Az előző bejegyzésekben azzal foglalkoztunk, hogy mi történik az emberrel a halál és a feltámadás között. A katolikus dogma szerint ezt az időszakot nem az álomszerű létezés jellemzi. A halál után közvetlenül, a különitéletben meghatározódik az ember végső, örök sorsa és a lélek élete ennek megfelelően folytatódik. A halál és a feltámadás közti létezés a testtől elvált lélek, az anima separata létezése. Az anima separata létezése tiszta szellemi létezés, ebben az állapotban a lélek nélkülözi az érzékszerveket és általában azokat az anyagi folyamatokat, amelyek a földi életben nélkülözhetetlenek voltak a lélek működéséhez. Ebben az állapotban az “anyaghoz szokott” lélek valamilyen értelemben az angyalokhoz hasonlóan működik. Ez a bejegyzés ezzel a működéssel foglalkozik. Megjegyezzük, hogy a kinyilatkoztatás nem tartalmaz közvetlen információkat témánkkal kapcsolatban, az alábbiak elsősorban a teológiai gondolkodás eredményei. Tehát arról van szó, hogy a hívő értelem a filozófiából, antropológiából kiindulva megpróbál választ adni a kinyilatkoztatás értelmi megragadása folyamán felmerülő, kinyilatkoztatás által közvetlenül meg nem válaszolt kérdésekre. Erre néha a helytelen, kinyilatkoztatásnak ellentmondó válaszok kiszűrése érdekében is szükség lehet.

A téma további tárgyalása előtt különbséget kell tenni az anima separata természetes élete és Isten azon színről-színre látása között, amelynek az üdvözültek részesei. Ebben a közvetlen látásban az üdvözültek a teremtményeket is Istenben, mint teremtőjükben látják, ilyen módon jutnak róluk való ismeretekhez. A továbbiakban elsősorban nem ezzel a természetfölötti élettel, hanem az anima separata természetes életével, ismereteivel foglalkozunk. A “természetes” jelző helyett tulajdonképpen a “természeten kívüli” kifejezést kellene használnunk, mert az ember természetéhez tartozó, “természetes” működés a test és lélek egyégében történő működés. Az anima separata természeten kívüli működésével kapcsolatban jogosan merülnek fel kérdések, mert a kárhozottak, a tisztítótüzben szenvedők nélkülözik Isten boldogító látását. Egyébként is, az isteni életben való természetfölötti részesedés, Isten színről-színre látása nem szünteti meg az anima separata természeten kívüli életét.

Amint azt az előző bejegyzésben is tettük, most is az egész teremtés rendjében kell vizsgálnunk az anima separata életét. Erre azért van szükség, mert az ember természete szerint összeköti a létezés két tartományát, a szellemi és anyagi létezés tartományait. Amint erről szó volt, a szellemi létezésnek három fokozata van. A legfelsőbb fokozat Isten létezése, aki maga az egyszerű, teljes létezés, akinek létezése nem részesedett létezés, hanem maga a létezés. A második csoportba azok a tisztán szellemi létezők tartoznak, amelyek mentesek minden anyagisággal kapcsolatos összetételtől (de nem mentesek a lényeg és létezés összetettségétől). A Szentírás és a hit kifejezésével ezeket a létezőket angyaloknak nevezzük. A szellemi létezés legalsó fokozata az emberi létezés. Ez a létezés természete szerint anyagban való létezés.

A megismerés legteljesebb, teremtmények által elérhetetlen formája Istenben valósul meg. Isten megismerésének a tárgya saját maga, benne nincs meg a megismerő alany és a megismert tárgy kettőssége. Benne ezek teljes egységet alkotnak, Isten nem különbözik a saját magát megismerő isteni értelemtől. Istenben a megismerő, a megismerés és a megismert ugyanaz, ezek azonosak magával az Istennel. (Megemlítjük, hogy a kinyilatkoztatás sejtetni engedi, hogy Isten élete a szentháromsági személyek élete. Szent Ágoston nyomán a latin teológia a Fiú Atyától való eredését az ismeret értelemben való születésével hasonlítja össze. A Szentlélek Atyától és Fiútól való eredését pedig a szeretetnek az akaratban való ébredéséhez hasonlítják. A teológia analógiák segítségével próbálja megközelíteni Isten teremtett értelem számára rejtett belső életét, a szentháromsági személyek életét.) A megismerő, a megismerés és a megismert azonossága még akkor sem törik meg, amikor Istennek a teremtésről való ismeretéről van szó. Isten saját magáról való ismerete magában foglalja annak ismeretét is, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy a végtelen isteni tökéletesség valamilyen véges, Istentől különböző létezőben tükröződjék. Ugyancsak ismeri Isten akaratának azt a szabad döntését is, amely által egy ezek közül kiválasztódik a teremtésben. Így a teremtésről való teljes és tökéletes ismeret nem különbözik Isten belső (és egyetlen) ismeretétől. Egyetlen teremtmény sem képes a teremtett dolgok ilyen ismeretére eljutni.

A teremtett szellemi létezők megismerésében már jelen van a megismerő és a megismert, az alany és a tárgy kettőssége. Ez a kettősség még az önismeretben sem tűnik el teljesen. Magával a teremtéssel kapcsolatban kétféle létezésről beszélhetünk. Az egyik fajta létezés a teremtett dolgok Istentől és a teremtett szellemi létezőktől, mint megismerő alanyoktól különböző létezése. A másik létezés a teremtés ismeretének létezése az értelemben. Isten esetében ez az ismeret nem különbözik az isteni értelemtől, magától Istentől. A szellemi létezők esetében ez az ismeret annak következménye, hogy ezek Isten létezésében való (analóg értelemben vett) részesedése magában foglalja az isteni értelemben, ismeretben való részesedést is. Az ő esetükben azonban ez az ismeret már nem a teremtő ismerete a teremtésről, hanem a teremtmény ismerete saját magáról és más teremtményekről. Az angyaloknál ez a részesedés azt jelenti, hogy az angyal természetéből következően, létezésének első pillanatától kezdve ismer mindent, amit Isten tervei szerint ő ismerhet. Ezek az ismeretek létezésének első pillanatától kezdve jelen vannak, nem fejlődnek. Ebben az ismeretben megvan a saját magáról való ismeret, a többi szellemi létezőről való ismeret és a teremtett anyagi világról, ennek létezőiről való ismeret. Az ismeretre általában érvényes Aquinói Szent Tamás kijelentése (ST I q.12 a.4): “cognitum est in cognoscente secundum modum cognoscentis”, azaz az ismeret a megismerő alanyban a megismerő alany módja szerint van jelen. Az angyal esetében ez azt jelenti, hogy az ismeret tisztán szellemi, intuitív ismeret. Az ismeret tökéletessége összhangban van az angyal angyali hierarchiában elfoglalt helyével. Ez az ismeret azonban, hasonlóan minden értelmes teremtmény természetes ismeretéhez, nem foglalja magába Isten közvetlen ismeretét, látását. Isten csak mint a teremtmények teremtője van jelen ebben az ismeretben. A véges természet ugyanis nem képes a végtelen Isten közvetlen megismerésére Isten különleges, természetet magához fölemelő segítsége nélkül. Ebben a vonatkozásban az angyali ismeretre ugyanaz jellemző, mint az emberire.

Az értelmi létezés legalsóbb fokán az ember áll, akinek az isteni értelemben való részesedése a leggyengébb. Az ember – ellentétben Platón és Descartes véleményével – nem rendelkezik vele született ismeretekkel (ideae innatae). Az ember csak az ismeretek megszerzésének képességével, készségeivel rendelkezik. Az ismeretek megszerzésének az útja az érzékszervek adatainak feldolgozásával kezdődik, amely feldolgozásnak az eredménye a szellemi ismeret. Az emberi ismeretre jellemző a fejlődés, az ismételt visszatérés az érzékszervek adataihoz. Maga az ismeret azonban már szellemi ismeret, amely az anyagi létezés bizonyos szintű megértését eredményezi. Ez a megértés azonban lehetetlen az anyagvilág létesítő oka, Isten nélkül, ezért az emberi ismeret kiterjed Isten létezésének felismerésére is.

Az anyagvilágtól való, halált követő elszakadással azonban megszűnik az a kapcsolat, amely az emberi megismerés feltétele volt. Ezért a halált követően az emberi megismerésnek olyan új módja kezdődik el, amely anyagi feltételek nélküli, szellemi megismerés, hasonlatos az angyalok megismeréséhez. Az anima separata megismerési módjának kérdésével Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae első részének 89. kérdésében foglalkozik. A továbbiakban építünk az itt található megállapításokra. A halált követően a lélek nem teremtődik újjá, de benne Isten közvetlen tevékenysége nyomán egy olyan változás történik, amelynek következtében a megismerés az isteni értelemben való, angyalokhoz hasonló részesedés útján történik, anyagi feltételek nélkül. A halálban a lélek anyagvilágon keresztüli megismerésre irányuló képességeinek, készségeinek a működése megszűnik, viszont a lélek olyan új ismereteket nyer, amelyek tisztán szellemi, intuitív jellegű ismeretek. Mégsem lehet azonban azt mondani, hogy ezek az ismeretek a platonista elképzelés szerint az emberi léleknek leginkább megfelelő ismeretek lennének. A már idézett alapelv szerint, az ismeret a megismerő alanyban ennek létezési módja szerint van jelen. Az ember lényegénél fogva test és lélek egysége, ezért neki leginkább az érzékeléssel kezdődő, anyagi működést is feltételező megismerés a legmegfelelőbb, ezért az ideiglenes, “angyali” megismerési mód által kapott ismeretek homályosak, a részletek gyengébb ismerete miatt túl általánosak. Az anima separata saját magára vonatkozó ismeretére azonban ez nem jellemző. Míg a földi életben az ember saját magára való reflexiója a külső világ megismerésének a kísérője volt, most ez önálló, teljesebb ismeretként van jelen. A lélek saját magának ismeretében megismeri Istent is, mint teremtőjét. Általában mondhatjuk, hogy az anima separata megismerésének legsajátosabb tárgya maga és a többi testtől elvált lélek, a nálánál magasabbrendű angyalokról csak homályosabb ismeretekkel rendelkezik. A lélek a halálban az anyagi világtól elszakad, így ennek eseményeire vonatkozóan már nem rendelkezik ismeretekkel. Az Istent színről-színre látó üdvözültek azonban a teremtő szemléletében ismerhetik meg a teremtett világot, az ebben a világban létezőket, ennek a világnak történéseit. Aquinói Szent Tamás szerint a földi életben megszerzett szellemi ismeretek nem tűnnek el a halálban. Ezek az ismeretek az “új környezethez” alkalmazkodva, ebbe beépülve tovább léteznek.

Az eddigiekben az anima separata értelmi tevékenységével, megismerésével foglalkoztunk. A lélek másik képességével, az akarattal kapcsolatban azt lehet mondani, hogy az akarati döntések ideje a halállal lezáródik. Az anima separata akarata már nem képes új döntésekre, a próbatétel ideje a földi élettel együtt befejeződik. A földi élet utolsó tudatos, Isten melletti vagy elleni döntése örökre rögződik. Természetesen ez a döntés nem független az egész élettől, de Isten kegyelme megadhatja az utolsó pillanatokban is a megtérés kegyelmét, amint ez a jobb lator esetében történt. Az azonban az elbizakodottság jele lenne, ha valaki a megtérést az élete végéig halogatná. Az Üdvözlégy szavaival kérjük Máriát, Isten Anyját hogy imádkozzon értünk most és halálunk óráján.

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a katolikus teológiai hagyomány szerint a halál és a föltámadás közötti folytonosságot a testtől elszakadt lélek, az anima separata biztosítja. A skolasztikus antropológia szerint az ember nem azonos sem a testével, sem a lelkével. Az ember összetett létező. (Az egyetlen, minden összetételtől mentes létező a teljesen egyszerű Isten.) Ennek az összetételnek az összetevői a test és a lélek. Ez az összetétel szoros, bensőséges összetételt jelent. Az összetevők nem fizikailag, hanem metafizikailag különböznek egymástól. Ez azt jelenti, hogy különbségük valóságos különbség, de ez semmilyen fizikai, kémiai, biológiai módszerrel nem mutatható ki. A különbség alapja az, hogy az emberben két olyan mozzanat van, amelyek egymással nem azonosíthatóak az ellentmondás elvének feladása nélkül. Egyrészt az embernek az állatokéhoz hasonló teste van, amely ki van téve a pusztulásnak. Másrészt az ember a megismerésben, a szeretetben meghaladja ezt a szintet, megismerése felülmúlja az érzékelés konkrét időhöz és helyhez kötöttségét, szeretete pedig a soha el nem múlás igényével rendelkező szeretet. Ezért az emberben két egymással szoros egységben lévő, egymást feltételező, de egymástól valóságosan különböző összetevő van: a test és a lélek, amelyek közti viszonyt az anyag és a forma közti viszony írja le. A halál nemcsak a test halála, hanem az egész ember halála, mert ebben ez a szoros és belső egység bomlik fel.

A test és lélek egységének skolasztikus felfogása alapvetően különbözik a platonista felfogástól. A platonisták szerint a lélek és a test viszonya nem ennyire szoros és belső viszony. Így például a rabságban lévő ember és a börtöne nem alkotnak lényegi egységet, ez csak valamilyen esetleges, külső egység. A skolasztikusok szerint a test és lélek együttesen alkotják az emberi természetet. A platonista szerint inkább a földi élet a büntetés, a halál pedig szabadulás. A skolasztikus álláspont azonos a Szentírás álláspontjával, szerinte nem a földi élet a büntetés, hanem a halál, amely az ember természetes egységét megbontja. “A bűn zsoldja a halál” (Rom 6,23). Az eredeti szentség és igazság állapotában az ősszülök mentesek voltak a haláltól. Az ősbünt követően, az áteredő bűn következtében azonban Ádám és utódai elvesztették Istennek ezt az ajándékát. A platonista számára a feltámadás magyarázatra szorul, hiszen ebben megint létrejön a test és a lélek egysége, a földi életben azonban a test a börtön szerepét játszotta. A skolasztikus teológia számára a feltámadás az ember természetes állapotának, a lélek és test természetes egységének a visszaállítása.

A platonista felfogás nem vet fel kérdéseket a halál utáni állapottal kapcsolatban, mert ebben a lélek megszabadulva a test börtönéből, a neki megfelelő, igazi életét élheti. A skolasztikus felfogásnak azonban szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy a halálban fölbomló szoros egység miatt hogyan lehetséges a léleknek a test nélküli élete, hiszen a földi életben a lélek szellemi funkciói olyan szoros kapcsolatban voltak az anyagi funkciókkal, hogy ez utóbbiak eltűnése után magyarázatra szorul a lélek ezek nélküli működésének a módja. Vajon csak arról van szó, hogy a lélek ugyan megmarad, de működése felfüggesztődik a feltámadásig, vagy pedig a lélek a közbeeső időszakban is képes a működésre, azaz nem valamilyen “hibernált”, álomszerű állapotban várakozik? A katolikus álláspont szerint az üdvözültek haláluk pillanatától kezdve (vagy a tisztítótűz szenvedései után) részesei az Istenben való boldog életnek, már a föltámadást megelőzően, amint erről az előző bejegyzésben szó volt.

Az anima separata fogalmának megértését segíti, ha ezt a fogalmat tágabb környezetében, a teremtés rendjében vizsgáljuk. A teremtett létezés korlátozott létezés, a végtelen isteni létezésben való olyan részesedés, amely azonban nem magának az isteni létezés egy részének a birtokolása, mert ez lehetetlenség. Az isteni létezés nem bontható olyan részekre, amelyeket mintegy “részvényként” birtokolni lehetne. A részkénti létezés és az isteni létezés egymást teljesen kizáró dolgok. Az isteni létezésben való részesedés inkább hasonlóság, analógia szerinti részesedés. A teremtett létezőt egyszerre jellemzi a tökéletesség hiánya, a tökéletlenség, az isteni létezéstől való “elmaradottság” és az a tökéletesség, amelyben Istenhez hasonlít. Ez a kettősség mutatkozik meg a teremtett létezés összetettségében, hiszen a tökéletlenség és tökéletesség egyszerre, ugyanabból a szempontból ugyanarról nem állítható az ellentmondás elvének megsértése nélkül. Van tehát a teremtményben valami olyan, ami a korlátozottságra, a teljes tökéletesség, megvalósultság hiányára utal. A korlátozottság negativitása mellet azonban a teremtményi létezése mégis olyan létezés, amelynek alapja az Istenhez való hasonlóság. A fentieket szemléltethetjük, ha összehasonlítjuk a tenger végtelenségét a kerti tó korlátozottságával. A végtelen tenger határtalan víztömegével szemben a kerti tó medencéje olyan korlátokat jelent, amely határolja a kerti tóban lévő vizet, ezt végessé teszi. A hasonlat persze nem teljes, mert a valóságban a tenger sem végtelen, és a tenger vize és a kerti tó vize ugyanolyan víz, (eltekintve néhány olyan külső tulajdonságtól, mint például a sótartalom). Ha Istent a végtelen tengerhez hasonlítjuk, a kerti tóról csak azt lehetne mondani, hogy ez, vizével együtt a tengernek csak (végtelen) távoli hasonmása. Ez a nem tökéletes hasonlat is segít azonban annak az összetettségnek a szemléltetésében, ami a teremtett létezést jellemzi. A teremtett létezésben van korlátozottságot jelentő mozzanat, amely ezt a létezést korlátozott létezéssé teszi. Ez a korlátozást jelentő, befogadó jellegű mozzanat önmagában semmilyen létezést nem képvisel, de ez befogadva a létezést, a létezéssel együtt alkotja a teremtett létezőt. A korlátozó, befogadó összetevőt nevezik a skolasztikusok lényegnek (essentia). A lényeg tulajdonképpen a “mi ez” kérdésre adott válasz. A lényeg korlátozza, “leszorítja” a létezést arra, ami a konkrét dolog létezése. A létezés önmagában véve korlátlan, mert ez mindent magában foglal, ami létezik. A konkrét dologban azonban ez a létezés csak annak a létezése, ami a konkrét dolog. Az összetettség másik összetevője maga a létezés (existentia), amely a lényeg által korlátozott létezést jelent a teremtett dolgok esetében. A lényeg és a létezés a teremtett dolog összetételből fakadó egységének olyan összetevői, amelyek önmagukban nem léteznek, de az összetettségben mégis egymástól különböznek. Isten létezése a korlátlan létezés, ezért benne nincs meg a teremtett dolgokra jellemző lényeg és létezés közti különbség. Istennel kapcsolatban nem beszélhetünk létezését korlátozó lényegről, Isten lényege éppen létezésének korlátlansága. Azt mondhatjuk, hogy Istenben a létezés és a lényeg azonosak, benne nincs meg az egymástól különböző lényeg és létezés összetettsége. Ez az oka egyébként annak is, hogy Istent nem tudjuk teljesen fölfogni, megérteni. Véges értelmünk csak a véges, korlátozott létezés befogadására alkalmas. (A lényegből és a létezésből való összetettségről egy régebbi bejegyzésben is volt szó.)

A teremtettség tehát elválaszthatatlan a lényegből és létezésből való összetettségtől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden teremtett létezőben csak ez az egyetlen összetettség van meg. Van egy másik összetettség is, amely ugyancsak jellemző minden teremtményre: ez a magánvaló (szubsztancia) és járulékai (accidentia) összetettsége. Személyes tapasztalatunk, hogy nem vagyunk azonosak képességeinkkel, cselekedeteinkkel, tulajdonságainkkal. Ezek olyan járulékok, amelyeknek a hordozó alanyai vagyunk. Erről az összetettségről ugyancsak volt már szó egy régebbi bejegyzésben, ezzel a továbbiakban nem foglalkozunk. A teremtett létezés egyik tartományára csak ezek az összetettségek a jellemzőek. Ez a tartomány a szellemi létezés tartománya. A tisztán szellemi teremtett létezőket a Szentírás és a hit nyelve angyaloknak nevezi. A régi filozófiai és teológiai szaknyelv egyszerű szubsztanciáknak (substantia simplex) nevezte őket, utalva arra, hogy bennük nincs meg az anyagi világban jelenlévő, anyagból és formából való összetettség. A tisztán szellemi létezőkben nincs olyan összetettség, amelynek fölbomlása következtében ezek megszűnnének létezni. Ez nem jelenti azt, hogy az angyalok létükben Istentől függetlenek lennének. Azt azonban jelenti, hogy csak akkor szűnnének meg létezni, ha Isten megvonná tőlük a létezést, ezt azonban Isten még a Sátánnal sem tette meg. A szellemi létezést tehát jellemzi a romolhatatlanság, a halhatatlanság.

A teremtett létezés másik tartományát, az anyagi létezés tartományát a lényegből és létezésből való összetettség mellett jellemzi az (elsődleges) anyagból és a (lényegadó) formából való összetettség is. Ez tulajdonképpen a lényeg összetettsége, mert például a kutya mivoltát, lényegét nem lehet leírni sem az anyagra, sem a kutya-formára való hivatkozás nélkül. Ezek ketten együtt alkotják a kutyát. A kutya-forma kihagyása esetén bármilyen anyagi létezőről beszélhetnénk, ugyanakkor a kutyaság anyag nélkül, önálló formaként, ideális kutyaként nem létezik. Az anyagból és formából való össztettség esetén a befogadó, korlátozó szerepet az anyag tölti be. Ez fogadja be a formát és korlátozza a forma konkrét megvalósulását. Egy konkrét kutya csak az anyag által korlátozva, egy adott időpontban és egy adott helyen létező kutya, egy a sok kutya közül. Egy konkrét kutyában nem valósul meg a kutya forma összes képessége, lehetősége. Az egyik kutyának például különlegesen jó a szaglása, ugyanakkor nem fut olyan gyorsan, mint a másik kutya. Tehát egyetlen konkrét kutyában sem valósul meg a kutyasággal együtt ennek összes lehetséges tulajdonsága a maga teljességében. (Az angyaloknál viszont egyetlen angyalban megvalósul az ő angyali nemére jellemző teljes tökéletesség. Míg a kutya faj sok egyedből áll, addig az angyali hierarchia egyes nemeit csak egyetlen angyal alkotja, akiben a nemre jellemző összes tökéletesség megtalálható.)

Az anyagi létezést jellemzi az állandó változás. A változás lehet a tulajdonságok változása. Ez a fajta változás nem az anyagi létezés különlegessége, ilyen változás lehetséges a szellemi létezők esetében is. A másik típusú változás azonban már csak az anyagi létezésre jellemző. Ebben a változásban, a lényegi változásban nem a létező valamilyen tulajdonsága változik meg, hanem az történik, hogy a létező elveszti korábbi lényegadó formáját, ez a forma megszűnik az anyag formája lenni, helyét más forma, más formák veszik át. A lényegi változás a régi létező pusztulását, új létező(k) keletkezését jelenti. Ebben a változásban az állandóságot az anyag jelenti: a régi forma ugyanazt az anyagot formálja meg, amelyet az új forma fog megformálni. Az anyagi létezés esetében tehát már nem lehet romolhatatlanságról, halhatatlanságról beszélni, mert amikor egy forma különböző okok miatt megszűnik az anyag formája lenni, az ő általa megformált anyagként létező dolog elpusztul.

Az ember sajátos létezési módja a szellemi világ és az anyagvilág közti kapcsolat létezése. Az ember anyagi létező, ugyanakkor szellemi létező is, mert szellemi tevékenységeinek ugyan feltételei az anyagi folyamatok, mégis ezek a tevékenységek meghaladják az anyagot, le nem vezethetőek az anyagból. Az ember anyagi létezésének következtében meghalhat, ugyanakkor szellemi létezése következtében halhatatlan. Az ember ezen “kettős” létezésének feszültségét a skolasztika az által oldja fel, hogy az anyagi létezők összetettsége egyik összetevőjének, a formának, a léleknek tulajdonítja a szellemi létezést. Az a forma, amely a tisztán anyagi létezésben csak anyagban létező forma, az ember esetében önálló léttel is rendelkező forma, a skolasztikus terminológia szerint forma subsistens. Így ez a forma amellett, hogy a test formája, egyúttal a szellemi létezés tartományába is tartozik. A szellemi létezőt szokták általában is a forma subsistens kifejezéssel jellemezni, mert a “forma” szót általánosabb értelemben is használják, jelölve ezzel egy dolog meghatározottságát. Az anyagi létezők esetében ez az anyag által befogadott meghatározottságot jelent, míg a szellemi létezők esetében befogadó nélküli meghatározottságról van szó.

Az emberi léleknek, mint formának az anyagtól független létezése nem a halál pillanatában megjelenő “újdonság”, hanem ez az ember a biológiai fogamzásának pillanatától kezdve megvan. Ebben a pillanatban az anyagot nem valami állati jellegű forma formálja meg, hanem az Isten által létrehozott emberi lélek, amely szellemi, halhatatlan valóság. Az ember tehát az anyagi világ, az állatvilág létezőihez képest különleges létező: az ő esetében az anyagot megformáló, éltető forma létezése nem szűnik meg akkor, amikor ennek anyagot megformáló tevékenysége megszűnik, mert ez önállóan létező forma, forma subsistens. Ezzel együtt azonban az is igaz, hogy az emberben a test és lélek kapcsolata nem járulékos, külsődleges kapcsolat, hanem lényegi kapcsolat, ellentétben a platóni megközelítés álláspontjával. Az emberi lélek önálló létezése nem zárja ki azt, hogy az ember lényege szerint test és lélek egysége és ennek az egységnek a megszűnte hiányként van jelen az önállóan létező lélekben is. A skolasztika erre a “nem teljes szubsztancia”, “substantia incompleta” kifejezéssel utal. Az önállóan létező emberi lélek sem veszíti el ahhoz az anyaghoz való vonatkozását, amelyet ő megformált. Tulajdonképpen ez a vonatkozás biztosítja azt, hogy a halál után is egyedi emberi lelkek léteznek, nem pedig valamilyen univerzális, személytelen lélek (értelem), amelyben csak osztoznak az egyes emberek. Ez utóbbi álláspont a középkori averroizmus álláspontja volt, amelyet Aquinói Szent Tamás is cáfol Az értelem egysége (De unitate intellectus contra Averroistas) című művében.  

A fenti (talán kissé hosszúra nyúlt) bevezetés bemutatta a teremtésnek azt a rendjét, amelynek keretei között az anima separata fogalmát értelmezni lehet. Az emberben valóban két különböző világ egysége valósul meg. Ez az egység a bűn büntetésében, a halálban felbomlik, de az ember egységét megvalósító, éltető összetevő, az emberi lélek tovább él, várva az egységnek a feltámadásban való helyreállítását. A várakozás időszakában azonban az emberi lélek képességeinek eddigi működési módjuktól eltérő módon kell működniük. Az ember szellemi képességeinek működése a halál előtt az anyagvilágra, az állatokra jellemző működéseken keresztül valósult meg. Így például megismerésünk az érzékszervek által szolgáltatott adatokból indul ki, ilyen adatok nélkül nincs emberi megismerés. A testi, anyagi feltételek valamilyen akadályoztatása a testben élő ember szellemi működését is akadályozza. A halálban azonban a működéshez szükséges anyagi feltételek eltűnnek, az emberi lélek működési módja hasonlóvá válik az angyalokéhoz. Így tehát a halált nem valamilyen álom, öntudatlanság követi, hanem a lélek élete. A következő bejegyzés azzal foglalkozik, hogy ez az élet hogyan lehetséges az “anyaghoz szokott” emberi lélek számára.

A Szentírás egyértelműen tanítja, hogy az ember nem semmisül meg a halálban. Az emberi létezés valamilyen, halál utáni folytatódása azonban nemcsak a Szentírás álláspontja, hanem ez különböző formákban, különböző vélekedésekben átszövi az egész emberi kultúrát. Erre utalnak már a legősibb temetési szokások, a különböző mitológiák, filozófiák. Ugyanakkor az ember halála és az állat halála egyaránt egy élőlény halála, az állat viszont teljesen megsemmisül élete végén, többé már semmilyen formában nem létezik. Az ember testének sorsa a halálban azonos az állati test sorsával: az élet befejeztével a test felbomlik. A Szentírás és a hitvallások azonban beszélnek a test feltámadásáról.

A fentiek alapján két egymásnak ellentmondani látszó szempont van. Egyrészt az ember létezése valahogyan folytatódik a halál után, másrészt az emberi test az enyészeté lesz a halálban. A létezés valamilyen, halállal sem megszakadó folytonossága és a test elpusztulása olyan feszültséget eredményez, amelynek feloldása kihívás a gondolkozó ember számára. Fel lehet tenni a kérdést, mi az, ami a halálban sem pusztul el, mi az, ami biztosítja az emberi létezés halállal sem megszűnő folytonosságát. Azt lehetne talán mondani, hogy a Szentírás tulajdonképpen nem vállalkozik ennek a feszültségnek a teljes fogalmi feloldására, és így nem kell ezzel foglalkoznunk. Ugyanakkor ez a kérdés élénken foglalkoztatta annak a kornak a szellemi életét, amelyben a kereszténység elterjedt. A kérdésre olyan válaszok is születtek, amelyek már nem egyeztethetőek össze a Szentírással, a kereszténységgel. Egy ilyen válasz például a platóni lélekvándorlás tana, amely szerint a folytonosságot egy olyan valami, a lélek biztosítja, amely a különböző életek, halálok, újjászületések folyamán is ugyanaz marad. Tehát a kérdés annak ellenére is fontos kérdés, hogy maga a Szentírás a kifejezett fogalmi választ nem adja meg. A keresztény hagyománynak meg kellett válaszolnia határozottabb formában a kérdést. A kérdés megválaszolására a Szentírás szókincse tartalmazza a megfelelő szavakat: a Szentírás használja a “test” és “lélek” szavakat. A görög gondolkodás megoldása is ezekre a szavakra épül. A kereszténységet befogadó környezetben jelen volt a platonizmus dualista gondolkodása. Eszerint két világ létezik, az egyik az ideák tiszta világa, amelyre az állandóság, a változatlanság a jellemző. A másik világ pedig a körülöttünk lévő, állandóan változásban lévő világ, amely az ideák tökéletes, változatlan világának tökéletlen tükröződése, árnyéka. Ez a dualitás az emberre is jellemző: az ember két határozottan elkülönülő dolognak az egysége. Ezek egyike a halhatatlan lélek, amely az ideák tiszta világához vonzódik. A másik dolog a halandó test, a lélek börtöne. A Szentírás szavainak tehát volt filozófiai megfelelője ebben az esetben is. A filozófiai jelentés azonban olyan dolgokat is tartalmazhatott, amelyek már nem egyeztethetőek össze a Szentírással, a kereszténységgel. A kereszténység például határozottan elutasítja a lélekvándorlást. Ennek ellenére a platonista megközelítés fő vonásaiban mégis tartalmazta a megoldást: az ember lélek és test együttese, a halálban a test megsemmisül, a lélek viszont továbbra is létezik. A platonista megoldás szerint a test a lélek börtöne, a test és a lélek együttléte egy kényszerű együttlét, amelyet egyes teológusok még büntetésnek is tekintettek. Ezek olyan “hozadékai” a platóni megközelítésnek, amelyek nehezen illeszthetőek a Szentírás gondolatvilágába.

A test és lélek egységét tökéletesebben fogalmazta meg az elsősorban Arisztotelészre támaszkodó skolasztikus filozófia és teológia. Arisztotelész szerint az ideák külön világa nem létezik, az ideák szerepét azok a formák veszik át, amelyek az anyagnak formái, amelyek az anyagon kívül önállóan nem léteznek. A test és lélek egységében is az anyag és az őt megformázó forma egysége van, de ez a forma a többi anyagban létező formától eltérően nem anyagi eredetű. (Ezzel a szoros egységgel két régebbi bejegyzés foglalkozott, az első itt található meg). A lélek tehát a test formája, ez teszi az anyagot emberré, ez “élteti” a testet. A növények és állatok esetében is szokták az anyagot megformáló formát léleknek nevezni, ez a forma azonban az élőlény pusztulása után már semmilyen önálló létezéssel nem rendelkezik, ez csak anyagban létező forma. Az ember esetében azonban a forma szellemi jellegű forma, amely képes a megformált anyag nélkül is létezni. A halálban megszűnik a léleknek az anyagot megformáló működése és ez a továbbiakban anyagtól elválasztott lélekként, anima separata-ként létezik. A föltámadáskor ez a lélek, isteni közreműködés eredményeként, ismét anyagot megformáló formaként fog működni, a megdicsőült test lényegadó formája lesz. A katolikus teológiának ez a megközelítése elfogadottá vált, sőt ez több dogma megfogalmazásában is megjelent. Így például a vienne-i zsinat (1312) eretneknek nyilvánította azt a nézetet, amely szerint a lélek nem a test lényegadó formája. Az anima separata fogalmával kapcsolatban még megemlítjük, hogy XXII. János pápa (1316-1334) véleménye szerint az üdvözültek haláluk után nem részesülnek Isten közvetlen látásának boldogságában (visio Dei beatifica) egészen az utolsó ítélet napjáig. XXII. János pápa példa arra, hogy egy pápa téves teológiai véleményt képviselt, mégsem tette ezt az egész Egyház visszavonhatatlan tanításává. Halála előtt, 1334-ben visszavonta ezt a véleményét. Utóda, XII. Benedek pápa az Egyház tanításának nyilvánította azt az állítást, amely szerint az üdvözültek közvetlenül haláluk után részesednek Isten boldogító színelátásában.

A protestáns teológia elutasítja az anima separata fogalmát. Több vélemény szerint a haláltól a föltámadásig terjedő szakaszt valamilyen álomszerű létezés jellemzi. Más vélemények szerint a halállal tulajdonképpen a teljes megsemmisülés következik be, amelyet majd a feltámadáskor az újrateremtés követ. A 2. Vatikáni Zsinatot követően több katolikus teológus is alkalmatlannak találta az anima separata fogalmát a halál utáni állapot leírására. Ezeket a katolikus teológiai véleményeket ismereti Szabó Ferenc jezsuita teológus előadása. A témával kapcsolatban megemlítjük még Orvos Levente dolgozatát, amely az anima separata fogalmának “rehabilitációjáról” szól.

Tehát az újabb teológia több megoldásának jellemzője az, hogy a platonista elképzeléssel együtt mereven elutasítják a skolasztika megközelítését is. Emögött az elutasítás mögött néha a skolasztikus teológia mélyebb ismeretének hiánya is lehet. Több kísérlet a halál és a föltámadás közti folytonosságot úgy próbálja biztosítani, hogy a halált és a föltámadást bizonyos értelemben véve azonosítja. Arról beszélnek például, hogy a halállal az ember kilép a földi tér és idő rendszeréből és az egész kozmosszal kerül kapcsolatba (Karl Rahner). Gisbert Greshake feltámadásról beszél a halálban. Ezeknek az elméleteknek az a problémája, hogy nem tudják kielégítően megmagyarázni azt a különbséget, ami Jézus feltámadása vagy Mária mennybevitele és a többi ember föltámadása között van. Ha ugyanis a halálban van a föltámadás, akkor a a halottak testének hasonló állapotban kellene lennie, mint Jézus föltámadt és Mária mennybe vitt testének. Ennek viszont ellentmond a mindennapi tapasztalat, amely szerint a halottak teste felbomlik. A Hittani Kongregáció 1979-ben kiadott levele felhívja a figyelmet ezeknek a nézeteknek a problémáira. Megemlítjük még, hogy Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa, még mielőtt a Hittani Kongregáció prefektusa lett volna) bírálta ezeket a nézeteket és lényegében elfogadta a hagyományos teológia álláspontját (ezzel kapcsolatban bővebb anyag található Orvos Levente említett dolgozatában).

A következő bejegyzésben részletesebben foglalkozunk az anima separata fogalmával, bemutatva ennek a fogalomnak az igazi tartalmát, amelyet a fogalom ellenzői néha nem ismernek teljes mélységében.