Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az áteredő bűn következtében az emberi természet sebet kapott, azaz rosszabb állapotba került, mint a tiszta természet állapotában lett volna. Ezt a tényt a teológia a kegyelemtan oldaláról is megvilágítja, amikor azzal foglalkozik, hogy mire képes az ember kegyelem nélkül. Meg kell azonban különböztetnünk az áteredő bűn lényegét a természetet megsebző hatásától. Az áteredő bűn lényege a természetfeletti hivatás, az üdvösség elvesztése, a megszentelő kegyelem hiánya. Az emberi természet nem képes (még “tiszta” állapotában sem) kegyelem nélkül ebbe az állapotba jutni és ebben az állapotban megmaradni. Azt is vizsgálhatjuk azonban, hogy képes-e a megsebzett emberi természet kegyelem nélkül egyáltalán valami jót tenni. Az előző bejegyzés megállapítása szerint a válasz igenlő: még a megsebzett természet is képes bizonyos igazságok felismerésére, bizonyos jó cselekedetek megtételére. Reinhard Hütter ¹ a témával kapcsolatban Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki a kegyelem nélküli emberi törekvések jóra irányultságának vizsgálata közben megkülönbözteti az általános jót, a végső célt a közvetett, részleges jótól, a közbenső céltól. Míg a végső cél, Isten színről-színre látásának elérése lehetetlen a szeretet isteni erénye nélkül, addig bizonyos részleges javak eléréséhez nem feltétlenül szükséges a kegyelem. Önmagában azonban a részleges jó tökéletlen, tökéletessé csak a teljes jóra, a végső célra irányultságában válhat. Ha nincs ilyen irányultsága, sőt ettől az iránytól elvezet, akkor nem valóságos jóról, hanem csak látszólagos jóról van szó.

A fentiek alapján azt lehet mondani, hogy az emberi természet társas vonatkozásai miatt létrejöhetnek olyan társas szerveződések, amelyekhez nem kell feltétlenül kegyelem, amelyek csak a megsebzett emberi természet alapján állnak. Az ember ebben az állapotában is képes a természetes erkölcsi törvény felismerésére, amelynek ismerete nem tételezi fel a kinyilatkoztatást. Ez a megközelítés hatással volt az európai történelemre. Az európai civilizáció szélsőséges szekularizációja, az emberi szabadság abszolutizálása mégsem Szent Tamás tanításának következménye. Ennek gyökereit inkább a késő középkorban elterjedt nominalizmusban kell keresni. Szent Tamás gondolkodásában a szabadság az emberi természet egyik képessége, amely képesség föltételezi az értelemnek és akaratnak működését. Általánosabban, Szent Tamás szerint az isteni akarat megmutatkozik a teremtett dolgok, mindenekelőtt az értelmes teremtmény természetében, boldogság utáni vágyában, képességeiben. Ezzel szemben a nominalizmus – amelynek legjelentősebb képviselője William Ockham (1285-1347) volt – csak individuumokat ismer, a természetre utaló általános fogalmak szerinte nem többek mint nevek. Ezért a nominalizmus szerint Isten és a világ, Isten és a teremtmények viszonya Isten akaratának pozítív, értelmileg megfoghatatlan, elemezhetetlen megnyílvánulása. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a “miért” kérdésekre az egyetlen lehetséges nominalista válasz az, hogy Isten így akarja. Ez a válasz azonban csak akkor helyes, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az isteni akarat a teremtés – értelemmel is megközelíthető –  rendjében is megnyílvánul, ezért a “miért” kérdésre sokszor közelebbi, természetet figyelembe vevő válaszok is adhatóak, amelyek nem zárják ki az Isten akaratára utaló választ. A nominalista megközelítésben az emberi szabadság már nem az emberi természet képessége, amely az értelemre és akaratra épül, hanem a szinte légüres térben álló “libertas indifferentiae”,  önmagában álló, teljesen autonom szabad választás. Ez a természettől, körülményektől elszakított, abszolúttá vált emberi szabadság található meg a modern szekularizáció és szélsőséges liberalizmus ideológiáiban. (A nominalizmus erkölcstani értékeléséről Servais Pinckaers OP ír könyvében ².)

Szent Tamás azonban figyelmeztet, hogy a részleges jó önmagában véve tökéletlen, a végső jóra, Istenre való vonatkozás elvétele után már csak látszólagosan jó. A megsebzett emberi természet hajlamos arra, hogy a részleges jót elszakítsa ettől a vonatkozásától. Ezért történik meg sokszor, hogy szépen induló, felemelkedő emberi kezdeményezések végül a rosszra hajló, megsebzett emberi természet gyengesége miatt torzóvá válnak és a kitűzött, eredetileg jó cél ellenkezőjét adják eredményül. Ezt a közelmúlt történelme sokszorosan tanúsíthatja: például  a totalitárius rendszerekkel szemben igazi és jó alternatívát kínáló szociális piacgazdaság átalakult egy olyan globális rendszerré, amelyet már teljes egészében a nyers profit vezérel.

A közjót tehát leginkább az a közösség, állam, nemzetközi szervezet szolgálja, amely az emberek szabadságának biztosítása közben szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság akkor éri el igazi célját, ha a legfőbb jó, Isten felé irányít. A vallást, a vallás megnyilvánulásait a privát szférába száműző szekularizált állam vagy nemzetközi szervezet végső soron nem az emberek javát szolgálja. A transzcendens felé való, nyilvánosan vállalt nyitottság olyan alap, amelyre építeni lehet. Az Egyház pedig az emberi közösség számára akkor teszi a legnagyobb jót, ha a megváltás kegyelmének közvetítésével, tanításával gyógyítja az emberi  természet sebeit.

Az előző bejegyzésben azzal kezdtünk el foglalkozni, hogy hogyan érintette az áteredő bűn az emberi természetet. A kérdés megvitatásában az emberi természet metafizikai felépítéséből indultunk ki. Az első ember állapotában, az eredeti szentség és épség állapotában az “épség” azokra az adományokra utalt, amelyek a megszentelő kegyelmet kísérték. Ez az épség elsősorban azt jelentette, hogy a test-lélek összetettségből fakadó, erőfeszítéseket igénylő “feladatok”  megoldása alól az ember mentesült, az  érzéki szint  teljes, szellemi integrációja nem feladat, hanem adottság, ajándék volt.

Az ősbűn miatt azonban ez az ajándék is elveszett. A kérdés az, hogy ezzel rosszabb lett-e az emberi természet, vagy csak az történt, hogy valami olyantól fosztódott meg, amely eredetileg sem tartozott szükségszerűen hozzá, de maga a természet nem lett rosszabb. A természet teljes megromlását hirdető lutheri és kálvini tanítást a trienti és az 1.vatikáni zsinatok elítélték. Ugyanakkor a 2. orange-i zsinat (529) kijelentette Pelagius-szal szemben, hogy az Ádám vétke utáni állapot nyomorúságáról nem lehet azt mondani, hogy ez elkerülhetetlenül a természethez tartozik és ennek már Ádám is részese volt. Tehát Ádám vétke által a természet rosszabbá lett.  A teológusok szerint Ádám vétke nem rombolta le a természetet, de megsebezte ezt, és ez a seb nem tekinthető “felületi horzsolásnak”, hanem valódi seb.

Ha azt keressük, hogy ez a sérülés miben mutatkozik meg, akkor a seb helyéül elsősorban azt a területet kell megjelölnünk, amelyre leginkább vonatkoztak az eredeti épség ajándékai. Ez a terület az állatvilágból hozott érzéki ismeretek és vágyak integrációjának területe. Nem csak arról van szó, hogy ezen területnek erőfeszítések nélkül, ajándékba kapott integrációja elveszett, hanem arról, hogy a jelenlegi állapotban az integráció lényegesen nehezebb annál, mint amilyen a tiszta természet (natura pura) soha meg nem valósult állapotában lett volna.

A tomista alapelv szerint egy dolog képességei, cselekedetei, törekvései, céljai megfelelnek lényegének, hiszen ebből fakadnak. (Erre utal a tomista szállóige: “agere sequitur esse”, a cselekvés követi a lényeget.)  Az ember lényege az, hogy ő szellemi lelke, mint lényegadó forma által megformált anyag. Ebből következik, hogy az embernek hajlama van arra, hogy az érzéki megismerésre, érzéki vágyódásra vonatkozó képességeit, cselekedeteit szellemi személyiségébe integrálja. Általánosabban, az embernek hajlama van az erény gyakorlására, a jóra. Ez a hajlam erőfeszítések vállalására vezeti az embert, mert ezek szükségek az épség ajándékai hiányában. Ádám vétke által azonban ez a jóra való hajlam megfogyatkozott, akadályoztatva van, a rosszra való hajlam pedig megerősödött. Ádám vétke óta nehezebb az erényes élet, az ösztönök, szenvedélyek hajlamosabbak az autonómiára, lázadásra. Tehát a jóra való hajlam lényeges gyengüléséről van szó, azonban ez a hajlam teljesen nem tűnt el.

A jóra való hajlam gyengülésének gyökere Ádám bűnében van, de ez a személyes bűnök elkövetése által tovább gyengül. Minthogy emberi adottság az, hogy a megtett cselekedetek növelik a hajlamot hasonló cselekedetek megtételére, a bűnös cselekedet következtében növekszik a hajlam további bűnök elkövetésére. Ezért a jó felé törekvés útjába akadályok kerülnek, a jót kizáró ellentétes pólus, a rossz felé növekszik a hajlam, a jó felé pedig csökken. Az Ádám utódai által felveendő emberi természet bűn utáni természet, a bűnre való hajlammal, jóllehet ezt a bűnt személyesen csak Ádám követte el. Ez a bűn azonban szaporodik az azóta elkövetett személyes bűnök által.

Azonban az Ádám bűne által ejtett seb ellenére sem tűnt el a jóra, értékre való hajlam: még ez a sebzett természet is képes a jóra, amit a “nemes pogányok” (például Gandhi) példája tanúsít. A természet nem teljes leromlásának ténye azért fontos, mert ez a természet továbbra is képes a gyógyulásra, a megváltás gyógyító ajándékainak a befogadására.

Az emberi természet képességei tehát nem szűntek meg, továbbra is működik az igazság megragadására képes értelem és a jó felé törekvő akarat. Így például lehetséges a tudomány. Az értelem gyöngülése azonban talán abban is megmutatkozik, hogy a szaktudományok művelése mellett néha  elhanyagolódik annak a “bölcsességnek” a keresése, amelybe a szaktudományoknak integrálódni kellene. Az interdiszciplinaritás szükségessége ma már szinte közhely, de még ez sem vezet ahhoz a látásmódhoz, amely megpróbálja az egészet nézni, az egész magyarázatát keresni. Ez a megállapítás talán még a teológiára is érvényes, de erről az egyik későbbi bejegyzésben lesz szó.

Reihard Hütter már hivatkozott könyve ¹ az áteredő bűnnel, az eredeti épség és a bukott természet állapotával azért foglalkozik, mert ez keretet ad a modernitással kapcsolatos politikai teológiai gondolatainak. A következő bejegyzésben a politikai teológiával (vagy inkább jelenlegi politikai irányzatok teológiai szempontból való rövid elemzésével) foglalkozunk és megpróbáljuk megvilágítani a tomizmus és a szekularizáció  kapcsolatát is.

Az ősbűn és az áteredő bűn témájához kapcsolódik az ember különböző állapotainak kérdése. A kérdésről a teológiai iskolák különböző álláspontokat alakítottak ki. Szokásomhoz híven az Aquinói Szent Tamást követő tomista álláspontot ismertetem. Az alábbiakban támaszkodom Reinhard Hütter könyvére ¹. Az egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az ember teremtésekor a megszentelő kegyelem és az eredeti épség állapotában volt. A bűnbeesés utáni állapotot az áteredő bűn és a bukott természet állapotának nevezik. A megváltás után a keresztség visszaadja a megszentelő kegyelmet, de az eredeti épséget nem. Beszélnek még a tiszta természet (natura pura) állapotáról is, amely állapotban ugyan az ember soha nem került, az állapot mégis érdekes abból a szempontból, hogy mire képes az ember a természetfölötti szintre való emelés, a megszentelő kegyelem nélkül. A konkrét kérdés, amivel most foglalkozunk az, hogy a bukott természet állapota hogyan viszonylik (a soha meg nem valósult) tiszta természet állapotához, rosszabb lett ezáltal az emberi természet, és ha igen, miben mutatkozik meg ez. A megszentelő kegyelem esetében a helyzet világos, ez egyértelműen elveszett, az áteredő bűn lényegét sok teológus éppen ebben a veszteségben látja.

A kérdés vizsgálatában az ember „metafizikai” szerkezetéből indulunk ki. Egyik előző bejegyzés erről szólt. Az ember metafizikai szempontból összetett lény: két egymástól valósan különböző, de egymást feltételező metafizikai összetevő, princípium „eredője”. Az emberi lélek lényegadó formaként megformálja az anyagot, ez teszi emberré az anyagot. Ez a megformálás az ember teljes „vertikumára” vonatkozik, átjárja az emberi létezés különböző szintjeit, kezdve a fizikai-kémiai szinttől a vegetatív növényi és állati szinten keresztül a szellemi szintig. A meghatározó, a megformáló azonban a szellemi szint. Az emberi lélek anyagból le nem vezethető, szellemi létező, azonban ez a létezés az anyagot megformáló lényegadó forma létezéseként valósul meg. Ezért  a tomista álláspont szerint nem is beszélhetünk mereven elkülöníthető szintekről, inkább csak növényi, állati képességekről és működésekről, amelyek azonban az egész ember képességei, működései. Ezek a képességek, működések azonban nem egyenrangúak, hanem hierarchikus rendszert alkotnak, a hierarchia csúcsán az emberi lélek képességei, az értelem, akarat és ezek működései állnak. Az állati szint, amelyre az érzékelés jellemző, hasonló hierarchikus viszonyban áll a többi, nála alsóbb szinttel szemben. Az emberalatti, állati világban ez a szint a hierarchia csúcsát jelenti. A következőkben az állati szint és a szellemi szint együttműködését vizsgáljuk az ember esetében. Az állat érzéki megismerésére és érzéki vágyódására, az ezekből következő cselekedetekre jellemző a részlegesség, az esetlegesség, a konkrét tértől, időtől, helyzettől való elvonatkoztatás képességének hiánya. Ezzel szemben a szellemi megismerést már az általánosítás képessége, a szellemi akaratot pedig általános jóra való törekvés képessége jellemzi. Arról van szó, hogy itt olyasmi is megjelenik, amely ugyan az anyagi dolgokban van, de mégis több mint a puszta érzéki megismerés és vágyódás tárgya. A szellemi tevékenységek csúcsa az, amikor az ember eljut Istenhez, mint a dolgok teremtőjéhez és az akarat számára elérhető legfőbb jóhoz.

Az ember azonban ezekben a tevékenységeiben is kötődik az állati szinthez, minden ismerete az állati, érzéki megismerésből indul ki, akarata az „állati” testet mozgatja, életéhez szükségesek az állat számára szükséges érzéki javak felismerése és megszerzése. A másik szellemi létezőhöz, a másik emberez való eljutáshoz is nélkülözhetetlen az „állati szint”. Ez az állati szint azonban a hierarchia csúcsán álló szellemi képességek, tevékenységek miatt szellemi dimenziót nyer, tehát már nem tekinthető csak állati megnyilvánulásnak.

Az állatra jellemzőek az ösztönös mechanizmusok, automatizmusok, ezek az állat esetében a hierarchia csúcsát jelentik, tehát céljaik öncélként jelennek meg. Az ember esetében azonban nem itt van a hierarchia csúcsa. Az automatizmusok egy rész olyan igazi automatizmus, amelyekre a szellemi akaratnak nincs hatása. Ha a szemünket erős fény éri, pupillánk beszűkül akaratunktól függetlenül. Más esetekben nem ez a helyzet. Szükséges, hogy az “állati” mechanizmusok céljai ne az ember kizárólagos céljaiként jelenjenek meg, hanem magasabb rendű célok megvalósításához szükséges részcélokként. Nem arról van szó, hogy ezek az ösztönök, mechanizmusok eleve rossz ösztönök, mechanizmusok, hanem csak arról, hogy ezek nem kizárólagos és végső célokat valósítanak meg, ezek csak részcélok egy hierarchia keretében.  Ha ezek kizárólagos célként jelennek meg, akkor már jelen van a rossz. Az ösztönök, mechanizmusok integrálása, a szellemi képességek általi irányítása a tiszta természet állapotában feladat, amely az erények kialakításával, gyakorlásával valósítható meg.

Az első ember esetében azonban – Isten ajándéka következtében – ez nem így volt. Az állati szint különösebb gyakorlás és erőfeszítések nélkül is a szellemi képességek uralma alatt állt. Isten az ember számára természetfölötti célt tűzött ki, ehhez megadta a megszentelő kegyelmet: az ember nemcsak a teremtményeken keresztül közeledhetett Istenhez, hanem közvetlen viszonyban volt vele. Az ember szellemi képességei közvetlenül (jóllehet nem  teljes közvetlenséggel) irányultak Istenre, az állati szint pedig – teljes harmóniában ezzel – teljesen a szellemi képességek ellenőrzése alatt állt, a részcélok erőfeszítés nélkül olvadtak be abba a hierarchiában, amelynek a csúcsán a közvetlenül Isten felé törekvő emberi értelem és akarat volt.

Az emberi értelem szempontjából ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy birtokában volt az összes tudományoknak, például a fizikának. Ez talán inkább abban nyilvánult meg, hogy a teremtett világon keresztül is jobban látta a teremtő Istent, a világ áttetsző volt, az érzékelésre támaszkodó megismerés első lépésének, az érzékelésnek korlátai könnyen meghaladhatóak voltak. A széleskörű tételes tudás, tudományos ismeret helyett inkább valamilyen bölcsességről lehetett szó.

Az ősbűn következtében azonban a megszentelő kegyelemmel együtt ezek az adományok is elvesztek. A kérdés az, hogy ez a veszteség mit jelent: ennek következtében teljesen leromlott-e az emberi természet vagy pedig csak az történt, hogy elvesztek a természethez szoros értelemben nem tartozó dolgok, de a természetben semmi kár nem esett. A helyes álláspont a két szélsőség közt van, erről a következő bejegyzésben lesz szó.