A pápák megválasztásával kapcsolatban nem lehet a Szentlélekre úgy hivatkozni, hogy Ő valamilyen garancia lenne arra, hogy a legalkalmasabb személyt válasszák meg. Az Egyház története folyamán többször előfordult, hogy kifejezetten alkalmatlan személyt választottak meg. Így például megválasztották a 15. században a züllött életű VI. Sándort. Mindezek ellenére a pápa személye az Egyház egységének a jele és ehhez kapcsolódnak az 1.Vatikáni Zsinat (19. század) pápasággal kapcsolatos hittételei, amely szerint ha a pápa hivatalosan gyakorolja tanítóhivatalát (ez nagyon ritkán szokott előfordulni), akkor tévedhetetlen és, hogy joghatósága van az egész Egyház felett, ezért engedelmességgel tartoznak neki.

Jézus Péternek adott igérete(“a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” Mt 16,18) arra vonatkozik, hogy az Egyház az idők végezetéig megmarad az igaz hitben, nem tűnik el, nem semmisül meg. Arra azonban nem vonatkozik az igéret, hogy ez az Egyház mindig a legkiválóbban képviseli alapítóját az emberek között. Ennek ellenére, a 2.Vatikáni Zsinat szerint ez az Egyház az üdvösség szentsége a világ számára. Ez olyan feladatot jelent tagjai és vezetői számára, amely feladatról egykor majd számot kell adniuk.

Például hogyan lehetséges, hogy I.-Damáz pápa (306-384) úgy a katolikus egyház feje lehetett, úgy hogy vérontással mészárlással jutott(erősítette meg) pápai hatalmát, sőt mindezek ellenére később szenté is avatták?

A pápákat a szent Lélek helyezi tudomásom szerint Péter székébe.Akkor ezt,most hogyan lehetne realizálnia magában egy katolikus hívőnek,és miként lehetne erről megnyugtatóan érvelnie mondjuk egy protestáns felé. Előre köszönöm a választ.

Egy megtámadott tételt a megtámadás irányából kell megvédeni. Ez nem jelenti azt, hogy más hitigazságokról, helyes tanokról elfeledkezik az Egyház. Sajnos még katolikus oldalról is elhangzanak néha nem kellően megvizsgált és igazolatlan vádak.

Garrigou-Lagrange, O.P. atyát magam is nagyra tartom. Bár minél több keresztény olvasná a műveit!

“[Aquinói Szent Tamás] Summa-jában megtaláljuk az Egyházról szóló teológiai fejezet alapjait. Ez különös aktualitást nyert a protestantizmus tévedéseivel kapcsolatban. De a későbbi tárgyalásmód – minthogy elsősorban külsődleges és apologetikus volt – a szoros értelemben vett teológiai szempontokat nem vette figyelembe, azaz nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…”

Két kérdésem van a Trienti Kátét a kezemben tartva:

1./ Az ellenreformáció egyháztana miben és mely műben mutat bizonyos egyoldalúságot?

2./ Mikor, hol és miben nem vette figyelembe a későbbi tárgyalásmód a szoros értelemben vett teológiai szempontokat?
A külsődlegesség hol nem felelt meg a teológiai szempontoknak azaz hol nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…?

Igen, ez jó irányelv. Bár ez a kívülállók számára is mindig így mutatkozna! Persze még Jézust sem kímélte – a kortársai egy része felől érkező – erkölcsi kritika.

Tulajdonképpen itt egy nyelvi probléma is része a zavarnak. A katolikus teológiai szóhasználat sok esetben nem nevez szigorú értelemben “egyháznak” egy keresztény felekezetet, hanem inkább “egyházi jellegű közösségről” beszél, miközben a köznyelv és a civil jog az ilyen közösségeket is “egyházként” jegyzi. Ezek után igen nehéz vegytisztán katolikus fórumokon vagy jogi szak-konferenciákon kívül, mindenki számára világos terminológiával beszélni. Az “egyház bűnösségével” összefüggésben is van ilyen zavar. Hiszen amíg a Katolikus Egyháznak bejegyzett jogi személyisége van (mint Magyarországon), addig jogi és etikai felelősséget is hordoz, és etikailag bírálható, illetve súlyosabb esetben perelhető, tehát lehet “bűnös” a tagjai bűnösségén túl is.

“Az Emlékezet és kiengesztelődés-dokumentum ,,Etikai megfontolások,, című fejezete különbséget tesz szubjektív és objektív felelősség között. Az előbbi kizárólag a cselekményt elkövető személyt terheli, s megszűnik az illető személy halálával. Az utóbbi magára a jó vagy rossz cselekedetnek az erkölcsi értékére vonatkozik, magát a cselekedetet bírálja el, s ez továbbterjed a történelemben. ,,A rossz ugyanis a vele járó következmények miatt gyakran túléli azt, aki elkövette, s ezek a következmények súlyos teherként nehezednek az utódok lelkiismeretére és emlékezetére. Egyfajta szolidaritásról beszélhetünk tehát, amely kölcsönös kapcsolatot alakít ki a múlt és a jelen között,, (EK 37). Ez a szolidaritáson alapuló objektív felelősség, melyet a múltban elkövetett rossz kollektív emlékezete őriz meg, a későbbi nemzedékek részéről csak szabadon vállalható el. Az egyház nevében megfogalmazott és imádságban Istenhez forduló pápai bocsánatkérések ennek az objektív felelősségnek a szabad elvállalását nyilvánították ki. Föltehetjük azonban a kérdést, hogy egyrészt az egyházban teológiailag mi alapozza meg a kétezer éves múlt nemzedékeit a jelennel összekötő szolidaritást, másrészt, az objektív felelősség szabad vállalásának a jelenbeli aktusa teológiailag pontosan mit is jelent? Másként fogalmazva: mit tesz a pápa, az egyház akkor, amikor az egyház tagjainak a múltban elkövetett bűneit Isten és az emberek előtt elismeri és Isten bocsánatát kéri értük?

Az első kérdésre maga II. János Pál pápa így felel: ,,A kötelék miatt, amely a titokzatos testben összekapcsol minket, mi magunk is hordozzuk az előttünk éltek bűneinek és tévedéseinek a terhét akkor is, ha tetteikért nincs személyes felelősségünk, és nem tudunk helyettük felelni a szíveket egyedül ismerő Isten ítélőszéke előtt,, (IM 11). A pápa Krisztus titokzatos testének az egységére hivatkozik, mely a történelmi korokon átívelő egyetlen alannyá teszi az egyházat. Az Emlékezet és kiengesztelődés-dokumentum az egyház misztériumára, a benne megvalósuló communio sanctorum titkára utal, amikor így fogalmaz: ,,A Szentlélek által létesített kötelékeknek köszönhetően ugyanis olyanná válik a megkereszteltek időn és téren átívelő közössége, hogy – miközben mindenki önmaga marad – egymás létét is alakítjuk, a lelki javak cseréjével mély hatást gyakorlunk egymásra. Ennélfogva az egyes személyek életszentsége mások növekedését is elősegíti, s ugyanígy a bűn sem csak az egyén sorsát pecsételi meg, hanem mindenki üdvösségét hátráltatja. A bűn tehát az egyház egészét sérti, akárhol és akármikor követték is el,, (EK 29; vö. EK 25, 26; IM 10).

A másik kérdésre, hogy pontosan mit is jelent teológiailag az objektív felelősség szabad vállalása, vagyis voltaképpen mit tesz a jelenkor egyháza akkor, amikor elismeri tagjainak múltbeli bűneit, és bocsánatot kér értük Istentől, II. János Pál így válaszol: ,,Az egyház Krisztussal való kapcsolatából következően szent, mégsem fárad bele a bűnbánatba: Isten és az emberek előtt mindig sajátjának ismeri el a bűnös gyermekeket,, (TMA 33). A pápai bűnvallás és bocsánatkérés, a keresztények által a múltban elkövetett bűnök elismerése és terhének magára vállalása tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy az egyház nem tagadja meg bűnös gyermekeit sem. A bűnös keresztény – bármikor és bárhol is éljen – bűne révén eltávolodik az egyháztól, megsebzi és küldetésében akadályozza azt, mégsem szűnik meg az egyház gyermekének lenni, az egyházban mindig újra eljuthat a kegyelem forrásához, Krisztushoz, és megszabadulhat bűne terhétől. Az Emlékezet és kiengesztelődés az egyház anyai magatartását, az Anyaszentegyház megvalósulását látja ebben: ,,Az egyházat, mint valódi Anyát, mindig mélyen érinti mai és tegnapi gyermekei bűne, mindazonáltal nem szűnik meg szeretni őket, sőt, mindig is magára vállalja bűneik terhét. Ezért az egyházat az atyák fájdalmas Anyának látják (…) saját gyermekeinek árulása, mulasztásai, késedelmes szívűsége és szennyfoltjai miatt,, (EK 31). Az egyház Krisztussal való kapcsolatából következően lényegileg és elveszíthetetlenül szent (objektív szentség), ám tisztulásra szorulónak és továbbra is bűnösnek vallja magát (szubjektív szentség fogyatkozása) – nem azért, mintha bűnöket követett volna el, hanem azért, ,,mert anyai érzületből magára vállalja gyermekei bűnének súlyát, hogy így visszatérítse őket a bűnbánat útjára és az új életre,, (EK 31). Az egyház, amikor így cselekszik – bűnvallást tesz és bocsánatot kér gyermekei bűneiért -, Krisztushoz társul és hozzá válik hasonlóvá, aki szintén magára vette a világ bűnét (vö. Róm 8,3; 2Kor 5,21; Gal 3,13; 1Pét 2,24). Az egyház és a ,,hívő számára a múlt bűneinek felvállalása részvételt jelent a megfeszített és feltámadt Krisztus misztériumában, hiszen Ő mindenki bűneit magára vállalta,, (EK 49; vö. EK 7, 26).”

A pápa mintha azt állítaná, hogy az egyház metafizikai-teológiai alanyisága és korporatív-jogi alanyisága megkülönböztetendő ugyan egymástól, de – éppen a katolikus tanítás alapján – annyira összetartoznak, hogy nem választhatóak el egymástól, ezért dokumentált esetben jogos az “egyház nevében” bocsánatot kérni. (Néhány szerzőnél az Egyház/egyház helyesírás is ezt a kétféle alanyiságot kívánja megkülönböztetni egymástól, bár a magyar katolikus irodalom ebben is meglehetősen kaotikus képet mutat).