Az elvált “újraházasodottak” áldozása. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: erkölcstan,teológia Hozzászólás

Az előző bejegyzésben a Nova et Vetera folyóirat cikke alapján foglalkoztunk a Püspöki Szinódus családnak szentelt októberi ülésének egyik témájával, az elvált “újraházasodottak” áldozásának kérdésével. (Saját megjegyzéseimet továbbra is szögletes zárójelben, dőlt betűkkel írom, hogy ezek elkülöníthetőek legyenek a cikk tartalmától.) A bejegyzés ismertette Kasper bíboros javaslatait, majd szó volt azokról az alapelvekről, amelyek mindenképpen figyelembe veendők a témával kapcsolatban. Az alapelveket röviden így foglalhatjuk össze: a keresztény házasság felbonthatatlan és ebben a házastársak nyilvános házassági szövetsége, szerződése emelődik szentségi rangra. A továbbiakban néhány gondolatot ismertettünk a cikknek abból a részéből, amely részletesebben foglalkozik Kasper bíboros javaslatainak elemzésével. Először az elvált “újraházasodottak” áldozásának kérdésével foglalkozunk.

Az elvált újraházasodottak áldozása

  1. A cikk központi jelentőséget tulajdonít a tisztaság erényének. Az elvált “újraházasodottak” tulajdonképpen áldozhatnak, ha “testvérként és nővérként” élnek, azaz nem követnek el súlyos bűnt a házasságon kívüli szexuális élet cselekedeteivel. Ezek a cselekedetek ellentétesek a tisztaság erényével. A tisztaság erénye az az erény, amely az értelem szexuális ösztön  feletti ellenőrzésére irányul. Ez az erény minden életállapot számára szükséges, azonban az egyes életállapotok esetén eltérő módon módon valósul meg. A tisztaság erénye nem valamilyen bűnhődés, büntetés eredménye, hanem Isten kegyelmének a gyümölcse. A cikk megállapítja, hogy ez az erény a körülöttünk lévő világ által egyik leginkább tagadott erény, ezt lelhetetlennek, sőt patologikusnak, betegségek forrásának tekintik. [Ez az erény tényleg nem tartozik a "divatos" erények közé. Sokszor még katolikus orgánumok sem tudnak mit kezdeni vele.] Jézus szavai azonban határozottak: “Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson”  (Mt 5, 28-29). Az elvált “újraházasodottak” tehát egy olyan állapotba kerültek saját döntésük következtében, amely állapotban a Jézussal való szentségi közösség érdekében a tisztaság erényének ilyen gyakorlása szükséges. Az emberi gyengeségből adódó, ezzel az erénnyel ellentétes cselekedetek azonban az isteni irgalmat megjelenítő szentségben, a bűnbánat szentségében megbocsátódnak, ha a bűnét megbánóban él az elhatározás arra, hogy a bűnt elkerüli. Az Isten kegyelmében való bizalom, a visszaesések ellenére is kitartó törekvés előbb-utóbb meghozza eredményét. Ha azonban lemondunk a tisztaság szükségességéről, akkor a fenti magatartás eltűnik és az elvált “újraházasodott” állapot egy olyan állapottá válik, amelyet valamilyen értelemben már “rendezett” állapotnak lehetne tekinteni. Ez a megközelítés azonban ellentmond a házasság felbonthatatlanságának és a házasságon kívüli nemi élet súlyos bűn voltának.
  2. Az elvált “újraházasodottak” áldozásával kapcsolatban gyakran hivatkoznak az ortodox egyház gyakorlatára. Az ortodox egyház gyakorlatában nem különül el élesen az egyik házastárs halálával és a válással befejeződő házasság. A 10. században VI. Leó császár kifejezetten kényszerítette az ortodox egyházat arra, hogy elfogadja a válást és a második házasságot. [A házasság nem keresztény "találmány". A házasság az ember természetéből, férfi és nő voltából fakadó intézmény, amelyet a római jog is ismert. Jézus a természetes intézményt emelte a szentség rangjára és ezzel együtt olyan tulajdonságokat jelentett ki róla, amelyeket a "szívek keménysége" miatt sem az Ószövetség, sem a római jog nem ismert. Így tehát volt egy kettősség: a keresztények házassága egyrészt "világi" jogi intézmény, másrészt szentség volt, eltérő követelményekkel. Ahogyan a római birodalom kereszténnyé vált, a keresztény házasság mint jogi intézmény is átvette a pogány intézmény helyét. Ez a folyamat nyugaton nem okozott problémát, mert itt a római birodalom eltűnt. Keleten a helyzet más volt, mert a római birodalom itt a maga folyamatosságában Konstantinápoly elestéig (1453) fennmaradt. Ezért az ortodox egyház gyakorlata máig magán viseli a házasság szentségi voltából fakadó felbonthatatlansága és a római jogrend hatása közti feszültséget, következetlenséget. Ebből ered az emberi gyengeségnek engedményt adó második házasság furcsa kezelése az ortodox egyházban.]
  3. Az elvált “újraházasodottak” XVI. Benedek pápa által is említett lelki áldozásának fogalmát Kasper bíboros félreérti. Az adott környezetben a lelki áldozás ugyanis a szentség, tényleges, fizikai vételével áll szemben, amelyet megakadályoz a megszentelő kegyelem (az érvényes gyónás) hiánya, amely feltétele az Oltáriszentség vételének. Így tehát a lelki áldozás azt a vágyat fejezi ki, amely a tényleges áldozásra irányul és amely vágy előkészület lehet a teljes “kiengesztelődésre”, amelyet az őszinte bánattal elvégzett gyónás biztosít. Az őszinte bánat azonban magában foglalja a bűn elkerülésének komoly szándékát. Enélkül az áldozás szentségtörés.
  4. Az elvált “újraházasodottak” áldozása botrány okozhat, mert az “újraházasodott” állapota közismert lehet és az Oltáriszentség vétele is nyilvános esemény. Így ez a gyakorlat megingathatja a szentségi házasság felbonthatatlanságának hitét.

A házasság érvénytelenné nyilvánításának folyamata

Kasper bíboros szerint ha a házasulandók nincsenek teljesen tisztában a keresztény házasság szentségi jellegével, akkor kétséges, hogy a házasság egyáltalán létrejött-e. Ez a vélemény azonban nem tartható, mert a megkereszteltek között a házasság természetes intézménye magával a házasság létrejöttével szentségi rangra emelődik. Ezért a házasság szentségének nem az esketést végző pap (vagy diakónus) a kiszolgáltatója, hanem maguk a házasulandók, akik házasságot kötnek. A pap jelenléte nem közvetlenül a házasság szentségéhez, hanem a házasságnak, mint nyilvános szerződésnek a létrejöttéhez szükséges. Ezért az Egyház szentségi házasságként ismeri el a “vegyes” házasságot, továbbá a nem katolikus keresztények közötti házasságot is, jóllehet ezekben az esetekben nem tételezhető fel, hogy a házasság szentségi jellegét hittel elfogadták a házasulandók. Ilyen indoklás alapján tehát nem lehet a “második házasságból” első házasságot csinálni.

A házasság érvénytelennek nyilvánítása egy jogi folyamat, amely folyamatban jogi szempontok szerint elfogadhatóan kell igazolni azt, hogy a házasság tulajdonképpen létre sem jött. Kétely esetében a házasság érvényességét kell vélelmezni. Az érvényesen megkötött és beteljesedett házasságot senki nem bonthatja fel. (A házasságot a kánonjog beteljesedettnek, “elháltnak” mondja, ha a kánonjog fogalmazása szerint “a házastársak egymás között emberi módon önmagában gyermek nemzésére alkalmas házastársi cselekedetet hajtottak végre”, CIC 1061). A jogi folyamat nem helyettesíthető valamilyen “lelkipásztori” folyamattal.

Javaslat

A Nova et Vetera folyóirat cikke befejezésként a következőket javasolja:

  1. A tisztaság erényének, mint olyan erénynek a hangsúlyozása, amely minden életállapot számára elengedhetetlen. Ezt egy olyan környezetben kell tenni, amely gyökeresen szembehelyezkedik ezzel az erénnyel.
  2. Isten megbocsátó szeretetének és irgalmasságának a hangsúlyozása. Ez a szeretet nemcsak a bűnök elengedését jelenti, hanem ez átalakító, gyógyító szeretet. A katolikus tanítás szerint Isten kegyelme nemcsak megbocsátja a bűnöket, hanem az embert belülről formálja át, emeli fel, hogy törekedhessen a bűnöktől mentes életre. A katekézisben hangsúlyt kell fektetni a házasság, a gyónás és az Eucharisztia szentségi hatásainak kifejtésére.
  3. Gondoskodni kell az elvált “újraházasodottak” lelkipásztori gondozásáról.
  4. Fontos a házasságra való megfelelő felkészítés.
  5. Fontos a házassági ügyekben itélkező elsőfokú (egyházmegyei) bíróságok megerősítése. Ezek nem helyettesíthetők más intézményekkel.

[Befejezésként megemlítjük, hogy tulajdonképpen három olyan alapelv van, amelyek sérülése nélkül nem látszik megengedhetőnek az elvált "újraházasodottak" áldozása. Ezek:

  1. A szentségi házasság felbonthatatlan.
  2. A házasságon kívüli szexuális élet súlyos bűn.
  3. Az Oltáriszentség vételének feltétele a megszentelő kegyelem állapota.

]

Az elvált “újraházasodottak” áldozása. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: erkölcstan,teológia Hozzászólás

Az előző bejegyzésben már szó volt erről a témáról. Októberben a püspöki szinódus rendkívüli ülést tart, amelynek fő témája a család lesz. Ezt fogja követni 2015-ben a szinódus rendes ülése. A szinódus nem egy olyan “parlament”, amelynek álláspontja a pápa számára bármilyen kötelezettséget is jelentene. A szinódus egy olyan tanácsadó testület, amelyben a világ püspökei nyilvánítanak véleményt, de nem az összes püspök jelenlétében, hanem csak a pápa által kinevezett, illetve választott képviselők részvételével. A szinódusnak csak egyik témája az “újraházasodottak” áldozásának kérdése. Ez a téma azért került az előtérbe, mert 2014 februárjában, a bíborosi konzisztóriumon (a bíborosok pápa által vezetett összejövetele) a pápa felkérésére Walter Kasper bíboros előzetes “vitaindító” előadást tartott a szinódus őszi ülésének témájával kapcsolatban. Kasper bíboros előadása felvetette annak lehetőségét, hogy bizonyos körülmények között azok, akik egyházi házasságukat válással szakították meg és új élettársi kapcsolatra léptek, részesedhessenek az Eucharisztia szentségében. Kasper bíboros álláspontja nem látszik összeegyeztethetőnek az Egyház tanításával, ezért ennek reakciójaként több bíboros és teológus foglalkozott a témával, bírálva Kasper bíboros álláspontját. Ezt teszi például az öt bíboros (Müller, Burke, Brandmüller, Caffara, De Paolis) és több teológus álláspontját tartalmazó könyv, Müller bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának vagy Pell bíborosnak a könyve. A témával foglalkoznak az inkább tomista irányultságú Nova et Vetera és a (többek között Joseph Ratzinger által alapított) Communio című folyóiratok különszámai is, ez utóbbi Quellet és Scola bíborosok cikkeivel.

A továbbiakban a Nova et Vetera cikkére támaszkodom, lényegében ezt ismertetem. Annak érdekében, hogy saját megjegyzéseim a folyóirat álláspontjától határozottan elkülönüljenek, ezeket szögletes zárójelbe teszem és dőlt betűkkel írom. A cikk először ismerteti Kasper bíboros (azóta könyvben is megjelent 1) álláspontját. Ezt követően szól azokról az alapelvekről, amelyek figyelembevétele nélkül nem lehet a témát tárgyalni. Két alapelvet emelünk ki, ezek szerint a szentségi házasság felbonthatatlan és a házasság nem csak egy belső, lelki intézmény, hanem lényege szerint nyilvános. Ezt követően a cikk részletesen elemzi Kasper bíboros javaslatait az “ujraházasodottak” áldozásával és a házasság semmiségét megállapító eljárással kapcsolatban. Befejezésül a cikk a lehetséges “pozitív” javaslat elemeit ismerteti.

Kasper bíboros javaslatai

Kasper bíboros javaslatai nemcsak a az “újraházasodottak” áldozásával kapcsolatosak. Az első javaslat arra vonatkozik, amikor “a szentség által jelzett misztériumban” a házasságot kötők nem hisznek. Minthogy ezt a hitet Kasper bíboros a házasság nélkülözhetetlen feltételének tekinti, szerinte ennek hiánya esetén nem jön létre érvényes házasság. A javaslat arra vonatkozik, hogy a házasságok semmiségével kapcsolatos jogi eljárásokat cseréljék le lelkipásztori szempontból megfelelőbb és “lelkibb” eljárásokra. Esetleg az ilyen eljárások lefolytatását a püspök arra alkalmas, lelkipásztori tapasztalattal rendelkező papokra bízhatja.

A második javaslat arra az esetre vonatkozik, amikor az “újraházasodottat” továbbra is érvényes, régebbi házasság köti és ennek ellenére él egy második “polgári” házasságban. Számukra XVI. Benedek pápa a “lelki” áldozást javasolja, ez pedig Kasper bíboros szerint arra utal, hogy jelenlegi életük nem mond ellen Krisztus törvényeinek. Ezért a javaslat szerint bizonyos feltételek teljesülése esetén lehetővé kell tenni az “újraházasodottak áldozását”. Ezek a feltételek:

  • az elvált “újraházasodott” valóban fájlalja, hogy első házassága zátonyra futott,
  • az első házassággal kapcsolatos kötelezettségei rendeződtek,
  • a második, polgári házasságból való kilépés gyakorlatilag lehetetlen,
  • a második, polgári házasságban élő mindent megtesz azért, hogy polgári házasságát a hitben élje meg, és az ebből a házasságból származó gyermekeit a hitben nevelje fel,
  • erős vágyat érez a szentségek vétele iránt, ezeket olyan erőforrásoknak tekinti, amelyek sajátos helyzetében segítenek.

[Kasper bíboros álláspontjának további megismerését segíti a Vatican Insider-nek adott interjúja. Ebben hangzik el a következő vitatható mondat: "Isten nem engedi, hogy bárki is elbukjon, Isten irgalmas és azoknak, akik meg akarnak térni, új esélyt ad". A mondat első fele ellentmondásban van a második felével, amelyben a megtérés szándéka szükségesnek mutatkozik. Isten ugyanis a tényleges megtérés hiányában megengedi a bűnös bukását. Kasper bíboros szerint különbséget kell tenni a tanítás és az egyházfegyelem, a pasztorális gyakorlat között. Azt jelenti ez, hogy ezek így egymással szembeállíthatóvá válnak és ezáltal a pasztorális gyakorlat és a tanítás közti konzisztencia sérülhet?  Ha ez így van, akkor valójában nem kell feladni a házasság felbonthatóságának krisztusi tanítását, mindössze csak arról van szó, hogy a pasztorális gyakorlatban ezt nem kell teljesen figyelembevenni. Valójában azonban a tanítás és a gyakorlat közötti helyes relációt az "alkalmazás" szó fejezi ki. Kasper bíboros ebben az interjúban is említi, hogy az "Egyház tanítása nem zárt rendszer". Ebben a kijelentésben is tükröződik az "analitikus" skolasztikus módszer hiánya. Amikor a "zárt" szót használjuk, akkor körül kellene írni, hogy a sokjelentésű, átvitt értelemben használt szó mely jelentései helyesek és mely jelentései nem helyesek az adott környezetben. Az Egyház tanítása zárt rendszer abban az értelemben, hogy a hitletéteménnyel ellentétes kijelentések nem egyeztethetőek össze ezzel.]

A keresztény házassággal kapcsolatos alapelvek

A házasság felbonthatatlansága a katolikusok számára nyilvánvaló tény. Jézus Krisztus a természetes házasságot a szentség szintjére emelte. A szentségi házasság Jézus és Egyháza közti kapcsolatot jeleníti meg: “«Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.» Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5, 31-32). Jézus a házasságot felbonthatatlannak jelentette ki: “Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör” (Mk 10, 11-12). [A fenti kijelentések annyira nyilvánvalóak, hogy ezeket közvetlenül senki sem vonja kétségbe. Amiről szó van, az olyan gyakorlat bevezetésére tett kísérlet, amely nem konzisztens ezekkel a kijelentésekkel. A tan és a pasztorális gyakorlat között különbség van – mondják.]

Fontos hangsúlyozni a házasság nyilvános jellegét is, szemben azzal az állásponttal, amely szerint ezt csak belső lelkiismereti ügynek kell tekinteni. A nyilvános jellegnek a házasság semmisségének megállapításával kapcsolatos eljárásokban van szerepe. Nem lehet ezt az eljárást valamilyen, csak belső, csak a lelkiismeretet érintő fórumra korlátozni. A házasság nyilvánosnak tekinthető három szempontból: (1) az a házassági szövetség, szerződés, amely a szentség rangjára emelődik, nyilvános szerződés; (2) a házasság a közjót szolgálja a gyermekek születése és felnevelése által; (3) a szentség nyilvános jele Jézus Krisztus Egyháza iránti szeretetének és hűségének.

A következő bejegyzés a témát Kasper bíboros javaslatainak részletesebb elemzésével folytatja az említett cikk alapján.

Jegyzetek:

  1. Walter Kasper: The Gospel of the Familiy(New York: Paulist Press 2014) ↩

A modern teológus egyik kísértése

Szerző: matthaios Kategória: jegyzet 39 hozzászólás

A püspöki szinódus rendkívüli ülést tart októberben. A szinódus témája a család lesz. Az interneten egyre többet lehet olvasni a szinódusnak nem egyetlen, de legtöbb vitát kiváltó témájáról, az elvált, de ismét valamilyen élettársi viszonyban élők áldozásának lehetőségéről. A Magyar Kurír szinte egymás alatt közli Pell bíboros álláspontját és Kasper bíboros híres februári beszédének elemzését Szabó Ferenc jezsuita atya tollából. Pell bíboros az Egyház tanításának megfelelően kijelenti: „Úgy nem tudjuk megőrizni a házasság felbonthatatlanságát, ha megengedjük, hogy az újraházasodottak is magukhoz vegyék az Eucharisztiát.”

Egy régebbi – szatirikus hozzáállása miatt már többször bírált – bejegyzés foglalkozott egyes modern teológusok és az ellentmondás elvének viszonyával. Azt hiszem, a Kasper bíboros álláspontját védő írás jó illusztráció ehhez a bejegyzéshez. Idézem az elemzés záró sorait:

Láthatjuk, hogy a német teológus főpásztor javaslata egyaránt elkerüli a rigorizmust, a túlzott szigort és a laxizmust, a túlságos engedékenységet. Walter Kasper bíboros nem akar elébe vágni a szinódusi munkáknak és a pápai döntésnek, csak emlékeztetni kívánta az egész egyházat Isten mindig felajánlott irgalmasságára.

Ehhez azt tenném hozzá, hogy a rigorizmus és laxizmus elkerülése az ellentmondás elvének feladásával sikerült. Ebben az esetben viszont egyszerre tekinthetünk valamit igaznak és tévesnek, egyszerre tekinthetjük a házasságot felbonthatónak és felbonthatatlannak, a házasságon kívüli szexuális életet bűnnek és nem bűnnek. A “bölcsek köve” tehát az ellentmondás elvének a feladása. Az ellentmondás elve a létezésnek azt az alapvető tulajdonságát ragadja meg, amely szerint egyszerre valami (ugyanabból a szempontból) nem lehet létező és nem létező. Ebben tehát a létezés és a nem-létezés (a semmi) közti alapvető különbségről van szó. Ennek az elvnek logikai megfogalmazása szerint egy állítás ugyanarról a dologról, ugyanabból a szempontból egyszerre nem lehet igaz is, meg téves is. Ennek az alapelvnek a használata értelmünkben készségként van meg, amely készség azonnal működésbe lép, mihelyt értelmünk kapcsolatba kerül a létezéssel a megismerés folyamán.

Vessünk egy pillantást a Kasper bíboros által javasolt megoldás pontokba szedett állomásaira:

1. Az elvált felek ismerjék el felelősségüket az első házasság felbomlásában;

2. A válás az igazságosság szellemében történjék az elvált (elhagyott) fél és a született gyermek(ek) tekintetében;

3. Világosan bizonyítani kell, hogy már lehetetlen lemondani az új féllel való kapcsolatról, mert például már gyermekük született;

4. Az elvált hívő fél új házasságában keresztény házaséletet akar folytatni az evangélium szellemében;

5. Számára a szentségekhez való járulás nem formaság lesz, hanem életbe vágó jelentőséggel bír.

Már az első pont lehetetlent kíván: “az elvált felek ismerjék el felelősségüket az első házasság felbomlásában”, a keresztény házasság ugyanis nem képes felbomlani, mert ez felbonthatatlan. Az “első” házasság csak valamelyik fél halálával szűnhet meg, bomolhat fel. Ebből következően, a második pont alaptalanul beszél “igazságosság szellemében történő” válásról. A harmadik pontban említett “világos bizonyítás” azt bizonyítja, hogy a házasságtörés immár állandó állapottá vált, amelynek megszüntetését már elképzelni sem lehet. A negyedik pont hemzseg az ellentmondásoktól: “új házasságról” és “keresztény házaséletről” beszél házasságtörés helyett. Ilyen körülmények között az ötödik pontban említett szentségekhez járulásról valóban szó sem lehet, kivéve őszinte bánat esetén a gyónás szentségét. A fenti szöveg is tükrözi, hogy a pontok szerzője (François-Xavier Amherdt, aki a lelkipásztori teológia professzora a fribourg-i Egyetemen) valójában már eleve felbonthatónak gondolja a felbonthatatlan keresztény házasságot, hiszen “új házasságról”, “keresztény házaséletről” beszél. A szerző a házasság szót megkülönböztetés nélkül használja a Jézus és az Egyház egységét megjelenítő szentségi házasságra és a lényegében állapotszerű házasságtörést megvalósító második kapcsolatra. A következő kérdés is elhangzik a szövegben:

Ha a szentségi feloldozás lehetséges a gyilkos számára, aki megbánta bűnét, miért kellene megtagadni az irgalmasságot a bűnbánó házasságtörőtől?

A kérdés tényleg megdöbbentő, mert azt sugallja, hogy katolikus teológusok nem tudják, hogy az őszinte bánatnak elengedhetetlen kelléke a bűn elkerülésének komoly szándéka. Mit ér az éppen a következő gyilkosságra készülő bérgyilkos bánata?

Nem tűnik kegyetlennek, irgalmatlannak az Egyház álláspontja ezekben a kérdésben? Pell bíboros a következőket mondja:

A katolikus egyház tanítása kimondja, hogy azok, akik az előző egyházi házasságuk érvénytelenítése nélkül kötöttek újra polgári házasságot, csak abban az esetben járulhatnak szentáldozáshoz, ha új partnerükkel „fivérként és nővérként”, a szexuális együttléttől tartózkodva élnek együtt.

Reális ez az álláspont? Nem kívánja-e ez a hősiesség csak szentektől elvárható magas fokát? Ráadásul nem is csak egy emberről van szó. Nehéz kérdések ezek. A kérdésekre adott válasz nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a házasság szentsége által a házasok megkapják mindazt a segítő kegyelmet, amely életállapotukhoz szükséges. (Hasonló a helyzet az egyházi rend szentségével és a szerzetesi fogadalmakkal kapcsolatban is. Ez utóbbi esetében a kegyelem nem a szentségi jelek közvetítésével adódik meg, mert a szerzetesi állapot már itt a földön az Istenhez kapcsolódásnak arra a közvetlenségére utal, amelyben majd a maga teljességében az üdvözülteknek lesz részük.) Azok a döntések tehát, amelyek a házasságban való élet megromlásához vezetnek, ezt a kegyelmet utasítják vissza, veszítik el. Az új kapcsolat, amelyből még gyermekek is születhetnek, emberileg nézve szinte visszafordíthatatlanná teszi ezt az állapotot. Ez az állapot azonban bűnös állapot. Ez az állapot nem azért bűnös, mert az Egyház ezt ilyennek mondja, hanem éppen azért mondja az Egyház ezt ilyennek, mert ez objektíve bűnös állapot. Ebből következik, hogy az Egyház nem jelentheti ki azt, hogy ez nem bűnös állapot. Mi tehát a megoldás? A bűnös állapotban lévő embernek az állapotból való szabadulásra irányuló őszinte és komoly vágya, törekvése szinte “vonzhatja” (de ki nem érdemelheti) Isten kegyelmét, amely a helyzet változásával, az idő haladtával meghozhatja a teljes megtérés kegyelmét. Ha azonban ehelyett ezen állapotnak valamilyen “legalizálása” történne meg, akkor az állapotból való kikerülés öszinte és komoly vágya meggyengülne vagy meg is szünne. A “második házasságban” élők áldozásának olyan engedélyezése, amelynek nem feltétele a bűnös állapot megszüntetésére irányuló komoly törekvés (amely nélkül lehetetlen az érvényes gyónás és a megszentelő kegyelem visszanyerése) ilyen “legalizálást” jelentene.

Miért élvezhet a teológia “modern” tudományának művelője mentességet az ellentmondás elvének használata alól, jóllehet ez világi tudományok területén dolgozó kollégái számára elengedhetetlen? Talán azért, mert tudományának tárgya az az Isten, akiről, akinek tetteiről csak az emberi tudás fogalmaival, csak az emberi tapasztalatok nyelvén beszélhetünk? Ezek a fogalmak, ez a nyelv pedig szükségszerűen elégtelenek Isten valóságának a teljes megragadásához. Egyszerre beszélünk például Isten irgalmasságáról és igazságosságáról, ezek a tulajdonságok viszont tapasztalataink alapján ellentétesek lehetnek. Nicolaus Cusanus Istenről mint az ellentétek egybeeséséről (coincidentia oppositorum) beszélt. Egy régebbi bejegyzés arról szólt, hogy Istennel kapcsolatban fogalmainkat, szavainkat nem használhatjuk teljesen abban az értelemben, ahogyan ezeket a teremtett világ dolgaira alkalmazzuk. A katolikus teológia azonban nem adhatja fel az ellentmondás elvét, hiszen a teológia éppen arra törekszik, hogy megvilágítsa azt, hogy az Istenre, Isten tetteire alkalmazott fogalmak szavak, teremtettségből adódó ellentmondásai hogyan oldódnak fel Istenben, anélkül, hogy le kellene mondani az ellentmondás elvéről. Így például a Szentháromsággal kapcsolatos hittételek kijelölik mi az egy és mi a három Istenben. Hasonlóan jár el a skolasztikus filozófia is, amikor a tapasztalható egységet és sokaságot, változást és állandóságot nem valamilyen dialektikus “ellentétek harcának” fogja fel, hanem ezeknek a teremtett világ létezőiben megismerhető, egymástól metafizikailag (de valóságosan) különböző összetevőit felelteti meg. Ez a készség sajnos a modern teológia egyes művelőinél fogyatkozóban van.

A keresztények egysége

Szerző: matthaios Kategória: ökumenikus mozgalom,teológia Hozzászólás

Jézus nem sokkal halála előtt imádkozott követői egységéért (Jn 17, 20-23). Ha megnézzük a kereszténység 2000 éves történetét, azt látjuk, hogy az egység már szinte az induláskor veszélyeztetve volt. Szent Pálnak már ezt kellett kellett írnia: “De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1, 8). Az eretnekségek története az egyháztörténelem kihagyhatatlan része. Már az efezusi zsinatot (431) követte a máig fennmaradó nesztoriánus közösségek kiválása. Ezt követték a monofizita egyházak. Napjainkra már szinte megszámlálhatatlanul sok keresztény felekezet létezik. Ezek a tények arra mutatnak rá, hogy a kereszténység mai (és régebbi) állapota botrányosan szemben áll Jézus imájának kérésével: “úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. Lehetne az egység felfogását a Szent Ágostonnak tulajdonított  (de ismereteim Szent Ágostonnál meg nem található) mondás szerint értelmezni: “a lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenekelőtt szeretet”.  Ha ebből a kijelentésből indulunk ki, akkor elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy melyek a lényeges dolgok. Valószínű, hogy a lényeges dolgok körét az egyes felekezetek eltérő módon határozzák meg.

A következőkben az egység kérdését először más oldalról próbáljuk megközelíteni. Jézus imájában a keresztények egységét az Atya és közte lévő egységhez hasonlítja: “Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk”. Jézus és az Atya közti egység a létező legszorosabb, a teremtett világunkban meg nem található lényegi egység. Jézus követőinek egysége ebben az egységben való részesedés. Jézus követői egységének az alapja a követők egysége Jézussal. Ez által valósul meg az egység az Atyával a Szentlélekben. (Fontos megjegyezni, hogy ez a részesedés csak analóg értelemben részesedés. Ez a részesedés nem azt jelenti, hogy valaki valamilyen nagyságból úgy részesedik, ahogyan például a kis részvényes részesedik a cég vagyonából a nagy részvényesek mellett. Az analógia nem valamilyen azonosságon alapuló egységre utal, de az általa jelzett hasonlóság mégis valóságos.)  A fentiekből következik, hogy a keresztények egysége nem lehet csupán a keresztények cselekedeteinek, viselkedésének az eredménye, ez Isten ajándéka, kegyelme. Az egység megvalósulását ezért különlegesen is tulajdonítják a Szentléleknek, aki az Atya és a Fiú egységének isteni személyként való megnyilvánulása, gyümölcse. Ezért ez az egység meghalad minden más, emberek közt lehetséges egységet, ez az egység túllép a földi életen, ez az egység a “szentek egysége”. Jézus imája így egy olyan valóságra utal, amely Isten adományaként már jelen van, mégis ezt a valóságot, adományt be és el kell fogadni.

Az egység mint Isten ajándéka elpusztíthatatlan, meg nem hiúsítható. Ugyanakkor ez a keresztények számára feladat, hiszen Isten minden természetfölötti ajándékával kapcsolatban szükséges a befogadás. Ezért imádkozott Jézus nemcsak az apostolokért, hanem “azokért is, akik a szavukra hinni fognak”. Az egységet megbontó ugyan nem tudja megszüntetni ezt az egységet, de magát és követőit ki tudja vonni ez alól. Amint láttuk, az egység megbontásának a kísértése kezdetektől fogva  jelen volt és ma is jelen van. Mint minden kísértés, ez is a jóság látszatát öltheti magára. A középkor végén, az újkor elején – de néha talán ma is – az ember méltán lehetett/lehet elégedetlen az Egyház állapotával, az egyháziak viselt dolgaival. Ilyen alkalmakkor különösen felerősödik az egység megbontásának a kísértése.

Az előzőekben arról az egységről volt szó, amely Isten ajándéka. Ha azonban ennek az egységnek a befogadásáról van szó, a mai kereszténység szomorú képet mutat. 2000 év különböző szakadásainak az örökösei olyan keresztények, akiket már évszázadok választanak el a szakadás eseményétől és akik sokszor maguk is felismerik ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, botrányos voltát. A helyzet felszámolására vagy legalábbis enyhítésére indultak meg a különböző ökumenikus mozgalmak, amelyekkel szemben a Katolikus Egyház kezdetben tartózkodó volt, éppen az előző bejegyzésben említett okok miatt. A 2.Vatikáni Zsinat után a Katolikus Egyház is intenzívebben bekapcsolódott ezekbe a mozgalmakba. Azt hiszem, ezen a téren a kezdeti lelkesedés és gesztusok korszakán túl vagyunk. Az ökumenikus párbeszédben valószínűleg legmesszebbre a katolikusok mentek, néha már szinte átlépve azokat a határokat is, amelyeknek más felekezetek még a közelébe sem jártak. Az egység visszaállításának nagy reményét azonban egyre inkább a praktikus kapcsolatok váltják fel. Kialakult egy “protokoll”, amely szerint például a felekezetek ünnepi eseményeire meg kell hívni egymás képviselőit, akik a díszvendégek sorában foglalnak helyet, közösen áldják meg a stadionokat, emlékműveket stb. De említhetnénk még a különböző “kerekasztal” beszélgetéseket is, amelyekben a különböző felekezetek képviselői vesznek részt, hangsúlyozva azt, ami közös és kínosan kerülve mindent, amiben a vélemények különböznek. Az utolsó pár évtized az ökumenikus mozgalmak újabb válságát hozta. Ennek a válságnak az oka a nyugat-európai, észak-amerikai egyházakban a női papság, püspökség bevezetése. Emellett ezek az egyházak sokat feladtak eredeti erkölcsi tanításaikból például a homoszexualitással kapcsolatban. Így a felekezetek közti különbségek még tovább nőttek, ezt elsősorban az ortodoxiával való kapcsolat sínylette meg.

Alaposan belegondolva lehetetlennek tűnik, hogy Jézus az egység kérdésében magára hagyta volna követőit, akik így az évszázadokon keresztül tévelyegtek egészen mostanáig, az ökumenikus felismerések koráig. A keresztények egységének kezdettől fogva léteztek látható, szervezeti formái. Ezek az intézmények az egysége jelei, közösségi megnyilvánulásai, hiszen az ember nem magában álló, angyali lény, a közösségi beágyazódás számára nélkülözhetetlen. Amikor egységről beszélünk, akkor nemcsak térbeli, földrajzi egységről van szó, amely szerint a világon bárhol élő keresztények egységben vannak egymással. Időbeli egységről is szó van, amely szerint az apostolok egyháza ugyanaz, mint a ma Egyháza. A keresztények egysége intézményként nem nélkülözheti a hierarchikus elemeket, mert ez az egység nem tulajdonítható kizárólagosan az ember tevékenysége, az emberek közt megvalósuló demokrácia eredményének. Ez a hierarchia nem a földi hatalom gyakorlásának, hanem az egységnek a jele és eszköze. Az időben, a történelemben megvalósuló egység jele a hierarchia apostoli időkig visszavezethető folytonossága. Az apostoli folytonosság olyan kincs, amelyet a római és a keleti egyházak megszakítás nélkül őriznek. Ez a feltétele a püspökség és papság érvényes továbbadásának. Hitünk szerint Jézus Krisztus Egyházának egységéhez az apostoli folytonosság mellett szükséges jele a péteri szolgálat folytonossága is, amely a történelem viszontagságai ellenére, mindmáig a római püspökség folyamatosságában valósul meg. Az a katolikus, aki abban reménykedik, hogy ezek csak olyan történelmi örökségek, amelyektől az Egyház a jövőben meg fog szabadulni, saját magát (és ökumenikus partnereit) csapja be.

Mikorra várható a keresztények teljes egysége? Nem tudjuk. Lehet, hogy ez csak a végső időkben fog megvalósulni. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó Vlagyimir Szolovjov “Az Antikrisztus története” című elbeszélése. Mivel járulhatunk hozzá az egységhez? Mindenekelőtt az imádsággal, bekapcsolódva Jézus imájába. A Jézus által az Atyától kért egység ellen van a felekezetek közötti gyűlölködés. Fontos része az egységre való törekvésnek az objektív, különbségeket nem a “szőnyeg alá söprő” teológiai párbeszéd, amely lehetőséget ad a különböző teológiai fogalmak tartalmának a megismerésére. Ez különösen a katolikusoknak fontos, mert az előitéletek jelentős része éppen a katolikusokat sújtja. Joggal jegyezte meg Fulton J. Sheen amerikai püspök (1895-1979, boldoggáavatásáról szó van): „A világon alig van száz ember, aki tényleg utálja a Katolikus Egyházat, de milliónyian azok, akik azt utálják, amit a Katolikus Egyháznak vélnek” 1.

A szakadások bűnök következményei, az egység visszaállítása viszont Isten megbocsátó kegyelmének az eredménye lesz, amely bőségében még a bűnök által okozott sebek  gyógyítását is tartalmazhatja. Isten megbocsátását, gyógyító tevékenységét azonban az ember közreműködésének kell kísérnie. Ez a közreműködés leginkább az imádságban, az objektivitásra, igazságra törekvő teológiai párbeszédben és a szeretet cselekedeteiben valósulhat meg.

Jegyzetek:

  1. Az idézetet a Lábjegyzetek című blogon találtam. ↩

Néhány gondolat az ökumenizmusról

Szerző: matthaios Kategória: ökumenikus mozgalom,teológia 2 hozzászólás

Egy másik fórumon több alkalommal felmerült az ökumenikus mozgalom kérdése. A fórumon a témákkal kapcsolatos hozzászólások tartalmát a Facebook által biztosított keretek korlátozzák, ezért néha a témákhoz egy teljes blog-bejegyzés keretében célszerű hozzászólni. Úgy látom, hogy ezen cél érdekében nem érdemes egy új blogot létrehoznom, ezért ezt, a már meglévő blogot használom időnként erre a célra is. Most nem is a kiinduló bejegyzésről lenne szó (ezzel egy rövid hozzászólás keretében foglalkoztam), hanem egy erre írt válasz-bejegyzésről.

Egészen nyilvánvaló megjegyzéssel kezdeném: a számtalan keresztény felekezet léte nem Isten akarata. Ez a fájdalmas tény az ember bűnének következménye. A “bűn” szót nem kizárólagosan az elszakadókra használom, mert a szakadások okai között az elszakadottak és a megmaradottak bűnei is ott vannak. Ezt a tény lehetetlen nem tudomásul venni. Ugyanakkor a szakadásnak a legigazibb oka mégis az elszakadók bűne, mert ők úgy gondolták, hogy náluk van a “bölcsek köve” az Egyházzal szemben és így formálisan ők követték el a bűnt az Egyház egysége ellen. Ez a bűn azonban semmiképpen sem jóhiszemű követőik személyes bűne. Egyébként az Egyház egysége elleni bűn kísértése sajnos jelen van a 2. Vatikáni Zsinat utáni katolikus egyházban is, de most nem erről szól a bejegyzés.

Az első kérdés, amelyet tisztáznunk kell az, hogy van-e olyan felekezet, amelynek kezében van a “bölcsek köve”. Ehhez azonban azt kellene körvonalazni, hogy mi is rejtőzhet ezen metaforikus kifejezés mögött. A “bölcsek köve” kifejezés érdekes módon kapcsolatban van az elsődleges anyag (materia prima), a blogon többször is említett (így például az ezt közvetlenül megelőző bejegyzésben is) fogalmával. Az alkimisták az elsődleges anyagot tévesen nem az anyagi létezők metafizikai, hanem fizikai összetevőjének gondolták és (mai szóval) ezotériával bőven keveredő laboratóriumi utasítások formájában leírt folyamat eredményeként akarták ebből a bölcsek kövét előállítani. A bölcsek kövének fontos tulajdonsága az alkimisták szerint, hogy ennek segítségével a közönséges anyag különböző “kedvező” tulajdonságokkal látható el, például arannyá alakítható vagy ennek segítségével az emberi élet meghosszabbítható. Így a bölcsek kövének megtalálása tulajdonképpen minden problémát megoldana.

Ha a továbbiakban is használni akarjuk a “bölcsek köve” metaforikus kifejezést, akkor különbséget kell tennünk a legfontosabb probléma és az összes többi probléma megoldására való képesség között. Általában azt lehet mondani, hogy a kereszténység birtokában van a “bölcsek” kövének a legfontosabb problémát, kérdést illetően. A legfontosabb az Istenhez való eljutás. Ennek a lehetősége a keresztények birtokában van Jézus Krisztus által. Ez a lehetőség Jézus Krisztus által nyílt meg ismét, Istenhez az út az Ő egyszülött Fián, Igéjén keresztül vezet. Az ezen az úton való járáshoz azonban szükséges az ember közreműködése is. Az ember közreműködése egyrészt vonatkozik az egyén törekvéseire is, de vonatkozhat arra is, hogy Jézus Krisztus emberi közösséget, Egyházat alapított, amely segíti az egyént a felé vezető úton, és az ember közösségi természetének megfelelően ez a közösség közösségi kifejeződése Jézus Krisztus szeretetének és az ember erre adott válaszának. Jézus Krisztus Egyháza szükségszerűen csak egy lehet és ebből a szakadások által sem lett több egyház.

A katolikus álláspontot ezzel kapcsolatban világosan tükrözi a 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciója, amelyet az alábbiakban idézek. Ezt az idézetet nem érvnek szánom nem-katolikus testvéreink számára, hanem csak arra a katolikus álláspontra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet semmilyen ökumenikus törekvés nem írhat felül. Ebben az álláspontban nem arról van szó, hogy ki-ki megválasztja a maga egyházát és ez a választás csak a “hogyan” kérdése. Az idézetben Jézus Krisztus egyetlen Egyházáról van szó.

Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk, s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre “az igazság oszlopának és erősségének” rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak (LG 8).

A fentieknek megfelelően a “hogyan” kérdése, így Isten imádásának és a liturgiának katolikus értelmezése is lényegesen különbözhet a nem-katolikus értelmezésektől. A liturgia jóval nagyobb szerepet játszik a katolikus (és az ortodox) felfogás szerint, mint amilyenre a 168:2 arány utalna. A katolikus (és ortodox) szerzetesek esetében ez az arány jóval magasabb, így például ma élő karthauzi szerzetesek napját nagyrészt az imádság tölti ki, amelynek ráadásul jelentős része szóbeli. Tulajdonképpen a zsolozsmára lehet hivatkozni, amely imaóráival átszövi az egész napot.  A lényeg azonban az, és ez már minden katolikus esetében érvényes, hogy az Egyház liturgiájának a forrása és központja az Eucharisztia áldozata, a mise. Ezzel kapcsolatban a katolikus és ortodox álláspont szinte azonos, a protestáns álláspont pedig (jóllehet ez sem egységes) lényegesen eltér.

Ha egy katolikus bemegy egy katolikus templomba, akkor az örökmécses (néha alig észrevehető) fényét keresi és ha ezt megtalálja, térdet hajt a tabernákulumban jelenlévő Jézus előtt. A transszubsztanciációt nem valló protestáns ezt joggal tekintheti bálványimádásnak, hiszen ennek összes “kelléke” szerinte megvan: egy teremtményt, egy darabka kenyeret Istennek kijáró tiszteletben részesítenek. A transszubsztanciáció dogmáját valló katolikus 1 azonban következetesen jár el. Az átváltoztatás szavainak hatására a kenyér és bor színei alatt jelen lesz a föltámadt Jézus teste és vére. Az élő test jelenlététől azonban elválaszthatatlan a személy jelenléte, Jézusról viszont a személyi egység (legtöbb protestáns felekezet által is elfogadott) dogmája szerint joggal állítható, hogy ő Isten. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a katolikusok az Úrvacsorát üres szertartásnak tekintenék. Ez emlékezés Jézusra, az utolsó vacsorára, de a két felfogás között lényeges, áthidalhatatlan különbség van.

Befejezésül még pár szót a jelenlegi “ökumenikus gyakorlatról”. A TV híradóit nézve nem ritkán látunk olyan jeleneteket, amelyekben valamely, állam vagy kormány által felavatandó intézmény, emlékmű felavatásánál ott van két-három felekezet képviselője liturgikus ruházatot viselve. A külső szemlélőnek erről szerintem az a benyomása támadhat, hogy itt valami olyasmiről van szó, aminek része az állam, a különböző keresztény felekezetek és ezek között csak valamilyen külsődleges, szervezeti jellegű különbség van, ki-ki ragaszkodik a megszokott szerepéhez, ruházatához (ehhez legkevésbé a katolikusok). Ez a benyomás azonban a kereszténység súlyát, jelentőségét csökkentheti a nem keresztény néző szemszögéből.

Ezzel kapcsolatban megemlítenék egy másik, fentiekhez nem szorosan kapcsolodó gyakorlatot is. Eszerint például egy tanévnyító misén, istentiszteleten az igehirdetésre kijelölt liturgikus helyet egy miniszter, államtitkár (esetleg más felekezetből) foglalja el és a szertartás alatt beszédet mond. Nem hiszem, hogy bármelyik apostoli királyunk ezt tette volna.

Jegyzetek:

  1. Az ortodoxoknak a dogma ellen nem annyira tartalmi, mint inkább formai kifogásaik vannak. Így például szerintük ezt nem általuk is elfogadott egyetemes zsinat mondta ki vagy a katolikusok a szubsztancia “pogány” filozófiából vett fogalmát használják a hit dogmájának kifejezésére ↩