Katolikus teológusok körében napjainkban meglehetősen elterjedt filozófiai irányzat az úgynevezett transzcendentális tomizmus. A transzcendentális tomizmus valójában kísérlet arra, hogy a Kanttal kezdődő és később a német idealizmusba torkolló filozófiai irányzatokat összeegyeztessék Aquinói Szent Tamás filozófiájával. Aquinói Szent Tamás filozófiája szintézis eredménye. Ebben a szintézisben a legjelentősebb szerepet Arisztotelész filozófiája játszotta. Kérdés, hogy a transzcendentális tomizmus kísérlete eredményezett-e olyan szintézist, amely a meglehetősen ellentétes filozófiák valamilyen összehangolásának az eredménye. A szintézis sikerességét sokan kétségbe vonják, így például Jáki Szaniszló bencés atya a szintézisre való kísérletet kissé ironikusan “akvikantianizmusnak” nevezte, utalva arra, hogy az élesen szemben álló álláspontokat nem teljesen sikerült szintézisbe hozni.

A transzcendentális tomizmus irányzata jezsuita filozófusok, teológusok nevéhez fűződik. Közülük meg kell említeni Joseph Marechal nevét, de az irányzat legismertebb képviselője Karl Rahner. Az irányzatnak jeles magyar képviselője Weissmahr Béla.

Kant “kopernikuszi” fordulata az ismeretelméletre vonatkozik. Az ismeretelmélet az a filozófiai szakág, amely az ismeret kritikájával fogalkozik, azaz azzal, hogy mi az emberi ismeret viszonya a valósághoz, hogyan lehetséges a valóságot megragadó emberi ismeret. Az arisztotelészi és tomista álláspont szerint a megismerés az érzékeléssel kezdődik: omnis nostra cognitio incipitur a sensibus, minden ismeretünk az érzékeléssel kezdődik. Az érzéki adatok közvetítik azt az érhetőt, intelligibile-t, amelyet értelmünk kiemel az érzéki adatokból. Ez az intelligibile tulajdonképpen a megismerendő tárgy, objektum formája. Ez a forma, amely az értelmünktől különböző világban az anyagi dolognak vagy valamilyen járulékának, határozmányának a formája, a megismerésben mintegy értelmünket formálja meg és így lesz belőle ismeret. Az érzéki adatok korlátozott, egyedi, konkrét helyhez és időhöz kötött voltuk miatt önmagukban nem lehetnének okai az általános, szükségszerű, tudományos ismereteknek. Erre az alapot az általuk közvetített intelligibile adja meg, amelyet az értelem kiemel az érzéki adatokból. A Matematika, fizika, metafizika című bejegyzés nagyon röviden ismerteti az emberi értelem azon műveleteit, amelyek a tomista felfogás szerint közreműködnek az ismeret kialakításában. A tomista ismeretelmélet lényege tehát röviden az, hogy a teremtett világ alapvető tulajdonsága az érthetőség, és az emberi ismeret számára ezt az érthetőséget az érzékszervek tapasztalatai közvetítik, de ennek a közvetítésnek a végállomása a szellemi ismeret.

Kanttól idegen volt a tomista ismeretelmélet, lehet, hogy ezt csak valamilyen torzított formájában ismerte (erről a Ferenc pápa és a tomisták című bejegyzésben volt röviden szó). Kant ismeretelméleti kiindulása annak a kérdésnek a megválaszolására irányult, hogy hogyan lehetséges az esetleges érzéki, empirikus adatokból általános, szükségszerű, tudományos ismereteket nyerni. A kérdés megválaszolásában ezeknek a vonásoknak semmilyen alapját nem találta meg a tárgyról érkező érzéki adatokban, ezeket teljes egészében a megismerő alany működésének, “szerkezetének” tulajdonította. Az érzéki adatok Kant szerinti feldolgozásának, a tudományos ismeret kialakulásának bonyolult folyamatába most nem megyünk bele, csak azt jegyezzük meg, hogy az érzéki adatok által közvetített intelligibile-t Kant ismeretelméletében a megismerő ember értelmének sajátos “szerkezete” helyettesíti. Ez a “szerkezet” az elsődleges, ez a priori, ez megelőzi az empíriát, az a posteriori-t. Ebből viszont az is következik, hogy a világról szóló tudományos ismereteink valójában semmit sem mondanak arról, hogy a világban lévő dolgok önmagukban (Ding an sich) milyenek. Ennek megfelelően a metafizika sem lehetséges mint tudomány.

Ha az ismeret igazságát az ismeret és a valóság összhangjaként határozzuk meg (adaequatio rei et intellectus), Kant szerint semmilyen alapunk nincs ilyen igazságról beszélni, hiszen a valóságról önmagában semmit sem tudhatunk. Az érzéki adatok semmilyen érthetőt, intelligibile-t nem közvetítenek, az érthető teljes egészében a megismerő elme munkájának az eredménye, külső alap nélkül. A “transzcendentális” szót Kanttal kezdődően annak a kutatásnak, vizsgálatnak a jelölésére használják, amely nem közvetlenül megismerésünk tárgyára, hanem magára a megismerésre, ennek módjára, feltételeire vonatkozik.

Kant filozófiája nem tekinthető katolikus filozófiának. A katolikus filozófia szerint a világ a végtelenül értelmes Isten alkotása, amely magán hordozza ennek az értelemnek a jeleit. Ez a világ érthető, még akkor is, ha a maradéktalan, teljes megértésére nem is vagyunk képesek. Az ember megismerése bizonyos értelemben befogadó szerepet játszik: a világban lévő érthetőt, értelmességet ismeri fel és így jut el igaz ismerethez. Kant szerint azonban ilyen értelemben nem lehet az igaz ismeretről beszélni. Ezért akik Kant filozófiájának irányán belül keresik a megismerés alapjait és mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy az ember képes valahogyan a külső világról igaz ismereteket szerezni, azoknak valamilyen módon meg kell mutatniuk, hogy az ismereteink a valóságról szólnak még akkor is, ha nem tételezik fel, hogy az értelmes ismeret alapját, az intelligibile-t elsődlegesen az érzékszervek adatai szállítják. Így tehát meg kell jelölniük valamilyen “forrást”, amely nem az emberen kívül van, mégis biztosítja a külső világról nyert ismeretek igazságának a lehetőségét. Felmerülhet persze a kérdés, hogy ez a megközelítés nem rejt-e magában valamilyen ellentmondást.

Ha megismerésünk tárgyává magát a megismerésünket tesszük, akkor tulajdonképpen egy olyan rekurzióról van szó, amely ismerős a matematikából, a szoftverfejlesztésből. A rekurzió azt jelenti, hogy valamit saját maga által próbálunk megközelíteni, meghatározni, előállítani. Hogy ez a matematikában, szoftverfejlesztésben ellentmondásmentesen megtörténhessék, arra az ad lehetőséget, hogy az, amire a rekurzió vonatkozik több különböző példányban van meg, és így hivatkozhatunk alkotó elemként olyan példányokra, amelyek különböznek az adott példánytól. Annak érdekében, hogy elkerüljük a végtelen hivatkozást (regressus ad infinitum), szükséges, hogy a hivatkozott példányok között legyen egy vagy több olyan, amelynek előállításához, meghatározásához már nem szükséges további példány. Így például azt mondhatjuk, hogy egy (absztrakt értelemben) vett szót úgy kapunk meg, hogy egy már meglévő szóhoz illesztünk egy betűt. Hogy ez az eljárás megvalósítható legyen, ki kell jelentünk azt is, hogy minden egyes betűt egyúttal (egy betűből álló) szónak is tekintünk. Nyilvánvaló, hogy megismerésünk megismerésének esetében ez a megközelítés nem vagy csak egy határig lehetséges. Mi lehet akkor a kiút?

A kiutat az adhatja meg, hogy a világ megismerésének lehetőségét valamilyen közvetlen tapasztalatra vagy inkább meggyőzödésre alapozzuk. Ez a meggyőződés egy olyan adottság elfogadása, amelyet önmagát már nem kell valamire visszavezetni, mert ez magáról a tényről tudósít. Ez a meggyőződés mindennapi életünk meggyőződése, amely mindennapi viselkedésünk alapja. Soha nem jut eszünkben az, hogy az úttesten elhaladó autóbuszt érzéki csalódásnak, kizárólagosan elménk termékének tekintsük. Természetesen ezen alapmeggyőződésünk birtokában részleteiben már vizsgálhatjuk megismerőképességünket, ennek korlátait stb. Egy másik megközelítés lehet az, hogy saját magunk elemzése, ismereteinkre való reflexió által találunk egy olyan “archimédeszi pontot”, amely biztosíthatja megismerésünk igazságának a lehetőségét. Ezt az utat választja az úgynevezett transzcendentális tomizmus. Ez tehát sokban elfogadja Kant ismeretkritikáját, amely szerint a külső világból érkező ismeretek önmagukban nem lehetnek okai ezen ismeretek igazságának, de ugyanakkor megpróbál az emberben valami olyan belső tapasztalatot találni, amely megalapozza ezen ismeretek igazságának a lehetőségét.

Mi tehát ez az emberben lévő “archimédeszi pont”? A válasz egy meglehetősen homályos valamire való utalást tartalmaz. Ez a valami az úgynevezett transzcendentális tapasztalat, transzcendentális reflexió. Tehát itt is valamilyen tapasztalatról van szó, amelynek azonban mentesnek kellene lennie a fentebb említett rekurzió okozta problémától. Kérdés, hogy mi ez a tapasztalat, mit is tapasztalunk meg. Ehhez a tapasztalathoz a megismerésünkre való reflexió útján jutunk el, amelyben megismerésünk hátterét, “horizontját”, lehetőségi feltételeit kutatjuk. A transzcendentális tapasztalat további elemzésével a következő bejegyzés foglalkozik.

Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy valamilyen időről az angyalok és a testtől elvált emberi lelkek (animae separatae) esetében is beszélhetünk. Az idővel és térrel kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy ezek mennyiben tekinthetőek valóságnak, vagy esetleg  ezek csak hétköznapi világunk megszokott kategóriái, amelyek elveszítik realitásukat, vagy egészen mást jelentenek a fizika világában. A matematika a fizika fő eszköze, ezek a fogalmak megjelennek matematikai köntösben is. Annak érdekében, hogy a tér és idő fogalmát különböző szempontok szerint vizsgálhassuk, először tisztázni kell azt, hogy ezeket milyen környezetekben használjuk, azaz, hogy általában mi a viszony a tapasztalható világ, a fizika, a matematika és a metafizika között, hogyan jutunk ezen területek sajátos ismereteihez.

Aquinói Szent Tamás egységes filozófiai világképpel rendelkezett, de ezt nem foglalta össze nagy, önálló művekben. Ismeretelméleti és tudományelméleti kérdésekkel kapcsolatban fontos helynek tartják Boethius Szentháromság című könyvéhez írt kommentárjának (Super Boethium De Trinitate)  5. fejezetét (artikulusát). A továbbiakban az értelmezők nyomán mi is ezt követjük. Itt megtaláljuk az elméleti (spekulatív) tudományok osztályozását. Szent Tamás számára a három elméleti tudomány: a matematika, a fizika és a metafizika. A “fizika” szó ebben a környezetben nem pontosan azt jelenti, mint a modern fizika esetében, ezt Arisztotelész nyomán tágabb értelemben használták: ez jelentette a természetfilozófia és a (mai értelemben vett) természettudományok együttesét.

A kiindulás az, hogy az emberi megismerés két fázis ismétlődéseiből áll. Az első fázisban az érzékszervek adataiból kiemelődik az érthető, az intelligibile és ebből végül elkészül a megismert dolog értelmi lenyomata, a dolog formája az értelemben. Ez a fázis arról szól, hogy mi a megismert tárgy, ennek létezése csak annyiban tételeződik fel, amennyiben a létezés szükséges ahhoz, hogy egy tárgyról ismeret keletkezzen. Ebben a fázisban az igazság és tévesség kérdése sem merül fel. A második fázisban az első fázisban keletkezett fogalmakról, tulajdonságaikról állító és tagadó ítéleteket alkotunk, amelyekre már jellemző az igazság és a tévesség.

Az elvonatkoztatás, az absztrakció az első fázisra jellemző. Ebben a műveletben arról van szó, hogy egy dolog nemcsak a maga teljességében lehet tárgya a megismerésnek, hanem a tárgyban kijelőlhetünk valamit, ami a dolog teljessége nélkül is vizsgálható, így is értelmes. Felmerül a kérdés, hogy mit lehet kijelőlni és mitől lehet elvonatkoztatni. Az ismeret elvonatkoztatás után megmaradó tárgyának is érthetőnek kell lennie, ez pedig maga után vonja azt, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció nem lehet akármilyen, olyasmitől nem tekinthetünk el, ami nélkül a megmaradó nem értelmes. A tapasztalható világ tárgyaiban kétféle összetétel található. Az egyik az anyagból és formából való összetettség, a másik pedig a részekből való összetettség. Az anyagból és formából való összetettséget most tágabb értelemben vesszük, tehát nemcsak arról van szó, hogy az anyagi létező az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) összetettsége. A forma most általánosabb értelemben vett meghatározottságot, aktualitást jelent, az anyag pedig azt a lehetőséget, amit a forma valamilyen értelemben meghatároz, aktualizál.

Az absztrakció esetében tehát arról van szó, hogy az összetettségben résztvevő egyik komponenst, összetevőt kiemeljük, ezt vizsgáljuk a többitől eltekintve. Az absztrakció azonban csak akkor, helyes, ha a kiemelt valami tényleg érthető és vizsgálható önmagában. Példa helytelen absztrakcióra: a párosságról, a kettővel való oszthatóságról a számfogalom nélkül akarunk beszélni. Ez így nyilvánvalóan értelmetlen. A számról azonban beszélhetünk értelmesen úgy is, hogy a kettővel való oszthatóság tulajdonságával nem foglalkozunk.

A mennyiség, az alak annyira alapvető tulajdonság, forma, hogy ez érthető, vizsgálható akkor is, ha minden más tulajdonságtól, formától eltekintünk. Így eljutunk megismerésünk azon tárgyaihoz, amelyek ugyan az anyagi valóságból származnak, de megértésükhöz nem szükséges az érzékelhető, anyagi valóság. Azonban a mennyiség is tulajdonság, ez nem lenne érthető valamilyen hordozóalany, objektum nélkül. A tapasztalható világban ez az alany az a szubsztancia, amelynek tulajdonságáról van szó. A matematika világában a mennyiség (és alak) “önhordozóvá” válik:  megjelenik olyan objektumként, átvitt értelemben vett szubsztanciaként, amely kijelentések alanya lehet, tulajdonságok hordozójaként viselkedik. Így például a nyolc, mint szám értelmünkben valamilyen önállóságot nyer, nem csak más objektumok tulajdonsága ez, hanem külön objektummá is válik. A matematika objektumai nem változnak, időtlen objektumok. Ennek következtében az ezekre vonatkozó ismeretek sem fejlődnek olyan értelemben, hogy ezekhez valamilyen külső, eddig ismeretlen tényező járulna hozzá. Az objektumok tulajdonságai változatlanok, de nem feltétlenül ismerjük még az összes ilyen tulajdonságot. A tulajdonságok további megismerése azonban logikai következtetések által történik, empirikus ismeretek nélkül. Az értelem absztrakciós működése alól azonban  még magának a matematikának objektumai sincsenek kivonva, ezért ez a “második” absztrakció ezekből újabb, még absztraktabb objektumokat tud létrehozni. Így épül fel a modern matematika világa, amelyben a szoros értelemben vett mennyiségek, alakzatok mellett fontos szerepe van a struktúráknak is.

Másik lehetséges absztrakció az, amikor a dolgok egyedi jellemzőitől tekintünk el. Így jutunk el a tágabb értelemben vett fizikához, a változó anyagi valóságot (ens mobile) vizsgáló tudományhoz. Ez mindennel foglalkozik, amire a változás jellemző. Aquinói Szent Tamás korában az elméleti tudományok ilyen nagy léptékű felosztása elegendőnek látszott. Azóta azonban olyan mértékű differenciálódás ment végbe, amely a tudományok felosztásában újabb szempontokat tesz szükségessé. Ezzel most nem foglalkozunk, csak a modern fizikát próbáljuk meg elhelyezni a tágabb értelemben vett fizika világába. A modern fizikát (Galileitől, Newtontól kezdődően) az jellemzi, hogy a változó anyagnak a mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságaival foglalkozik. Ez az absztrakció jóval több, mint az arisztotelészi fizika konkréttól való elvonatkoztatása, ezen absztrakció után semmi sem marad a mérhető, matematikailag megfogható változásokon kívül. Kétségtelen, hogy az ilyen absztrakció után megmaradó világ érthető, vizsgálható világ. Az azonban kérdés, hogy  lehet-e ettől a világtól az absztrakció által elszegényítettnél jóval gazdagabb valóság teljes magyarázatát remélni.

A modern fizika absztrakciója következtében a csak a fizika által vizsgált tulajdonságokat hordozó objektum, szubsztancia sem jelenik már meg létének eredeti tartalmával. Ez már csak a fizika által mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságok hordozója. Ilyen szubsztanciákat azonban a tapasztalati világban nem találunk, ezeknek legfeljebb csak közelítései léteznek. A kísérleti fizika erőfeszítései arra vonatkoznak, hogy ilyen közelítések készüljenek, és ezeket vizsgálják. A modern fizika lényegében hordoz egy szakadást: az időtlen, anyag nélkül érthető matematikai objektumok és a fizika időbeli, anyagi objektumai soha sem eshetnek teljesen egybe.

Befejezésül a harmadik nagy elméleti tudomány, a metafizika tárgyáról lesz szó. A metafizika tárgya a létezés, mint létezés. A metafizika tárgyához nem a fenti értelemben vett absztrakció utján jutunk el. Mint említettük, az absztrakció a megismerés első fázisára, a fogalmak kialakításának fázisára jellemző. Az absztrakcióban a valóságban együttesen létező, összetartozó dolgok közül egy olyat kiemelünk, amely a többi nélkül is érthető, vizsgálható és a többi dolgot a vizsgálat szempontjából nem vesszük figyelembe. Ha azonban a létezőről, mint létezőről van szó, ezt nyilván nem tehetjük meg, mert a létezésbe minden beletartozik, itt csak a nem létezés maradhat figyelmen kívül. A metafizikához elvezető értelmi műveletet ezért nem is absztrakciónak nevezzük, hanem inkább elválasztásnak, szeparációnak. Itt arról van szó, hogy két egymással azonosnak látszó dolgot elválasszunk egymástól. Ez a két dolog a létezés és az anyagi lét. Az elválasztás arra mutat rá, hogy ez a kettő nem egyenlő egymással. Az anyagi lét ugyan létezés, de a létezés nem egyenlő az anyagi léttel, ez ennél bővebb kör. Itt tehát a megismerés tárgyát  nem absztrakcióval szűkítjük, hanem ezt bővítjük.

A következő bejegyzésekben a tér és idő fogalmának a realitásával foglalkozunk, tekintettel a fizika tér- és időfogalmára.