Megtörtént volna-e a megváltás a bűn nélkül? Nem történt volna meg a megváltás a bűn nélkül? A kérdések nem az Isten által teremtett valóságos világra vonatkoznak, hanem lehetséges világokra. Aquinói Szent Tamás kijelenti, hogy Isten így is megteremthette volna a világot. De nem így teremtette meg, azt a világot teremtette meg, ahol élünk, ahol tény Ádám bűne és ennek Jézus Krisztus általi megváltása. A kettő közti oksági kapcsolat sokszorosan igazolható a kinyilatkoztatásból. Amikor azonban Boldog Duns Scotus fölteszi kérdését, már elhagyja a mi világunk üdvtörténeti tényeit.

Aztán Isten a második isteni személyben, az Igében teremtette a világot, az angyalokat, az embereket, a kegyelmi rendet, az üdvösséget. Ez a második isteni személy személyes tulajdonságainak a következménye, tehát ez a megtestesülés nélkül is így van. Ebből nem lehet a megtestesülés szükségszerűségére következtetni, ez megmarad Isten szabad tettének.

De türelmet kérnék, mint mondtam, mert tervezek egy új írást erről, ahol részletesebben lesz minderről szó.

Pedig egyszerű: a mennyország Krisztusban nyílt meg (úgy is mondhatnám: Krisztusban, Krisztus által jött létre), az anyag, a test, a halandó ember Krisztusban jutott el Isten örökkévaló, boldog életére. Ha az emberiség nem esik bűnbe, és Isten nem testesül meg, akkor az ember léte örökre beteljesületlen marad, és soha nem jut el arra, amire vágyik: Isten színről színre való látására, az Istennel való teljes egységre.

Az O felix culpa! (Ó, áldott vétek) húsvét éjszakai felkiáltás ezen a szinten elfogadhatatlan, mert a bűn sohasem szerencsés, a bűn sohasem állhat fényben, az mindig förtelmes lázadás, gyalázatos céltévesztés és középszerűség.

Nem a bűn váltotta ki az Atyaisten szívéből a megtestesülés gondolatát, hanem maga a szeretet, dicsőségének kinyilatkoztatása.
(Barsi Balázs OFM)

Úgy látom, hogy a vita, amelyről Aquinói Szent Tamás is megjegyzi, hogy elképzelhető lett volna olyan lehetséges világ is, amelyben Isten bűn nélkül is megtestesül, az évszázadok folyamán a ferencesek és a domonkosok között a rendi presztizs kérdésévé is vált. Boldog Duns Scotus-nak azt a hangsúlyozott álláspontját, hogy a megtestesült Ige mintegy a világ középpontja, senki nem utasítja el. Ugyanakkor az, hogy a megtestesülés megváltó megtestesülés, hogy Jézus Krisztus szenvedett és meghalt értünk, emberi létezését a megsemmisülésig alárendelte az Atyának a mi megváltásunk miatt, nagy erővel fejezi ki Isten irgalmasságát, irántunk való szeretetét. Tehát az a két tény, hogy a megtestesült Ige a világ középpontja és megváltó megtestesülése Isten irgalmasságának a legnagyobb kifejezése, nem szakítható el egymástól.

De folytatni szeretném még a témát, talán a két iskola közti egyéb, véleményem szerint alapvetőbb különbségekkel is szeretnék még foglalkozni. Talán erre is sor kerül egyszer.

A bizonyítás teljesen egyszerű: az Éden nem volt végleges állapot. Ha végleges állapot lett volna, akkor nem lett volna elrontható, nem lehetett volna kiesni belőle. Pontosan azért lehetett kiesni belőle, pontosan azért lehetett elrontani, mert nem volt végleges.

A végleges állapot Isten színről színre látása, a teljes egység Istennel, mely a mennyországban valósul meg.

A mennyországban azért nem áll fenn a bűnbeesés lehetősége, a mennyországot azért nem lehet elrontani, a mennyországból azért nem lehet kiesni, mert az üdvözült ember ismeri Istent. Ismeri, vagyis egész lényével szereti. Egész lényével szereti, vagyis ismeri. A sátán nem tud fogást találni rajta. Az édenben azért talált rajta fogást, mert az ember teremtésének végső célja – Isten színről színre látása – még nem valósult meg.