Az előző bejegyzésben Isten egyszerűségével foglalkoztunk. Láttuk, hogy a világban tapasztalható korlátozott és összetett létezés egy korlátlan, egyszerű létezőre utal. Az értelem erőfeszítései keveset tudnak felderíteni Isten titkaiból, Isten azonban arra méltatta az embert, hogy a természetes ismereteket messze meghaladó módon tárja fel neki belső életét, hogy meghívja őt az ebben az életben való részvételre. Az ember az ősbűn elkövetésével visszautasította ezt a meghívást, kizárta magát ebből az életből. Isten azonban saját Fiát küldte el, hogy megmentse az embert a kárhozattól, hogy újból lehetővé tegye azt, hogy az ember részesedjen az isteni életben. A kinyilatkoztatás, amely csúcspontját Jézus Krisztusban érte el, megsejteti velünk azt az isteni életet, amelynek csíraszerűen már itt a földön részesei lehetünk, de amelyet közvetlenül csak az üdvözültek látnak a dicsőség fényében (lumen gloriae). Ez az élet a szentháromsági személyek élete. A Szentírás sok utalást tartalmaz a Szentháromságra. Jézus minden teremtményt meghaladó módon részese ennek az életnek, Ő és az Atya egy. A Szentírásban szó van a Vigasztalóról, a Szentlélekről, akit az Atya és a Fiú elküld a tanítványokhoz, az Őt követőkhöz.
A kereszténység kezdettől fogva a zsidó monoteizmus talaján áll, ezért az isteni életben résztvevő személyek léte és ezzel együtt az egy Istenbe való hit szükségessé tette az értelmezést. Azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy Istennek az az egyszerűsége, minden összetettségtől való mentessége, amellyel az előző bejegyzés is foglalkozott, hogyan értelmezhető akkor, amikor arról beszélünk, hogy az isteni élet három személy közös élete. A téves értelmezések két véglet körül csoportosultak. Az egyik véglet szerint a Fiú és a Szentlélek valójában teremtmények. Az arianizmus azt állította, hogy az Ige Isten legkiválóbb teremtménye, akinek a közvetítésével Isten a világot teremtette. A makedonianizmus a Szentlélek istenségét tagadta. A másik szélsőséges vélemény, a szabellianizmus viszont a személyek valóságát és különbözőségét tagadta, szerinte ezek csak az Isten és a világ közti viszonyban megkülönböztethetők. Így Isten a teremtéstől a megtestesülésig atyaként viszonyult a világhoz, a megtestesüléstől a mennybemenetelig fiúként volt közöttünk, majd szentlélekként szentel meg bennünket.
A szentháromságtani eretnekségekben tehát Isten egysége és az isteni személyek hármassága közti feszültség feloldására rossz megközelítések születtek. Az egyik rossz irány úgy biztosította az egységet, hogy a személyek istenségét tagadta. A másik rossz megoldás viszont az egység biztosításának érdekében a személyek valóságát tagadja. A Szentháromságban való helyes katolikus hitet a niceai (325) és az első konstantinápolyi (381) zsinatoknak az a hitvallása fogalmazza meg, amely ünnepélyesebb alkalmakkor (például vasárnaponként) elhangzik a miséken. Egy másik, egykor a liturgiában gyakran használt hitvallás Szent Atanáz Hitvallása.
A felfoghatatlan Szentháromság titkában való elmélyedést egyrészt az eretnekségek elleni küzdelem tette szükségessé. Másrészt a titok teológiai feldolgozása megmutatja azt, hogy a Szentháromság ugyan titok, de ellentmondást nem tartalmaz. A Szentháromság teológiája sejtetni engedi, hogy milyen is az az isteni élet, amelynek a megszentelő kegyelem által már részesei vagyunk és amelyet reményünk szerint az üdvösségben közvetlenül megtapasztalunk. A továbbiakban a szentháromságtanról Aquinói Szent Tamást követve lesz szó, használva Gilles Emery OP könyvét 1, továbbá Reginald Garrigou-Lagrange OP összefoglalóját 2. Szent Tamás a szentháromsági eredések vizsgálata után jut el a szentháromsági vonatkozások (relációk) vizsgálatához, amelyek elvezetnek a szentháromsági személyekhez.
A Niceai-konstantinápolyi Hitvallás két eredésről, származásról, tevékenységről beszél, amelyek Istenen belül vannak: a Fiú Atyától való születéséről és a Szentlélek Atyától és Fiútól való származásáról. Utal a hitvallás egy olyan tevékenységre is, amelynek eredménye már kívül van Istenen: ez a világ teremtése. Az arianizmus és a szabellianizmus eretneksége az első két tevékenységet is a harmadik módjára képzelte el: szerintük ezek is átmenő, tranziens tevékenységek, amelyek eredményei kívül vannak a cselekvőn. Az arianizmus szerint a Fiú és a Szentlélek Atyától különböző teremtmény, a szabellianizmus szerint ezek csak az Isten külső világhoz való, külsődleges vonatkozásait jelentik. A Fiú születése, a Szentlélek származása azonban immanens tevékenységek, eredményeik nem külső dolgok. A teremtés, a világ fenntartása és kormányzása ezzel szemben olyan isteni tevékenységek, amelyeknek Istentől különböző eredményei vannak. A két belső tevékenységnek, folyamatnak a közös neve eredés, származás, processio. Az eredéseknek van kiindulópontjuk és van végpontjuk, terminusuk. A kiinduló pont nevezhető valamilyen princípiumnak, elvnek is, de az “elv” szó használatánál ügyelni kell arra, hogy itt nem valamilyen “elvi” dologról van szó, amely szembeállítható a gyakorlattal. Az eredés kezdőpontja és végpontja, eredménye nem lehet valamilyen isteni lényegtől különböző, ehhez hozzáadódó valami, mert Istenben semmilyen összetettség nincs. Így tehát az eredések kiinduló pontjai és végpontjai azonosak az isteni lényeggel, mégis különböznek egymástól, hiszen az eredésekben kezdőpontként és végpontként állnak szemben egymással. Az eredések tehát nem visznek összetettséget az isteni természetbe, ezekben az isteni természet különböző továbbadásáról, közléséről van szó. Az eredések arra utalnak, hogy ez a természet hogyan közlődik az isteni személyek felé. Az Atya felé senki sem közli ezt, a Fiú felé az Atya, a Szentlélek felé pedig az Atya és a Fiú. Az öröktől fogva történő közlés, kommunikáció utal arra, hogy az eredésekben nem oksági, időbeli kapcsolatokról van szó.
A második isteni személyt a negyedik evangélium bevezetője Logosznak, Igének nevezi. Szent Ágoston zseniális hozzájárulása a szentháromságtanhoz ebből az elnevezésből indul ki: a Fiú származására analógiaként az ismeret és ennek jele, a szó értelemben való keletkezését alkalmazza. Az ismeret és az ezt megjelenítő “belső” szó keletkezése az értelem immanens tevékenysége, ennek eredménye az értelmen belül marad. Mennél tökéletesebb az értelmi megismerés, annál belsőbb rokonságban van a keletkező ismeret azzal, amire vonatkozik. Már többször volt szó arról, hogy a tomista ismeretelmélet szerint a megismerésben a megismerő értelem valamiképpen a megismertté válik: a megismert dolog formája az ismeretben az értelmet formálja meg. A végtelen tökéletességű isteni értelemben az Isten saját magáról való ismerete, a Logosz teljesen azonos az isteni természettel, ugyanakkor a második isteni személy eredésének a princípiuma, az elve az Atya, aki öröktől fogva kimondja a Logoszt, az Igét.
Az Ige származására analóg módon alkalmazható a nemzés/szülés/születés fogalma. A nemzésben, születésben a természet átadásáról van szó. A születő a szülőktől ugyanazt a természetet kapja, de ez a születéstől kezdve egy új egyedben létezik. A Logosz örök születése az isteni természet közlését jelenti, de itt nem új egyedről van szó, a szülőtől való különbség nem új egyed megjelenése által valósul meg, hanem az által, hogy az Atya közöltetés nélkül birtokolja az isteni természetet, az Ige felé viszont az Atya közli ezt.
A Szentlélek származására nem található olyan kifejezett analógia, mint az Ige esetében a születés. Míg az Ige születése értelmi jellegű tevékenységként jelölhető meg, a Szentlélek Atyától és Fiútól való eredése akarati jellegű. Az értelmi megismerésben fontos momentum az ismeret és a megismerendő hasonulása, az akarat, a szeretet azonban a már megismert felé irányul, az ebben lévő jó felé törekszik, ezt megszerezve örül ennek. Így itt születésről nem lehet beszélni. Ennek az eredésnek a végpontjában, a Szentlélekben a szeretet mozgása, dinamikája mutatkozik meg. A lélek (spiritus) szó a szélre, a mozgásra, a dinamikára utal. Ezért ezt az eredést lehelésnek, spiratio-nak nevezik. Minthogy az akarat, a szeretet a már megismert felé irányul, ezért ennek az eredésnek az Atya és az Ige mindketten kiindulópontjai.
A két eredést, az Ige születését és a Szentlélek leheltetését nem lehet az alapján megkülönböztetni, hogy az egyik értelmi, a másik pedig akarati jellegű tevékenység. Isten egyszerűsége miatt ugyanis az isteni értelem és akarat azonos az isteni lényeggel. A két eredés különbségének az az oka, hogy az Ige születésében a kiinduló elv csak az Atya, a Szentlélek lehelésének viszont két kiinduló elve van: az Atya és a Fiú. A Szentlélek eredését meg kell, hogy előzze a Fiú születése. Ez a megelőzés azonban nem időbeli, de még csak nem is oksági, csak arról van szó, hogy az Atya princípiuma a Fiú születésének, az Atya és a Fiú princípiumai a Szentlélek leheltetésének. A különbség oka tehát a személyek egymáshoz való vonatkozása az eredéseken belül. Az eredések témája így átvezet a szentháromsági vonatkozások témájába, amely alapján analóg fogalmak segítségével a személyeknek valamilyen leírását lehet adni. A következő bejegyzés ezzel a témával foglalkozik.