéről.]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy a színeváltozáshoz nem megfelelően adódott hozzá az Atya szavának tanúságtétele: ez az én szeretett Fiam. Ugyanis, amint Jób könyve írja (Job 33, 14): egyszer szól Isten, és nem hozza elő ugyanazt másodszor. De a keresztségkor már ez az atyai szó tanúságot tett. Tehát nem volt megfelelő, hogy az Atya szava a színeváltozáskor ismét tanúskodjon.

2.  Ezenkívül, a keresztségkor az Atya szava mellett ott volt a Szentlélek is galamb képében. Ez azonban nem történt meg a színeváltozáskor. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő a színeváltozáskor az Atya tanúságtétele.

3.  Ezenkívül, Krisztus a keresztsége után kezdett el tanítani. A keresztségkor azonban az Atya hangja nem parancsolta meg az embereknek, hogy Krisztust hallgassák. Ezt tehát nem kellett volna a színeváltozáskor sem megtenni.

4.  Ezenkívül, nem szabad senkinek sem olyanokat mondani, amilyeneket nem tud elviselni, amint János evangéliuma mondja (Jn 16, 12), hogy még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. De a tanítványok nem tudták az Atya hangját elviselni, Máté evangéliuma ugyanis azt mondja (Mt 17, 6), hogy ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Tehát nem kellett volna az Atyának hozzájuk szólani.

Ezzel szemben áll, a Szentírás evangéliumának tekintélye.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy Isten fogadott fiaivá válása a természetes Fiú képéhez való bizonyos hasonlóság által valósul meg. Ez pedig kétféle módon történik, először az úton járás kegyelme alapján, amely még tökéletlen hasonlóság; másodszor  pedig a dicsőség által, amely már tökéletes hasonlóság, amint ezt János első levele mondja (1Jn 3, 2): most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Minthogy tehát a kegyelmet a keresztségben kapjuk, a színeváltozásban pedig előre megmutatkozik az eljövendő dicsőség fényessége, ezért mind a keresztségkor, mind a színeváltozáskor megfelelő  volt az, hogy Krisztus természetes fiúságát az Atya szavának tanúsága nyilatkoztassa ki, mert ő az egyedüli, aki teljesen tudatában van ennek a tökéletes nemzésnek, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ezek a szavak Istennek arra az örök kijelentésére vonatkoznak, amelyben az Atyaisten kimondja a vele együtt örökkévaló, egyetlen Igét. És bár lehet azt mondani, hogy Isten kétszer mondja ki testi hanggal ugyanazt, de ezt nem ugyanazért teszi, hanem azért, hogy rámutasson annak különböző módjára, ahogyan az ember részesül az örök fiúsághoz való hasonlóságban.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy ahogyan a keresztségkor, amikor az első újjászületés titka ki lett nyilatkoztatva, a teljes Szentháromság működése megmutatkozott azáltal, hogy ott volt a megtestesült Fiú, megjelent a Szentlélek galamb képében és ott volt az Atya hangja által; úgy a színeváltozáskor, amely a második újjászületés titka, a teljes Szentháromság megjelent, az Atya a szóban, a Fiú mint ember, a Szentlélek pedig a fényes felhőben; mert amint a keresztség ártatlanságot ad, amelyet a galamb egyszerűsége jelenít meg, úgy a feltámadás a választottaknak a dicsőség fényét és a minden rossztól mentes nyugalmat adja meg, amelyet a fényes felhő jelez.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, Krisztus azért jött, hogy a kegyelmet ténylegesen megadja, a dicsőséget azonban csak szavaiban ígérte meg. Ezért megfelelő volt, hogy a színeváltozáskor az embereket fölszólították, hogy őt hallgassák, de ez nem történt meg a keresztségben.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy megfelelő volt, hogy az Atya szavától a tanítványok megrettentek és földre borultak, minthogy annak a dicsőségnek a kiválósága, amely ott megnyilvánult, meghaladja a halandók minden érzékelését és képességét, amint azt a Kivonulás könyve mondja (Kiv 33, 20): nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ez az, amit Jeromos mond Máté evangéliumát magyarázva: az emberi törékenység nem képes az ekkora dicsőség látását elviselni. Az embereknek ezt a törékenységét orvosolja Krisztus, aki elvezeti őket a dicsőségre. Ezt jelzik azok a szavak, amelyeket a tanítványoknak mond: keljetek föl, ne féljetek.

Jegyzetek:

  1. Ennek és a következő ellenvetésnek a megértésében segíthet, ha figyelembe vesszük, hogy Krisztus színeváltozásának a jelölésére a latin transfiguratio (átalakulás) szót használják. Az alak (figura) és a szín az arisztotelészi kategóriák szerinti mínőség eltérő fajtáihoz tartoznak. Az alak a kiterjedéssel van kapcsolatban, ez egy test kiterjedésének a határaira vonatkozik. A szín, a fényesség (claritas) pedig közvetlenül, elsődlegesen érzékelhető minőségek. Ezek azonban kapcsolatban vannak az alakkal, a nem átlátszó test felszínével, hiszen ennek van közvetlenül színe és ez ragyoghat.
  2. A romolhatatlanság (impassibilitas) végső soron azt jelenti, hogy a test a szenvedéstől, azaz külső hatások befogadásától mentes.
  3. A dicsőség fénye a teológia szerint Isten természetfölötti ajándékából az üdvözültek tulajdonsága.
  4. A szöveg közvetlenül a színeváltozás leírását előzi meg.
  5. A legmagasabb ég, a caelum Empyreum a középkori teológia és kozmológia szerint a megdicsőült testek helye. A kifejezés persze ma is kifogás nélkül használható, mert a megdicsőült test anyag, az anyaggal viszont együtt jár az, hogy valamilyen értelemben helye van.

Aquinói Szent Tamás Krisztus megkísértéséről (ST III q. 41)

Nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma Krisztus megkísértéséről szól. Az alábbiak a Summa Theologiae harmadik részéből a 41. kérdés 1. és 4. szakaszának a fordítását tartalmazzák.

41. KÉRDÉS

[Krisztus megkísértése]

A továbbiakban Krisztus megkísértéséről lesz szó. Ezzel kapcsolatban négy problémával foglalkozunk:

  1. Megfelelő volt-e, hogy Krisztus kísértést szenvedett?
  2. [Ennek idejéről.]
  3. [Ennek helyéről.]
  4. A kísértés módjáról és sorrendjéről.

1. SZAKASZ  [Megfelelő volt-e, hogy Krisztus kísértést szenvedett?]

Az első problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, nem volt megfelelő, hogy Krisztus kísértést szenvedett. A kísértés ugyanis azt jelenti, hogy elkezdődik egy kísérlet. A kísérlet azonban csak a nem ismerttel kapcsolatban értelmes. De Krisztus erejét ismerték az ördögök is, azt mondja ugyanis Lukács evangéliuma (Lk 4, 41), hogy nem hagyta őket beszélni, mert tudták, hogy ő a Krisztus. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztus kísértést szenvedett.

2.  Ezenkívül, Krisztus azért jött el, hogy megsemmisítse a Sátán műveit, amint ezt János első levele mondja (1Jn 3, 8): azért jelent meg az Isten Fia, hogy a Sátán műveit lerontsa. De valakinek a műveit lerontani nem azonos azzal, hogy ezeket elszenvedik. Ezért úgy látszik, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztust megkísértse a Sátán.

3.  Ezenkívül három forrása van a kísértésnek: a test, a világ és a Sátán. De Krisztus nem szenvedett kísértést sem a testtől, sem a világtól. Ezért úgy látszik, hogy nem volt megfelelő, hogy őt a Sátán megkísértse.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma mond (Mt 4, 1): a Lélek kivezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy Krisztus azt akarta, hogy kísértést szenvedjen. Először azért, hogy nekünk a kísértések ellen segítséget nyújtson. Ezért mondja Gergely pápa homiliájában (xvi in Evang.), hogy Megváltónk számára nem volt méltatlan, hogy azt akarta, kísértést szenvedjen. Ő azért jött el, hogy megöljék, hogy így kísértéseinket az ő kísértésével győzze le, amint halálával legyőzte a mi halálunkat. Másodszor azért, hogy figyelmeztessen, bármennyire is szent valaki, ne vélje azt, hogy meg van óvva és mentes a kísértésektől. Ezért akarta, hogy keresztsége után legyen megkísértve. Hiláriusz mondja Máté evangéliumát magyarázva (Super Matth., cap. iii): a Sátán a kísértésekben különösen a szentekre feni a fogát, mível inkább ezeket kívánja legyőzni.  Ezért mondja Jézus, Sírák fiának könyve (Sir 4, 12): fiam ha Isten szolgálatába állsz, légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben, és készítsd fel lelkedet a kísértésre. Harmadszor, hogy példát adjon arra, hogyan győzhetjük le a Sátán kísértéseit. Ezért mondja Ágoston a Szentháromságról szóló műve negyedik könyvében, hogy Krisztus átengedte magát a Sátán kísértéseinek, hogy közvetítőnk legyen a Sátán kísértéseinek legyőzésében nemcsak segítsége, hanem valódi példája által is. Negyedszer, hogy megajándékozzon bennünket az irgalmasságában való bizakodással. Ezért mondja a Zsidóknak írt levél (Zsid 4, 15), hogy nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, bűn nélkül.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond az Isten városáról szóló műve kilencedik könyvében: Krisztus csak annyiban tette ismertté magát az ördögöknek, amennyire ő ezt akarta. Nem úgy tette magát ismertté, hogy ő az örökkévaló élet, hanem csak hatalmának bizonyos ideig való hatásai által, amelyek alapján valamilyen sejtelmük lehetett arról, hogy Krisztus az Isten Fia. Minthogy azonban benne az emberi gyengeség egyes jeleit is látták, nem voltak biztosak abban, hogy ő Isten Fia, és ezért akarta őt megkísérteni 1. Erre utal Máté evangéliuma (Mt 4, 2-3), amikor azt mondja, hogy miután megéhezett, odajött hozzá a kísértő, mert amint Hiláriusz mondja (Super Matth., cap. iii): a Sátán nem merte volna őt megkísérteni, ha nem ismert volna fel benne olyasmit az éhezés gyöngesége által, ami az emberhez tartozik. Ez világos magából a kísértés módjából is, amikor azt mondja, ha Isten Fia vagy. Ezt magyarázva mondja Gergely pápa: mit akart volna ezekkel a szavakkal jelezni, hacsak nem azt, hogy tudta, hogy az Isten Fia el fog jönni, de nem gondolta, hogy ez a test gyöngeségében történik meg?

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus nem azért jött, hogy hatalom által semmisítse meg a Sátán műveit, hanem inkább azáltal, hogy szenvedett a Sátántól és a hozzája tartozóktól, hogy így a Sátán ne a hatalom, hanem az igazság által legyen legyőzve. Ágoston mondja a Szentháromságról szóló műve 13. könyvében: a Sátán fölött nem Isten hatalma, hanem igazságossága győzött. Ezért Krisztus megkísértésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ez az ő akaratából történt és ezt a Sátántól szenvedte el. Az, hogy a kísértőnek felajánlotta megát, az ő akaratából történt. Ezért mondja Máté evangéliuma (Mt 4, 1), hogy a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Gergely pápa szerint ezt úgy kell érteni, hogy itt a Szentlélekről van szó, hogy tudniillik a saját Lelke vezette őt oda, hogy őt ott a gonosz lélek megtalálja. De a Sátántól szenvedi el, hogy a templomépület párkányára vagy egy igen magas hegyre vitetik. Nem kell tehát azon csodálkoznunk, amint Gergely pápa mondja, hogy az a Krisztus megengedte, hogy a Sátán őt egy magas hegyre fölvigye, aki megengedte, hogy a Sátánhoz tartozók őt keresztre feszítsék. Nem úgy kell tehát érteni, hogy a Sátán őt kényszerítve fölvitte, hanem amint Origenész mondja Lukács evangéliumát magyarázva: követte őt a kísértésbe, amint a küzdő atléta akarata szerint előrehalad.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit az Apostol mond (Zsid 4, 15), hogy Krisztus mindenben kísértést akart szenvedni, bűn nélkül. Az ellenségtől való kísértés lehet bűn nélkül, mert ez csak a külső sugallat által van. A testből kiinduló kísértés azonban nem lehet bűn nélkül, mert ez gyönyör és vágy által történik, és amint Ágoston mondja (De Civ Dei xix): némely bűn akkor történik meg, amikor a test a lélekkel szemben vágyakozik. Ezért Krisztus azt akarta, hogy őt az ellenség megkísértse, de azt nem, hogy testi kísértést szenvedjen.

4. SZAKASZ [A kísértés módjáról és sorrendjéről]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy nem volt megfelelő a kísértés módja és sorrendje. A Sátán kísértése ugyanis a bűnre vesz rá. De ha Krisztus a kövek kenyérré változtatása által segített volna a testi éhségen, nem vétkezett volna, ahogyan nem vétkezett a kenyérszaporítással sem, mert az nem volt kisebb csoda, hogy az éhező tömegnek segített. Tehát úgy látszik, itt nem volt kísértés.

2.  Nem megfelelő az, ha rábeszélő az ellenkezőt tanácsolja annak, amire a szándéka irányul. De a Sátán Krisztust a templomépület párkányára állítva a gőggel és a kevélységgel akarta megkísérteni. Tehát nem volt megfelelő, hogy azt tanácsolja neki, hogy vesse le magát, ami ellentétes a gőggel és a kevélységgel, amelyek mindig fölfelé igyekeznek.

3.  Az a megfelelő, ha egy kísértésből egy bűn származik. A hegyen való megkísértés azonban két bűnre irányult, tudniillik a kapzsiságra és a bálványimádásra. Nem látszik tehát megfelelőnek a kísértés módja.

4.  A kísértések a bűnre irányulnak. De hét főbűn van, amint erről a második részben szó volt. Itt azonban csak három főbűnről van szó, tudniillik a falánkságról, a kevélységről és a kapzsiságról. Tehát úgy látszik, a kísértés nem volt elégséges.

5. Az összes rossz hajlam legyőzése után az emberben még megmarad a gőgre és a kevélységre való kísértés, mert a gőg még a jócselekedetekben is lesben áll, amint Ágoston mondja (Ep. ccxi). Máté tehát nem megfelelő módon helyezi a kapzsiságra való kísértést az utolsó helyre, a hegyre, a kevélységre való kísértést pedig a sorrendben középre, a templomba, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Lukács fordítva jár el.

6.  Jeromos mondja Máté evangéliumát magyarázva, hogy Krisztus szándéka az volt, hogy a Sátánt alázatossággal és ne hatalommal győzze le. Tehát nem fölényes helyreutasítással kellet volna őt elűzni, takarodj Sátán.

7. Úgy tűnik az evangélium elbeszélése tévedést tartalmaz. Nem látszik ugyanis lehetségesnek, hogy a Sátán Krisztust a templomépület párkányára állította volna anélkül, hogy mások látták volna őt. Olyan magas hegy sincs, ahonnan az egész világot látni lehetne, hogy így Krisztusnak meg lehetett volna mutatni a világ összes országát. Úgy látszik tehát, hogy Krisztus megkísértését nem megfelelően írták le.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ellenségtől jövő kísértés sugallat útján történik, amint Gergely pápa mondja. A Sátán azonban valamit nem ugyanolyan módon sugall mindenkinek, hanem kinek-kinek az állapotát figyelembe véve történik ez. Ezért a lelki embert nem mindjárt a súlyos bűnökre kísérti, hanem lassanként az enyhébbekkel kezdi, hogy később a súlyosabbra vegye rát őt. Ezért Gergely pápa magyarázva Jób könyvének a következő részletét (Job 39, 25, Moralia) 2: messziről szimatolja a harcot, a vezérek buzdító szavát, a sereg kiáltását, mondja, hogy helyesen említik a vezérek buzdító szavát és a sereg kiáltását, mert az első bűnök a rászedett lélek számára mint bizonyos előnyök mutatkoznak meg, de ezeket majd számtalan bűn követi, amíg a lelket a teljes őrületbe nem taszítják, állati kiabálással össze nem zavarják. Ezt az eljárást követte a Sátán, amikor az első embereket megkísértette. Először ugyanis a tiltott fa gyümölcsének evésére csábított, mondva, hogy (Ter 3, 1) miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek? Másodszor már a kevélységre csábított, amikor azt mondta, hogy megnyílnak a szemeitek. Harmadszor már a gőg szélsőséges fokára kísértett, amikor azt mondta, hogy olyanok lesztek, mint az istenek, ismerni fogjátok a jót és a rosszat. 

A kísértésnek ezt a sorrendjét tartotta be a Sátán Krisztus esetében is. Először ugyanis arra kísértett, amit megkívánnak az emberek, bármennyire is lelki emberek legyenek, tudniillik a testi természet étel általi fönntartását. Másodszor arra tért át, ami a lelki emberekben néha hiányzik, hogy tudniillik valamit kérkedésből tesznek, ez pedig kevélység. Harmadszor pedig arra kísértett, ami már nem a lelki, hanem a testi emberek kísértése, tudniillik a gazdagságnak és a világ dicsőségének kívánása egészen az Isten megvetéséig. Ezért mondta a két első kísértéssel kapcsolatban, hogy „ha Isten Fia vagy”. A harmadik kísértés esetén ez elmaradt, mert ez nem azoknak a lelki embereknek a kísértése, akik Isten fogadott fiai, ellentétben az első két kísértéssel.

Ezeknek a kísértéseknek azonban Krisztus nem az erő hatalmával, hanem a törvény bizonyságával állt ellen, hogy ezáltal  több tiszteletet adjon az embernek és jobban büntesse az ellenséget, minthogy az emberi nem ellensége nem mint Isten által, hanem mint ember által lett legyőzve, amint ezt Leó pápa mondja (Serm. 1, De Quadrag. 3).

Az 1. ellenvetésre azt kell válaszolnunk, hogy az élet fenntartására a szükségesek használata nem a falánkság bűne, de ha az ember ennek vágyából rendezetlenül cselekszik, ez a falánkság bűnéhez tartozhat. Rendezetlenül cselekszik valaki, ha akkor, amikor emberi segítség áll rendelkezésére, csak testének fenntartása érdekében csodás módon akar ételhez jutni. Így az Úr Izrael fiainak csodálatosan adott mannát a pusztában, ahol máshonnan nem szerezhettek ételt. Hasonlóan, Krisztus a pusztában csodálatos módon táplálta a tömeget, ahol másként nem juthattak volna ételhez. De Krisztus az éhség csillapítása érdekében másként is tudott volna gondoskodni magáról, amint ezt Keresztelő János tette Máté evangéliuma szerint (Mt 3, 4) vagy egy közeli helyre siethetett volna. Ezért gondolta a Sátán, hogy Krisztus, ha csak ember lenne, vétkezne azzal, ha megpróbálna csodát tenni az éhség csillapítása érdekében.

A 2. ellenvetésre azt kell válaszolnunk, hogy valaki gyakran külső megalázás által keresi azt a dicsőséget, amely által a lelki javakkal kapcsolatos emelkedettséghez jut. Ezért mondja Ágoston az Úr hegyi beszédével kapcsolatban (De Serm. Dom. in Monte ii, 12), hogy ügyelni kell arra, hogy nemcsak a testi dolgok ragyogásában és pompájában, hanem magában a sárban és szennyben is lehet dicsekvés. Erre utalva tanácsolta a Sátán Krisztusnak, hogy a lelki dicsőség keresésée érdekében vesse le magát a mélységbe.

A 3. ellenvetésre azt kell válaszolnunk, hogy a gazdagság és a világ tisztelete utáni vágy bűn, amikor ilyen dolgokat rendezetlenül kívánnak. Ez főleg akkor mutatkozik meg, amikor ilyesmi megszerzése érdekében az ember valami tisztességtelent tesz. Ezért a Sátánnak nem volt elég az, hogy rávegyen a gazdagság és tisztelet utáni vágyakozásra, hanem arra csábította Krisztust, hogy ezen dolgok elnyeréséért őt imádja, ami a legnagyobb bűn, ez Isten ellen van. Nemcsak azt mondta, hogy ha imádsz engem, hanem hozzátette azt is, hogy leborulva, mert amint Ambrus mondja, a dicsvágyban megvan az a belső veszély, hogy a másokon való uralkodás érdekében először szolgál; hódolattal meghajol, hogy tiszteletet kapjon; miközben magasabbra tör, szelídebb lesz. Ehhez hasonlóan a Sátán az előző kísértésekben is az egy bűn utáni vágyból kiindulva törekedett arra, hogy más bűnre is csábítson, amint az étel iránti vágyból a szükség nélküli csodatétel hiúságára, továbbá a dicsvágy miatti, magasból való levetés által Isten megkísértésére igyekezett rávenni.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ambrus mond Lukács evangéliumát (Lk 4, 13) magyarázva, nem mondaná a Szentírás, hogy miután mindezek a kísértések véget értek, az ördög elhagyta őt, ha nem lett volna meg ezekben minden bűn anyaga. Ugyanis a kísértések okai a vágyak okai, ezek a vágyak pedig a testi gyönyör, a dicsőség reménye és a hatalom utáni sóvárgás. 

Az 5. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond az evangéliumok összhangjáról szóló könyvében (De Consensu Evang. ii): Bizonytalan az, hogy melyik történt előbb, vajon először a föld országait mutatták meg neki, majd ezután állították őt a templomépület párkányára vagy pedig ez fordítva történt. Ez azonban nem lényegi kérdés, mert nyilvánvaló, hogy mindezek megtörténtek. Úgy látszik, hogy az evangelisták különböző sorrendet tartanak, mert egyszer a kevélység után jön a vágy, máskor pedig ez fordítva van. 

A 6. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus, amikor eltűrte a kísértés sérelmét, azt hogy neki a Sátán azt mondta, hogy ha Isten Fia vagy vesd le magad, nem jött zavarba és nem feddte meg a Sátánt. Amikor azonban a Sátán azt a tiszteletet sajátította ki magának, amely Istennek jár, mondva, ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem, haragra gerjedt és elzavarta őt mondván, takarodj Sátán. Így arra tanít a példája, hogy a bennünket ért sérelmeket nagylelkűen elviseljük, de Isten megsértésének már a hallomását se tűrjük el.

A 7. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Krizosztomosz mond (Hom.v in Matth.): a Sátán úgy vitte Krisztust  (a templomépület párkányára), hogy őt mindenki lássa, ő azonban a Sátán tudtán kívül úgy cselekedett, hogy senki se láthassa. Amikor pedig a Szentírás azt mondja, hogy megmutatta neki a világ minden országát és ezek dicsőségét, ezt nem úgy kell érteni, hogy látta az összes országot vagy várost vagy népet vagy aranyat vagy ezüstöt, hanem úgy, hogy a Sátán rámutatott, hogy az országok és városok hol helyezkednek el és ezek dicsőségét és állapotát szavakkal magyarázta el. Vagy pedig Origenész szerint (Hom xxx in Luc.) megmutatta hogy ő hogyan uralkodik a világon a különböző bűnök által.

Jegyzetek:

  1. Tudniillik, a Sátán.
  2. Jób könyve ezen a helyen a harci ménről ír.

Aquinói Szent Tamás a gyermek Jézusról és az ószövetségi törvényről (ST III q. 37)

Jóllehet a liturgiában már a Vízkereszt utáni időben (illetve az évközi időben) vagyunk, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe valamilyen módon a karácsonyi ünnepkör teljes lezárásának számít. Ez az ünnep a negyven nappal ezelőtt született gyermekről és anyjáról szól. A Summa Theologiae harmadik része 37. kérdése elsősorban azt emeli ki, hogy a gyermek és anyja alávetették magukat az ószövetségi törvénynek. Jézus körülmetélésének ünnepe a régi rítus szerint január elseje, Jézus nevének ünnepe pedig ezt követi. A kérdés a körülmetélés és a névadás tárgyalását követően Jézus bemutatásával és Mária tisztulásával foglalkozik.

37. KÉRDÉS

[A gyermek Jézus és az ószövetségi törvény]

A következőkben Krisztus körülmetéléséről lesz szó. Minthogy a körülmetélés a törvény kötelezettségének bizonyos megvallása a Galatáknak írt levél szerint (Gal 5, 3): tanúságot teszek minden ember előtt, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani, egyúttal szó lesz a törvény gyermek Krisztussal kapcsolatban megtartott egyéb kötelezettségeiről is. Ezért négy problémával foglalkozunk:

  1. Körülmetélésével.
  2. Névadásával.
  3. Bemutatásával.
  4. Anyjának tisztulásával.

1. SZAKASZ [Krisztus körülmetélése]

Az első problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy Krisztust nem kellett körülmetélni. A valóság megérkeztével ugyanis megszűnnek az előképek. A körülmetélés azonban Ábrahámnak szóló parancs volt annak a szövetségnek jeléül, amely az ő leszármazottjában fog megvalósulni, amint ez kitűnik a Teremtés könyvéből (Ter 17). Ez a szövetség azonban Krisztus születésével beteljesedett. Tehát a körülmetélésnek azonnal meg kellett szűnnie.

2. Ezenkívül, Krisztus minden tette nekünk szóló utasítás, amint ezt János evangéliuma mondja (Jn 13, 15): példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Nekünk azonban nem kell körülmetélkednünk, mert ezt mondja a Galatáknak írt levél (Gal 5, 2): ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Tehát, úgy látszik, Krisztusnak nem kellett körümetélkednie.

3. Ezenkívül, a körülmetélés az áteredő bűn ellenszeréül lett rendelve. Krisztus azonban nem volt az áteredő bűnnek alávetve. Tehát Krisztusnak nem kellett körülmetélkednie..

 Ezzel szemben áll amit Lukács evangéliuma mond (Lk 2, 21): amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy Krisztust körül kellet metélni több ok alapján. Először, hogy megmutatkozzon Krisztus emberi testének valódisága a manicheusokkal szemben, akik azt mondták, hogy neki képzeletbeli teste volt; továbbá Apollinarisszal szemben, aki azt mondta, hogy Krisztus teste egylényegű az istenséggel; továbbá Valentinusszal szemben, aki azt mondta, hogy Krisztus testét az égből kapta. Másodszor, hogy Krisztus jóváhagyja a körülmetélést, amelyet egykor Isten alapított. Harmadszor, hogy igazolja, hogy Ábrahámnak törzséből származik, aki a körülmetélés parancsát azon hit jeléül kapta, amely a benne való hit volt. Negyedszer, hogy ne adjon ürügyet a zsidóknak, hogy mint körülmetéletlent elutasítsák. Ötödször, hogy az engedelmesség erényét saját példájával ajánlja. Ezért a nyolcadik nap elteltével, körülmetélték, amint ezt a törvény parancsolja. Hatodszor, hogy az, aki a bűnös test hasonlóságában jött el, ne vesse meg azt a gyógyszert, ami egykoron ezen test tisztulására volt. Hetedszer, hogy magára véve a törvény terhét, a többieket ez alól mentesítse a Galatáknak írt levél szerint (Gal 4, 4): Isten elküldte Fiát, aki … a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a körülmetélés, amely eltávolítja a nemző szerv bőrének darabkáját, a régi származás eltávolítását jelenti. Ettől azonban Krisztus szenvedése által szabadulunk meg. Ezért ennek az előképnek a beteljesülése Krisztus születése által még teljesen nem valósult meg, ez csak szenvedése által valósul meg teljesen. Ez előtt a körülmetélés megtartotta erejét és helyzetét. Így megfelelő volt, hogy Krisztus mint Ábrahám fia szenvedése előtt körül legyen metélve.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus akkor lett körülmetélve, amikor még a parancs alatt állt. Így tettét abban kell követnünk, hogy megtartsuk azt, ami a mi időnkben parancs. Mert minden dolog számára van idő és alkalom, amint mondja a Prédikátor könyve (Préd 8, 6).

Továbbá, amint Origenész mondja (Hom xiv in Luc.), amint meghaltunk Krisztus halálával és feltámadtunk az ő feltámadásával, úgy vagyunk Krisztus által lelki körülmetéléssel körülmetélve. Ezért nem szorulunk a testi körülmetélésre. Azt mondja az Apostol is a Kolosszeieknek írt levelében (Kol 2, 11), hogy, tudniillik Krisztusban, nem kézzel végrehajtott módon vagytok körülmetélve, hanem az érzéki test levetésével, a Mi Urunk Jézus Krisztus szerinti körülmetéléssel.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint a  bűntől mentes Krisztus saját akaratából magára vette a bűn hatását, halálunkat, hogy bennünket a haláltól megszabadítson és lelkileg a bűn számára meghalttá tegyen, úgy, anélkül, hogy benne meg lett volna az áteredő bűn, magára vette ennek ellenszerét, a körülmetélést, hogy bennünket a törvény igájától megszabadítson és nekünk lelki körülmetélést hozzon; hogy tudniillik magára véve az előképet, beteljesítse az igazit.

2. SZAKASZ [Krisztus neve]

A második problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy nem megfelelően adtak nevet Krisztusnak. Az evangéliumi igazságnak ugyanis meg kell felelnie a próféták előrejelzésének. A próféták azonban Krisztus számára más nevet jeleztek előre. Ezt mondja ugyanis Izajás (Iz 7, 14): íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogják hívni. Továbbá (Iz 8, 3): add neki ezt a nevet: siess, zsákmányolj és ragadj el. Továbbá (Iz 9, 6): így fogják hívni nevét: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme. Zakariás próféta is azt mondja (Zak 6, 12), hogy íme, egy férfi, a Felkelő a neve. Tehát nem megfelelően nevezték el őt Jézusnak.

2. Ezenkívül, azt mondja Izajás (Iz 62, 2), hogy új néven hívnak majd téged, melyet az Úr szája határoz meg. A „Jézus” név azonban nem volt új név, az Ószövetségben többen kapták ezt a nevet, amint ez magából, Krisztus nemzetségtáblájából is kiderül (Lk 3). Tehát, úgy látszik, hogy nem megfelelően  adták neki a „Jézus” nevet.

3. Ezenkívül, a „Jézus” név jelentése üdvösség, amint ez kiderül abból, amit Máté evangéliuma mond (Mt 1, 21): fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Az üdvösség azonban Krisztus által nemcsak a körülmetélésben, hanem a körülmetéletlenségben is megvalósult, amint ez kiderül az Apostol Rómaiaknak írt leveléből (Rom 4, 11-12). Nem volt tehát megfelelő, hogy Krisztusnak ezt a nevet adták a körülmetéléskor.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye. Lukácsa evangéliuma ugyanis azt mondja (Lk 2, 21), hogy amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a neveknek meg kell felelniük a dolgok sajátosságainak. Ez nyilvánvaló a nemek és fajok neveivel kapcsolatban. Amint erről szó van a Metafizika IV. könyvében, az a szempont, amelyet a név jelöl, a meghatározás, amely a dolog saját természetét határozza meg.

Az egyes emberek azonban mindig valamilyen sajátosságuknak megfelelően kapják nevüket. Vagy időbeli sajátosságnak megfelelően, amint azok, akik valamely szent ünnepén születnek, a szent nevét kapják. Vagy a rokonság alapján, amikor a fiú az atyja nevét kapja, amint Lukács evangéliuma szerint (Lk 1, 59-61) rokonai Keresztelő Jánost atyja neve után Zakariásnak akarták nevezni János helyett, mivel senki sem volt a rokonságban, akit így hívtak volna. Vagy valamilyen történés alapján, amint József az elsőszülöttet Manasszénak nevezte, mondván: »Elfeledtette velem Isten minden gyötrelmemet« (Ter 41, 51). Vagy a nevet fölvevő valamilyen tulajdonsága alapján, amint a Teremtés könyve mondja (Ter 25, 25): az, aki elsőként született meg, vöröses volt és egészen szőrös, mint az állat prémje; elnevezték tehát Ézsaunak, ami vöröset jelent.

Azok a nevek azonban, amelyeket Istentől kap valaki, valamilyen tőle ingyen kapott ajándékra utalnak, amint a Teremtés könyvében van írva (Ter 17, 5) Ábrahámról: Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek. Máté evangéliuma írja Péterről (Mt 16, 18): te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat. Minthogy pedig az ember Krisztusnak a kegyelem azon ajándéka adatott meg, hogy mindenki ő általa üdvözüljön, méltán kapta a „Jézus”, azaz „Üdvözítő” nevet. Az angyal nemcsak anyjának, hanem Józsefnek is, előre bejelentette ezt a nevet, mert József lett a gyámja.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az összes ilyen névben valamilyen módon a „Jézus” név van jelezve, amely az üdvösséget jelenti. Tehát, amikor őt Emmanuelnek nevezik, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten, jelezve van üdvösségünk oka, ami az isteni és emberi  természet egysége Isten Fia személyében. Ez által valósul meg, hogy velünk az Isten.

Amikor pedig arról van szó, hogy add neki ezt a nevet: siess, zsákmányolj és ragadj el, ez jelzi, hogy Krisztus mitől szabadított meg bennünket, a Sátántól, akitől elragadta zsákmányát a Kolosszeieknek írt levél szerint (Kol 2, 15): lefegyverezve a fejedelemségeket és hatalmasságokat, bátran megszégyenítette őket. Amikor pedig arról van szó, hogy az ő neve Csodálatos stb, akkor ez üdvösségünk útját és végcélját jelzi, amennyiben tudniillik az istenség csodálatos tanácsa és ereje által az eljövendő századok örökségéhez jutunk, amelyben tökéletes lesz Isten fiainak békessége, magának az Istennek fejedelemsége alatt.

Amikor pedig arról van szó, hogy íme, egy férfi, a Felkelő a neve, akkor arra az elsődlegesre, tudniillik a megtestesülés titkára történik utalás, amelyben világosság támadt a szívükben igazaknak. 

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy azok számára, akik Krisztus előtt voltak, a „Jézus” név valamilyen más szempont szerint volt megfelelő név, például mert valamilyen részleges és ideiglenes szabadulást hoztak. Az üdvösség lelki és egyetemes szempontja szerint azonban ez a név egyedül Krisztust illeti meg, és ezért tekinthető ez újnak.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint a Teremtés könyvében olvassuk (17. fejezet), Ábrahám egyszerre kapta meg új nevét és a körülmetélés parancsát. Ezért volt a zsidóknál az  a szokás, hogy a gyermekek nevüket magának a körülmetésnek a napján kapták meg, mintegy ezelőtt még nem „tökéletesen” létezve; amint a gyermekek ma is a keresztségben kapják meg nevüket. Ezért mondja a Példabeszédek könyve (Péld 4, 3), hogy hisz én is atyám gyermeke voltam, gyengéd és egyetlen anyám előtt. Ehhez még hozzáteszi a Glossza: miért mondaná magát Salamon anyja előtt egyszülöttnek, hiszen a Szentírás tanúskodik arról, hogy neki  ugyanattól az anyától volt idősebb testvére, hacsak nem azért, mert ez nemsokkal születése után, név nélkül meghalt 1. Ezért Krisztus a körülmetéléssel együtt kapta meg nevét. 

3. SZAKASZ [Krisztus bemutatása a templomban]

A harmadik témát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, nem volt megfelelő, hogy Krisztust a templomban bemutassák 2. A Kivonulás könyve ugyanis azt mondja (Kiv 13, 2), nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely méhet nyit Izrael fiainál. Krisztus azonban a szűz zárt méhéből született, ezért nem nyitotta meg anyja méhét. Tehát ezen törvény alapján nem kellett Krisztust a templomban fölajánlani.

2. Ezenkívül, azt, aki valaki számára állandóan jelen van, nem lehet bemutatni. Krisztus embersége azonban a legteljesebb módon jelen van Isten előtt, mintegy a személy egységében állandóan vele egyesülve. Tehát nem volt szükséges, hogy az Úr elé álljon.

3. Ezenkívül, Krisztus az elsődleges áldozat, amelyhez az ószövetségi áldozatok mint előkép a valósághoz viszonyulnak. De az áldozatért nem kell más áldozatot bemutatni. Tehát nem volt megfelelő, hogy Krisztusért más áldozatot ajánljanak föl.

4.  Ezenkívül, az összes áldozat közül kiemelkedik a bárány, amely folyamatosan áldozat volt, amint ez a Számok könyvében áll (Szám 28, 6). Ezért nevezi János evangéliuma Krisztust báránynak (Jn 1 29): íme az Isten Báránya. Megfelelőbb lett volna tehát, ha Krisztusért bárányt ajánlottak volna föl az egy pár gerle vagy galambfióka helyett.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye, Lukács evangéliumának 2. fejezete a megtörténtekről tanúskodik.

Válaszul  azt kell mondanunk, hogy amint erről már szó volt, Krisztus a törvény alattvalója akart lenni, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és hogy a törvény megigazulását tagjaiban lelkileg beteljesítse. A megszületett gyermekkel kapcsolatban azonban a törvény két parancsot tartalmaz. Az első, egyetemes, mindenkire vonatkozó parancs, hogy tudniillik az anya megtisztulásához szükséges idő eltelte után áldozatot ajánljanak föl mind a fiúkért, mind a lányokért, amint ez a Leviták könyve 12. fejezetében van. Ez az áldozat pedig egyrészt azon bűn kiengesztelésére szolgált, amelyben a gyermek fogant és született, másrészt pedig magának a gyermeknek bizonyos megszentelését szolgálta, minthogy őt első alkalommal mutatták be a templomban. Ez az áldozat részben égő áldozat, részben pedig bűnért való áldozat volt.

A másik, különleges parancs mind az emberek, mind a háziállatok elsőszülötteire vonatkozott, mert az Úr magának tartott fönn minden elsőszülöttet Izraelben, amiatt, hogy lesújtott Egyiptom minden elsőszülöttjére az emberektől kezdve a háziállatokig, kivéve az izraeliták elsőszülöttjeit.  Ez a parancs a Kivonulás könyvének 13. fejezetében van leírva. Itt annak a Krisztus az előképéről is szó van, aki elsőszülött a testvérek között, amint mondja a Rómaiaknak írt levél (Rom 8, 29).

Minthogy Krisztus asszonytól születve elsőszülött volt és a törvényt magára vette, Lukács evangélista bemutatja, hogy mindkét dolgot megtartották. Először azt, ami az elsőszülöttekre vonatkozik, mikor pedig elteltek tisztulásuk napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van: »Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve«. Másodszor azt, ami mindenkire vonatkozik, amint mondja az evangélium: és hogy áldozatot mutassanak be, amint az Úr törvénye mondja: »Egy pár gerlét vagy két galambfiókát«.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Nisszai Gergely mond (De occursu Dom.): úgy látszik, hogy kizárólag a megtestesült Istenre vonatkozóan különleges a törvénynek ez a parancsa, amely másokra ettől különböző módon teljesült. Ő az egyedüli, aki kimondhatatlan módon fogant és felfoghatatlanul született, megnyitotta a szűzi méhet, amely ez előtt a nemi egyesülés számára zárva volt, sértetlenül megőrizve a szülés után is a tisztaság pecsétjét. Ezért a méh megnyitása azt jelenti, hogy ezelőtt semmi oda be nem jutott és semmi ezt el nem hagyta. Ebben az esetben a férfi nemre való utalás is különleges módon történik, mivel ő a nő bűnétől semmiben sem volt érintve. A szentség is különleges módon értelmezhető, mert ő a földi romlástól a szeplőtelen születés újdonsága által nem fertőződött meg [Ambrus Lukács evangéliumáról (Lk 2, 22)].

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint az Isten Fia nem magáért lett ember, és körülmetélt a testben, hanem hogy bennünket a kegyelem által istenekké tegyen és hogy lelkileg körülmetélődjünk, úgy miértünk állt az Úr előtt, hogy megtanuljuk magunkat bemutatni az Istennek. És ez a körülmetélése után történt, hogy megmutassa, senki anélkül, hogy körülmetélkedne a bűntől, nem méltó arra, hogy Isten előtt legyen.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az igazi áldozat azért akarta, hogy érte a törvény szerinti áldozatot fölajánlják, hogy az igazság által legyen az előkép jóváhagyva azokkal szemben, akik tagadják, hogy Krisztus a törvény Istenét hirdette az evangéliumban. Nem gondolhatjuk ugyanis azt, amint Origenész mondja (Hom. xiv in Luc.), hogy a jó Isten Fiát az ellenség nem ő általa adott törvénye alá vetette.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a Leviták könyvében (Lev 12, 6,8) úgy szól a parancs, hogy akik megtehetik, fiukért vagy lányukért egy bárányt és ezzel együtt egy gerlét vagy egy galambot ajánljanak föl. Akik viszont ezt nem tehetik, két gerlét vagy két galambfiókát ajánljanak föl. Az Úr tehát, aki, minthogy gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy az ő szegénysége által gazdaggá legyünk, amint mondja a Korintusiaknak írt második levél (2Kor 8, 9), magáért a szegények áldozatát akarta fölajánlani, amint születésekor is rongyokba takarták és a jászolban nyugodott. Ennek ellenére ezeket a madarakat jelképnek is tekinthetjük 3. A gerle mint beszédes madár a prédikációt és a hit megvallását jelzi; mint tiszta állat a tisztaságot jelzi, mint pedig magányos állat a szemlélődést jelzi. A galamb pedig mint szelíd és egyszerű állat a szelídséget és az egyszerűséget, mint pedig közösségben élő állat a tevékeny életet jelzi. Így ez az áldozat Krisztusnak és tagjainak a tökéletességére vonatkozik. Mindkét állat sóhajtozó hangja a szentek jelenvaló szomorúságát jeleníti meg, a magányos gerle a könnyek imádságára, a társaságban élő galamb pedig az Egyház közös imádságára utal. Mindkét állatból kettőt ajánlanak föl, megmutatva, hogy a szentségnek nemcsak a lélekben, hanem a testben is jelen kell lennie.

4. SZAKASZ  [Az Isten Anyjának tisztulásáról]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy, látszik, hogy nem volt megfelelő, hogy az Isten Anyja a tisztulás miatt a templomba menjen.  A tisztulás ugyanis csak a tisztátalanság esetén lehetséges. De a Boldogságos Szűzben nem volt tisztátalanság, amint ez az előzőekből nyilvánvaló. Tehát nem kellett neki a tisztulás miatt a templomba mennie.

2.  Ezenkívül, a Leviták könyve (Lev 12, 2-4) írja, hogy ha egy asszony magzatot fogan és fiút szül, hét napig tisztátalan legyen, és ezért előírják, hogy ne lépjen be a szentélybe amíg tisztulásának napjai le nem telnek. De a Boldogságos Szűz fiút szült férfi magja nélkül. Ezért nem kellet neki a templomba mennie a tisztulás miatt.

3.  Ezenkívül,  a tisztátalanságtól való tisztulás csak a kegyelem által lehetséges. Az Ószövetség szentségei azonban nem közöltek kegyelmet, de ezzel szemben a Boldogságos Szűzzel együtt a kegyelem szerzője volt. Ezért nem volt megfelelő, hogy ő a tisztulás miatt a templomba menjen.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye, Lukács evangéliuma (Lk 2, 22) írja, hogy Mózes törvénye szerint beteltek Mária tisztulásának napjai.

Válaszul azt kell mondanunk, a kegyelem teljessége Krisztustól árad Máriára, ezért úgy illet, hogy az anya az alázatosságban hasonló legyen a fiúhoz, Isten ugyanis az alázatosaknak ad kegyelmet, amint Jakab levele (Jak 4, 6) mondja. Ezért Krisztus, jóllehet nem volt alávetve a törvénynek, mégis magára akarta venni a körülmetélést és a törvény egyéb terheit, hogy példát adjon alázatosságból és engedelmességből, továbbá hogy igazolja a törvényt és ne adjon alkalmat a zsidók rágalmaira. Ugyanezen okok miatt akarta azt is, hogy anyja is beteljesítse a törvény előírásait, jóllehet ezeknek nem volt alávetve.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy jóllehet a Boldogságos Szűzben nem volt semmilyen tisztátalanság, mégis meg akarta tartani a tisztulás törvényét, nem azért mert erre szüksége volt, hanem mert ez a törvény parancsa. Ezért az evangélista kifejezetten mondja, hogy a törvény szerint teltek be tisztulásának napjai, neki ugyanis maga számára semmilyen tisztulásra nem volt szüksége.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, úgy látszik, Mózes kifejezetten mondja, hogy az Isten Anyjára nem vonatkozik a tisztátalanság, mert ő nem férfi magjából szült. Ezért nyilvánvaló, hogy számára nem volt kötelező ennek a parancsnak a megtartása, hanem ezt önként tartotta meg, amint mondtuk.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a törvény szentségei nem tisztítottak meg a bűn tisztátalanságától, ami a kegyelem által történik, de ezt a megtisztulást előre jelezték, ugyanis ezek bizonyos testi tisztulással megtisztítottak valamilyen rendellenességtől, amint ezt a második részben mondottuk. A Boldogságos Szűz azonban semmilyen tisztátalanságot nem vont magára, ezért ő nem szorult tisztulásra.

Jegyzetek:

  1. Lásd Sámuel 2. könyvének 12. fejezete.
  2. Aquinói Szent Tamás az oblatio, oblatus szavakat használja. Ezek a szavak az adományként, áldozatként való bemutatásra, fölajánlásra utalnak.
  3. Itt ismét a régiek által kedvelt allegorikus magyarázattal találkozunk.

Aquinói Szent Tamás Krisztus keresztségéről (ST III q. 39)

Vízkereszt ünnepe Jézus Krisztus élete három eseményének az ünnepe. Ezek az események a napkeleti bölcsek látogatása, Jézus Krisztus megkeresztelkedése és első csodája a kánai mennyegzőn. Jézus Krisztus keresztségéről a Vízkereszt után külön ünnep is megemlékezik. A régi rítusban ez az ünnep Vízkereszt nyolcadának utolsó napja, az új rítus szerint pedig a  Vízkeresztet követő vasárnap. Egyik régebbi bejegyzésben található meg a Summa Theologiae János keresztségéről szóló kérdésének a fordítása. Ez a bejegyzés, ennek folytatásaként a Jézus Krisztus keresztségéről szóló kérdés fordítása. Az üdvtörténet eseményei olyan értelemben esetlegesek, hogy ezek megtörténtének a szükségességét szigorú érveléssel levezetni nem lehet. Ennek ellenére mégsem véletlenül történnek ezek az események, ezek mögött a végtelenül bölcs Isten döntései vannak. Ezért ezek az értelem számára sem megközelíthetetlenek, de ennek a megközelítésnek a jellegzetes módja az úgynevezett konveniencia, megfelelőség, illendőség szerinti érvelés, azaz az a fajta érvelés, amely az üdvtörténet egészének, hitünk többi titkainak szempontjából mutatja ki, hogy az esemény és körülményei (például helye, ideje, módja) illeszkednek az üdvtörténet, a hit egészéhez. Az esemény jelentésének feltárásában szerephez juthat a régiek allegorikus értelmezése is. Ilyennel találkozunk például a 6. szakaszban, ahol Szent Tamás a galamb tulajdonságait a Szentlélek hét ajándékára vonatkoztatja.   

39. KÉRDÉS

[Krisztus keresztsége]

Most Krisztus keresztségével foglalkozunk. Ezzel kapcsolatban nyolc probléma merül föl:

  1. Krisztusnak meg kellett-e keresztelkednie?
  2. János keresztségével kellett-e megkeresztelkednie?
  3. A keresztség idejéről.
  4. A keresztség helyéről.
  5. Arról, hogy az egek megnyíltak.
  6. A Szentlélek galamb képében való megjelenéséről.
  7. Igazi állat volt-e ez a galamb?
  8. Az Atya tanúságtevő szózatáról.

1. SZAKASZ  [Krisztusnak meg kellett-e keresztelkednie?]

1.  Úgy látszik, hogy Krisztus esetében nem volt megfelelő, hogy ő megkeresztelkedjen.  A keresztelés ugyanis lemosást jelent. Krisztus esetében azonban nem volt megfelelő a lemosás, mert benne nem volt semmi tisztátalanság. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztus megkeresztelkedjen.

2.  Ezenkívül, Krisztust körülmetélték, hogy beteljesedjen a törvény. A keresztség azonban nem tartozik a törvényhez. Tehát nem kellett megkeresztelkednie.

3.  Ezenkívül, bármely nemben az első mozgató maga mozdulatlan ezt a mozgást illetően, amint az ég az első változást okozó, de ő nem változik 1. De Krisztus az elsődleges keresztelő eszerint (Jn 1, 33): aki fölött látod, hogy a Szentlélek leszáll rá és rajta marad, az, aki keresztel. Tehát nem volt illő, hogy Krisztus megkeresztelkedjen.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma mond, Jézus Galileából a Jordánhoz ment Jánoshoz, hogy ez őt megkeresztelje.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy megfelelő volt, hogy Krisztus megkeresztelkedjen. Először, mert amint Ambrus mondja Lukács evangéliumával kapcsolatban, az Úr megkeresztelkedett, nem saját maga megtisztulását, hanem a víz megtisztítását akarva, hogy ez Krisztus bűnt nem ismerő teste által megtisztulva erőt nyerjen a keresztségre és megszenteltként adasson át a később keresztelendőknek, amint Aranyszájú János mondja (Hom. ív in Matth.).

Másodszor, amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. ív in Matth.): jóllehet Krisztus nem volt bűnös, de a bűnös természetet és a bűn testének hasonlóságát magára vette. Ezért, bár saját maga számára a keresztség nem volt szükséges, másokban azonban a testi természet miatt szükség volt erre. És amint Nazianzi Gergely mondja (Orat. xxxix), megkeresztelkedett Krisztus, hogy a régi Ádámot teljesen a vízbe merítse. 

Harmadszor, amint Ágoston mondja Vízkereszt ünnepéről szóló beszédében (cxxxvi), azt akarta tenni, aminek a megtételét mindenkinek megparancsolta. Erre ő maga utal (Mt 3, 15): így illik teljesítenünk minden igazságosságot. Ahogyan ezt Ambrus is mondja Lukács evangéliumát magyarázva, az az igazságosság, hogy amit másoktól elvársz, azt először magad kezdd el, példát adva másoknak (Lk 3, 21).

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus nem azért keresztelkedett meg, hogy megtisztuljon, hanem, hogy megtisztítson, amint mondtuk.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy nemcsak az volt illő, hogy Krisztus beteljesítse a régi törvényben lévő dolgokat, hanem az is, hogy elkezdje az új törvényhez tartozókat. Ezért nemcsak azt akarta, hogy körülmetéljék, hanem meg is akart keresztelkedni.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus mindenekelőtt lelkileg keresztel, és ő nem így vált megkereszteltté, hanem csak a vízben.

2. SZAKASZ  [János keresztségével kellett-e megkeresztelkednie?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, nem volt illő, hogy János keresztelje meg Krisztust. János keresztsége ugyanis a bűnbánat keresztsége volt. De a bűnbánathoz Krisztusnak semmi köze nem volt, mert nem volt bűne. Úgy látszik tehát, hogy nem volt illő, hogy Krisztust János keresztelje meg.

2.  Ezenkívül, amint Aranyszájú János mondja (Hom. de Bapt. Christi), János keresztsége középúton volt a zsidók és Krisztus keresztsége között. A közép „ízében”benne van azoknak a szélen lévőknek a természete, amelyeknek a közepéről van szó. Minthogy tehát Krisztus nem keresztelkedett meg sem a zsidók, sem saját keresztségével, hasonló módon nem kellett János keresztségével sem megkeresztelkednie.

3. Ezenkívül, mindent, ami az emberi természetben a legjobb, tulajdonítanunk kell Krisztusnak. De János keresztsége nem foglalta el a legjobb helyet a keresztségek között. Tehát nem volt illő, hogy Krisztus János keresztségével keresztelkedjen meg.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma mond, Jézus a Jordánhoz ment Jánoshoz, hogy ez őt megkeresztelje.

Válaszul  azt kell mondanunk, amit Ágoston mond János evangéliumával kapcsolatban (Super Joan. Tract. xiii), megkeresztelkedése után Krisztus nem azzal a keresztséggel keresztelt, amellyel megkeresztelkedett. Minthogy ő saját keresztségével keresztelt, nem a saját, hanem János keresztségével volt megkeresztelve. Ez először is megfelelő volt János keresztségének természete miatt, János ugyanis nem a lélekben, hanem csak a vízben keresztelt. Krisztus azonban nem szorult a lélekben való keresztségre, mert fogantatásának kezdetétől fogva telve volt Szentlélekkel, amint ez az előzőekből nyilvánvaló. Ez Aranyszájú János érve. Másodszor, amint Béda mondja, Krisztus azért keresztelkedett meg János keresztségével, hogy ezzel ezt jóváhagyja. Harmadszor, amint Nazianzi Gergely mondja (Orat. xxxix), azért járult Jézus János keresztségéhez, hogy megszentelje a keresztséget.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a fentiek szerint Krisztus azért akart megkeresztelkedni, hogy saját példája által bennünket a keresztségre buzdítson. Hogy hatékonyabb legyen példája, megkeresztelkedett azon keresztséggel, amelyre nem volt szüksége, hogy az emberek azon keresztséghez járuljanak, amelyre szükségük van. Ezért mondja Ambrus Lukács evangéliumával kapcsolatban, hogy senki se kerülje el a kegyelem fürdőjét, ha Krisztus nem kerülte el a bűnbánat fürdőjét.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a zsidók törvényben előírt keresztsége csak előkép volt, János keresztsége azonban már valamilyen értelemben valóságos, amennyiben az embereket a bűntől való tartózkodáshoz vezette. Krisztus keresztségének hatása azonban a bűntől való megtisztulás és a kegyelem közlése. Neki azonban nem volt szüksége sem a bűnök elengedésére, bűn ugyanis nem volt benne, sem a kegyelem közlésére, mert telve volt kegyelemmel. Hasonlóan, minthogy ő maga az igazság, nem illet hozzá az, ami csak az előképre terjed ki. Ezért volt inkább illő, hogy János keresztségével keresztelkedjen meg, amely a középutat jelenti a két szélsőség között.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a keresztség valamilyen módon lelki gyógyszer. Minél inkább tökéletes azonban valaki, annál kevésbé szorul rá a gyógyszerre. Minthogy Krisztus a legteljesebb mértékben tökéletes volt, nem szorult rá arra, hogy a legtökéletesebb keresztséggel keresztelkedjen meg, hasonlóan az egészséges emberhez, aki nem szorul rá a hatékony gyógyszerre.

3. SZAKASZ [A megfelelő időben keresztelkedett-e meg Krisztus?]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1  Úgy látszik, hogy Krisztust nem a megfelelő időben keresztelték meg. Krisztus ugyanis azért keresztelkedett meg, hogy példájával másokat rávegyen a keresztségre. De a keresztényeket dicséretes módon nem csak harmincéves koruk előtt, de már csecsemő korukban is megkeresztelik. Úgy látszik tehát, hogy Krisztust nem a megfelelő időben keresztelték meg.

2.  Ezenkívül, nem olvassuk azt, hogy Krisztus keresztsége előtt tanított vagy csodát tett volna. De előnyösebb lett volna a világnak, ha hosszabb időn keresztül tanított volna, húszéves korától kezdve vagy még korábban. Úgy tűnik tehát, hogy megfelelőbb lett volna, ha Krisztus, aki az emberek hasznára jött el, harmincéves kora előtt megkeresztelkedett volna.

3.  Ezenkívül, úgy illene, hogy Krisztusban az Isten által belé öntött bölcsesség a legnagyobb mértékben mutatkozzék meg. A bölcsesség azonban Dánielben már gyermekkorában megnyilvánult Dániel jövendölése szerint (Dan 13, 45): az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. Tehát Krisztusnak sokkal inkább gyermekkorában kellett volna megkeresztelkednie és tanítania.

4.  Ezenkívül, János keresztsége Krisztus keresztségéhez mint célhoz van rendelve. De a cél előbb van a szándékban, és utolsó a végrehajtásban. Tehát Jánosnak Krisztust vagy elsőként vagy utolsóként kellett volna megkeresztelnie.

Ezzel szemben áll, amit Lukács evangéliuma mond (Lk 3, 21): történt pedig, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett, majd pedig alább azt mondja, hogy  Jézus… mintegy harminc esztendős volt.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy megfelelő volt, hogy Krisztus harmincéves korában keresztelkedett meg. Először, mert Krisztus keresztelésétől kezdve tanított és mondott beszédeket. Ehhez azonban a teljes életkor kívántatik meg és a harmincéves kor ilyen. Ezért olvashatjuk a Teremtés könyvében (Ter 41, 46), hogy József harmincéves volt, amikor Egyiptom kormányzását elkezdte. Hasonlóképpen olvashatjuk Dávidról Sámuel második könyvében (2Sám 5, 4), harmincéves korábban kezdett el uralkodni. Ezekiel ugyancsak harmincéves volt, amikor megkezdte prófétai működését, amint ez Ezekiel könyvében van (Ez 1,1).

Másodszor, mert amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumával kapcsolatban (hom. x in Matth.), a törvény megszűnésének kezdete Krisztus keresztségét követően következett be. Azért keresztelkedett meg Krisztus harmincéves korában, amely korban már minden bűnt magára vehetett, hogy így téve eleget a törvénynek, róla senki se mondhassa, hogy azért oldotta fel a törvényt, mert ő ezt beteljesíteni nem tudta.

Harmadszor, azáltal, hogy a teljes korban keresztelkedett meg, megérteti velünk, hogy a keresztségben a teljes ember születik, amint az Efezusiaknak írt levél mondja (Ef 4, 13): amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét. Úgy látszik egyébként, hogy a harmincas szám tulajdonsága is erre utal. Úgy jutunk el ugyanis a harmincas számhoz, hogy a hármat megszorozzuk tízzel. A hármas számon érthetjük a Szentháromságban való hitet, a tízes számon pedig a törvény parancsainak a beteljesítését, a keresztény élet tökéletessége pedig ezen a kettőn áll.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Nazianzi Gergely mond (Orat. xl). Szerinte Krisztus nem azért keresztelkedett meg, mintha valamilyen tisztulásra szorult volna, vagy őt veszély fenyegette volna a keresztség elhalasztása miatt. Más esetében azonban nem kicsi a veszély, hogy ha eltávozik ebből az életből, ez úgy történik, hogy nem öltözött a romolhatatlanságba, tudniillik a kegyelembe. És ugyan jó a keresztség után a tisztaság megőrzése, mégis inkább jobb, amint Nazianzi Gergely mondja, közben kissé beszennyeződni, mintsem teljesen kegyelem nélkül maradni.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az a haszon, amelyet Krisztus hozott az embereknek, mindenekelőtt a hit és az alázatosság által valósul meg. Ezekre viszont egyaránt érvényes, hogy Krisztusnak nem gyermek vagy serdülő korában, hanem a tökéletes korban kellet elkezdenie a tanítást. A hit esetében, Krisztus valódi embersége megmutatkozik az által, hogy ő az idő haladtával a testi fejlődésben növekedett. Nehogy azonban valaki ezt a fejlődést csak látszatnak tekintse, nem akarta bölcsességét és erejét a test teljes kifejlődése előtt kinyilvánítani. Az alázatosságot illetően pedig, hogy nehogy valaki a tökéletes kor elérése előtt elbizakodva magára vegye az elöljáróságot vagy a tanítás hivatalát.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus példaként áll minden ember előtt. Ezért szükséges volt, hogy benne az mutatkozzon meg, ami az általános törvény szerint mindenkire vonatkozik, azaz hogy a teljes kor elérése után tanítson. Amint Nazianzi Gergely mondja (Orat. xxxix), nem az a törvény az Egyházban, ami ritkán megtörténik, amint egy fecske sem csinál nyarat. Egyeseknek különleges rendelkezés alapján, az isteni bölcsesség szerint meg volt engedve, hogy az általános törvényen kívül, a teljes kor elérése előtt elöljárók legyenek vagy tanítsanak, mint Salamon, Dániel és Jeremiás esetében.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, Krisztusnak János által nem kellett sem elsőnek, sem utolsónak a keresztségben részesülni. Mert amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumával kapcsolatban (Hom. iv in Math.), Krisztus azért keresztelkedett meg, hogy megerősítse János tanítását és keresztségét és hogy róla János tanúságot tegyen. János tanúsága azonban nem lett volna hiteles, ha nem keresztelt volna meg sokakat. Ezért nem kellett Krisztusnak János által elsőként megkeresztelkednie. Hasonlóan utolsóként sem. Mert, amint Aranyszájú János hozzáteszi: amint a Nap fénye nem várja be a hajnalcsillag lenyugvását, hanem ezt megelőzően felkel és fényével elhomályosítja annak ragyogását, úgy Krisztus sem várta meg, hogy János befejezze pályafutását, hanem még János tanítása és keresztelése alatt megjelent.

4. SZAKASZ  [Krisztusnak a Jordánban kellett-e megkeresztelkednie?]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy Krisztusnak nem a Jordánban kellett megkeresztelkednie. Szükséges ugyanis, hogy az igazság megfeleljen előképének. A keresztség előképe azonban a Vörös tengeren való átmenetel volt, ahol az egyiptomiak elmerültek, amint a bűnök törlődnek a keresztségben. Úgy látszik tehát, hogy Krisztusnak inkább a tengerben, mint a Jordán folyóban kellett volna megkeresztelkednie.

2.  Ezenkívül a Jordánnal kapcsolatban inkább a lefelé folyásról beszélnek. A keresztség által azonban valaki inkább feljebb, mint lentebb jut, amint Máté evangéliuma mondja (Mt 3, 16), hogy megkeresztelkedve Jézus azonnal feljött a vízből. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztus a Jordánban keresztelkedett meg.

3.  Ezenkívül, amint Józsue könyvének negyedik fejezetében olvassuk és amint a zsoltár (Zsolt 111, 3, 5) mondja, amikor Izrael fiai átkeltek a Jordánon, ez visszafelé folyt. Akik azonban megkeresztelkednek nem visszafelé, hanem előre haladnak.  Nem volt tehát megfelelő, hogy Krisztus a Jordánban keresztelkedjék meg.

Ezzel szemben áll, amit Márk evangéliuma (Mk 1, 9) mond: János megkeresztelte Jézust a Jordánban.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a Jordán folyón keresztül léptek be Izrael fiai az ígéret földjére. Minden egyéb keresztséggel szemben azonban Krisztus keresztségének az a sajátossága, hogy ez Isten országába vezet, amint erről János evangéliumában (Jn 3, 5) szó van: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Isten országát azonban az ígéret földje előre jelzi. Ide tartozik az is, hogy Illés, aki tüzes szekéren ragadtatott az égbe, elválasztotta a Jordán vizét, amint a Királyok második könyvének második fejezetében le van írva. Ugyanis akik a keresztség vízén átmennek, azoknak a Szentlélek tüze által út nyílik az égbe. Ezért megfelelő volt, hogy Jézus a Jordánban keresztelkedjen meg.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, a Vörös tengeren való átmenetel előképe a keresztségnek, amennyiben ez a bűnöket eltörli. A Jordánon való átmenetel azonban a mennyek országa ajtajának megnyílását jelzi előre, amely a keresztségnek elsődlegesebb, csak Krisztus által megvalósuló hatása. Ezért megfelelőbb volt, hogy Krisztus a Jordánban keresztelkedjen meg.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a felemelkedés a keresztségben a kegyelemben való előrehaladásban történik, ami az alázatosság leereszkedését kívánja meg Jakab levele (Jak 4, 6) szerint: az alázatosaknak azonban kegyelmet ad. Erre a leereszkedésre kell vonatkoztatni a Jordán nevét.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond Vízkereszt ünnepéről szóló beszédében (x): amint azelőtt a Jordán vize megfordult, úgy Krisztus megkeresztelkedésével a bűnök áradata megfordult. Vagy pedig ez arról is szó lehet, hogy a víz lefelé futásával szemben az áldások folyama felfelé folyik.

5. SZAKASZ  [Krisztus megkeresztelkedésekkor meg kellet-e nyílnia az égnek?]

Az ötödik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy Krisztus megkeresztelkedésekkor nem kellett az égnek megnyílnia. Az számára kell ugyanis az egeknek megnyílniuk, akinek szükséges az, hogy bemenjen az égbe, mintegy az égen kívül létezőként. Krisztus azonban mindig az égben volt János evangéliuma (Jn 3, 13) szerint: az Emberfia, aki mennyből jött le. Úgy látszik tehát, hogy számára nem kellett az egeknek megnyílnia.

2.  Ezenkívül, az egek megnyílását vagy testi vagy lelki értelemben értjük. De ezt nem érthetjük testi értelemben, mert az égi testek nem szenvedhetnek változást és ezek nem szakadhatnak részekre, amint ezt Jób könyve (Jób 37, 18) mondja: talán te feszíted ki az egeket, amelyek szilárdak, mintha ércből lennének öntve? Hasonlóan, nem érthető ez lelki értelemben sem, mert Isten fiainak szeme előtt az ég korábban sem volt bezárva. Tehát nem megfelelően mondják azt, hogy Krisztus megkeresztelkedésekor megnyíltak az egek.

3. Ezenkívül, a hívők számára az ég Krisztus szenvedése által nyílt meg, amint a Zsidókhoz írt levél (Zsid 10, 19) mondja, hogy abban bízunk, hogy Krisztus vére által belépünk a szentélybe. Így tehát még azok sem léphettek be a égbe, akik megkeresztelkedtek Krisztus keresztségével és szenvedése előtt meghaltak. Ezért inkább Krisztus szenvedésekor kellett az egeknek megnyílnia, mint keresztelkedésekor.

Ezzel szemben áll  az, amit Lukács evangéliuma (Lk 3, 21) mond: amikor Jézus megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég.

Válaszul azt kell mondanunk, amint erről már szó volt, Krisztus azért akart megkeresztelkedni, hogy keresztségével megszentelje azt a keresztséget, amellyel mi megkeresztelkedünk. Ezért Jézus megkeresztelkedése által azoknak a dolgoknak kell megjelenítődniük, amelyek a mi keresztségünk hatásához tartoznak. Ezzel kapcsolatban három dolgok kell megfontolnunk. Ezek közül pedig az első az, hogy az a fő erő, amelytől a keresztség hatását kapja, égi erő. Ezért Krisztus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, mutatva, hogy a továbbiakban a keresztséget égi erő szenteli meg. Másodszor, a keresztség hatásához hozzájárul az Egyház hite és annak hite, aki megkeresztelkedik. Ezért a megkereszteltek megvallják hitüket és a keresztséget a hit szentségének mondják. A hit által azonban azokat az égi dolgokat látjuk, amelyek meghaladják az emberi érzékelést és értelmet. Erre utalva nyíltak meg az egek Krisztus megkeresztelkedésekor. Harmadszor, mivel Krisztus keresztsége által különleges módon megnyílik számunkra a mennyország, amely az első ember számára a bűn által bezárult. Ezért Krisztus megkeresztelkedésekor megnyíltak az egek, hogy megmutassák: a megkereszteltek számára nyitva az út az égbe.

Az ember számára azonban, hogy az égbe jusson, a keresztség után szükséges az állandó imádság. Jóllehet, a keresztség által a bűnök el vannak engedve, megmarad azonban a bűn lángra lobbanásának belülről támadó hajlama 2, és a világ és a gonosz szellemek külső támadása. Ezért említi Lukács evangéliuma (Lk 3, 21) hangsúlyozottan, hogy amikor Jézus megkeresztelkedett és imádkozott, akkor nyílt meg az ég, mert a hívek számára a keresztség után szükséges az imádság. Vagy, ezt úgyis fel lehet fogni, hogy a hívők számára az ég megnyílása a keresztség által Krisztus imádságának erejében történik. Ezért mondja kifejezetten Máté evangéliuma (Mt 3, 16), hogy az ég neki nyílt meg, azaz, mindenkinek miatta, mint amikor a császár valakinek, aki más számára kér valamit, azt válaszolja, hogy íme a kegyet nem neki, hanem neked adom meg, azaz miattad neki, ahogyan ezt Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv in Matth.).

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Aranyszájú János mond Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv. in Matth.): amint Krisztus embersége szerint keresztelkedett meg, jóllehet számára ez nem volt szükséges, az ég is embersége szerint nyílt meg neki, isteni természete szerint mindig az égben volt.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Jeromos mond Máté evangéliumát magyarázva, az ég Krisztusnak nem az elemek szátválása nyomán, hanem lelki szemei számára nyílt meg, amint Ezekiel könyvének elején beszél az ég megnyílásáról. Ezt igazolja Aranyszájú János is Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv in Matth.): ha maga a teremtmény, tudniillik az ég fel lett volna törve, nem mondta volna, hogy az ég megnyílt neki, mert ami anyagilag megnyílik, mindenkinek nyitva van. Ezért mondja Márk evangéliuma (Mk 1, 10) is kifejezetten, hogy amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, mintegy az ég megnyílását Krisztus látására vonatkoztatva. Egyesek ezt a testi látásra vonatkoztatják, azt mondva, hogy a megkeresztelt Krisztus körül olyan fényesség ragyogott a keresztségben, hogy az egek megnyílni látszottak. De ezt a képzetekre vonatkozó látásként is lehet értelmezni, olyan módon, ahogyan Ezekiel látta az egeket megnyílni. Az isteni erő és szellemi akarat hatására Krisztus képzeteiben olyan látomás alakult ki, amely jelezte, hogy az emberek számára megnyílt az út az égbe. Az az értelmezés is lehetséges, amely szerint értelmi látásról van szó, amelyben Krisztus látta, hogy, miután megszentelte a keresztséget, megnyílt az ég az embereknek, ezt azonban azelőtt látta, hogy ez beteljesedett volna.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ég az emberek számára Krisztus szenvedése, mint az egek megnyitásának egyetemes oka által nyílik meg. Szükséges azonban, hogy ezt az okot az egyénekre alkalmazzuk, hogy ők az égbe jussanak. Ez pedig a keresztség által történik a Rómaiaknak írt levél (Rom 6, 3) szerint: mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg. Ezért van az ég megnyitása inkább a keresztséggel kapcsolatban említve, mint a szenvedéssel kapcsolatban. Vagy, amint ezt Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv in Matth.): Krisztus keresztségével az egek annyiban nyíltak meg, amennyiben később a kereszten legyőzte a zsarnokot, mivel többé már nem volt szükség a menny kapuira, hogy ezek elzárjanak. Nem azt mondják az angyalok, hogy nyíljanak meg kapuk, hanem azt, hogy távolítsák el a kapukat. Ezzel Aranyszájú János arra utal, hogy azok az akadályok, amelyek előzőleg a meghaltak lelkeit abban akadályozták, hogy beléphessenek a mennybe, Krisztus szenvedése által tökéletesen elhárulnak. De az út Krisztus keresztsége által válik nyitottá, mintegy feltárul az az út, amelyen keresztül majd az emberek belépnek a mennybe.

6. SZAKASZ  [Megfelelő-e azt mondani, hogy a Szentlélek galamb képében leszállt Krisztusra?]

A hatodik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy nem megfelelő azt mondani, hogy a Szentlélek galamb képében leszállt a megkeresztelkedett Krisztusra. A Szentlélek ugyanis a kegyelem által lakik az emberben. De az ember Krisztusban fogantatásától kezdve a kegyelem teljessége lakozott, mivel ő az Atya Egyszülötte volt, amint ez kitűnik az előzőekben mondottakból. Tehát nem kellett, hogy a Szentlélek hozzá küldessen a keresztségben.

2.  Ezenkívül, Krisztusról azt mondjuk, hogy a világba a megtestesülés titka által szállt le, amikor kiüresítette magát és a szolga alakját vette föl. De a Szentlélek nem testesült meg. Ezért nem megfelelő azt mondani, hogy a Szentlélek leszállt rá.

3.  Ezenkívül, Krisztus keresztségében, mint példában annak kell megmutatkoznia, ami a mi keresztségünkben történik. De a mi keresztségünkben nem történik meg a Szentlélek valamely látható küldése. Tehát Krisztus keresztségében sem kellett a Szentlélek látható küldésének megtörténnie.

4. Ezenkívül, a Szentlélek Krisztustól árad át másokra, amint Szent János evangéliuma (Jn 1, 16) mondja: mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk. Az apostolokra azonban  a Szentlélek nem galamb, hanem a tűz képében szált le. Tehát Krisztusra sem galamb, hanem tűz képében kellett volna leszállnia.

Ezzel szemben áll az, amit Lukács evangéliuma (Lk 3, 22) mond, hogy mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek.

Válaszul  azt kell mondanunk, amit Aranyszájú János mond (Hom. iv in Matth.), hogy ami Krisztussal kapcsolatban keresztségében történt, az a minden később keresztelendőben megvalósuló misztériumra tartozik. Mindazok azonban, akik Krisztus keresztségével megkeresztelkednek, a Szentlelket kapják meg Máté evangéliumának szavai (Mt 3, 11) szerint: ő benneteket a Szentlélekben fog megkeresztelni, hacsak nem színlelt módon járulnak a keresztséghez. Ezért megfelelő volt, hogy a megkeresztelt Úrra leszálljon a Szentlélek. 

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond a Szentháromságról szóló művében (De Trin. 15): a legabszurdabb dolog azt mondani, hogy Krisztus, amikor már harmincéves volt, megkapta a Szentlelket. Ezzel ellentétben ő mint bűn nélküli és így nem a Szentlélek nélkül járult a keresztséghez. Ha tehát Jánosnál az van megírva, hogy ő az anyja méhétől megtelik Szentlélekkel, mit mondjunk az ember Krisztusról, aki testének a fogantatása sem testi, hanem lelki fogantatás volt? Most tehát, azaz a keresztségben, saját testét, azaz az Egyházat méltóztatott előre megjeleníteni, amelyben a megkereszteltek kiemelt módon megkapják a Szentlelket.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston ír a Szentháromságról szóló művében (De Trin. ii). A Szentlélekről nem azért mondjuk, hogy leszállt Krisztus fölé testi képben, a galamb képében, mert magának a Szentléleknek a lényege volt látható, ez ugyanis láthatatlan. Arról sincs szó, hogy az a látható teremtmény fölvétetne az isteni személy egységébe, vagy, hogy a Szentlélek galamb lenne, amint az egység miatt mondjuk, hogy az Isten Fia ember. Még azon a módon sem vált a Szentlélek láthatóvá a galamb képében, ahogyan János látta a megölt bárányt a Jelenésekben (amint ez a Jelenések könyvének 5. fejezetében áll). Ez a látomás ugyanis a lélekben történt a testek lelki képei által, de azt senki soha nem vonta kétségbe, hogy a galamb szemmel látható volt. Úgy sem vált a Szentlélek a galamb képében láthatóvá, ahogyan az Első korintusiaknak írt levél mondja (1Kor 10, 4): a szikla pedig Krisztus volt. Ez ugyanis már ott volt a teremtésben és a cselekvés módja szerint nevezik Krisztusnak, akire a szikla vonatkozik. A galamb azonban csak erre a célra, hirtelen nyer létet és később eltűnik, amint a láng a csipkebokorban megjelent Mózesnek.

Nem a galambbal való egység értelmében mondjuk tehát, hogy a Szentlélek leszállt Krisztusra, hanem vagy abban az értelemben, hogy a galamb a Szentlelket jelzi, aki Krisztusra leszállva jött, vagy pedig abban az értelemben, hogy a lelki kegyelem Istentől valamilyen leszállás módja szerint árad a teremtménybe, amint Jakab levele (Jak 1, 17) mondja: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszálván a fényességek Atyjától.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Aranyszájú János mond Máté evangéliumát magyarázva (Hom. xii in Matth.): kezdetben a lelki dolgok mindig érzéki látomások által jelennek meg, azok miatt, akik a test nélküli természetek megértésére képtelenek, hogy, ha majd később a látomások megszűnnek, hitet nyerjenek abból, ami egyszer megtörtént. Ezért Krisztus keresztségével kapcsolatban a Szentlélek testi képben, láthatóan leszállt, hogy később higgyék, hogy minden megkereszteltre láthatatlanul leszáll.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a Szentlélek galamb képében jelent meg Krisztus fölött és ennek négyféle magyarázata van:

  1. A megkeresztelt szükséges felkészültsége miatt, hogy ez ne színlelve járuljon a keresztséghez, amint a Bölcsesség könyve mondja (Bölcs 1, 5): a fegyelem Szent Lelke menekül a hamisságtól. A galamb ugyanis egyszerű állat, ravaszság és csalás nélkül, amint Máté evangéliuma mondja (Mt 10, 16): legyetek egyszerűek, mint a galambok.
  2. A Szentlélek hét ajándékára való utalás miatt, a galamb tulajdonságai ugyanis ezeket jelzik. A galamb a vízek mellett lakik, hogy látva a sólymot, lemerüljön és megmeneküljön. Ez az első ajándékra, a bölcsességre vonatkozik, amely szerint a szentek a Szentírás folyóvíze mellett laknak, hogy a gonosz szellemek támadásától megmeneküljenek. Azután, a galamb a jobb magokat válogatja ki. Ez a tudomány ajándékára vonatkozik, amely által a szentek az egészséges tanítást választják, amely táplálja őket. Azután, a galamb más madarak fiókáit is táplálja. Ez a jótanács ajándékára vonatkozik, amellyel a szentek azokat az embereket, akik „fiókákká”, azaz a Sátán követőivé váltak, tanításukkal és példájukkal táplálják. Azután, a galamb nem marcangol a csőrével. Ez az értelem ajándékára vonatkozik, amelynek birtokában a szentek nem torzítják el ezt eretnekek módjára „marcangolva”. Azután, a galambnak nincs epéje. Ez a jámborság ajándékára vonatkozik, amelynek birtokában a szentekben nincs meg az értelmetlen harag. Azután, a galamb a szikla hasadékában rak fészket. Ez az erősség ajándékára vonatkozik, amellyel a szentek az erős sziklába, Krisztus sebeibe helyezik „fészküket”, azaz menedéküket és reményüket. Azután, a galamb bánatosan énekel. Ez a félelem ajándékára vonatkozik, amely által a szentek „gyönyörűségüket lelik” a bűnök feletti bánatban.
  3. A Szentlélek a keresztség sajátos hatása, a bűnök megbocsátása és az Istennel való kiengesztelődés miatt jelent meg galamb képében. A galamb ugyanis szelíd állat. Ezért, amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. xii in Matth.): a vízözönben az olajfa ágát hordozva és a földkerekség egyetemes békéjét hirdetve ez az állat jelent meg, és most, a keresztségben is a galamb jelenik meg, megmutatva nekünk a szabadulást. 
  4. A Szentlélek azért jelent meg galamb képében a megkeresztelt Úr fölött, hogy jelezze a keresztség közösségi hatását, ami az Egyház egységének épülése. Ezért mondja az Efezusiaknak írt levél (Ef 5, 25-27), hogy Krisztus önmagát adta, hogy a víz fürdőjében az élet igéje által megtisztítva megszentelje és dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta. Ennek megfelelően mutatkozott meg a Szentlélek galamb képében, a galamb ugyanis barátságos és közösséget szerető állat. Ezért mondja az Énekek Éneke (Én 6, 8): egyetlen a galambom.

Az apostolokra azonban tűz képében ereszkedett le a Szentlélek, aminek két magyarázata van.

  1. Hogy ezáltal megmutatkozzon az a buzgóság, amely megmozdította a szívüket, hogy Krisztust mindenütt, üldözések közepette hirdessék. Ezért a Szentlélek lángnyelvekben jelent meg. Amint Ágoston mondja, a Szentlélek, az Úr két látható módon jelent meg, tudniillik galambként a megkeresztelt Úr fölött és tűzként az összegyűlt apostolok fölött. Ott az egyszerűség, itt a buzgóság mutatkozik meg. Hogy tehát a Lélek által megszenteltekben ne legyen álnokság, galambként mutatkozott meg, hogy pedig az egyszerűség ne legyen lendület nélküli, tűzben mutatkozott meg. Hogy ne zavarjon az, hogy a nyelvek szét vannak osztva, ismerd föl a galambban az egységet!
  2. Mert, amint Aranyszájú János mondja, a bűnök a keresztségben való megbocsátásához szelídség kell, amelyet a galamb jelez. De a kegyelem megszerzése után még hátra van az ítélet ideje, amelyet a tűz jelez.

7. SZAKASZ  [Igazi állat volt-e a galamb, amelynek képében a Szentlélek Krisztusra leszállt?]

A hetedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, a galamb, amelynek képében a Szentlélek leszállt Krisztusra, nem volt igazi állat. Az látszik, hogy valami csak annyiban jelenhet meg képként, amennyiben hasonlóság szerint jelenik meg. Lukács evangéliuma (Lk 3, 22) azonban azt mondja, hogy mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek. Nem volt tehát szó igazi galambról, hanem a csak valami galambhoz hasonlóról.

2. Ezenkívül, amint a természet semmit sem tesz hiába, így Isten sem, amint ezt az égről szó mű első könyvébe olvashatjuk. De a szóban forgó galamb csak azért jött, hogy valamit jelezzen, aztán pedig eltűnjön, amint Ágoston mondja a Szentháromságról szóló műve II. könyvében. Így tehát fölösleges lett volna az igazi galamb, elég lett volna csak valami galambhoz hasonló. Tehát ez a galamb nem volt igazi állat.

3.  Ezenkívül, bármely dolog sajátosságai a dolog természetének ismeretére vezetnek. Ha tehát a galamb igazi lett volna, a galamb sajátosságai a valódi állat természetét jelezték volna, nem pedig a Szentlélek hatását. Úgy látszik tehát, hogy a galamb nem volt igazi állat.

Ezzel szemben áll, amit Ágoston mond az Úr haláltusájáról szóló könyvében (De agone Crist. xxii): nem azt mondjuk, hogy csak az Úr Jézus Krisztusnak volt igazi teste és a Szentlélek érzéki csalódásként jelent meg az emberek szeme előtt, hanem  hisszük, hogy mindkét test valóságos volt.

Válaszul azt kell mondanunk, amint erre az előzőekben utaltunk, nem illet volna az Isten Fiához, aki az Atya igazsága, hogy valamilyen ál testet használjon, ezért nem képzeletbeli, hanem valódi testet kapott. Minthogy a Szentlélek az Igazság Lelke, amint ez kitűnik János evangéliumából (Jn 14, 13), ezért ő is igazi testet formált meg és ebben jelent meg, jóllehet ezt a testet nem vette föl a személy egységébe. Ezért az előbb hivatkozott szöveg után Ágoston még hozzáteszi, hogy amint nem illett, hogy az Isten Fia becsapja az embereket, úgy az sem illett, hogy ezt a Szentlélek tegye. Ezzel szemben a világot semmiből teremtő, mindenható Istennek nem volt nehéz más galambok közreműködése nélkül igazi galambtestet formálnia, amint nem volt nehéz Mária méhében férfi magja nélkül igazi testet alkotnia. Az anyagi teremtés ugyanis az Úr uralmát és akaratát szolgálja mind az emberi test nő méhében történő megformálásával kapcsolatban, mind pedig a világban a galamb megformálásával kapcsolatban.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a Szentlélekről nem azért állítjuk, hogy galamb képében vagy hasonmásában szállt le, hogy ezzel kizárjuk a galamb valódiságát, hanem azért, hogy utaljunk arra, hogy nem saját lényegének képmása szerint jelent meg.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy nem volt fölösleges valódi galambot alkotni, hogy benne a Szentlélek megjelenjen, mert a galamb valódisága jelzik a Szentléleknek és hatásainak a valódiságát.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a galamb tulajdonságai egyaránt jelzik számunkra a galamb természetét és a Szentlélek hatásait. Ugyanis a galambnak tulajdonságai teszik lehetővé, hogy a galamb a Szentlelket is jelzi.

8. SZAKASZ  [Megfelelő volt-e Krisztus megkeresztelkedése után az Atya tanúságtevő szózata?]

A nyolcadik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy nem volt megfelelő az, hogy Krisztus megkeresztelkedése után az Atya Fia mellett tanúságot tévő szózata hallatszott. Az érzékelhetően megjelent Fiúról és Szentlélekről ugyanis azt mondjuk, hogy ők látható módon küldve vannak. Az Atyához azonban nem illik az, hogy ő küldve legyen, amint ez kitűnik Ágoston Szentháromságról szóló művének II. könyvéből. Tehát az sem illik hozzá, hogy ő megjelenjen.

2. Ezenkívül, a hang a szívben fogant igét jelzi. De az Atya nem az Ige. Tehát nem megfelelő az, hogy ő a hang által nyilatkozzon meg.

3.  Ezenkívül, az ember Krisztus nem a keresztségben kezdett el Isten Fiaként létezni, amint ezt bizonyos eretnekek állították, hanem ő fogantatásától kezdve Isten Fia volt. Tehát inkább születésekor, mint keresztelkedésekor kellett volna az atyai szózatnak Krisztus istensége mellett tanúskodnia.

Ezzel szemben áll az, amit Máté evangéliuma mond (Mt 3, 17), hogy íme, egy hang hangzott az égből mondván: „ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. 

Válaszul azt kell mondanunk, hogy amint azt fentebb kifejtettük, Krisztus megkeresztelkedésében, amely a mi keresztségünk mintája, annak kell kifejeződnie, ami a mi keresztségünkben történik. Az a keresztség azonban, amelyben a hívek megkeresztelkednek, a Szentháromságra hivatkozás és a Szentháromság ereje által szentelődik meg, amint ezt a Máté evangélium végén olvashatjuk: menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezért Krisztus keresztségében, amint ezt Jeromos mondja, megjelenik a Szentháromság titka, maga az Úr emberi természetében keresztelkedik meg, a Szentlélek a galamb képében száll le, és az Atya Fia mellet tanúságot tévő szózata hallatszik. Ezért megfelelő volt, hogy az Atya  a szózat által nyilatkozzon meg ebben a keresztségben.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a látható módon való küldés hozzáad valamit a megjelenéshez, tudniillik a küldő tekintélyét. Ezért a Fiú és a Szentlélek, akik mástól erednek, nemcsak megjelennek, hanem látható módon küldetnek is. Az Atya azonban, aki senkitől sem ered, megjelenhet, de őt látható módon küldeni nem lehet.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az Atya szózatában csak mint a szózat szerzője vagy a szózaton keresztül megszólaló nyilvánul meg. Minthogy az Atyának sajátosság, hogy előhozza az Igét, ami kimondás, szólás, ezért különösen is megfelelő, hogy ő a szózat által nyilvánuljon meg, a hang jelzi ugyanis az igét. Ezért az Atya szózata az Ige fiúságáról tanúskodik. És amint a galamb képe, amelyben megmutatkozik a Szentlélek, nem a Szentlélek természete, és amint az ember képe, amelyben megmutatkozik maga az Isten Fia, nem maga az Isten Fiának természete, úgy maga a hang sem tartozik az Ige vagy a megszólaló Atya természetéhez. Ezért mondja János evangéliuma(Jn 5, 37): ti soha az ő hangját nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. Ezáltal, amint Aranyszájú János mondja János evangéliumát magyarázva (Hom. xl in Joan.), lassanként bevezeti őket a filozófiai igazságba, mert megmutatja nekik, hogy sem a hang, sem pedig a kép nem Istenhez tartozik, hanem Isten a képek és az ilyen szózatok fölött van.  És amint a galamb, továbbá a Krisztus által felvett emberi természet is a teljes Szentháromság műve, úgy a szózat megformálása is, de a szózatban egyedül csak a kimondó Atya nyilatkozik meg, amint az emberi természetet egyedül csak a Fiú veszi föl, és amint a galambban egyedül csak a Szentlélek mutatkozik meg, ahogyan ez nyilvánvaló Ágostonnak Péter diakónushoz a hitről írt könyve alapján.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, nem kellett, hogy Krisztus istensége mindenki számára születésekor kinyilatkoztassék, ezt inkább el kellett rejteni a gyermekkor tökéletlenségei közepette. De amikor eljutott a teljes korra, amikor már tanítania, csodákat tennie és az embereket magához térítenie kellett, akkor volt szüksége az Atya ő istenségére mutató tanúságára, hogy tanítása ezáltal hihetőbbé váljék. Ezért ő maga mondja János evangéliuma szerint (Jn 5, 37): rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. Ez pedig különösen a keresztségben történt meg, amely által az emberek Isten fogadott fiaiként újjászületnek, ők ugyanis a természetes fiúsághoz való hasonlóság szerint válnak Isten fogadott fiaivá, amint ezt a Rómaiaknak írt levél mondja (Rom 8, 29): akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához. Ezért mondja Hilarius Máté evangéliumát magyarázva (Super Matth. ii), hogy a megkeresztelt Jézusra leszállt a Szentlélek és az Atya szava hallatszott, mondván, ez az én szeretett Fiam, hogy abból, ami Krisztusban beteljesedett, megtudjuk, hogy a vízben való lemosás után, mind a Szentlélek leszáll az égből, mind pedig az Atya örökbefogadó szavai által Isten fiaivá válunk.

Jegyzetek:

  1. Az ellenvetés logikája ma nem könnyen érthető. Az egyes nemekben lehet valamilyen olyan, elsődlegesen a nemhez tartozó dolog, amely valamilyen értelemben a mozgató, változtató oka a többi nemhez tatozónak. Szent Tamás sokat emlegetett példája erre a tűz, amely első a meleg dolgok nemében. A tűz az okozója annak, hogy valami felmelegszik. Most azonban Szent Tamás a korabeli kozmológiából veszi a példát: a legfelsőbb ég természete szerint olyan tökéletességben teremtetett meg, hogy ő már nem szorul változásra, de szerepe van az ég alatti világ változásaiban. Arra nézve, hogy ezeknek a változásoknak a maga nemében az első elve legyen, teremtésénél fogva aktualitásban van. (Az angyalok is teremtésüknél fogva aktualitásban vannak természetes képességeik szempontjából.) Ez az aktualitás azonban nem sajátja, ezt a teremtésben kapja. Ez tehát befogadott és feltételezi a befogadó képességet.
  2. A latin szöveg kifejezése fomes peccati. fomes a száraz tapló, amely a régiek tűzgyújtásánál a szikra nyomán izzani kezdett.